Part 4

– Igen ám, de senki sem ereszti őket a házához közel, hogy enni adjon nekik, helyökbe sem hozza; annálfogva a császár azt parancsolta, hogy miután a nyomorultaknak se ingyen, se pénzért nem lehet élelmiszerekhez jutni, tehát ha valamit sötétben, alattomban beszereznek, azért ne üldözze őket senki; a syndaco jegyezze fel az észrevett kárt, s aztán küldje fel a lajstromot a fiumei podestához esztendő végén, az fizesse ki a házipénztárból.

– Ilyenformán szabadalmazott lopás, a mit tesznek.

– Hát mit csináljanak mást? Élni csak kell, ha már az Istennek úgy tetszett, hogy ilyen állatok is legyenek a világon. Én vagyok ennek a szerencsétlen fajnak a felügyelője.

– S kend nem fél velük érintkezni?

– Én? szólt Axamita, végig húzva a kezét az arczán. Hát úgy nézek én ki, mint a ki valakit még megcsókolhat?

(Különös egy mondás, de úgy látszik, Metell úr megértette, mert belenyugodott.)

– És e szerint mind azt, a mi jövőben a hugom asztalára fog kerülni, a rovinoi szerencsétlenek szerezgetik össze a környékből.

– Igen. Sötét éjszakákon, a mikor más nem lát, ők ellenben igen jól látnak a veres szemeikkel, szuroksötétben és tengermélységében. És tőlem csak az utasítást kapják, s azért háládatosak. Senkinek sem esik kára. A császár megfizeti, a mit a nyomorultak elvisznek. Sokan nem is követelik.

Azt mondják, elvitte a Marguerita.

Milióra erre a névre utánuk jött.

– Mit beszéltetek a Margueritáról? kérdezé Metelltől.

– Rendbe jöttünk vele. A mit a Marguerita az én kastélyomba felhord, azt én majd meg fogom téríteni készpénzben.

– Kinek?

– A Marguerita apjának.

– Hát van annak apja?

– Igen. A császár.

– Miféle császár?

– Először volt Napoleon császár, most pedig Ferencz császár.

Milióra most aztán törhette rajta a fejét, hogy miféle csodalény lehet az, a kinek két császár az apja?

– Eredj ki az erkélyre, nézd meg most a tengert! mondá Metell a hugának.

– Ah, be fölséges! szólt elragadtatással a leány, a mint az ablakot feltárta s a ragyogó éjszakába tekintett.

Metell úr pedig nesztelen léptekkel sietett le a lépcsőkön, a míg Milióra a vidéket bámulta.

– Zárja be kend utánam a kaput, mondá Axamitának. Búcsúzatlanul kell tőle elszöknöm.

– Nagyon helyesen teszi kegyelmed.

Metell kiosont a kapun, Axamita felment a toronyszobába. Mikor benyitott az ajtón, Milióra azt hitte, a bátyja jön.

– Metell jöjj ide!

– Már eltávozott, dörmögé Axamita.

– Elment? végképen? szólt Milióra. Búcsúvétel nélkül! Még egy csókot sem adhattunk egymásnak.

– Ebben a várban nem ád senki csókot egymásnak, szólt Axamita kemény, mogorva hangon.

– Ki tiltja azt?

– Hát ki? A Marguerita.

KI AZ A MARGUERITA?

Mikor Milióra ilyen egyedül magára hagyatva találta magát ezen a félelmes csodáktól lakott helyen, elveszett egész lélekereje, leroskadt a földre s hevesen zokogott.

Axamita ott állt, s hagyta őt sirni, maga is leány volt, tudta, hogy a sirás megkönnyebbülés. Nála ugyan régen lehetett az, mikor legutoljára könyezett. Granátos őrmesternek ha fáj valami, káromkodik, azzal gyógyul.

