Part 16

– De kisasszony, a czápa ellen meg nem véd a handzsár.

– Nekem van egy könyvem, a miben az áll, hogy a buvárok, ha a czápával találkoznak, bátran alája úsznak, a czápa lefelé nem tud harapni, éles késsel végig hasítják a gyomrát.

– Jaj, kisasszony, azok a czápák vagy nagyon gyermekek lehetnek, vagy a buvárok lehetnek valami óriások, vagy pedig azok lehetnek valami jó keresztyének, a kiknek mindent el kell hinni, a mi könyvben nyomtatva van.

Erre aztán Milióra kikergette őt a szobából, hagyjon neki békét a kutyahalával.

Másnap reggel aztán lelkendezve tört be hozzá Axamita.

– A mit megmondtam! Most már itt a Zeár-öböl körül csatangol a czápa. Ma reggel korán a rovinóiak usztatták a juhaikat a tengerben, gyapjunyiráshoz készülve, a mint egyszerre csak ott termett a roppant szörnyeteg, azt mondják három öl a hossza, a farkával kettőt lecsapott a birkák közül a tengerbe, s rögtön el is kapta mind a kettőt. Ezt magam láttam a puntáról.

– Nem tudtad meglőni a puskáddal?

– Jut is az embernek eszébe a puska, mikor a czápát meglátja. De egyszerre olyan lesz ott a legbátrabb ember is, mintha kővé változott volna. Aztán annyi annak egy puskagolyó, mintha megymaggal lőnének egy medvére. Én esküszöm a tersatói szent kápolnára, hogy zárva tartom a rácsajtót, ha a kisasszony meg nem igéri, hogy nem megy ki a szélső sziklákra.

– Hát inkább megigérem.

Azután daczból azt tette, hogy egész nap le nem jött a szobából.

Nem kellett már neki se zongora, se meséskönyv, a kis kertjét is elhanyagolta, a jégverés után nőhettek benne a bokrok összevissza. Egész nap az ablakban ült, s a tengert nézte, aztán valami jutott az eszébe, abból verset csinált. Az volt az öröme. Mindenféle fadobozból, görbe fából, meg zongorahúrokból csinált valami olyan eszközt, mint egy guzla, ahhoz nyirettyűt, a mihez a saját hajszálait használta fel s aztán azon a hangszeren próbálgatta a Deli Markó nótáját elczinczogtatni. A mit az Axamita főzött, az nem izlett neki, hanem maga sütött magának a kandallóban hamupogácsát, azzal élnek az uskók asszonyok. A nyers kecskebőrből opánkát szabott magának, meg bocskorszíjat, abban járt. Aztán azzal a handzsárral száz vágást tett a levegőben, s megkisérté vastag galyakat keresztül vágni vele. Azt hitte, hogy emberfőt is le tudna már azzal csapni. Még puskával lőni is megtanult volna, de Axamita azt nem adta a kezébe, azt mondta, hogy a lövés hangja fellármázná a halászokat, partlakókat, azt hinnék róla, hogy valami veszedelem van a tengeren. Miért nem tudnak hát olyan puskaport feltalálni, a mi nem durranik! zugolódék magában.

Feltalálták már. Hozzák is már!…

… Igen szép meleg nap volt, hajnaltól alkonyatig a tengeren rajzottak a halászbárkák, a merre csak a szem látott; a rovinói lázárok a valle Drazsicza öblében szedték a spongyiát, meg a holothurokat. Az ő nyomorék fejük épen arra való, hogy a buvármesterséget űzzék, nekik ott legjobb a tenger fenekén, az ő szemeik ott látnak.

Milióra elnézte naphosszant ezt a nyüzsgő életet a tengeren. Valami varázshatása van e látványnak a szárazföld lakójára. Azok a vizen járó emberek egy fokkal magasabb lények, mint mi vagyunk. Az a nagy kék mindenség nekünk titokteljes ismeretlen világ, ő nekik életadó otthon.

Milióra azzal szokta mulatni magát, hogy mikor a halászok csónak-rajai megjelentek a tengeren, egyet kiválasztott közülök s aztán fogadott rá magában, hogy az lesz, a melyik a legközelebb fog jönni a puntához. Egész odáig egy se szokott merészkedni. Szerencséje volt mindig eltalálni az igazit. Ennek a családnak különös szerencséje volt a játékban, talán ha lutrira tett volna Milióra, ott is nyert volna.

