Part 10

(Ezt a megerősített fogadalmat csak azok értik, a kik látták a tersatoi vár alatt a nagyhírű lorettoi kápolna minta épületében lerakott fogadalmi viaszgyertyákat, a miket a jó dalmaták nagy veszélyekből kiszabadítás emlékeül, mint fogadott ajándékot hátra hagytak. A huszonöt fontos gyertyának csak a felső része viaszk: négy ötöde homokkal töltött bádog, viaszszal borítva. Megcsalják ezek még a mennybeli szenteket is!)

Milióra azon vette észre magát, hogy egyedül maradt: a jámbor Pablo úgy eltűnt valamerre a parti sziklák között, hogy jó éjszakát sem kivánt.

Egyes egyedül maradt ezen a rettenetes helyen.

Előtte a morajló tenger, háta mögött a lakatlan Frangipáni vár, a minek a falai tele vannak karczolva halálkínt szenvedettek átokmondataival. Élő hang körülötte csak a delfinek sirása a vizekben, s a lázárok üvöltése a kőfalakon.

Egészen elzsibbasztá a félelem. Ha már odafenn lett volna a várban, kandallója előtt; ha zongorájához ülhetett volna, ha ágyába rejthette volna magát: talán elnyomhatta volna rettegését; de nem volt bátorsága most ebben a sötétben egyedül fölmenni a várba, végig haladni a kongó folyosókon, a szűk lépcsőkön; oda volt kárhoztatva ahoz a kőpadhoz, a mi a punta őrének szolgált valaha ülőhelyül.

S ott aztán elővették a jövendő rémlátásai. Mert nem azok a legfélelmesebb kisértetek, a kik halottaikból visszatérnek, hanem a kik születésüket megelőzik. Mi lesz vele ezentúl?

Egyedül, elhagyatva, egy ismerős lélek, egy tanácsadás, egy gondolat nélkül; attól az embertől, a kihez vér szerint tartozik, elszakítva ismeretlen országok által: annak a parancsára ide lekötve! És most már senkinek még csak tudomása sincs arról, hogy ő itt van. A kik tudnak róla, azok azt hiszik, rémalak, s elfutnak, mikor meglátják.

A mint így bámul ki a láthatárba, nézve, hogy merül el egyik csillag a másik után a tengerbe, egyszer csak úgy tetszik neki, mintha Fiume tájékán hajnalodnék.

Korán volna még januárban ilyenkor a hajnal, aztán nem is arra van napkelet, aztán nem is ilyen a pitymallat fénye. Tűz volna ott talán.

A vérveres derengő fény azonban közeledni látszik, s nem sokára egészen átfogja a Quarneroi tengercsatornát. Egy óra mulva ki lehet venni, hogy mi az? Egy egész hajóraj közelít. A tenger be van szórva csillagokkal. Száz fáklya vagy talán szurokserpenyő lobogása az; a vezér hajóról görögtűz sugárzik szerte.

Nem sokára hangja is támad a jelenésnek: erős férfihangok kardalát hozza magával a szél. A diadalmas uskókok térnek sziklahazájukba vissza: azoknak a győzelmi danája ez!

A fénylő fáklyák raja egyre közelebb jő, a harczi dalhoz ütenyt vernek az evezők, száz meg száz lapátütés hangja egész harsogássá válik. A Frangipáni vár falainak visszhangja utána zengi a dalt és a harsogást.

Milióra ott látja őket már a közelben végig sikamlani a hullámtükrön: a rém-mesék alakjait. A kik ellenségei a császároknak, királyoknak, szultánoknak és köztársaságoknak, s a kiket együtt valamennyi nem bir legyőzni soha. Századok óta irtják őket s ime most itt vannak! Ott viszik magukkal egy egész kirabolt város zsákmányát. Magukat a császári színekre festett dereglyéket, az evező-padhoz lánczolt katonákkal. Ezek most az ő rabszolgáik. A rabszolgák eveznek; az uskókok dalolnak és isznak. Könnyű csónakjaik úgy sikamlanak tova a víz felett, mint a sirály; négy evezős van mindenikben és három fegyveres, az egyik kormányoz.

A csónakok raja közepett jönnek az elrabolt dereglyék. Ezek közül az egyik a vezér hajója. Megismerni az árboczhegyen kigyózó veres lobogójáról. A vitorlarudak tele vannak aggatva szines lámpácskákkal, s a hajó orrában bengáli tűz ég.

E vakító fénytől megvilágítva áll a hajó közepén az uskókok vezére: Deli Marko. Gyönyörű ifjú férfiarcz, karcsú, idomzatos termet, viselete csupa skarlát és arany; dolmánya, mellénye négy sor aranypénzzel kirakva, kalpagjának színe nem látszik a ráfűzött imperiáloktól és soveraignektől, aranynyal himzett török övébe drágakövektől csillogó markolatú handzsár és pisztolyok tűzve; biborköpenyegét fél vállán lecsüggve tartja a zománczos arany láncz. A tűzfénytől beragyogva olyan, akár csak maga a pokolbeli fejedelem.