Mikor aztán Milióra felemelte az arczát a földről, s könnyező szemeit megtörülve, álmodók módjára hebegé: «minő borzasztó hely ez itt! egyedül magamban»! akkor odahajolt hozzá s felvette, mint egy gyermeket, levitte az ölében az alsó szobába, az volt az ágyasház; felvetve az ágy; a kandallóban ropogott a törpe fenyő; ki is volt füstölve az egész ház mindenféle fűszerekkel, a mikben gazdagok a dalmata part sziklái; ott levetkőzteté a leányt, lefektette, betakarta melegített paplannal s aztán leült az ágya lábához, mint egy leánycseléd.

– Nem olyan borzasztó hely ez kisasszonyom! szólalt meg ekkor Axamita. Azért, hogy olyan elhagyott. – Én bejártam sok messze földét a kerek világnak, s úgy találtam, hogy nem azok a legborzasztóbb helyek, a hol szörnyű a nagy magányosság. A hová az emberek legjobban tódulnak, azok a legveszedelmesebb tanyák. Én sorba jártam valamennyit, s nem szeretek rájuk visszagondolni. A moszkvai nagy lármától a «champ des Tartares» zsibongásáig minden itt zúg még most is a fülemben. S nem tudom, hogy melyikre gondolok vissza nagyobb irtózattal.

(A champ des Tartares említésénél egyszerre figyelni kezdett Milióra. Ez az asszonykatona tudhat valamit, a mi az ő sorsával összefügg! Tekintetével mutatta, hogy szivesen hallgat rá, beszéljen csak tovább.)

– Mert nem ott van a legnagyobb borzalom, a hol jajgatnak és szitkozódnak, hanem a hol kaczagnak, dalolnak és suttognak. Az eleven kisértetek a legfélelmesebbek. Jártam közöttük, férfikarddal az oldalamon, asszonyszívvel a mellemben: nem kaphattak el.

Ez még nagyobb rejtély volt Miliórának.

– Mennyivel jobb itt ebben a kis sziklazugban! folytatá Axamita. Ide semmi rém se jöhet be. Csendesség van köröskörül, az ember az egész világnak egy szavát sem hallja. Sírhatnak, kaczaghatnak, tánczolhatnak, verekedhetnek odakivül, itt csak a méhek döngése hallik, a mik a virágos völgyekből hazatérnek. Azok is tudják, hogy ezekben a sziklaodúkban nem bántja őket senki. Lehet háboru odakinn a világban; császárok, királyok hajigálják egymást a koronáikkal; bevehetik Gibraltárt, Párist, Bécset, a Frangipáni várat el nem foglalja senki, ennek a kapujáig el nem jön többet se a Bonaparte, se a Wellington. Tűzbe-lángba boríthatja a lázadás az egész dalmata partot; feltámadhatnak az Uskókok, a kik senkitől sem rettegnek, tőlük pedig mindenki, de a Frangipáni várat azok sem veszik be. Lehet inség az egész világon, lehet romlás, hogy a kik tegnap üveges hintóban jártak, ma házról-házra koldulnak kenyeret: itt nem tudnak arról. Odalenn az őrtanyámon nyitott ablaknál áll a fazék pénz, a hogy összegyűjtém, azt se tudom mennyi? rá sem gondolok, hogy van. Lehet olyan éhség az egész országban, hogy az emberek a paréjt eszik fel a földről, a Frangipáni vár lakójának mindig megvan az egyik napról a másikra valója. Még a vihar sem bántja ezt a helyet. Mikor a rettenetes Bóra elkezd üvölteni, ordítani a Karst magas sziklái között, mintha egy egész kisértet tábor huhogna, fütyölne, rikácsolna a felhők között; mikor a tenger tajtékot túr dühében, úgy ugatnak fel a hullámok, mint a kutyák, a sziklákra: idebenn úgy hangzik az, mintha csak orgonaszó volna, s angyalok énekelnének hozzá. Ide nem jön be senki és semmi, a mi rettent, a mi árt, a mi bánt: úgy takarja be ezt a helyet a kerek ég, mintha egy üvegharang volna.

– Isten csodája ez? kérdezé Milióra.

– Isten csodája-e, vagy a sátáné? azt nem tudom meghatározni; hanem hogy emberi észen túljáró tünemény, azt bizonyosan tudom. Tudja minden ember, a ki a Frangipáni várat ismeri.

