Part 11

Csak épen a fejedelem ágyasházának van ajtaja, az azután vasból van, lőréssel ellátva. Agynak ugyan hire sincs benne, mert ilyenen az uskókoknál a király sem hál, hanem vannak egész halommal drága keleti szőnyegek a földön és a falakon, s pompás fegyvereknek egész gyüjteménye.

De a mi a legnagyobb nevezetessége a fejedelmi hálószobának, az a «Krónikák fája». A terem közepén van felállítva egy hatalmas tölgyfatörzsök, terebélyes ágaival a boltozatig nyuló. Ez alulról kezdve meg van rakva sürűn – felszegezett emberfülekkel. S az uskókok vénei meg tudják nevezni végtől-végig, melyik fül melyik csatában megölt hatalmas ellenségé volt, velenczések, osztrákok, törökök, görögök, spanyolok, horvátok, még szerecsenyek is. Egy egész tárgymutató, fülekre felosztva. A tuskónak még sok ága van üresen, mely új fejezetczimekre vár. Ez az uskók nép «arany könyve». Ez egyúttal azoknak a hősöknek a neveit is hirdeti, a kik ez ellenségeket megölték. Mindegyikről szól egy ballada, s azt éneklik a guzla mellett.

Ah, az a guzla hatalmas egy alkotvány. Abban van egy népnek a története, alkotmánya, igazsága, abban vannak a törvényei, a polgári és büntető codexe, a vallása, a canonai, a nemzetközi szerződései; abban az európai garantiái, a mandátumai, stipulatiói; abban van a programmja, a politikai hitvallása, abban van a meghalt czár testamentuma, a próféták jóslatai, a költők és államférfiak minden édes és keserű hazugsága! A mult, jelen és jövendő. Lehetetlen dolgok, a miket mindenki hisz és a mik talán nem is lehetetlenek. Ez mind benne van a guzlában.

Ez a guzla pedig egy idomtalan brugó, hasonló a mi czigányaink bőgőhegedűjéhez: egy öblös félhordó forma alkotvány, behúzva kecskebőrrel, s ellátva hosszúnyakú fogantyúval, a mire négy húr van felfeszítve. Ott lóg ez minden csárda szobafalán a dalmata tengerpart vidékein. A jövőmenők csak leveszik a falról, a míg az ürü megsül a tűznél, muzsikálnak rajta, s énekelnek hozzá. Olyan muzsika az, hogy minden ember tudja; a görbevesszőből készült nyirettyüt hol a vékony húron, hol a vastagon kell végig húzni: mindjárt zene lesz belőle. Szép zene: megértik; a nóta is olyan hozzá: egyszer le, másszor fel, néha nagyon fel, néha meg nagyon le; búskomor melódia. Soha sem szedte kottára senki, tetszés szerint hagyja magát idomitani; azért mégis úgy elszomorodik rajta, a ki hallgatja. Hát még a ki a hozzávaló verseket is szívére veszi. Szerelmes történetek, a mik rendesen halálon végződnek. Az anyák természetesen gonoszok: nem akarják a leányaikat ahhoz adni, a kit szeret. A szerető természetesen hős, azaz, hogy zsivány, a vetélytárs pedig zsarnok, aristocrata: hajdu, vagy pandur. Nagy vérontás lesz annak a vége. Vannak, a kik hőskölteményekre is fel tudják a guzla húrjait ajzani. Azok már öreg guzlások. Mert itt nem a fiatal hangot illeti meg az éneklés, hanem az öreget. S aztán ahhoz jó emlékezet is kell. Meg a fiatalnak nem is illenék, hogy a hajdani hősök vitéz tettei fölött gajdoljon, mikor neki módjában van, hogy hasonló csodadolgokat maga kövessen el; ellenben az öreg szemeknek már nagyon illik könybe lábbadni, mikor azokról a vitézekről szól a nóta, a kikkel ifjú korukban együtt harczolt a guzlár.

A vladika várában csak a legvénebb férfiak maradtak otthon, meg a fehér nép, az alatt, míg az egész uskók férfisereg fegyverfogható része a nagy rablókalandra járt. Délután melegen sütött a nap, a várudvaron tánczoltak a leányok.