Milióra úgy látta ezt a tüneményt közeledni, mint egy álomképet. A punta folyosójának vastag oszlopa őt elrejté szem elől, a hol ő rejtőzött, ott sötét volt. Úgy sem tudott volna elfutni: olyan volt, mint a ki álmodik.

Szemeit ott feledte e tündöklő alakon.

Ha ilyenek az ördögök, akkor jó ellenük imádkozni, mert nagyon szépek.

A mint a puntával egy magaslatra ért a vezérdereglye, akkor Milióra még valami mást is meglátott rajta, mint a deli férfi bűvalakját: egy embert az árboczhoz kötve. Az Axamita volt.

Milióra ráismert. S abban a pillanatban elfeledkezett minden veszélyről, s elsikoltotta magát: «Axamita!»

Sikoltásának viszhangja támadt a rovinoi kalyibák tetőin guggoló nyomorultak vészüvöltésében: azok is ráismertek Axamitára; s üvöltöttek, mint az ebek.

E sikoltásra a pokolbeli fejedelem parancsoló mozdulattal inte a kormányosnak, mire a vezérnaszád rögtön a part felé vette irányát s nehány percz mulva elérte a félhold alakú kikötőt.

Ekkor a vezér az árboczhoz kötözött alakhoz fordult s ezeket a kérdéseket intézte hozzá, csengő, erőteljes szóval, hogy azokat Milióra is meghallhatá a punta verandáján.

– Ez az a vár?…

– Ő volt az, a ki kiáltott?…

– Azok ott, a kik üvöltenek?…

A válaszokat nem hallhatá Milióra; csak azt látta, hogy a vezér egy csendes fejmozdítására két uskók harczos odaugrott az árboczhoz s egy percz alatt feloldozták Axamitát. Aztán egyet intett a kezével s akkor előhozták Axamitának a kardját és a nádpálczáját, aztán meg a patrontását. A vezér ez utóbbit megrázta: csörgött benne a pénz. Azt is odaakaszták a nyakába.

Aztán a mutató-ujjának egy mozdulatával inte Axamitának, hogy kiszállhat a hajóból.

– Megállj! rivalt rá, mikor Axamita már a parton volt.

Axamita egyenesen állt, a hogy a katona szokott a főtiszt előtt.

– Azt mondád, kenyérnek való lisztet akartál vásárolni úrnőd parancsából a rovinoi nyomorultak számára. No hát tanuld meg, hogy az uskókok nem bántják a gyöngéket, hanem csak az erősöket! a mit a gazdagoktól elvesznek, megosztják a szegényekkel. Mennyi pénzed van, lisztet vásárolni?

– Harmincz forint.

– Azért kapsz harmincz zsák lisztet. Drágállod? No hát legyen hatvan!

(Abban az éhinségben egy zsák lisztet sem lehetett harmincz forintért kapni.)

Hanem az átadásnál nagy nehézségek támadtak. Nem akart senki a partra kilépni. Először maguk az uskókok tagadták meg az engedelmeskedést, azután meg a rabul ejtett katonák. Hasztalan fenyegette őket pisztolylyal a vezér, nem fogadtak szót.

– Hát gyávák lettetek mind? Ti nem követnétek Deli Markót még a pokolba is?

S ezt mondva ő maga kiugrott a dereglyéből a partra. Senki sem követte.

A kormányos tolmácsolta társai véleményét.

– Megyünk veled Deli Markó a pokolba is, s megverekszünk a Drómóval is, de a hol a Marguerita lakik, oda ki nem szállunk, ha mind megnyúzatsz is bennünket. Mi a lisztet innen ki nem hordjuk.

– Jól van. Hát akkor itt hagyom nekik az egész dereglyét, minden benne levővel együtt. Szálljatok ki belőle!

A vezér nem tréfált. Minden embernek ki kellett szállni a vezérdereglyéből a csónakokba.

Akkor aztán a vezér megfogta a dereglye lánczát s azt bele akasztá a kikötő vaskarikájába.

– A mi benne van, az mind a tied, monda Axamitának. A dereglyét visszaadhatod a császárodnak, az az övé. Ne hálálkodj, alkun vetted; hol a pénz?

Axamita leteríté a köpenyét a sziklára s elkezdte a tarsolyából kimarkolt pénzt leszámlálni.

Ezalatt valami álomszerű harmonia hallatszott a rovinoi házak felől; mintha a kutyák összebeszélték volna, hogy dalárversenyt tartsanak, s zsolozsmát üvöltsenek chorusban. A Marguerita lázárainak éjjel látó szemeik vannak: azok meglátták, megértették, mi megy végbe ott a parton. Kenyeret hoztak dereglyével, abban nekik is lesz részük. Örömüvöltés volt az.

Ez a zűrhang elvette Miliórának az eszét. Azt képzelte ő is, hogy az a fényes alak bibortól, aranytól ragyogó, de a nemes férfi bűbájtól még jobban ragyogó, valami földöntúli lény, egyike a tündér fejedelmeknek, a kikről könyvei regélnek, s az ellenállhatlan varázstól vonzatva, elhagyta sötét rejtekét s a punta lépcsőin alá sietett a partra.