– És mi az a csoda? tudakozódék tovább a leány.

– Nehéz azt egy ilyen kisasszonynyal megértetni, a ki gyermeksége óta szent szüzek kolostorában élt, a hol nem tanítottak neki mást, mint azt, hogy vannak angyalok és vannak ördögök. Az angyalok szépek, nyájasak, kegyelmesek; az ördögök rútak, ijesztők, kegyetlenek. Már most hogy fogja ez megérteni azt, hogy épen azok az ördögök a legfélelmesebbek, a legkegyetlenebbek (de csak ő rá nézve), a kik szépek és kegyelmesek, mint az angyalok.

– Ezt igazán nem tudnám megérteni.

– No látja, szentem! Hisz épen azért kereste ki az urabátyja a kegyelmed számára ezt a csodatermő helyet, hogy azoktól megvédelmezze. Vannak rablók, tolvajok, a kik tetszetős formában, hizelkedve, mosolyogva közelítenek a fiatal leányhoz, mikor az még nem is tudja, hogy mi az a kincs, a mit el akarnak tőle lopni? Azért tette be ide ez üvegharang alá az urabátyja. Ide azok sem jöhetnek be.

– Azokat is a csoda tartja távol?

– Az.

– S annak a csodának a neve a «Marguerita»?

– Ne vessen keresztet magára ennél a névnél. Az nem rosz lélek.

– Hát micsoda?

– Talán inkább mártir. Egy asszony, a ki sokat szenvedett, s a ki azután nemének minden szenvedéseért rettentő boszút állt, hanem azt maga sem tudta.

– Hát ez nem mesebeli rém?

– Annyira nem mesebeli rém, drága kisasszonyom, hogy én még ismertem és láttam őt. Láttam és ismertem az elején, láttam, de már nem ismertem a végén.

– Nem értem ezt! Hogyan volt ez?

– Hm! Drága szentem. Nehéz azt úgy elmondani, hogy a kis leányok úgy megértsék, hogy többet ne akarjanak belőle megtudni. Mert nem jó a kis leányoknak olyan dolgokat mesélni, a mikkel vele álmodjanak.

– Én nem vagyok már kis leány.

– Jól van jól. Addig boldog, míg az lehet. Lám, én soha sem voltam az. Soha «kis leány». Mikor beszélni tanítottak, már káromkodni tanítottak. Nálunk a kis leányokból hamar asszonyok lesznek; egymás között sem beszélnek egyébről, csak arról: hogyan legyenek asszonynyá? én, a mióta eszemet tudom, mindig azon tépelődtem, hogyan lehetnék férfivá? Amint megerősödtem, katonává lettem. Nem válogatták akkor az embert; elbirtam a puskát, nem féltem a tűztől: férfihelyet foglaltam el. Áldom érte a Mindenhatót, hogy nem lett belőlem asszony! de holtig fáj érte a lelkem, hogy soha sem voltam kis leány…

Axamita őrmester leányasszony félrefordult, hogy szemét megtörülje. Úgy tett, mintha csak a kandallóban rakna friss targalyat[1] a tűzre.

Aztán visszajött Milióra ágyához s leült egy kis faragott zsámolyra.

– Tehát igazán elmondjam a Marguerita történetét?

– Szépen kérem.

– De majd elrontom vele az álmát.

– Nem tesz semmit.

Axamita egypárszor a fejéhez kapkodott, mintegy öntudatlanúl. Azt takarta a katonasüveg, a mit a katonaregula szerint egész az őrmesterig még a szobában is a fején kell tartani a katonának. Milióra kitalálta az értelmét ennek a sipkához kapkodásnak.

– Talán könnyebben hozzá tudna kezdeni, Axamita, ha pipára gyujtana.

– Megengedné a kisasszony, hogy itt a szobájában dohányfüstöt csináljak?

– Óh én azt nagyon szeretem. Az a bátyámra emlékeztet. Ő is szokott dohányozni. Valami olyan biztató van a dohányfüstben. Az ember azt hiszi, hogy férfi van közel…

(Tehát már annyit sejt, hogy a férfi közellétében van valami biztató.)