Az uskók leányok igen szépek, szívalakú arczuk, hegyes finom állal, nagy, mandulametszésű fekete szemeik, finom fehérpiros szinük, karcsú ideges termetük, apró kezeik, lábaik, térdig érő hajuk. A míg leányok, addig nagyon szépek, nagyon tiszták arczban is, szívben is; arczukat, testüket hideg vízzel mossák; – hanem a mint férjhez mennek, azontúl nem szabad nekik megmosdani többet, soha, a míg élnek, a záporesőn kívül más víz nem éri arczukat. Ez a szokás még abból az időből maradt, a mikor az egész világ minden szökevénye egy csoportba verődött s uskóknak kezdte hivatni magát, s hogy a török bajtársaknak is engedélyeket tegyenek, ráálltak, hogy disznóhúst soha sem esznek, a mustot kiforrás előtt megfőzik, hogy borrá ne legyen, úgy iszszák; az asszonynak nem adnak lelket, hanem fátyol helyett azzal takarják el az arczát idegen férfi előtt, hogy nem engedik megmosdani. – Azoknak aztán olyan a szive is, mint az arcza.

Nagyon egyszerű az uskók leányok táncza, összefogóznak kezeikkel körben, s aztán lábaikat előrefeszítve, a guzla dallamára egyszer jobbra, másodszor balra karajlanak; olyankor, mikor az énekes elhallgat s csak a guzla játszik, valami jajszerű kiáltásba egyesülve, a mi úgy hangzik, mintha siratnának valakit: «óh – óh – óh!» Aztán megint újra kezdik.

Az öregek, a gyermekek pedig körülülik a guzla énekesét, a ki a dümmögő hangszert térde közé fogva, reszeli a fűzfanyirettyűvel, s épen hozzáillő rekedt hangon énekli a «Deli Markó, a királyfi» balladáját, csak olyankor tartva szünetet, mikor a kecskebőrtömlő reá kerül sorban, hogy nagyot húzzon az édes fekete borból.

Az asszonyok ez alatt a roppant nagy földszinti teremben készítik a nagy lakomát: tizenkét ürü sül nyárson; mind elfér a nagy tűzhelyen, a füst a nyitott ablakon jár ki. A hazatérőket várják pompás lakomával. Meghozta már a hírét diadalmas jövetelüknek a sziklatetőkre állított őr; még a tengeren meglátta őket a roppant sok vontatott dereglyével. Nagy zsákmány lesz. Úgy illik, hogy erre a napra elénekelje a guzlás a «Deli Markó, a királyfi» balladáját.

Egészen fehér már haja, bajusza, szakálla az öreg hegedűsnek, a kezein csak a csontok, meg az erek látszanak. Olyan, mint egy próféta, a ki magával is elhitette, hogy mind igaz az, a mit ő énekel, és olyan, mint egy poéta, a ki szentül hiszi, hogy az valóságos vers, a mit énekel és nagyon szép. – Izlés dolga.