Ime, most is ugyanaz a csónak, a mit messziről kiszemelt választottjának, jön kifeszített vitorlával egyenesen Perillo felé.

Ez a neve a Valle Drazsicza azon meneteles részének, mely félkör alakban sekélyesen hajlik alá a tengerbe.

A halász készen lehet már a fogásával, mert úgy látszik, hogy nem szedi a végtelen hálót a ladikjába, hanem csendesen ül a kormánypadon, s még arra is ráér, hogy mandolinját pengesse. Fiatal lehet tán és szerelmes?

A habok elhozzák a dal hangját egész a várig; ki lehet venni a dallamot a partverő hullámok csendes zúgásán át.

A leány szíve nagyot dobban. Ez a dal oly ismerős. Messze kihajol az ablakból, úgy figyel rá, már a szavakat is kivehetni: «eljött az esti szellő…»

– Metell bátyám! sikolt fel örömmel a leány; az első pillanatban az jut eszébe, hogy a bátyja jön, az énekli az ismerős csónakászdalt. Azt igérte.

A másik perczben aztán elszomorodik. Ha őt most innen elviszi Metell magával haza, a magyarországi uradalomba, a hol nincs se tenger, se szikla, csak végtelen nagy síkság, s azon semmi más, csak búza, tengerszámra búza, s a hol nincsenek se vitéz uskókok, se dicső hős Deli Markó, csak robotoló jobbágyok meg kolomprázó ökrök, hát ő neki meg kell halni!

Hanem aztán a mint közelebb jön a csónakos, kivehetőbb lesz a dal, észreveszi, hogy ez nem Metell hangja, az erőteljes vibráló bariton volt, ez pedig lágy, hizelgő althang. Ki ez hát?

Van távcsöve, azt híja segélyül.

A napnak háttal van fordulva a danoló férfi, az arcz egészen árnyékban, nehéz kivenni a vonásait.

A mit se szem, se fül ki nem talál, kitalálja a szív.

Őt hozza a csónak, szeretőjét hozza. A vőlegényt, Deli Markót, az oly várva vártat!

Egészen ráismer, bizonyos felőle, hogy ő az! Ide jön! errefelé tart!

Ekkor eszébe jut neki Axamita. Ez a császár katonája, a kinek őrt kell állani a puntán, töltött fegyverrel. Ez megismerheti Deli Markót, ha a Perillóba bejön a csónakjával, útját állhatja, még meg is ölheti. Ezt meg kell akadályozni!

Ablakából kihajolva egy néma csókot küldött kezével a közelgő csónakos felé, s azzal kezébe kapva handzsárját, lefutott a puntához Axamitát keresni.

A strázsamester leányasszony ott áll a veranda alatt, hosszú puskája csövére támaszkodva, nagy medvebőr csákója a fejébe nyomva. Merev tekintettel nézett ki a tengerre.

Milióra odarohant hozzá a szobán keresztül, s megragadta a katonaleány kezét.

– Azt a csónakot nézed, ugy-e?

– Azt.

– Azon jön az én kedvesem, az én vőlegényem!

– Deli Markó, a királyfi!

– Ismerem.

– Ő ide fog jönni én hozzám.

– Akkor Isten legyen irgalmas szegény lelkének!

– Te meg akarod őt ölni?

– Én nem.

– Hát ki akarja bántani?

– Nézzen oda a kisasszony a tonnára tetejére. Látja, hogy lobogtatja Pabló azt a veres zászlót. Ez azt jelenti, hogy itt látta a közelben a czápát. Látja, hogy menekülnek mind egyszerre a halászok a csónakjaikkal vissza Buccariza felé, ki a partokra. Innen jön a szörnyeteg a Valle Picola di Sercica felől; látni arról a csillámló sávról, a mi a tenger tükrét felzavarja; a delfinek, a dentálék, a tinhalak menekülnek előle seregestül s ugrálnak fel a tengerből a levegőbe. Ha vissza nem tér sebesen Deli Markó, vége a királyságának.

Milióra megrettenve látta, hogy az egész Zeár öbölből hogy igyekszik valamennyi halászbárka a Punta Gavranicshoz menekülni; balról a Rovina felől a lázárok süvöltése hangzott rémséges chorusban, a kik a tengerfenekén szivacsszedő buváraikat hivták vissza kuvikvisításaikkal, az a csillogó vészes sáv pedig sebesen közeledett egyenesen átlagvonalban a punta felé.