Axamita kivette a süvege felhajtója mellől a kurta pipáját, s megtömte azt a saját termesztette latakiával, aztán kicsiholt a jószagú ürömtaplóba s nemsokára gomolygott a szűz hálószobájában az a mézédes illatú kék füstfelhő, melyet beszívni jól esik Miliórának azért, mert a bátyjára emlékezteti.

– Tehát, hogy az elején kezdjem, akkor kezdődött ez a történet, mikor én még ujoncz közkatona voltam.

A raguzai várban feküdtem helyőrségen, a hol a katonai pályafutásom mindjárt azzal a balesettel kezdődőtt, hogy a francziák megtámadták Raguzát s az egész helyőrséget foglyul ejték. Nem sokára egész Dalmáczia, Istria a kezükbe került, de még Horvátország és Slavonia is; s ők mindezekből csináltak egy nagy királyságot, a mit Illyriának neveztek. Ennek uralkodót is adtak saját maguk nemzetéből. Sok mindenféle új dolgokat hoztak be. Még a code Napoleont is. Mintha kellene az itt valakinek! Itt, a kinek keresete van a szomszédján, elhajtja éjjel a birkáit, s a ki igazságot akar találni, ráles az ellenfelére az úton s a bokor mellől agyonlövi; s ott az igazság. Nem kell ahhoz se syndaco, se törvény. Hanem a francziák nem sokat kérdezték, hogy mi tetszik az idevaló népnek, mi nem tetszik, hanem egészen úgy rendezkedtek, mint a kik a maguk gusztusára csinálják az országot. Legelébb is országutakat csináltak.

Ez olyan kellemetlen viszaemlékezés lehetett Axamitára nézve, hogy meg kellett újítania a taplót a pipájában.

– Ezt tartja pedig az én népem a legnagyobb ostobaságnak az egész világon. Országutat csinálni! Mintha nem megmutatná a kecskejárás, hogy merre van járható ösvény? Aztán meg mikor itt van az istenadta szép nagy tenger! Lehet ezen utazni mindig egyik várostól a másikig: minek itt a sziklákat tördelni? De hát ez az ő dolguk volt. Maguk a franczia katonák készítették az utakat. Minden ezrednek ki volt adva egy darab: ezt idáig te készíted el! Annak az ezrednek a nevét aztán be is vésték a sziklaoldalba, mikor elkészült az út. Megpróbálták ugyan a morlákokat is rá édesgetni szép napszámfizetéssel, hogy segítsenek az útkészítésnél, de az én fajtámnak megvan az a nemes tulajdonsága, hogy a férfia dolgozni nem szeret. A férfi mind nemes ember, csak az asszony, a leány a paraszt. Azok végzik a mezei munkát, a férfi csak parancsol. Különben sem voltak idehaza. Az idegenek megjelenésére mind ott hagyták a falvaikat s elmenekültek az erdőbe. Onnan nézték a hegyek tetejéről, hogy mit csinálnak ezek a furcsa idegenek? hogy építenek városokat, kaszárnyákat mindenütt az előretolt utak mentében? s várták, hogy mikor törjenek reájuk? Hanem a francziák nem igen akartak rá okot adni. Nem vettek el senkitől semmit. Fizettek aranynyal, ezüsttel. Jókedvű ficzkók voltak; a hol csak letelepültek, mindjárt tánczvigalmat adtak. Hanem egy hibájuk mégis volt. Rettenetesen éhesek voltak a csókra.

– Mi az? Azt nem értem.

– Nem érti, hogy mi az a csók? Hát kegyelmed soha sem csókolt meg senkit?

– Dehogy nem. Az apámra emlékszem, hogy sokszor kaptam tőle csókot, de az nekem nem tetszett, mert mindig megszurkálta a bozontos álla az arczomat. A kolostorban minden reggel megcsókoltam a Megváltó átszúrt lábán a sebhelyet, s valahányszor a bátyámmal találkoztam, annak az ajkát, s ez nekem mindegy volt.