«Rjéka alján van egy sziklabarlang, Abban alszik a hős Deli Markó, Deli Markó, a Kraljevics fia, Az utolsó nemzeti királyfi. Meghagyá az őriző Vilának Deli Markó, hogy a míg ő alszik A Rjéka sziklabarlangjában Senkit ő hozzá be ne bocsásson, «Csak ha jönne az én drága kincsem, Margarita, aranyvirágszálam, A ki elment tavaly, Szentgyörgy napján Messze, messze, el a másvilágba, Megigérte, onnan is lejön még: Az ha jönne engemet keresni, Annak mondd meg, hol van Deli Markó. Vagy ha jönne hű lovam Durindó, Kit ott hagytam csatatéren fekve S azt nyerítné: gazdám ülj nyeregbe, Annak nyisd meg hármas kriptaajtóm. Vagy ha jönne jó kardom, a Szablya, Kinek vasa ketté tört kezembe S az kopogna gyémánt markolattal Hármas három ajtómon zörögve, Annak engedd meg, hogy rám találjon, Addig Deli Markó nincs sehol sem.» És a Vila úgy tett, a hogy mondák: Csináltatott hármas három ajtót Deli Markó alvó barlangjára. Egyik ajtó volt kovácsolt vasból, A másik volt hófehér ezüstből, A harmadik tiszta színaranyból, És nem tudta soha senki többet, Hogy hová lett Markó a királyfi? Hangos erdőn a kakukkmadár szól, Mind azt kérdi, hol van Deli Markó? Mindig kérdi, s mindig újra kérdi, Hogyha tudná, nem kérdené többet. Bolygó lidércz lót fut a morotván, Éjjel fénylik, úgy szaladgál szerte. Úgy keresi, hol van Deli Markó. Ha meglelné, nem szaladna többet. Kakukkmadár, és bolygó lidércztűz Senki sem más, mint a szép menyasszony. A menyasszony, a szép Margarita, A ki elment messze másvilágra, Felfogadva, vissza is jön onnan, Felkeresni kincsét, Deli Markót. Se kakukknak, se bolygó lidércznek Nem nyitá meg ajtaját a Vila. Harmadszor hát jött a Margarita, Jött a maga szűz leány képében, Odajött az őriző Vilához: «Hol van az én kincsem Deli Markó? Hadd költsem fel, hogyha mégis alszik. Én vagyok az ő szerette hölgye, Kit eljegyzett Markó hitveséül. Bizonyítja ez a három gyűrű. Egyik jegygyűrűje vert aczélból, A másik van hófehér ezüstből, A harmadik tiszta szinaranyból Mind a hármat ő huzá ujjamra Szentgyörgy napján este naplementkor». «No ha te vagy a szép Margarita, Deli Markó eljegyzett arája: Ha a három gyűrűt tőle kaptad, Akkor bizony rá is fogsz találni, Itt van, itt van három bezárt ajtó. A vas ajtót üsd a vas gyűrűvel, Ezüst ajtót az ezüst gyűrűvel, Arany ajtót az arany gyűrűvel. S mind a három feltárul előtted.» Csak azt tette a szép Margarita, Felnyitotta mind a három ajtót, A zárt ajtót három jegygyűrűvel: Ott találta alva Deli Markót. «Ébredj, ébredj, kedvesem, királyfi!» – «Ki vagy, ki vagy, a ki engem költesz?» «Én vagyok arád a Margarita». – «Honnan jösz hozzám, te szép leányka?» «Nagy messziről, messze túlvilágról». – «Minek jöttél hozzám másvilágról?» «Megigértem, hogy meglátogatlak». – «S mit hoztál el nékem másvilágról». «Mátkacsókot, a mit megigértem». Erre így szólt hozzá Deli Markó: «Jaj menyasszonyom, szép Margarita Másvilágról visszajött arának Csókja nem kéj; hanem nagy pokolkín. Jaj lesz annak, a kit csókod érint, Még az anyját is átkozni fogja». Visszaszólt a Margarita erre: «Jól találtad, édes vőlegényem. Hogyha engem megcsókoltál volna, Élve juttál volna a pokolra, Ne is csókolj engemet meg addig, Míg ajkam meg nem tisztul a vésztől!» Azt kérdezte erre a királyfi: «Mit tegyek, hogy megtisztulj a vésztől?». Azt felelte erre a menyasszony: «Akkor tisztulok meg csak a vésztől, Ha megfürdöm a Rjéka vizébe. Rjéka vize, ha számon fölül ér, Megdagadva ellenség vérétől, Idegennek, népet elnyomónak Patak számra kiontott vérétől, Hogyha abban én megfürdöm egyszer, Akkor mátkacsókom elfogadhatd». Szólt haraggal erre a királyfi: «No hát menj és oszd az idegennek, Ellenségnek, népet elnyomónak, Azt a csókot, azt a kíngerjesztőt. Én nem ontom annak még a vérét, Nem nyerített jó lovam Durindó, Nem mondá még: gazdám ülj nyeregbe, Nem dörömbölt jó kardom, a Szablya, Fekszenek még, halva, ketté törve. Addig nekem nincs miért ébrednem. Majd hogyha jön jó lovam Durindó, A ki, hogyha egyet ütök rája, Által ugrik velem a nagy Kerkán: Egyik partról a másikra ugrik; Hogyha kettőt ütök rá, olyat szök, Hogy a Vellebit hegyére felvisz; Hogyha hármat vágok rá haraggal, Olyat rúg a sziklán négy patával, Hogy a hegység megrendül alatta, Város omlik idegen fejére, Temetője lesz a hitetlennek; Majd ha mondja jó lovam: «megyünk már Hegyszakítni, zsarnokot temetni!» Majd ha eljön jó kardom, a Szablya, Kivel hogyha vágtam egy csapással, Pánczélos lovag hasadt kettőbe, Hogyha vágtam két nehéz csapással, Szikla nyilt meg, út támadt előttem, S hogyha vágtam hármat elbusulva, Lehullott a szultán koronája; Majd ha mondja jó kardom: «megyünk már Érett gabna – ellenség – aratni!» Akkor tudom, hogy itt van a hajnal, A ki az én napomat felhozza, Akkor aztán megdagad a Rjéka, Az idegen véritől megárad. Ugy megárad, hogy szádon fölül ér, Ha vizébe fürdeni belé állsz, Szép arám tündéri Margarita. Attól aztán úgy megtisztul ajkad, Egész tested kis körmöd hegyéig, Oly fehér lészsz, mint a hó hegy ormán, Akkor aztán megcsókoljuk egymást. S olyan édes lesz bizonynyal e csók, Mint a rozmarinról megszedett méz, Mint az asszú édes muskotály bor, Mint az édes anyatej, oly édes. Még annál is édesebb lesz e csók: Olyan édes, mint a boszuállás!»