S a csónakos még folyvást dalolt, pengette a mandolint s hagyta a sík hullámon repülni a gondoláját: «Milióra! Milióra!»

– Vissza! Vissza! síkolta kétségbeesetten a leány, a punta verandájának mellvédjéről messze kihajolva.

Egyszer aztán a csónakos is észrevette a veszedelmet.

Akkor hirtelen kezébe kapta a két evező rudat s elkezdett feszítni a part felé.

Visszatérni a buccarizai öböl felé már késő volt, egyedüli mód volt a menekülésre a Perillo sekély medrét elérni, a hova a tengeri szörny nagy testével, saját veszedelme nélkül be nem rohanhat.

– Siess! siess! kiáltott a leány eléje. Erre jőjj! Erre jőjj! A Perillo felé.

S azzal maga lefutott a punta mellvédjéről egyenesen le a Perilloba. Szikláról sziklára ugrált a sekély vizen keresztül. Axamita utána rohant a vakmerőnek, kit vissza tartani nem tudott.

– Ide! Ide! kiáltozott a tengerből kimeredő sziklán állva a leány, fátyolát lobogtatva, hivogató jelül. – A csónakos kétségbeesett erőfeszítéssel tört a hullámokon keresztül. Egyszer aztán egy nagy csattanás hangzott s arra a csónak minden benne levő terhével együtt két ölnyi magasra repült fel a levegőbe. S azután épen olyan magasan szökött fel az ormótlan csodaszörny, idomtalan viczánkodással, fehér hasával felfelé fordulva, s rettenetes száját hat sor éles fogaival kerekre feltátva. Egy perczig ott kalimpázott összevissza csónak, ember és tengerszörny: fekete árnyképek az arany ég lapján. Pokoli vizió képe! A másik pillanatban aztán a rémlátvány minden alakja eltünt a tengerbe: a hajó, a hajós és a czápa.

Milióra a kétségbeesés őrjöngésével veté magát a tengerbe. Övéig ért az apály hulláma. Kezében volt a handzsárja. Segítségére akar rohanni a kedvesének. Az emberevő szörny csak hasával felfelé fordulva tudja elnyelni az áldozatát, mert a szája lefelé nyilik. A Perillo medre sekély és sziklás, a háttal lefelé fordult óriás megfeneklett a zátonyon s ott vergődött zuhataggá csapkodva fel szörnyü testével a hullámokat.

A leány úgy elvesztette az eszét, hogy képes volt odarohanni a szörnyeteghez, s egy handzsárral megtámadni azt a rettenetes állatot, a mit még a zátonyon is egész sereg férfi kell, hogy legyőzzön; a kinek nem árt se szigony, se puskagolyó.

A vén Pabló onnan a tornácz tetejéről, a rovinói lázárok a part szikláiról rémült üvöltést támasztottak e borzasztó jelenet láttára, de senkinek sem volt oroszlánszíve, hogy utána rohanjon a leánynak. Még Axamita is megdermedve állt meg a sziklán, pedig az ő kezében puska volt, a mi sok halált adott néha napján. Nem merte azt kisütni a tengerek királyi fenevadára, a viz alatti pokol fejedelmére.

Nem ám, mert nem volt szerelmes. Senki sem volt az, egyedül a leány. A Deli Markónak a menyasszonya.

Annak volt bátorsága mellig érő hullám közepett odarontani egészen a közelébe a hánykódó leviathannak.

A három öl hosszú csodaszörnynek össze volt csukódva a szája. Ha kinyítja, olyan az, mint egy barlangajtó; ha összecsukja, a hat sor fog egymásba záródik, oly erővel, mint egy gőzgép fürészfogai. Lefelé fordított fejének hegyes orrán, mint a gőzkatlanból, süvöltött elő a forró füst, gőz, túrva maga előtt a habokat, mintha igazán ő volna a mesék sárkánya.

A falánk szörny még a lőgyapot csomagot is elnyelte. A gyomrába került salétromsav és kénsav aztán egyszerre megpezsdült odabenn, s elkezdett veszedelmesen dolgozni. Ez zsibbasztá meg egyszerre a czápa kolosszális erejét; a forró gáz mint a guta elkábította egy percz alatt az agyvelejét. Így történhetett meg az a mesébe való csoda, hogy egy gyöngéd fiatal leány egy ilyen tömérdek fenevadnak a gyomrába üthesse a handzsárját, nagyot hasítva rajta.

