Part 15

– És most hivass nekem egy papot, görög unitus pópát; ne orthodoxot, mert azoknál a gyónás nem járja. – Teher nyomja a lelkemet. – Azt hiszem, hogy az a mesterség, a mivel én vagyont szereztem, egészen hasonlít a banditáéhoz. – Ki tudja, hogy itélnek odaát a másvilágon? – Tesz-e külömbséget az a codex a kártyás és a tengeri rabló között? – Pedig szeretnék a másvilágon legalább olyan helyre jutni, a hol megint megláthatom az én szegény kis Miliórámat. – Kedves kis ártalan madárkám! – Ő nem tud arról semmit, hogy én mi úton szereztem számára ezt a pénzt? Az ő lelkére nem vet árnyékot. Azt hiszi, a léghajót találtam fel, azzal szereztem. Azt ám. Megyek is már rajta fel az égbe. – Szegény kis árva majmocskám! – Nem fogom már neki énekelni a barcarolát, mikor a part felé közeledik a csónakom. – Bajtárs! Tudod mit? énekeld te helyettem azt a dalt, mikor arrafelé vitorlázol a maltempói csatornán végig. – Adj ide egy hangjegy papirt, én lekottázom azt neked, tanuld be. – Örvendeztesd meg vele majd szegény kis bolondomat. – Aztán eredj, hozass nekem addig egy pópát. – Siess vele, míg a hagymáz utól nem ér.

És aztán leirta az eléje tett vonalozott papirosra a csónakászdal hangjegyeit iromba vonásokkal, a míg lord Adam odajárt papot keresni.

Biz ez nagy időbe kerül, a míg az ember Páris városában, késő éjjeli órában egy görög unitus papot feltalálhat. Mire a pópával visszatért lord Adam, már akkorra Metell készen volt – a hangjegyzéssel is, meg az élettel is.

Mikor a pap odatartá neki a fülét, hogy gyónja meg neki lelke terheit, Metell gyönge lélekzetével elkezdé neki a barcarola utolsó verseit dudolni:

«Menj vissza esti szellő, Suhanj be ablakán! Mondd meg szerelmesemnek: Ő a legszebb leány! Nyomj ott ajakára Egy csókot éjszakára, Milióra… Milióra…!»

A pópa megáldotta, felodotta… Ezt bizony megbocsáthatják neki a tulvilági itélő birák!…

ÉS NEKI MÉGIS IGAZA VAN.

Szép temetése volt Metellnek. A tatár tábor minden celebritása ott volt a végtisztességtételén. Lord Camelborough Adam pompás gránitobeliszkot rendelt meg a sirkőfaragónál legkedvesebb barátja hamva fölé. Csupán egy clubtagot nem lehetett ott látni a temetésen, a muszkát; bár a gyászjelentést neki is megküldte a lord, sajátkezüleg czímezve. Ezért föl is tette magában Adam lord, hogy a mint visszatér, ki fogja őt hivni párbajra.

A muszka azonban megelőzte őt, mikor lord Adam a palotájába visszatért, már ott várt rá a salonjában.

– Ön nem jött el a mi barátunknak a temetésére! szólt a lord, egyenesen rátámadva a muszka grófra.

– Nem mentem el, viszonzá a gróf, mert nem akartam azt koczkáztatni, hogy az egész világ füle hallatára mondjam önnek szemébe azt a három szót, a mit ott, a hol önnel találkozom, ki kell mondanom. Ön lord Camelborough Adam kém, orgyilkos és szemfényvesztő.

– Három nehéz szó!

– Három olyan szó, a miért nem szokás megverekedni, hanem a miért vagy bocsánatot kérünk attól, a kinek ez mondva volt, ha el tudta hárítani magáról; vagy kirekesztjük a társaságból, ha nem volt mentsége.

– Halljam önnek a vádjait, gróf úr.