Az öreg guzlás még sokáig elfolytatta volna ezt a balladát; nyújtható az, mint a szent Iván éneke; ha a hegyek mögül nagy puskaropogás nem szakította volna félbe az idylli mulatságot. Ez azt jelenti, hogy érkezik már a diadalmas hősök csapatja.

Nosza félbehagyták erre a leányok a koszorú-tánczot s rohantak a várkapun keresztül fel a hegyi útnak az érkezők elé.

Sokszoros örömet hoznak azok a számukra, gazdag vásárfiát, szép czifra ruhákat, selymet, török kelmét, hajbafonni való szivárványszalagot, arany, ezüst ékszert! Hát még a sok csemege, a mi urak asztalára volt szánva, a nevét sem tudni, kinek hívják? nádméz rózsavízzel, mandulával keverve, boldog országok zamatos gyümölcse, konty alá való édes bor, pálinka! De a mindezeknél drágább és becsesebb, a mi a vőlegényi kelengyének a kiegészítő része, olyan, mint a «mátkatál» hegyébe szúrt aranyos narancs, olyant is hoznak most magukkal bizonyosan, – minden nősülő legény egy levágott ellenségfejet. – Mert addig az uskók legénynek nem szabad megházasodni, a míg egy ellenségfejet valahonnan nem kerített, az a móring! A nélkül nem mehet nőül a legényhez becsületes leány, még özvegy asszony sem. – Ilyenkor azután annál nagyobb az öröm a sziklavölgyben, kezdődik a farsang! – Minden legény elhozta bizonynyal a diadalmi jelt, a levágott főt, s odateheti azt a menyasszonya apjának a lábához, mint elengedhetetlen váltságdíjat. – Ezért futnak olyan sivalkodva a lányok fel a hegytetőnek, a honnan az érkező diadalmasokat várják.

Ott van az a nevezetes szikla, a mit úgy hívnak, hogy «áldozatkő».

Egy óriási csompó, a mit a helyéről el lehet mozdítni, ha tizenkét legény belekapaszkodik. Hanem az is uskók legény legyen, a kinek aczélból vannak az izmai. Ha ezt a nagy csompót előre tolják, egy mély barlang nyílása tárul elé. Ebbe szokták az uskókok rablókalandjaik után a magukkal hozott foglyokat belökni. Idáig élve hozzák el őket, mert a fogoly nekik a teherhordó barom, a ki a zsákmányt görnyedve hozza idáig. De már a hegy tulsó oldalára át nem viszik őket, hogy szemükkel se lássák azt a völgyet, a hol az uskókok sziklafészke van elrejtve. Ott tartják őket a szerint, a milyen jó kedvükben vannak. Ha a foglyokért váltságdíjat küldenek a hozzátartozóik, akkor hazaeresztik őket.