Ettől a döféstől aztán a czápa bendőjét feszítő gáz egyszerre végig repeszté nagy pukkanással a szörnyü állat egész hasát. Miliórát csak az őrzé meg, hogy a kitörő gáz egy hullámhegyet borított a fejére s a tenger fenekére taszította le, ott aztán eszméletét veszté.

Most már utána rohant Axamita s felkeresve a kisasszonyát a habok között, kihozta őt a partra, s hozzá fogott, hogy életre költse.

A rovinói lázárok pedig, a mint látták, hogy a czápa megveszekedett, neki álltak csáklyákkal, kötelekkel, s belekapaszkodtak negyvened magukkal, kivonszolták az óriási tetemet a Perillo lépcsőpadjára, a hol a portoréi asszonyok szokták mosni a ruháikat. Ott azután felbontották a belsejét.

Érdekes inventarium, a mit feljegyeztek ennek a czápának a bendőjéről a fiumei krónikák. Találtak benne a lőgyapot-csomagon kivül, mely halálát előmozdította, s melyet, mint veszedelmes süstörgő anyagot rögtön visszadobtak a tengerbe, még két birkát, két delphint, egy vizmerítő bőrcsebret és egy egész férfit.

Ezt odafektették a sziklapadra.

Milióra épen akkor tért magához.

Első szava, a mint életre tért, ez volt:

– Hol van Deli Markó?

– Itt van, monda Axamita.

Milióra odanézett, de nem ismert rá.

– Hisz ez nem ő.

Az a roncsoló gáz, a mi a czápa gyomrában kifejlett, néhány percz alatt úgy elékteleníté azt az eszményi szép arczot, hogy nem lehetett ráismerni többé. Olyan lett a feje egészen, mint azoké a rovinói lázároké: egy sima gömb, szemek, száj, arczvonások nélkül.

Milióra összeborzadt.

– Hát még a levegőn át küldött csókért is boszút áll a Marguerita?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ezt a megölt czápát Magyarország akkori nádorispánja, József főherczeg kitömette s a budapesti magyar nemzeti muzeumnak ajándékozta.

A kik muzeumunkat meglátogatják, ne mulaszszák el e külömben is érdekes természetrajzi ritkaságnak egy kis figyelmet szentelni.

Ez egy históriai czápa.

Nagy költőnk, Vörösmarty azt kérdi a «fóti dal»-ban: Hol van a hal, mely dicső volt és remek?

No ez egy olyan hal volt.

Ez a hal egy harapással lenyelte Austriának és Magyarországnak egy dalmatiai hadjáratát s obligát harmincz millió forintnyi rendkivüli kiadását.

De kár, hogy fiakat nem hagyott maga után!

EGY JÁTÉKOS, A KI NYER.

A ki most a mi gyönyörü Fiuménkat meglátogatja, el ne mulaszsza, hogy kirándulást tegyen a szomszéd Abbaziába. Az egy darab Olaszország. Ott még láthatni (az uri kertekben) a maradékait azoknak a tölgyfáknak, a mikből Velencze hajóhadai készültek. Egy ilyen két ágra nőtt óriást ma is annyi forinttal fizetnének, a hány gyűrűt számlál a törzsöke, de ma nem eladó már. Magas és fenséges uraságok vették oltalmuk alá a partvidék ösvényeit. Ott járhatni még a szabadon tenyésző babérfa erdőkben, minek törzsét, koronáját befutotta a thearózsa, melynek buja sárga virágai akkor nyilnak legszebben, mikor nálunk, a Karston innen, csikorgó tél van. Ott csak tavasz van és ősz. A gyümölcsfa januárban virágzik, s áprilban szüretet ád.

Van ott egy ócska templom a tengerparton. Kolostor is volt, most egészben eladó. Igen olcsón meg lehetne kapni. A szőlő egészen beborította a falait, még a tornyába is felfutott már, s a haranglábat is befonta. Igen szép lakás esnék benne. Északnak a tengeröböl a kilátása, a tündériesen kiemelkedő Fiuméval, s a komor Veglia szigettel; délnek pedig épen egy kis temetőre látni rá, mely szintén a kolostorhoz tartozik, hozzá is van kőfallal csatolva. Itt nyugszanak a kolostor hajdani apátjai, perjeljei, századok óta egymás mellé sorakozott sirhalmokban, márvány- és vaskeresztek tartogatják neveiket. Ez is vele jár a házzal. A vevő ezt is megkapja, de egy kis szolgalommal, a sirokat és kereszteket abban az állapotban kell neki meghagyni, a miben átveszi. Ezért nem akad talán vevője, bármilyen olcsón kinálják. Nem minden ember szereti, ha az ablakából egyenesen a temetőre láthat.