– Meghallja. Önnek tudomása volt Metellnek egy titkáról, miszerint egy nagybátyja, a kinek az egyetlen fia öngyilkos lett Metell kártyaszerencséje miatt, azzal fenyegette őt hogy ha még egyszer kártyát vesz a kezébe, ő ott, a hol előtalálja, keresztüllövi. Ezért viselt Metell Párisban álnevet. Ön megtudta Metellnek az igazi nevét, s denunciálta őt a nagybátyja előtt, a kit könnyű volt azután feltalálni, minthogy ő is ugyanazon nevet viselé, s azon a vidéken, a hol ő lakik, minden ember tudja, hogy az ő fia lőtte magát főbe. A nagybátyja idejött, az ön utasítása nyomán rátalált Metellre, épen mikor kártyázott s megölte őt. Ez az ön műve volt.

– Ön nagyon pontosan van értesülve, gróf úr.

– Igen pontosan. Itt van nálam a nagybátyájának hozzám irt levele, ebben értesít körülményesen az egész esetről, miután épen én voltam azon az estén Metellnek a játszó ellenfele. Azért tudatja velem az egész dolgot, nehogy ártatlan embereket üldözzenek miatta. Ő volt a gyilkos. Ez ő náluk dalmatáknál divatos szokás; vérboszunak hívják. Ha processust akarunk ellene indítani, menjünk Ragusába, ott igen jó törvényszékek vannak. Ő ezt a levelet a hajóraszálláskor irta hozzám. Ebből tehát kisül, hogy ön kém volt, a ki egy gentlemant elárult, orgyilkos volt, a ki a jó barátját megölette, és végül szemfényvesztő, a ki obeliszkot faragtat annak a számára, a kit meggyilkoltatott. Igaz-e ez a három állítás?

– Mind a három igaz.

– S van önnek rá valami mentsége?

– Van.

Azzal lord Adam szétgombolta a mellénye csipkefodrait s az inge alól egy nyolczágú arany csillagot vont elő.

E csillag láttára a muszka csak lesütötte a fejét. – Egyszerre vége volt az arczán a támadó büszkeségnek. Rabbá tett fogoly lett belőle.

Lord Adam, azzal az öntudatos büszkeséggel, mely lefegyverez, lépett megtámadója elé s egész bátran tekinte a szemébe.

– Jöjj a dolgozószobámba, mondá neki, ott majd megtudod a többit.

Azzal ő maga előre ment, vendégét engedte hátul jönni.

A könyvtárakkal körül megrakott s nagy térképekkel diszített szobába érve, helyet mutatott a pamlagon az orosznak; ő maga egy kerekes székbe vetette magát, a zsinórra akasztott arany csillagot ujja körül szélmalmoztatva.

– Te tudod, hogy mi ez a csillag? A szojusz blagodensztoiga jelvénye, a minek te is tagja vagy. Ez az egyessége minden szabadságra törekvő szláv népnek, a mihez tartoznak a hellenek, oláhok s talán majd a magyarok is.

– De te angol vagy. Hogy kerülsz bele?

– Az nem tesz semmit. A hol csak szabadságharcz van a világon, mindenütt találsz angolokat. Majd lesznek Moldvában, lesznek Hellászban is, ha a hetairia megindítja cselekvését. Én már tettem is valamit, azért birom az arany csillagot. Az én nevem «Deli Markó».

– Micsoda? te voltál az, a ki az uskók népet fellázítottad s a dalmata partot fellármáztattad velük?

– Az szép kis lárma volt. Az osztrákoknak egy hadsereget kellett miatta mozgósitaniok; már eddig egy pár millió forintjuk füstöt vetett.

– De hát mit vétettek neked épen az osztrákok?

– Azt is megmondom. Azt is tehetném ugyan, hogy a magas pathos hangján beszéljek veled, hogy fenkölt diatribákat zengedezzek szabad népekről, s azokat elnyomó zsarnokokról; de ezt hagyom akkorra, majd – mikor az angol felsőházban fognak megtámadni az ellenfeleim; itt most négy fal között s te előtted nem erőteltem meg a fantáziámat, igazat mondok. A lord kanczellár engemet proponált Bécsben nagykövetnek, s erre Metternich azt felelte, hogy nem bánja, küldjön ő felsége akár egy egész okos embert, akár egy egész bolondot követül Bécsbe, de ne egy félbolondot. Élcznek elég jó ez egy osztrák minisztertől. Én erre aztán azt mondtam, no hát legyünk egész bolondok, hogy megnyerjük Metternich tetszését. S megcsináltam neki az adriai tengerparti lázadást. Voltam három hónapig uskók fejedelem, hordattam magam előtt dárdára tűzött fejeket s viseltem háborút két nagy hatalom ellen szárazon és tengeren.

