Part 2

– Kettőt: egyet Austerlitznél, másikat Wagramnál. Tisztté is lehettem volna, ha irni, olvasni tudnék – jól. Bejártam Moszkvát, Nápolyt, Párist, – gyalog, puskával a vállamon. Most pedig kapok a császártól hét krajczár lénungot naponkint, és holtig való lakást a Frangipani várban, akárki veszi meg. Együtt járok vele. Ha baj az úrnak, nem tehetek róla.

– Ellenkezőleg, strázsamester Axamita.

– Tegye hozzá «leányasszony». Leány vagyok, az is maradok.

– Strázsamester Axamita leányasszony! Én nemcsak, hogy nem sajnálom kendtől a váramban lakást, sőt inkább még én is teszek a lénungjához naponkint másik hét krajczárt, s nagyon örülök rajta, hogy kenddel összeköttetésbe jöhettem.

– Itt akar az úr lakni?

– Magam nem. Hanem valakit akarok idehozni, a ki itten marad, mindaddig, míg egyszer ismét olyan idők jönnek, hogy elhagyhassa a várat.

– Nekem tudnom kell, hogy ki az? Mert ha csempész, bojnyik, összeesküvő akarja itt felütni a tanyáját, engemet az én császáromnak adott esküm, azután meg a Dienstreglement kötelez, hogy azt a Platzkommandónak azonnal feljelentsem.

– Legyen kend megnyugodva; se csempész, se rabló, se összeesküvő nem szándékozik itt megtelepedni.

– Azonkívül azt is megmondom, hogy semmiféle boszorkánymesternek, prikulicsnak, hamis pénzverőnek, méregkeverőnek itt helyet nem adok. Igaz hitű vagyok, meg nem rontom a vallásomat. Ördögnek nem szolgálok.

– A kit kend szolgálni fog, az nem férfi, hanem leány.

Axamita a holczmüczlijére ütött a tenyerével.

– Ohó, uram! Ez veszedelmes dolog. Leány? Mennyi idős?

– Tizennyolcz éves.

– Tizennyolcz? Aztán szép?

– Igen szép.

– Ahhoz meg épen nagyon rossz hely a Frangipani vár. – Átkozott vár ez uram! (Axamita a pipája csutoráját, a zápfogára szorítva, dörmögé oda Metell fülébe:) Ebben a várban nem szabad csókolódni.

– Azt is tudom. – Minden ember tudja, hát előttem sem lehet titok. A Frangipani várban nem szabad egy férfinak megcsókolni egy nőt. – Az a leány nekem testvérem.

– Az már más.

– Azonkívül is én csak minden évben egyszer, legfeljebb kétszer jövök ide azért, hogy megmondjam neki, mi történt az alatt a világban? Senki ő hozzá más ide nem jön.

– De már arról bizonyos vagyok, uram.

– Azért mondom, hogy én rám nézve igen nagy nyereség az, hogy kendet is itt tarthatom. Így a szegény hugom mellett lesz egy nőszemély, a ki szolgál neki, a kivel elbeszélget; s ugyanazzal egy személyben egy vitéz, bátor katona, a ki őt megvédelmezi.

– Bizonynyal az leszek, uram; erre már kezemet adom.

S e szónál Axamita őrmester leányasszony odanyujtá a tenyerét Metell úrnak, a minél izmosabb, kérgesebb tenyere soha sem volt granátos őrmesternek. Metell úr megigérte neki, hogy még egy bál dohánynyal is megjavítja a bérét, ha jól viseli magát.

– S már most menjünk fel a várba, nézzünk körül, melyik része volna a legalkalmasabb lakóhelynek? Az egész várat nem akarom bebútorozni; elég lesz, ha három szobát lakhatóvá teszünk.

– Majd én egyenesen rávezetem az urat arra a három szobára, a többinek aztán hagyjunk békét.

Axamita bement az őrházba, előhozta a nehéz kulcscsomagot, meg egy bedrótozott lámpást, a miben már égett a gyertya; a kardja is az oldalára volt kötve.

– Majd én előlmegyek.

FRANGIPÁNI VÁRA.