Pedig van egy teremtés, a kinek ez mindennapi gyönyörködése. Egy vén kisasszony. Ott lakik egy közeli házban. Sajátságos külsejű emeletes épületecske ez. Onnan soha ki nem mozdul. Azt mondják, hogy már hatvan éve ott lakik. A nevére sem emlékezik már senki. Azt mondják, hogy valamikor nagyon szép volt. A nép ajkán az a monda jár felőle, hogy valamikor a vőlegénye odaveszett a tengerbe, s ez megzavarta az eszét. Azóta mindennap várja vissza a kedvesét. Az porrá lett, ő megvénült! de azért még mindig várja s egész éjjel lámpát éget az ablakában, hogy ha jön a tenger felől a kedvese, odataláljon hozzá.

Ez a világból kimaradt nő – Milióra.

Eleinte a hatóság vette gondjai alá, a Frangipáni várból erővel kellett őt eltávolítani, később aztán hozzá szokott az abbaziai házhoz, a minek az ablakából mindig látni a tengert és a temetőt. Axamita holtáig vele maradt, s azontúl a leány egyedül lakik a házában. Élelmiszert az idegenek hordanak a számára.

Mikor az abbaziai útakon bolyongunk, a sarkunkban kullog mindenütt egy csendes őrült (ilyen sok van ezen a vidéken). Van neki egy hegedűje diófából, azon spárgából vannak a húrok; hozzá egy vonója, a min lószőr helyett zsineg van. Azon ő mindenféle szép barcarolákat hegedűl. És a magányos ház ablakából egy nő tekint le mereven, s ez azt hiszi, hogy ő hallja azokat a szép nótákat, a mikről a másik őrült azt hiszi, hogy ő azokat hegedűli.

*

A rovinói lázártelep azóta végkép elpusztult már. A Marguerita még megjelenik itt-amott szórványosan, de már az áldozatait nem rekesztik ki a világból: külön osztályuk van a kórházban; de tökéletesen kigyógyítani még ma sem tudnak belőle senkit.

Deli Markó, a Kraljevics, pedig azóta is fel-feltámad a három ajtós barlangjából s meg-meggyujtja a harczi fáklyát a dalmata sziklák között, énekelnek róla egy-egy új balladát az uskók guzlások – és az angol reporterek.

*

Ez a regény tizenkét évvel ezelőtt iródott: azóta a regényes abbaziai babérligetből híres fürdőtelep alakult, pompás palotákkal, villákkal, sanatoriumokkal különösen a magyarok kedvencz üdülő helye: az apátság temploma még mindig megvan, tornyában az óra jelzi az időt, harangja a hajnalt, delet és alkonyt; – hanem a sírkeresztek már eltüntek a kertjéből.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Targaly: erdős vidékeken ismert szó, jelenti azokat a száraz galyakat, a mik maguktól lehullanak az erdőn, s a miket a szegény nép csomóba kötve czepel haza a hátán.]

[Footnote 2: A bibliai történetek népszerű kivonatának kézikönyve azon időkben.

J. M.]

TARTALOM.

Dobra került várak 1 Axamita leányasszony 6 Frangipáni vára 17 A kit sehol sem fogadnak be 23 Milióra 28 Ki az a Marguerita 45 A tatár tábor 56 A carambol-partiek 67 A l’hombre 75 Lady Adamina 80 A drága fütty 85 A mi nincs az arany könyvben 101 A virág nap nélkül 113 Deli Markó 120 Vakok értekeznek a szinekről 132 A guzla 137 Az illatos füvek 149 A bóra 154 Egy a száz közül, a ki megmenekül 165 A mi egyszerre megjön 171 Az utolsó játszma 185 És neki mégis igaza van 196 A várva várt megérkezik 203 Egy játékos, a ki nyer 217

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

1 |franczía császáré |franczia császáré

18 |tagas korridorokról |tágas korridorokról

77 |lesz-játék után |lesz-e a játék után

86 |rítka madár |ritka madár

86 |le nem ítta |le nem itta

98 |térdszalagrend lovagja! |térdszalagrend lovagja!»

138 |végíg terítve |végig terítve

143 |feltárul előtted. |feltárul előtted.»

182 |ölte volna nagát |ölte volna magát

220 |Lady Adamlna 80 |Lady Adamina 80]