– Csakhogy már most vége van a fejedelemségnek is, meg a hadviselésnek is.

– Csak most kezdődik mind a kettő. Most jön a java. Én teszek, a míg ti cunctatorkodtok. Ezért kellett meghalni Metellnek, mert ő is a halogatás embere volt. Én nem vagyok az. Valahol, valakinek el kell kezdeni a dolgot. Ypsilanti tűzze ki a zászlót Moldvában, Germanos Mauromichalis a Peloponnesusban, Moreában, én fölveszem azt az adriai parton, a hol Metellnek lett volna kötelessége a szabadsághősök élére állni. Mert nem tette, meghalt.

A te kötelességed pedig, a mint meghallod, hogy a Karst és a Vellebit között újra fellobbant a harcz, a hajóddal, a mi rád van bizva, betörni a cattaroi öbölbe s fegyverre hívni a fekete hegyek lakóit.

Lord Adam olyan hangon beszélt a muszkához, a minőn vezér szokott beszélni az alárendeltjéhez.

– Én tudom a kötelességemet, szólt a muszka, csakhogy előre mondhatom, hogy az a vállalat most a legnagyobb nehézségekkel fog járni. A segnai rosszul sikerült lázadás talpra állította az osztrákokat; most azok minden pontot megszállva tartanak, minden közeledő hajót megmotoznak s a mint egy puskalövést meghallanak, azonnal minden oldalról ott teremnek, szétverik a csoportozókat.

– Csakhogy nem fogják a puskalövést meghallani. Van nekem egy új találmányom: olasz alchymistától szereztem. Nézz ide. Itt egy csipetnyi gyapot. Az ember azt gondolná, rheuma ellen akarom dugni a fülembe. Nem; pisztolyba teszem, golyót a tetejébe. Most nézd azt a pléh kályha-ellenzőt, ugy-e nincs rajta lyuk? Egy, kettő, ugy-e most már keresztül van lyukasztva?

A pisztoly csöve egy kis fehér füstöt lövellt ki, alig észrevehető lánggal és semmi durranással.

– Nos, látod? Ez a néma fegyver. A ki el nem árulja magát se lobbanással, se durranással. Elejti az osztrák előörsöt észrevétlenül, leöli az előcsapatot, hiradás nélkül; golyózáporral borítja el bokrok mögül, sziklaodukból az ellenséget, a nélkül, hogy az tudná, honnan jött a lövés? s aztán a mellett olyan ártatlan portéka, hogy mindenütt be lehet csempészni. Ugyan ki gyanakodnék rá? Azt hiszik, vatta, téli kabátba béllésnek való.

– Rettenetes stratagéma! szólt elszörnyedve a muszka. S te ezt akarod az uskókok, morlákok kezébe adni? De hisz ezzel te az egész hadviselési rendszert fel fogod forgatni, az nem lesz többé harczolás, hanem tömeges orgyilkolás.

– «Mais c’est la guerre!» mondá lord Adam vállvonva.

Hát bizony «ilyen a háború!»

– Metellnek is kifogása volt ez ellen, folytatá Adam lord. Most már nem szól ellene.

– Olyan kedves barátod volt és megöletted.

– «Mais c’est la politique.»

Hát bizony ilyen a politika.

– Van egy igen kedvező hadállásom, a honnan az új mozgalmat megindíthatom, folytatá Adam lord. Egy elátkozott vár az adriai tengerparton. Nem rég, az illyr királyság idejében, ott tartották a francziák azokat a betegeiket, a kiket az a ragály lepett meg, a mit Egyptomból hoztak magukkal, Marguerita a neve. Ettől az asszonynévtől jobban irtózik osztrák és dalmata, mint a kartácstűztől. Még a tájékára sem mernek közelíteni a skriljevospitálnak. Pedig ezt a ragályt nem kaphatni meg más által, mint ha egy férfi és egy asszony egymást megcsókolják. És erre a Frangipáni várban igazán nagy a kisértés. Ott lakik a legszebb leány, a kit valaha életemben láttam. Oda rejtette el Metell barátunk a hugát, mint biztos helyre, addig, a míg ő számára itten mi tőlünk egy kis vagyonkát összekapargat a kártyán. Ezt ő nekem maga fedezte fel.