– A csók a Krisztus lábának a sebhelyére vagy a testvérnek az ajkára? Elhiszem. Akkor hát nem is értheti, a mit mondtam. Tudtam én azt előre. Hát az az éhség a csókra valami olyan nyavalyaféle. Talán inkább rosz indulat. Mikor két ember egyszerre meglopja egymást. Az ördög beleveszi magát a szivébe s kényszeríti, hogy bolondokat cselekedjék. A veszett kutya harap, a veszett ember csókol. S néha az a csók átkozottabb a kutyaharapásnál.

– Tudom.

– Tudja? Honnan tudja?

– Hát a Hübnerből:[2] Judás csókjáról.

– Igaz, úgy van. Az üdvözitő átkozta meg talán akkor a csókot, mert azóta is minden csókban ott van valami Judásból. Ha a francziák felgyujtották volna a morlákok kalyibáit, ha lemészárolták volna az elfogott férfiakat, ha korbácscsal hajtották volna a népet úttörésre, ha a templomokból kihajigálták volna a szent képeket, nem keserítették volna úgy el, mint azáltal, hogy az asszonyaiktól csókot raboltak. A kapott sebet hamarább elfelejti a morlák, mint a felesége arczán felejtett csók nyomát. Olyan féltékenyek az asszonyaikra, leányaikra, hogy egyik falu népe a másik faluból származott vőlegénynek, ha akármilyen fényes kelengyét hoz is magával, nem adja mátkául leányát; özvegy asszonyt férjhez nem vesz itt senki, akármilyen fiatal maradt, a meghalt férjnek a haragjától még akkor is rettegni kell, s ha egy leányt erővel elrabol valamelyik szomszéd határbeli férfi, akkor örök vérboszú támad a két falu népe között. Tehát ezért az egyért a francziákat még jobban gyűlölték a morlákok, mint azelőtt az olaszokat, németeket, törököket. Ezek pedig fel sem vették az ő haragjukat: nevettek és daloltak s tánczoltak az asszonyokkal. (A morlák csak maga tánczol férfi-karéjban.) Nem lehetett őket bántani, sokan voltak s igen jó katonák. Egyptomban is jártak ezek, s ott is leverték a hatalmas mamelukokat. Csak tűrni kellett férfinak, asszonynak. Én akkor, mint hadifogoly, itt voltam Fiumében, s segítettem a kőhordásnál, a mint a kikötőt építették. Nagyon jól emlékezem arra a szép tavaszi estére, mikor teljes szélcsend mellett, lelankadt vitorlákkal jött lassan evezve a Fiumárába be egy gyümölcsös bárka. A szokatlan formája mutatta, hogy messze vidékről való; a rajta levő hajósok közül egy sem tudott semmiféle olyan nyelven beszélni, a mi a környékben divó; különös benyomott orrú, olajbarna színű pofáik voltak, vastag ajkakkal s füleikben nagy karika-függőkkel. A hajóteher, a mivel a bárkájuk rakodva volt, szintén csupa különös, más világrészből való gyümölcs volt, a minőt én soha sem láttam, sőt talán meg sem mertem volna kóstolni. Hanem a mi aztán a legnagyobb népcsődületet okozott: az egy nő volt, annak a bárkának a tulajdonosa. Még az én szivem is megdobbant a láttára. Hozzá fogható valamit csak akkor láttam, mikor kegyelmed ebbe a házba lépett. A szent szűzre mondom, olyan nagy a hasonlatosság! Ma épen olyan szörnyen feldobbant a szívem, mikor a kisasszonyt megláttam. Akár csak őt látnám kiszállni a hajóbul. A parthadnagy kérdésére, hogy mi ennek a hajónak a neve? azt felelte a nő olaszul, hogy «Marguerita». Az ő neve is Marguerita. Port Saidból jön déligyümölcscsel. Megadatott neki az engedelem, hogy sátorát felüthesse a piaczon és árulhassa a gyümölcseit. A szájtátó nép naphosszant elbámulta azokat a különös alaku gyümölcsöket, a mik a sátor alatt fel voltak halmozva; magam is egy egész vasárnapot, a mikor munkaszünet volt, ott töltöttem ácsorogva, s hallgattam, hogy kinálja a barna pofáju szolga a kirakott gyümölcsöket: baraczkokat, a mik fürtökben teremnek, mint a szőlő, ökölnyi bogyókat, embertenyér alaku ujjas gyümölcsöket, a miknek banaán a neve, az ingefára nevü szentjánoskenyér formát, az íjasfias papájafügét, dinnye-alakú gyümölcsöket, a mik pálmafán teremnek, szilvákat, a miknek tüskéje van: a ki észre nem veszi, megszúrja vele az orrát, hogy feldagad, mint egy uborka; ketté vágott nagy tököket, a mik megsütve kenyérizűek! Úgy kelt minden, mintha ingyen osztották volna. A franczia urak úgy hordták a sátorba a pénzt, hogy hordó telt meg vele. De a mi még jobban kelt a csodaszép gyümölcsnél, az a csodaszép asszonynak a csókja volt. Azt mondják, hogy nem volt vele fukar: mindenkinek jutott belőle, a ki csak megkivánta. A hirére messziről idecsődültek, s vitték a bűbájos idegen nőt minden mulatságba, a mit a kedvéért rendeztek. S a szép Marguerita tudott danolni is, tánczolni is. Ez a vár volt a helye lármás mulatságainak, a hol a szép Marguerita kézről-kézre járt a tánczban. Két hét nem telt bele, s a gyümölcsös sátor üres volt, a hajó visszament. Hanem a szép Marguerita ott maradt.