A Puntától kezdve fel a várig erős magas kőfal vonul fel, mely tágas tért foglal körül. A tért mindenütt aszúfű fedi, rozsdás fák törzsei meredeznek fel itt, amott, levél nélkül; egy-egy kék, vagy sárga gyümölcs az ágon mutatja, hogy az fügefa volna. A leveleit elhordta a bóra; magát is elvinné, ha jól meg nem kapaszkodnék a földben.

A kőkerítésnek kifelé két erős vasrács kapuja van: az egyik a kikötő felé nyílik, a másik a Valle drio Porto Ré országútjára vezet. «Nyílik», «vezet», csak szójárás; be van az rozsdásodva mind a kettő, s keresztül-kasul nőtt rajta a nagy veres bogyójú boróka: a dalmata partok otthonos bozótja.

Maga a vár tömör négyszögű épület, mind a négy szögletén egy-egy termetes gömbölyű toronynyal. A négy szárny mindegyikén hét magas ablak van, földszint és emeleten; csak a tornyok kétemeletesek, hat ablak van egymás fölött, minden ablakon erős vasrostélyok.

Kívülről rideg, visszariasztó a várkastély alakja, inkább romnak néz ki, minthogy az alacsony tetőzet nem látszik ki a magas homlok-párkányfaltól.

Mikor azonban a kapuja feltárul, gyönyörű építészeti perspektiva lepi meg a belépőt: a vár mind négy szárnyát földszint, úgy mint az emeleten széles folyosók futják körül, a miket tág ívre hajló boltozatok emelnek, a földszinti boltozatok oszlopai tömörek, négyszögletüek, rusticus fejezettel és talapzattal, az emeleteké karcsu pseudojoniai márványpilléreken nyugszanak; e sok boltozat és oszlop szabályos és mégis változékony tárlata, mindenféle árnyékaival és tört fényeivel, megragadó képet mutat.

A széles, négyszögű kőlapokkal kirakott udvar közepén áll a márványból faragott kút medenczéje; rajta a kettős czímer-paizs egy marquis-koronával összefoglalva; az egyiken a kenyeretdagasztó oroszlán (Frangipani), a másikon a szárnyas torony (Zrínyi).

Axamita körülhordozta az új gazdát a folyosókon: a szobákba nincs miért betekinteni; azután levezette a pinczébe: azt már inkább érdemes végig nézni, mert annak sok rekesztéke van. Az egyikből egy tágas cseppkő-barlang nyílik, a mit hajdan mulatóhelynek is használtak; hő nyárban ott megfagy a víz.

A tágas korridorokról vezetnek fel széles kőlépcsők a folyosókra, s azokból az egyes tornyokba.

Mindegyik toronyból új meg új, elragadó panoráma nyílik meg a néző előtt.

A buccarii öböl felé fordult torony ablakából végig látni az egész kikötőn, a hegyoldalba felemelkedő városon, verestetejű házaival, a regényes omladványon a város fölött; – a Porto Ré felé tekintő toronyból a kertekkel, szőlőkkel körülvett városka tünik fel, a komor Zrínyi várral, – az északi torony a kietlen Karst fehér sziklaoldalára bámul, a min egyedüli épület a Calvaria, s egyedüli emberlakta hely – a temető.

Legelragadóbb a kilátás a déli toronyból; innen egész a fiumei öbölbe belátni, háttérben a Monte maggioreval, Cherso és Veglia szigeteivel, távol tengerről jövő vitorlás hajóival. Ott még a hegyoldalakat őserdők sötétzöldje borítja.

Metell úr mind a négy tornyot sorba járta. Három szoba egymás fölött, rovátkos boltozatokkal, képezi e tornyok belsejét. A három első torony mindegyikének a szobáiban a falak tele vannak firkálva nevekkel, tréfás és méla mondatokkal, franczia és olasz nyelven; közbe-közbe egy-egy torzkép. A negyedik torony szobáinak falai nincsenek befirkálva; hanem valami kezdetleges szobafestészetnek a nyomait mutatják. Ez a torony abban is külömbözik a többitől, hogy az ajtók küszöbei fekete márványból vannak, s felül a párkány czopfján egy-egy durván faragott férfi-fő mered ki.

– Én ennek a toronynak a három szobáját választom a hugom számára lakásul. Mondá az új vártulajdonos.