– S te aztán oda mentél és elcsábítottad a leányt.

– Nem egyszerre. Mert a milyen szép, olyan bámulatra méltó. Mint a havasi csúcs, mikor hajnalfény éri, rózsaszinű, mikor közel érjük, tiszta fehér. Mikor az első találkozásnál, diadalmas hadjáratom után, fejedelmi pompában jelentem meg előtte, mint nagylelkű szabadító, (akkor már az éhhalállal küzdött) három lépésnyire nem bocsátott magához közel, kész volt inkább rám huszítani emberképű kutyáját s a kutyaképű embereit, hanem mikor másodszor kerültem eléje, mint üldözött skoko, rongyosan, tépetten, kimerülten, akkor ölébe vett, elrejtett sötét oduba, ott levetkőztetett, én ájultnak tetettem magamat s a míg villanyos kezeivel életre dörzsölt, mondhatom, hogy még csak el sem pirult az arcza. Olyan ártatlan, mint egy gyermek s oly heves fantaziájú, mint egy háremhölgy, egyesülve benne a szűz és a tündér. Igazi dalmata leány, jég közepéből kisugárzó tűz. Mint a felhőből a villám, úgy delejezik ki belőle az eszményi gyönyör-szikra. Csak egyszer látott, s ettől a benyomástól múzsává alakult át, nézd, ezt a verset, a mit Deli Markóról irt: ennyi láng három költőnek elég volna, hogy meleget öntsön a verseibe.

A gróf meglátta a ballada hátlapjára irt levelet.

– S mikor neked adta ezt a verset a leány, akkor a bátyjához is irt izenetet s nem tudva, hogy az álnevet visel itt, az igazi nevét irta oda, te ő tőle tudtad ezt meg. És így Metellt a hugától elvett fegyverrel ölted meg.

– «Mais c’est la diplomatie.»

Hát bizony ilyen a diplomatia.

– S most azután nem elég, hogy Metellt eltetted a láb alól, hanem még vissza is akarsz menni a dalmata partra, hogy a védtelenül maradt leányt prédára ejtsed. Bizonyosan rád bizta őt végakaratával a haldokló, mint legjobb barátjára, hogy hozd el onnan, vidd el oda, a hol legjobb helye lesz. És te, minthogy a Frangipáni várban, az egyiptomi mirigy rémes árnyékában szerelmeskedni magad sem mersz, elviszed őt magaddal a zenggi sziklavölgyek közé az uskókok népéhez, a kik elébb elrabolják az asszonyt, azután megszolgáltatják, azután megverik, azután élik vele világukat, s csak azután esküsznek meg vele az oltárnál, s az a leány, a ki oly ártatlan, és oly lángoló vérű, követni fog vakon, őrülten! s büszke lesz rá, hogy meggyalázod, azt hiszi, királynévá teszed!

– «Mais c’est l’amour!»

Hát bizony ilyen a szerelem!

– És aztán ott a vad, szilaj erkölcsű nép között, melynek minden vallása a babona, a hol minden kalandort Deli Markónak s minden csavargó nőt Margarita tündérarának néznek, ő csakugyan annak fogja hinni magát, s megy veled és társaival minden csatába, portyázásba, rablókalandba; tölti a fegyvereiteket, s dalolja a csatadalaitokat s viszi utánatok a csatában levágott ellenség fejét, üstökénél fogva, és tánczolja a kolót, átugrálja a tüzet, a fekete bortól megittasodva, s dalolja a véres hőstetteit egy orgyilkos csordának.

– «Mais c’est la poésie!»

Hát bizony ilyen a költészet.