– És ekkor kezdett el a neve átokká, rémületté válni. Tizennégy nap mulva mindazoknak, a kik egy csókot kaptak a szép Margueritától, elkezdett a szemük fájni. Aztán feldagadt az arczuk; s utoljára olyan gömbölyü lett, hogy minden arczvonása eltünt róla, nem lehetett beszélniök többé, szemeik csak éjjel láttak. És ilyen maradt az arczuk örök időkre. S minthogy azok, a kik a rettentő szép asszonyt megcsókolták, aztán megint később odább adták a csókot más nőknek, azok a nők megint más férfiaknak: egyszer csak egy hónap múlva tele volt az egész partvidék azokkal a rettenetes alakokkal, a kiknek az arczaikról le van törülve az Isten teremtő kezének minden munkája. Nők és férfiak, katonák és parasztok egyformán hordták ezt az ijesztő lárvát! S e rettenetes baj ellen nem volt segedelem. A leghiresebb orvosokat küldte ide a franczia kormány, azok kipróbálták minden tudományukat ez istencsapás ellen. Mind hasztalan. A baj megmaradt, s a ki egyszer megkapta, azt el nem hagyta többet. Terjedt sebesen, mint a ragály, de csak azokra terjedt, a kik éhesek a csókra. A morlák nép skriljevónak nevezte, a francziák Margueritának hítták e veszedelmet, arról az átkozott varázslónőről, a ki azt idehozta közéjük. Utoljára az ország kormánya mindenünnen összeszedette az egész partvidékből, a kit csak a Marguerita meglepett, s a Frangipáni várat rendelte a számukra kórházul.

Milióra kétségbeesetten sikolta fel.

– Legyen nyugodt, kisasszony, biztatá őt Axamita. Ha telides tele volna is ez a vár a leskelődő vész pusztító porszemeivel, azok ellen meg van védve az, a ki azt tudta kérdezni: mi az a csók?

Milióra még mindig rémlátásra nyitott karikaszemekkel bámult maga elé lihegve.