Ha azonban se váltságdíj, se elegendő zsákmány, hanem a helyett súlyos sebek voltak a kaland eredménye; ha valami derék vitézük esett el, akkor a mint a bortól, a táncztól és a guzlától felhevültek, előhurczolják a barlangból a foglyokat, s ott az áldozatkövön levágják a fejeiket. – A szép leányok maguk hengergetik alá a csonkított hullákat a lejtős meredeken s odakiabálnak a völgyben száguldó farkasoknak, mintha bátyáik volnának: «nesze, ez a tied!»

Az idáig elhozott zsákmányt pedig aztán a leányok hátára kötik fel; akkor ezek váltják fel a teherhordó állat tisztét. De örömest teszik.

Ezúttal fogoly is sok volt, zsákmány még több, de levágott fej semmi. – A foglyokat egyelőre a barlangba zárták; a nehéz áldozatkő lenyomtatta ismét a barlang nyilását.

No de kárpótolta a szerető sziveket ezért a csalódásért a kiosztott ajándékok sokasága. Aztán nekik nincs tiltva a csók se a lakodalom előtt, se a vértől áradt Rjékában megfürdés előtt, mint a Deli Markónak és a Margaritának, kiki ráakad a maga párjára.

De a zsákmány olyan nagy, hogy maguk a leányok nem birják azt egyszerre elczepelni; még a fiatal menyecskéket is el kell szólítani a tűzhely mellől, csak a vén banyák maradnak a nyárson forgó pecsenyét őrizni a várban. De a férfi vállát teherhordás nem gyalázza meg soha.

A diadalmas csapat csak szétszórt csatákban érkezik meg a várba, rendetlen puskaropogás és szilaj dalolás közt; az otthon levő öregek nagy riadallal fogadják az érkező csoportokat.

Mentül többen érkeznek, annál hangosabb lesz a dicsekedés. Minden újan érkező új csodatetteit mondja el az uskók vitézségnek, de kifáradhatlan valamennyi a dicső Deli Markó magasztalásában.

Ő az és senki más, a kiről a guzla beszél. A barlangból jött elő, a hármas érczajtón keresztül. Az ő lova a Durindó, az ő kardja az a szablya, a minek csapásairól a ballada énekel. Az a szablya, a minek senki ellen nem állhat, a ki porból lett és porrá lesz. De ez a szablya mégis elmaradt valahol, ott az átokverte vár alatt, az éjféli tünemény kezében. Az ő maga, a királyfi menyasszonya, a félelmetes Margarita! A kinek a csókjától minden férfi pokolra válik. Deli Markó attól sem ijedt meg, most is kérte tőle azt a csókot. De a Margarita most is csak azt mondta: «majd ha a Rjéka vize úgy megáradt ellenség vérétől, hogy nekem a számon fölül ér, mikor benne fürdöm, akkor leszek tiszta, akkor csókollak meg téged». – Így mondja azt a guzla is. – Deli Markó ott hagyta nála a szablyáját, a minek csupa gyémánt a markolatja. – Majd visszamegy érte!

Ott jön ő maga a legutolsó csapatnak az élén. – Ő maga ül lovon. Az a ló nem botlik, nem szédül, nem csúszik el a sziklán. Ha mélység állja útját, által repül rajta.

Nem is lehet más, mint a mesék királyfia ez a fényes alak, a kiről senki sem tudja, hogy honnan támadt? csak azt tudja, hogy a mióta az uskók nép között megjelent, diadalról-diadalra vezérli a fegyvereiket, s tele marokkal szórja az aranyat, ezüstöt.

Valamennyi leánya az uskók nemzetnek mind bele van bolondulva. Az üdvösségüket is odaadnák érte.

De ő rájuk sem mosolyog. Deli ifju arcza halvány és szomorú!

Majd nem soká lesz már ily szomorú!