– És aztán, ha csáléra talál menni az egész dolog, ha kiesik a világ feneke, ha az osztrákok, meg a törökök szétverik a dalmata lázadók csoportjait, a ladikjaikat elégetik, a váraikat széthányják, a fegyvertáraikat lerombolják, élelmiszereiket elveszik, a megmenekült zendülőket beszorítják az emberlaktalan sziklák közé, éh, szomj, zivatar, ragály, nyomor martalékául: akkor te előállsz s azt mondod az osztrák Kriegskomissärnek: «Az én nevem lord Adam of Camelborough, Wellington herczeg öcscse, a Bathrend tulajdonosa, nekem minden hajszálam szent és sérthetetlen, követelem a passe partout-mat.» A szép leányt pedig, a tündérarát otthagyod az uskókoknak, nézzék özvegyednek s vessenek rá sorsot, hogy kié legyen?

Lord Adam elnevette magát:

– «Mais c’est le jeu!»

Hát bizony ilyen a játék!

A VÁRVA VÁRT MEGÉRKEZIK.

Hát bizony ilyen a játék!

Az ember vagy nyer, vagy veszt.

S néha a nyereség még rosszabb, mint a veszteség.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Metellnek ugyan kedvezett a szerencse. Nyert magának egy szép obeliszkot a Père La Chaise temetőben, a hugának egy kapitálist, meg egy dicső vőlegényt, meg egy uskók királyi trónust. Mind a kártyán nyerte, tisztességesen. Nyugodtan pihenhet most már a gránit-oszlop alatt, s játszhatja a l’hombret a csontemberrel odalent. Miliórának a sorsát a legjobb rendben hagyta.

Lord Adam és a gróf két külön hajón egyszerre vitorláztak ki a roueni kikötőből. Az egyik az angol Delphin briggen utazott, a másik az orosz Borodinón. Az angol jobb vitorlás volt, elhagyta az oroszt; azonban úgy egyeztek, hogy megvárja az anconai kikötőben az utóbb érkezőt.

A titkos szövetség szabályai szerint lord Adam parancsolt az alsóbb rendű tagnak, az orosznak azt kellett tenni, a mit ő mond. A román szövetségesek és a görög hetairisták is mind készen voltak a cselekvésre. Ha a kitörés egyszerre minden ponton megtörténhetik, a siker el nem maradhat. Odafenn Szent-Pétervárott aztán gondoskodott róla az összeesküvők központi bizottsága, hogy az orosz czár siessen a maga haderejével a feltámadt románok, görögök és szerbek segítségére, s ha tétovázni talál, akkor ki volt rá mondva, hogy elfogják, minden családtagjával hajóra pakolják s átszállítják Amerikába, idehaza pedig kikiáltják a köztársaságot, mely nyolcz országot egyesít magában: Nagy- és Kis-Oroszországot, Lengyelországot, a Krimet a Kaukazussal, Moldvát Oláhországgal, Hellászt, Szerbiát egész az Adriai tengerig és Magyarországot.

Ez a nyolcz név volt a nyolczágú csillagra felirva. S ez nem volt ábránd, a mit fiatal rajongó diákok agya forralt ki; ez egy igen komoly tervezet volt, a miben magas világi állású főurak, diplomaták, hős hadvezetők értettek egyet, nagy catastrophák, véres, izgalmas harczok következtek ebből.

Az orosz hajó négy nappal később érkezett meg, mint az angol.

Az alatt Adam Lordnak ideje volt személyesen kémszemlészeteket tenni a dalmata partokon, gyors röptű vitorlás csónakával. Halásznak volt öltözve, a chioggioták viselete szerint, s minden nyelven tudott beszélni, ebben bámulatos lángesze volt, egy hónap alatt a legvadabb idegen nyelvnek birtokába tette magát, s úgy tudott játszani minden szerepet, mint még soha szinpadon nem játszott senki. A milyen felismerhetetlen volt nála lady Adamina szalüppjében a férfi, épen olyan sejthetetlen maradt a chioggiota halászzubbonyában, vagy Deli Markó szurkájában az angol mylord. Valódi csodaművész veszett el benne.

Kémszemléi alatt meggyőződött felőle lord Adam, hogy az osztrákok a dalmata partokat nagyon jól őrzik, ellenben a török partokra senki sem ügyel. Az orosznak könnyű munkája lesz, Skutari felől fellázítani a fekete hegyek lakóit, hanem az övé annál nehezebb. De mégis kész volt a tervével.