– Akkor bizonyára az egyedüli lakható helyet találta ki az úr a várában, a mibe rögtön beköltözhetni; mondá Axamita őrmester leányasszony.

– Örülök rajta, ha a véleményeink mindjárt a kezdetnél így összetalálkoznak. Hordassuk fel a bútorokat és egyéb csomagokat rögtön a hajósokkal. Élelmiszerek pinczéjének, azt hiszem, legjobb lesz a cseppkőbarlangot használni; mert az folyvást maga ujítja meg magát.

– Ezt is jól gondolta ki az úr. No hát menjünk a bútorokért, a míg világos van.

(Vajjon mi jót találhatott Metell abban, hogy ennek az épületnek egy osztálya megujítja magát? Saját tehetségéből, a régi stukkatur réteg lecsepeg, s új pádimentumréteg kövesül belőle.)

– Még valamit akarok az úrnak megmutatni, mondá Axamita, kinek ez egész séta alatt ki nem szakadt a pipa a szájából, egyre fujta a füstöt a kegyetlen komisz dohányból, a mit a katonák számára árulnak.

A földszinti folyosóról nyilt egy kis alacsony vasajtó a szabadba.

Mikor azon kiléptek, Metell urat meglepte a váratlanul talált kincshalmaz.

Igazán kincs volt: egy kis kertecske, tele délszaki növénynyel. Az egész kert nem nagyobb hosszában húsz, széltében hat lépésnél. Azt is csak úgy lehetett a pusztító természettől eldaczolni, hogy roppant sziklákból két öles falat raktak körüle, a min a hegyekről alárohanó északi szél dühe megtörik; csupán a tenger felé van egy kis rés törve a falon, a honnan meredek sziklamélységbe látni alá. A kert el van hanyagolva; látszik, hogy rég nem laktak itt oly emberek, a kik virágokban gyönyörködnek; hanem egy terepélyes nagy rozmaringbokor mégis fel van kötözve egy a fal mellől kihajló vén olajfához, úgy hogy az ott természetes lugast képez s ez alá van támasztva egy nagy laposkő ülőhelynek.

– Ez az olajfa ér legtöbbet az egész háznál. Mondá Metell.

– Meghiszem azt, erősíté Axamita. Az egész esztendőre való olaj kikerül róla a házhoz. Még most is van a tavalyiból.

Azzal félretolta a nagy lapos követ s felfedezte az alatta levő gömbölyü medenczét, a mi csak úgy egyszerűen a sziklába volt vájva; a morlákoknak ilyen az olajtartó edényük.

– Megkóstolhatja az úr: még most is édes és friss.

Metell úr azt is megtette. Pedig nem azért becsülte olyan nagyra azt a szép ezüstlevelű fát ott a sziklaoldalban.

– Hanem erről a fáról senkinek se szóljon az úr, figyelmezteté őt Axamita; mert ha megtudják azok az urak odalenn, hogy itt még egy olajfa is van: arra külön fognak liczitácziót tartani.

Metell úr elnevette magát.

– Én pedig ezt nem azért mondtam, hogy nevessen rajta az úr. Ezen a vidéken az a szokás, hogy ha egy darab földet eladnak, s annak valamelyik szegletében van egy olajfa, vagy egy gesztenyefa, azt nem adják el együtt a földdel: az a régi gazdánál marad; abból az egy fából egy egész familia megél; azt beirják külön nagy könyvbe, s mikor egy olyan fát dobra ütnek, elliczitálnak, akkor lenne ott az úr, majd meglátná, hogy tudnak itt egymásra igérni az emberek: száz forintjával! föl, ezerig; kétezerig. A vén olajfa, maronifa: kincs! Ha kikottyantja az úr, hogy az olajfa itt van, elütik a kezéről; mert az olasz idegennek fát meg nem enged venni; s akkor aztán tűrnie kell, hogy a vevő keresztüljár a várán az olajfájához.

– Elfogom titkolni a jókedvemet.

Ideje volt lemenni a tengerparthoz; mert a nap már régen leáldozott s csak a hosszú nyári alkony tartotta még a világosságot, az ég narancssárga volt, alján rézvörös gőzkörbe hanyatló, a mi az aczélkék tenger szinével oly vakító ellentétet mutatott; közelgett az éj s Metell úrra még jó darab munka várt.