Itt jön a gyertyaszentelő! Ez a menyasszonyok napja. Ekkor menyasszony lesz minden hajadon leány, a ki csak pártát visel a sziklavölgyben; vőlegény lesz minden legény, a kinek csak jobb kéz felé van az övébe dugva a handzsár markolatja.

Akkor majd megjön a Margarita is a Frangipáni várból, visszahozza Deli Markónak a zálogba hagyott szablyáját.

És akkor az uskók legények mind előhozzák a foglyaikat a barlangból, s ott az áldozatkövön kiki levágja a magáénak a fejét, hogy a hegyi patak megdagad az ellenség vérétől, míg az a Margarita ajkán fölülig ér, s akkor aztán ő is megtisztul, s férjhez megy a királyfihoz, a Deli Markóhoz.

A guzla mellett így danolta a hős ballada folytatását a fehér szakállú vén troubadour, míg az uskók leányok a lobogó máglyát körültánczolták karéjban, a férfiak vadul üvölték utána a rémdal végsorait, sokféle mámortól megittasultan.

Deli Markó pedig hallgatott és nézett a tűzbe szomorú, mozdulatlan arczczal.

AZ ILLATOS FÜVEK.

Sehol annyi fűszer-illatos növény nem terem, mint a dalmata tengerpart szikláin. Minden pázsit, bokor, cserje, rekettye csak úgy lehelli ki magából az ambrát, a pézsmát, a tömjént, mikor február elején a tavaszi verőfény átmelegíti a buja tenyészetet; olyan illatár tölti meg a léget, hogy az ember egy más világ lakójának képzeli tőle magát; e csába, illó mámorlégben az érzékek felmagasztosúlnak, a kéjérzet minden ideget megittasít. Ezek az illatozó füvek mind bűnrészesek azokban az ábrándokban, a mik e partok lakóit a rendes észjárástól elcsábítják.

A virágoknak az illata a beszéd, a mivel az emberekhez szólnak.

Olyan tolvajnyelv ez, a mit azok is megértenek, a kik nem hallgatnak rá.

Milióra összeszedte a jószagú füveket kis uradalma minden szikláiról s felhordta a szobájába, éjszakára odarakta az ágyába.

Szokás ez azon a vidéken.

S az illatos virágoktól álmok jönnek. (Fogjuk rá a virágokra.) Milióra megtanult már álmodni. És minő álmokat!

Valami reszketeg ösztön azt súgta neki: nem vétek-e az ilyen álom? Hát még a visszagondolás az álomra!

Jó volna, ha meg lehetne gyónni valakinek! A pap talán megmondaná, hogy az bűn volt, s kiszabná érte a vezeklést. De hát itt pap sincs. Metell bátya erre nem is gondolt, mikor itt hagyta a kis hugát, hogy a jámbor keresztyén leánynak legalább minden vasárnap meg kellene gyónnia. Ő bizonyosan szabadkőmüves, nem gondol a szentségekkel. Vagy talán azt gondolja, hogy ha egy kis leánytól el van véve minden alkalom arra, hogy valami bűnt elkövethessen, akkor annak egészen felesleges dolog lenne el nem követett bűnök meggyónásán törni a fejét.

Axamitának csak elmondhatná azt, hogy mit álmodott – alva; de hogy mit álmodik ébren, azt, azt!

Pedig az el nem mondott érzés kínozza a szivet.

Hát egyszer az illatos virágok ennek is megsúgták az orvosságát.

A kis leány, a ki nem mondhatja el a szíve baját, leirja azt versekben.

Ez az általános orvosa minden sebhedett szívnek: ez a minden titkok bizományosa, a vers! Nem tanítják azt, mégis mindenki tudja. A mi prózában szégyenleni való volna: versben dicsekedni való. A titok meg van gyónva; csakhogy metrumokban. Nincs kimondva, mégis el van mondva. S a papiros olyan jó titoktartó, mint a pap.

Először jönnek bátortalan kis stanzák, ritornellek, félig eltiltott sohajtásokkal; azután megjön a bátorság egy epedő, kesergő románczhoz, utoljára rávetemedik a versekben gyónó a legnagyobb vakmerőségre, balladába kap. Elmondja mind, mit álmodott?