A Frangipáni vár környékét még mindig varázs takarja be. Azt csak nagy távolban tartják kordonnal körülzárva, a hogy a pestises vidéket szokták, de vizsgálódni bele nem megy senki.

Ide eljutni könnyű munka lesz, a chioggiota halászok végig szoktak járni az egész Quarnerón, az a csatorna oly gazdag halakban, hogy még a távol Chioggia lakóit is eltartja.

Egy halászcsónakon ellehet szállítani azt a veszedelmes új találmányt, a hang nélküli lőszert ebbe a várba, innen aztán kézen-közön ki lehet azt osztani a közel hegyek közé menekült uskókoknak. Ha azok egyszer a lőszer birtokában lesznek, az osztrák zárvonal őreit észrevétlenül lepuskázhatják, s éjszaka meglephetik Zengg városát. A puska csak öl, de nem durran, az alvókat nem ébreszti fel a harcz, könnyen halottakat csinálnak belőlük. Aztán nyomulhatnak előre mindig sötétben, némán bujkálva, nem küldve maguk előtt fegyverropogást, nem hagyva mögöttük élő ellenséget, míg egyszer csak egész hosszában égni fog a dalmata part, a nélkül, hogy valaki látná a lángját, fellobban az akna, a nélkül, hogy valaki hallaná a dördülését!

S ez az új pokolgyujtogató-szer könnyen becsempészhető a partőrök és czirkáló hajók minden fürkészkedése mellett. A kutató dounièrek nem találnak mást a csónakban, mint táblákba rétegezett gyapotot, rendes csomagokban, arra pedig szükségük van a paplancsinálóknak, legfeljebb azt fogják rá mondani, hogy ez bizony egy kicsinyt fehérebb is lehetne. Nem is álmodnak róla, hogy abból minden csipetnyi egy emberhalál.

S ezt a rémséges országfelforgatási tervet milyen varázszsal ragyogja be a vele összeszőtt szerelmi dráma.

Egy tündérnek született leány, a ki el van átkozva egy boszorkányos várban, elrejtőzött álomra, s ott vár a megváltó lovagjára, a ki a bűvös karddal levágja az őriző sárkánynak a fejeit.

A leány csupa ártatlanság, csupa szerelem. A ki mikor a szivét odaadja, nem számít, nem követel, nem irat házassági szerződést, nem móringoltat, nem esküdtet meg, csupán azt kivánja, hogy szeressék.

A bátyja levele jó helyen van elrejtve lord Adamnál a tüszőben, egy kis arany szelenczébe, a hol még az arczképe is megvan, az a miniatür festmény, a mit még akkor ajándékozott a barátjának, a mikor azt asszonynak hitte. Váltó, levél és arczkép hermeszileg elzárt rejtekben vannak, ezeket jól meg kellett őrizni a tengeri utban, a hol az ember hajótörést is szenvedhet.

Ha ezt a levelet megkapja a leány, minden aggodalom nélkül követni fogja azt a jó barátot, a kire őt a bátyja rábizta.

S hová vinné őt a Deli Markó máshova, mint a maga királyi várába. A ballada is azt kivánja, a mit maga Milióra álmodott ki.

Azok lesznek aztán az olympi gyönyörök napjai, diadalmas harcz és diadalmas szerelem közepett. S aztán az ember akkor végezheti el, a mikor akarja, – a harczot is, meg a szerelmet is. Ha megunta, azt mondja rá: «egy kis félreértés volt» s aztán hat hónapra elnapoltatik a bill. Egy kis epizód volt. Punctum. Két év mulva elveheti a mylord a neki szánt herczegasszonyt, s tíz év mulva ott ülhet a gyapjuzsákon s csinálhat a mostani tréfájával ellenkező politikát. Deli Markó, meg a tündérszép arája! Erről ne beszéljünk többet.

«Mais c’est la jeunesse!»

Hát bizony ilyen a fiatalság!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Már dagasztja a szél a vitorlát! Kedvező szél fuj a Maltempo-csatornán.

Az a halász, a ki a parthoz oly közel sikamlik tova Porto Ré felé, mandolint is hozott magával.