A mint a kikötőhöz leértek, a hajósmester eléjük jött s elkezdte feltartóztathatatlan ékesszólással magyarázni, hogy az alkonyattal együtt milyen kedvezőre fordul a szél, ők most könnyen visszavitorlázhatnak a Buccariba. A Tonnaráról jelenték, hogy roppant mennyiségű tinhal futott be a halkelepczébe; azt dolog lesz felszállítani a fiumei halpiaczra. Azért szeretnék, ha az úr megengedné, hogy a holmit kirakják a partra. Majd reggel aztán visszajönnek mindent felhordani a várba. Akkor őt is visszaszállítják Fiuméba. A mostani fuvart azonban óhajtaná a markában látni.

Metell úr nem talált semmi különöst a kivánságban: kifizette a hajósmestert. Perczek mulva ki volt rakva mindenféle czók-mókja a partra. A hajósok eloldták a lánczot, kifeszítették a vitorlát, s a sík tenger hullámfodrain tova sikamolva integettek vissza Metell úrnak: «a rivederci!»

– Ezek a birbonik most az urat gyöngén bolonddá tartották, mondá Axamita; az ideig bele nem ártva magát az urak dolgába.

– Nem engem.

– Azok csakhogy a pénzüket megkaphatták az idejövetelért, nem fognak holnap reggel idejönni, hogy az urat visszavigyék Fiuméba.

– Azt előre tudtam.

– Pedig Porto Réban sem fog az úr senkit kapni, a ki a szekerére fölvegye, vagy a szamarát odaadja, hogyha innen a vár felől látja az urat jönni.

– Attól sem ijedek meg! Mire való a két jó láb? Nincs Fiume olyan messze Portó Rétól, mint Moszkva Páristól.

– Az már igaz.

– Arra is el voltam készülve, hogy ezt a bútorfélét innen a parttól a várig majd felhordjuk szépen mi ketten magunk.

– Nem, uram, mi ketten nem.

– Hogyan? Kend nem segítene nekem?

– Majd felhordom én magam.

– De ezek nehezek. Egy fortepiano is van itt.

– Fortepiano! szólt megvetőleg Axamita. Hát mikor Wagramnál egy ágyúnk megrekedt a sárban, s nem bírták kivontatni… eh, mit papolok én a régi dolgokról? Gyere fortepiano!

Azzal a nehéz hangszekrényt alávetett karral felnyalábolva, felállítá egyenesen a vékonyabb végére, a vastagabb részét átkötötte hevederrel, a hátát neki vetette, a hevedert a két hóna alá ölté, s azzal a zongorát a hátára döntve, megindult vele egyes egyedül, fel a hegytetőnek: még a lába sem ingadozott. Hozzá szoktatták már az ilyen czepeléshez Axamita őrmestert még leányasszony korában, a mikor még talán vőlegénye is volt, s annak a ládáját, nyoszolyáját czepelte így a hátán Fiumétól Porto Réig.

Mikor az utolsó darab podgyászt is vállára vette Axamita, azt mondá neki Metell úr:

– Ezt a ládát majd bontsa fel kend őrmester, Axamita leányasszony, találni fog benne meszet, vasgáliczot, chlórmeszet és hozzávaló pamacsokat. Mielőtt az udvarról a szobákba felvinné a bútorokat, kérem, meszelje ki ezzel a keverékkel mind a három szobáját annak a toronynak.

Axamita a szemébe nézett élesen.

– Tehát az úr teljesen ismeri az itteni állapotokat?

– Egészen ismerem.

– Jól van, úgy teszek.

– No hát jó éjszakát, Axamita őrmester leányasszony. Én most ballagok vissza Fiuméba, holnap estére eljövök másodmagammal. Addig fogja ezt a borravalót.

Axamita megnézte, arany volt. Ilyen még nincs a fazékban. A szájába vette az aranyat.

– Azon a kapun a Valle felé kimehet az úr az országútra, utasítá aztán a vár urát. Nincsen zárva, csak erősen kell feszíteni, mert meglehet, hogy a sarkába rozsdásodott.

– Talán mégis jó volna ezentúl zárva tartani azt a kaput.