– Hét esztendeje már, hogy ez a csapás tart az országon. Ez alatt a hét esztendő alatt a «Marguerita» többet elpusztított Napoleon hadseregéből, mint a mennyit az egész dalmátiai hadjáratban a fegyver elemésztett. Egymaga boszút állt egész neméért. Igaz, hogy a népet is magával rántotta. Azoknak a számára meg, a kik a köznépből csúfultak el ilyen szörnyetegekké, egy kis helységet építettek ide a Frangipani vár közelébe a francziák, ide telepítették őket mindenünnen. Azután vesztegzár alá vetették a várat és falut. Hármas kordont húztak körülötte, s a tengeren czirkáló hajókkal őrizték a bejáratot. Én azután megszabadúltam a hadi fogságból, bejártam a hadsereggel egész Európát: elmentem Moszkváig, akkor a mi császárunk szövetségese volt Napoleonnak, az ezredem oda is elment. Majd megint a muszkával egyesültünk s akkor Párisig ment a szövetséges sereg, ott is voltam. Mikor visszakerültem ide a szülőföldemre, már akkor a francziák elmasiroztak innen, megint a mi császárunké lett az ország. A Frangipáni vár üres volt már. A Marguerita betegei nagyobb részt kihaltak belőle. A ki életben maradt, azt itt hagyták a Rovinában. Az ilyen nyomorúlt nem is kivánkozik a világba vissza többé. Az ott egy temető eleven emberek számára. Annyival rosszabb, hogy a sirjaikat nem látogatja senki.

Milióra reszketett a láztól ez elbeszélés alatt. Az ismeretlen, az elgondolhatatlan, a felfoghatatlan boszorkányvarázsa uralkodott egész lelkén, melynek még a sejtelme is hiányzott arról, a mi az életben a valóság. Csak a rettenetest, az emberfölötti rémségest értette meg belőle; hogy van egy rém, a ki megtiltja az embereknek azt, hogy egymást csókkal üdvözöljék, s a ki ellene vét, attól elveszi az Isten képét; néma, vak, süket, másvilág-lakóvá alakítja át itt ezen a földön, a ki megjelenésével a többi embereket megrémíti, a kinek látása a meleg vért megfagyasztja. S ennek a rémnek a neve «Marguerita». És e név elég arra, hogy azt az egész várat és ennek a környékét betakarja, mint egy érczboltozat, hogy ahhoz a világ minden hatalmasai és a sötét erdők minden gonosztevői még csak közelíteni se merjenek.

Axamita aztán tovább mesélt neki erről a helyről, a mely kivűl esik az egész világon: milyen jó itten lakni. Szent Antal barlangja a pusztában nem volt ennél külömb menedék, rémektől körülrajozva, de meg nem hódítva; míg a leány megszünt reszketni, s valami édes zsibbadás állta el tagjait s arra elszunnyadt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Adjuk hozzá Axamita őrmester leányasszony mesemondásához a tényleges valót.

A Marguerita valóban egy sajátszerű epidemicus kór, a minők az ismeretlen föld egy-egy zugolyában lappanganak, a honnan azt egyszer egy véletlenül odatévedő idegen, egy hóditó hadjárat átvonuló népe kihozza magával, s aztán széthurczolja az egész világban. Ezt Napoleon katonái hozták el Egyptomból. A franczia kormány a rettenetes vészt első kitörésében akarta elfojtani s a megmérgezett lázárokat mind oda rekeszté az adriai tengerpart sziklavölgyeibe. Olyanok voltak, mint a halálraitéltek. Még rosszabbak azoknál. Viselni emberfő helyett egy ismeretlen állatnak a fejét. Az orvosi tudomány kudarczot vallott e rém előtt. Ha meg tudott is menteni valakit a haláltól, de az arczát nem tudta visszaadni. A felgyógyúltak oda voltak száműzve a rovinai gunyhókba. Mikor aztán a napoleoni királyságok összeomlottak, az Adria tengerpart ismét Ausztriához került. Az örökséggel együtt járt a rovinai lázártelep is élő rémalakjaival. Azokat ott hagyták a francziák az új birtokosnak. A császári kormány sem tehetett egyebet, mint hogy azt az egész vidéket szigorúan elzáratta az emberlakta világtól. És hogy a szegény «Marguerita» lázárok (a kiknek már ivadékuk is volt: apró szörnyetegek!) éhen ne haljanak e vesztegzár alatt, szabadalmat adott nekik a császár, hogy a mi élelmi szert Porto Réból «ingyen» elvisznek, azért őket senki ne üldözze, hanem a károsultak jelentsék be a veszteségüket a sindaconál. Dehogy jelentették.

A TATÁR TÁBOR.

Milióra csupa angyalokkal álmodott, a kiknek nincsen emberi arczuk.