Hol veszi a hozzávaló tudományát? – Könnyen megy az. A dalmát parton úton-útfélen terem a népballada; minden cseléd, minden pásztorleány azt énekli, ha valaki a mezőn letelepszik a kapáló asszonyok közelébe, egész napestig hallhatja, hogy énekelnek egy balladát a másik után. Rím nem kell ahhoz, csak egyforma hosszú soroknak kell lenni; a szöveget mindenki megtalálja minden útjában, a gondolatokat megadják az illatos virágok.

Milióra, meg az ő százféle démutkái, istenfái, mentái és bazsalikomai ezt a balladát gondolták ki: «Deli Markó, a királyfi».

Fogadni lehet rá, hogy volt olyan jó ballada, mint az a másik, a mit a guzlás énekelt. A hős bizonyosan abban is olyan vitéz volt és olyan szerelmes, s az utána epedő leány épen olyan boldogtalan, mint az a másik, s a balsors épen olyan kegyetlen mind a kettőhöz. De a csodák, a mik őket végre mégis egymásévá teszik, még szörnyüségesebbek.

Milióra nagyon meg volt elégedve a balladájával, annyiszor felolvasta azt magának, hogy egészen könyv nélkül tudta már. De még dalt is szerzett hozzá, az is könnyen megy itt; Menta, Artemisia, Salvia, Viola, a virágok múzsái még a dallamot is megsugják. Azt eljátszotta zongoráján, s el is énekelte hozzá a verset. Mikor egyedül volt, mikor senki sem hallotta.

Hiszen nem is volt «egy» emberi léleknél több a közelében, a ki meghallhatta volna, az egy jámbor Axamita. Az ő rá nézve az egész világ.

Pedig ha nehéz megőrizni a leánynak egy titkot, még nehezebb eltitkolni egy verset. Axamita, azért ha strázsamester is, mégis csak leány, annak a leánynak, a ki valami névtelen érzéssel küzd, olyan nehéz ennek a másiknak el nem mondani, mi bántja? – Egyszer mégis annyira ment Milióra, hogy elzongorázta Axamita előtt a saját szerzeményét, a ballada áriáját, mit szól hozzá, szép-e?

– Biz az nem valami nagyon szép. Ilyet a kecskepásztorok dudolnak odakinn, véleményezé a hallgatóság.

– No hisz az a szép. – Milióra most már ingerelve volt az áriája kedvezőtlen fogadtatása által s szerzők szokása szerint erőszakolni akarta a teljes sikert. – Hát ha a szöveggel együtt fogod hallani, akkor majd egész szépnek találod te is.

De mégis meg akarta tartani az incognitot, úgy akart ismeretlenül diadalhoz jutni. Valami ártatlan ámítást gondolt ki.

– Én ezt otthon, az apám házánál hallottam, mikor még igen kis leány voltam; egy öreg guzlástól, a ki ott hegedült és énekelt, mikor a vendégek mulattak nálunk. Akkor nagyon jól megtanultam, most újra eszembe jutott.

Axamita végighallgatta a hős balladát.

Miliórának az arcza lángolt, mikor vége volt a dalnak, a szemei tündököltek a nagy delejes tűztől.

Az utolsó accord után odatekintett egyetlen hallgatójára.

Axamita nagyot ásított és nyujtózott az élvezet után.

– De hosszú volt ez a nóta! – Ebből állt az egész elragadtatása.

Milióra meg is neheztelt érte.

– Hát nem tetszik neked ez, te! A szép királyfi balladája?

– Biz azt kár volt a kisasszonynak a vén guzlástól eltanulni; nála is hagyhatta volna.

– Te utálod a hősöket?

– A hősöket szeretem, hanem a zsiványokat nem szeretem.

– De Deli Markó.

– Zsivány.

– Az uskókok vajdája, te!

– Az uskókok egytől-egyig mind zsiványok, s a vajdájuk haramiavezér, nem más.

– Hát a hősköltemények, a mik hérószaikat megörökítve, ivadékról-ivadékra szállnak, a népballadák, a mik jobban megőrzik a nemzeti vezérek tetteit, mint a kőbe faragott emlékek?