– Nem tudnám ki ellen? Nem jön ide ember, mondá Axamita s neki indult az utolsó málhával, jártában vígan fütyülve az ismeretes moszkvai nótáját a nagy Napoleonnak: «Már siess hazádba vissza vert seregem! Nekem ez a muszka klima nem egem.»

A KIT SEHOL SEM FOGADNAK BE.

A mint Metell a Valle Drazsicza felé nyiló rácsajtaján a várat kerítő falnak kilépett, egy egészen begyepesedett utat talált maga előtt. Más vidéken az országút mellékén szokott a fű zöldülni, s a közepén van a kő; ennek a két oldalán volt a kő, a közepén a pázsit. Az út egy hosszan elnyuló házcsoport felé vezetett. A házak mind alacsonyak, sajátságos sárga szinű téglából építve, tetőzetüket korhadt hajópalánkok képezik, a miket tatarozott dereglyékből hasznavehetlenül kihánytak. Minden házhoz van egy kis kert, kőrakással körülkerítve. A kertben emberek dolgoznak. Késő est ugyan már az idő, a csillagok is feljöttek, de az emberek mégis kapálgatnak a kertben. De vajjon emberek ezek? Az úton végig haladó léptek hangjára ki-kinéz egy-egy fő a kerítésfal végén, de vajjon néz ez a fő?

Metell összeborzadt, mikor a legelsőt meglátta.

Ezeken a fejeken nincs emberi ábrázat.

Az egész arcz helyét egy veres duzma daganat foglalja el, mely homlokot, állat egybefoglalva, valami tökforma gömböt formál. Szemek, orr, száj csak egy-egy nyilással vannak jelezve e sima gömbön. Azért dolgoznak alkonyat után ezek a rejtélyes lények, mert a napvilágot nem állják ki a szemeik. Valamennyi arcz, mind egyforma sima lap, a miről le van törülve az Istenkéznek minden munkája. Nem lehet megismerni, ki a férfi, ki az asszony? Már a kis gyermeknek is olyan az arcza. Hát a beszédük micsoda ez elijesztő rémeknek! Állati süvöltés, semmi egyéb. Talán mégis megértik egymást? Idegen hiába akarna velük beszélni, még ha le tudná is küzdeni magában azt a vérfagyasztó borzalmat, a mi egy ilyen arcz láttára végig fut testén, lelkén.

Metell sietve haladt végig e szomorú házak előtt, s csak akkor vett teljes tüdejével lélekzetet, mikor az utolsó házat is elhagyta.

Minő rettenetes hely ez!

Úgy hivják e házcsoportot, hogy «Rovina».

Tovább is fű lepi az utat, egész a Contrada della Sanitáig, a hol az úteltérésnél hat akáczfa van ültetve. Ezt a francziák hozták ide, még akkor ujság volt Európában.

Metellnek, ha Fiuméba akart visszatérni, rövidebb útja lett volna a Cisterna di Kalina ösvényét választani. Szándékosan tért emerre az útra. Egészen bizonyos akart lenni a maga dolga felől.

Azt akarta megtudni, hogy vajjon tökéletesen ki van-e zárva a világból a Frangipáni vár?

A legelső épület, a mit a Porto Ré felé a Drazsicza völgyből felfelé vezető úton maga előtt talált, a hajdani Zrínyi vár.

Az is volt már azóta minden, még szinház is, vándor komédiás-trupp számára, ez időszerint Paulinusok használták kolostorul. Roppant nagy épület; tizedrésze sincsen lakva; három kaput is végig dörömbölhet a jövevény, a míg az egyik mögött megszólal valaki. Az a lakott rész.

A nehéz kapun van egy nyilás, azon egy tonzurás fő tekint ki a zaklatóra, vendéggyülölő ábrázattal.

Metell éjszakai szállást kér. Nem értik. Ha latinul beszél, görögül felelnek neki, ha görögül szól, dalmata nyelven válaszolnak, utoljára mindenféle nyelven megáldják, s egy hosszú botra tűzve egy kis vakarcsczipót dugnak ki eléje. Elveheti a botot is, a czipót is, s utazhatik vele tovább.