Mikor a Frangipáni vár négy tornya előbontakozik a partvidék bűvös panorámájából, a halász előveszi a mandolint s elkezdi énekelni a csónakászdalt.

Szép hangja van, olyan csengő, mint egy asszonyi althang.

A tengeren messze elszokott hangzani a dal.

Szép derült az idő, meleg tavaszi nap van, a vándor halak csoportjai hosszu ezüst vonalakat húznak a tenger tükrén végig, a repülő halak denevérröpttel czikáznak a légben a szitakötők után.

«Eljött az esti szellő, Ringatva csónakom…»

A halász, daloltában le nem veszi a szemeit az egyre közeledő Frangipáni várról. A komor épület ablakai az alkonyodó naptól úgy ragyognak, mintha tűzlángban égnének.

Az énekes úgy képzeli, mintha az egyik toronyablakból fehér kendőt lobogtatna feléje valaki.

Ez a fehér kendő egészen felizgatja minden érzékeit. Nem lát, nem hall, nem gondolkozik másról.

Várják, – megismerték, – szeretik!

Csak felfelé néz, nem ügyel a tengerre.

Mélyen a tengertömeg indigósötétjében jön közeledve valami fehér árnyék. Valami vízalatt járó hajónak lehetne nézni, oly roppant tömeg. Két szeme oly rémesen világít. A vízlakók riadva rohannak szerteszét az útjából, a delfinek sirása felhangzik a mélyből.

Idefenn a barcarola végaccordjai ringanak el a hullám felett: «Milióra… Milióra».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Rég elmult az igért határidő, a mikorra Deli Markó visszatérni fogadkozék, s azóta nap mult nap után s az eljegyzett menyasszony komolyan vette a dolgot, minden este ott bámulta a torony ablakából a tengert, kérdezgetve a feltünedező vitorláktól, melyik az övé? Vitorla kelt, vitorla szállt! de a Frangipáni vár előtt egy sem kötött ki. A leány álmodott tovább. Mindennap ujra álmodta azt, a minek meg kell történni. Olyan bizonyos volt az előtte, mint a credonak a tételei, a mikből egy szónál sem szabad felakadni.

Vissza fog jönni!

Ha ma nem, hát holnap. Aztán megint holnap.

Axamita alig hallotta a szavát ezóta. A katonaviselt leány félt is tőle, mint a Vilától s nem merte háborgatni. Csak úgy messziről nézte, hogy mit csinál? Esténkint, mikor beállt az apály, Milióra lejött a kastélyból a partra a valle Drazsicza felé. Itt a sziklapart ellapályosodik, s tengerapálykor felbukkannak a fenékről a conglomerátsziklák, a mik ott zátonyt képeznek. Miliórának különös kedve volt ezeken a sziklákon végig lépegetni, s aztán egyikére a legszélsőknek letelepedni, ott a czipőit, harisnyáit lehúzta s aztán a lábaival lubiczkolt a vízben, a mit a láthatáron lehanyatló nap, hosszú tűzoszlopként aranynyá változtatott. Egy egész arany hid volt az, mely az ő lábánál kezdődött s a napban végződött.

Axamita nem háborgatta őt ebben a gyönyörüségében. Vannak, a kik ezt nagy gyönyörüségnek találják, napleáldoztakor a tengeren végig bámulni.

Hanem egy délután mégis megszólította Miliórát Axamita.

– Jó lenne, kiasszony, ha mostanában nem mosogatná a lábacskáit a tengerben, az öreg Pabló beszéli, hogy a halászok egy pesce canét láttak a csatornában. Tudja? Egy pesce canét.

– Ismerem. Találkoztam egyszer vele, mikor a bátyám idehozott. Szép szörnyeteg!

– No akkor hát nagy szál viaszgyertyával tartozik a kisasszony a lorettói szent szűznek, hogy megmenekült a bátyjával, mert a pesce cane nagyon szereti a fehér húst.

– Itt a parton csak nem támadhat meg.

– Igaz, hogy a czápa nem szeret a fejével a szikláknak neki menni, hanem a farkával leüthet valakit onnan.

– Jól van. Majd magammal viszem a handzsáromat jövőre.