Azután következik egy másik termetes épület. Mai napság templom, furcsa tetejű toronynyal, akkoriban ærarialis épület volt, sóház. Itt hivatalnokok laktak. Egy uniformisos úrféle kinn állt az ajtón s aztán becsukta azt maga után, s mire a jövevény odaért, már egyik ablakban volt látható, s csak onnan a vasrostély mögül eredt szóba a látogatóval. Ezzel szépen németül kezdett el beszélni Metell; a mire az is igen szépen németül válaszolt: «hören Sie, sehen Sie» egyébiránt hivatalos nyiltsággal kijelenté előtte, hogy olyan embert, a ki a Frangipáni várból jön, ærarialis épületbe bebocsátani nem lehet. Ez már csak természetes.

Tehát megtudta, hogy ezek már ügyeltek az ő ideérkeztére a tengeri oldalról.

Innen elutasítva, felkerült a piaczra, a mi tulajdonképen egy széles utcza. Annak az egyik oldalán van a Narodna Kavana, nemzeti kávéház, a másik oldalán az Albergho francese; mind a kettő vendégszálló hely. De úgy az egyiknek, mint a másiknak az ajtaja előtt nagy fustélyokkal ellátott marczona csoportok álltak, a kik előre jelezték ellenséges álláspontjukat, kiabálással úgy mint botemelgetéssel, hogy oda be ne próbáljon menni. Az utcza közepén kellett maradnia. A kiabálásból ezt a két szót vehette ki legsűrűbben: «Rovina» és «Szkriljevo».

Innen is elutasítva, a Contrada del Cafféen végig ballagott s megállt a város legszebb háza, a Casa Tomaz előtt, melyet hatalmas kőfal véd a szelektől; maga a fal minden hasadékaiban tele nőve piros virágú verbascummal.

Ennek a czifra vasrács-kapuja előtt a szánalom gerjesztés módját kisérlé meg. Egy vénasszony jött eléje. De az annyit fecsegett neki, hogy szóhoz nem juthatott tőle, egymással ellenkező kifogásokkal utasítva el a kérezkedőt. Úgy látszik, hogy el volt rá készülve, hogy reggelig tartja beszéddel, de be nem ereszti. Az utolsó mentsége az volt, hogy nincs itthon az uraság; pedig minden ablak ki volt világítva.

Akkor a Porticcio felé fordult, keresztül a híres Squero felett elvivő úton, a mit VI. Károly építtetett; ott kezdődik az a házcsoport, a minek Cala Karinska a neve; az utczának a neve Contrada de Hrtics. Csupa jómódú gazdák házai, a miknek a kertjei a kies «Drága» völgybe vezetnek le, tele baraczk-, cseresznye- és fügefákkal, a kerítésfalak befuttatva szőlőlugasokkal.

Itt, a mint egy háznál bezörgetett szállást kérni, azzal feleltek neki, hogy rálőttek az ablakból puskával. Az átelleni falról visszapattanó golyó bizonyítá, hogy a felelet nem volt tréfa. A lövés után pedig azt kiáltá neki egy goromba mély hang: «eredj vissza Rovinába!»

Tehát itt is értesülve vannak már!

A szép kis Drága völgynek az átelleni hegygerinczén van egy másik házcsoport, a mit «Bany»-nak hivnak; a rákövetkező völgy neve Lukes. Ez ősrégi kőris-, szil- és cserfákkal van benőve. Gyönyörű menedék minden üldözöttnek.

A sötét őserdő mélyében rejtett házaknál megint változtatott a bejuthatási kisérletén Metell. Üldözöttnek, hősnek adta ki magát.

E házak lakói mindenkor jó egyetértésben szoktak élni az ilyen fajta néppel. De azért még sem bocsátották be.

– Ha mindjárt maga Scanderbég vagy, sem lépsz be, ha egyszer a Frangipáni várban voltál!

Már itt is értesülve vannak hát!

Tovább ballagott a csendes éjszakában. Rátért arra a kopár lejtőre, a mi a Drága völgytől Fiume felé hajlik alá. Puszta, sivatag sziklatájék, kutyatej, borókabozót az egyedüli növényzet rajta, a csillagos égre sötéten mered fel egy roppant nagy keresztfa, körülburjánozva agnus castus bokrokkal. Közel hozzá egy mély, kráteralakú szikladöbörben volt egy cisterna, a minek a teteje le volt zárva lakattal. A víznek nagy becse van itten. Az északi oldalán a döbörnek van egy barlangforma üreg a sziklában, a mi ki van toldva egyszerű kőrakással emberi lakásformává. E kőkori gunyhóban lakik annak a cisternának az őre, a kire a lakatnak a kulcsa van bizva. Vándoroknak, búcsújáróknak ő szokta azt felnyitogatni, s kap tőlük azért valami sovány alamizsnát.

A sivataglakó épen lakomához készült, ürgét fogott, azt sütötte fanyárson, borókatargalynál. Biz az szegény ebéd.

Metell ennél is megkisérlé a szálláskérést, fényes tallért tánczoltatott a tenyerében; le is ejté a földre, hogy csakúgy csengett. Nem csalta ki vele az odujából a troglodythot.

– Rovinában voltál! Kiálta az rá. Ha zsák aranyat hoznál, azt sem hagynám behozni az odumba. Eredj Isten hirével.

Azután csak arra akarta rávenni Metell, hogy nyissa ki számára a cisternát, egy ital vizért.

– Elmenj! Nem kapsz! Hagyj nekem békét. Az én cisternámba bele nem kóstolsz, ha ezüstté változol is, mint a tersatói apostol.

… Metell meg volt elégedve a tapasztalatával. Ilyen hely kellett neki épen. Egészen megnyugtatva tért le a Fiume felé vezető útra s reggelre visszaérkezett.

MILIÓRA.

Nagy ritkaság tükörsima tengert látni: a quarnerói öbölben Fiume előtt gyakori tünemény az.

Lefestve is láttam egyszer ezt a képet. Így tiszta képtelenség. Úgy tetszik, mintha a festő a legvakmerőbben akart volna visszaélni a színekkel, hogy próbára tegye a laikus néző hiszékenységét, a kinek el kell fogadni, hogy ez a tarkabarka simaság itt a tenger, egy darabon rózsaszínű, másikon topáz-zöld, az előtérben átlátszó ultramarin, itt-amott hófehér, a hogy egy nyári felleg visszatükröződik benne, a távolban az ég határán ezüst-fehér, s a hol a partot éri, a buccari öböl előtt, ott nem hogy a magasra kiemelkedő várost tükrözné vissza, hanem egy hosszú sötét buzavirágszínű sávval válik el élesen a száraz földtől. Feketék rajta csak a távolban repülő vitorlák. Magam is azt hittem, hogy ez a festő színkáprázata; a míg ugyanazt a képet az élő természetben nem láttam magam előtt.

Ilyenkor élni látszik a tenger, a mi nem ellenmondás; mert a nyugvás a fenséges, nagy, kiterjesztett egyetemességre szól, a sima tükör alatt rajként pezsg, forr, viczkándozik a tengervilág ezernyi alakú népessége, közel a felszinhez, egy-egy felveti magát a víz szinére nagy locscsanással; amott a libegő sirály csap le egyenesen a martalékja után; a tin-halaknak egész hadoszlopa húz hosszú ezüst vonalt a sík tengertükör lazur szinén végig, vezetője magasan fentartja a fejét a vízből. Nagy néha fölreppen egy repülő hal, indiai vendége az adriai tengernek, s fecskeröptével czikázza át a levegőt. A tengeri fecskék is kéjcsónakázást tartanak, párosával ráülnek egy-egy korhadt darab fára, a mi a felszinen úszik, s úgy engedik magukat himbáltatni.

Az emberek pedig halásznak. Minden poézisben legtöbbet ér a prózai valóság. Ilyenkor aratás van a vizek alatt.

Szerelmes emberek pedig, a kik párosával ülnek egy csónakban, azok még okosabban tudják tölteni az időt. A mit maguk el nem mondanak egymásnak, elmondja nekik az andalító táj, az aranyködbe fátyolozott szigethalmok, a partok olajfaligetei, a méla csend, s azok azt megértik.

Talán az is valami ilyen boldog pár lehet, a kit egy karcsú sandolin a part hosszában végig sikamlit a rózsaszínű tükrön.

Csak ketten vannak: egy férfi, meg egy nő. A férfi evez, a hölgy a hajó hátterében ül, négy rúdra kifeszített sárga ernyő alatt.