Megjelenésére rémületes üvöltés támadt az uskókok között. «A Marguerita!» ordíták a csónakokon s belekaptak az evezőkbe, minden irányban szétlódulva a parttól.

A vezér pedig délczegen felemelt fővel tekinte a közeledő leányra.

– Fuss! Fuss, Deli Markó! ordíták a knézek. A Marguerita megcsókol!

– Bolondok! Gyávák! kiálta vissza a vezér. – Deli Markó egy tábor férfitól sem ijed meg, egy leánytól rémülne agyon tán?

Milióra villi-alakja körül az éjjeli szél lebegtette a repkedő fehér fátyolt, a zöldre változott bengáli tűz fénye olyan sápadttá tette az arczát, a minő azoké a sír-aráké; nagy, sötét szemeinek nem volt semmi fénye.

Az uskókok vezére még sem ijedt meg tőle. Egy lépéssel még eléje is ment s délczegen szembeállva a tüneményes alakkal, e kevély szókra fakadt:

– No hát nem adom pénzért a dereglyémet terhével együtt, hanem adom e tündérkisasszonynak egy csókjáért.

E szóra a leány egyszerre visszadobbant, s két kezét visszatiltólag emelte a vezér elé, szemeiben halálos rémület volt kifejezve.

De a csók szóra még más valaki is felszólalt. Axamita leányasszony egyszerre odaugrott Deli Markó elé, s kardját kirántva, azt keresztbe tette előtte.

– Azt pedig nem kapsz, vajda, a míg én élek.

E vakmerő támadásra kevélyen rántá ki övébe dugott handzsárját a vajda és feje fölé emelte azt büszke tekintettel. Annak a fegyvernek az ütése villámcsapás.

De Milióra odalebbent kettőjük közé, s megfogta a vajda karját, hevesen lihegve e szókat:

– Te azt mondád, nem bántod a gyöngét, a nyomorúltat. Én gyönge vagyok és nyomorult. Ne bánts hát.

Deli Markó gyönyörtelt tekintettel nézett a könyörgő leány arczára. Most már nem volt a sírok tündérarája, hanem földi nő, könyező szemekkel, rebegő ajkkal. Deli Markó alá ereszté felemelt karját, s aztán gyöngéden mondá francziáúl: «honneur au malheur».

S azzal a handzsárja pengéjét kapva a kezébe, a markolatával nyujtá azt Milióra felé, s ismét francziáúl szólt hozzá.

– Bocsáss meg, ha megbántottalak, s ölj meg e fegyverrel, ha még valaha megbántalak.

Axamita türelmetlenűl kiálta közbe.

– Itt van a pénzed, le van számlálva már!

De Milióra még egy köszönő szót is adott hozzá, összetette kezeit, imára kulcsoltan nyujtva a vajda felé.

– Légy áldott a jó tettedért.

– Fogadásunk tartja, szólt Deli Markó, a dúsgazdagokat megalázni, s a szegényeket felemelni. Tartsd meg emlékűl ezt a fegyvert. Oltalmazni fog ez téged. Ha valaha fenyegetne valaki: e handzsárt vedd kezedbe. Ráismer minden ember, a ki Liguria vidékét lakja, s rettegi ennek a gazdáját; nem fog bántani senki. Isten veled!

Azzal bibor-köpenyét vállára felvetve, leszökött a partról a dereglyébe, odakiálta a legközelebbi csónakosnak, ahhoz átszállt s aztán rivalló parancsszóval sorakoztatá a naszádokat. Egy sípszóra sortüzet adott mind a kétszáz harczos a csónakon, s a búcsuzó üdvlövés után rákezdték ismét a riadó csatadalt, az evezők ütötték hozzá a taktust.

Az egész tünemény tovaszállt, mint egy túlvilági álom. Milióra ott állt még a parton és utána bámult, míg az utolsó tűzcsillag is eltünt a láthatáron, míg a déli szél egy hangot elhozott a riadó kardalból.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor reggel ágyából kikelt Milióra, azt hivé, hogy a tegnapi éj eseménye csakugyan mind álom volt.

Hanem a mint ablakából kitekintett, meggyőződött róla, hogy ez való. A dereglye ott himbálódott a kikötőben s Axamitának nagy dolga volt annak a kiürítésével. Azok a rovinoi csodaszörnyek segítettek neki benne. Most már elég közelről láthatta őket Milióra, hogy még jobban irtózzék tőlük. A kutyának az arcza tud örömet kifejezni, az ő lárvájuk rosszabb annál, még erre sem képes.

Axamita kiosztá közöttük, a mi nekik való volt. De a mi az uri asztalra volt rendelve, ahhoz nem engedte őket nyúlni, azt mind maga hordta fel a várba. Aszalt déligyümölcs, csemege, szalámi annyi volt, hogy egész esztendőre kitartott s a hol makaroni van és parmai sajt, ott nem kell az étrend miatt aggódni többé. Az éhinség a Frangipáni kastélyban és Rovinoban megszünt. Egyszerű csodatétel volt biz ez; de ezt mégis csak Deli Markó vitte véghez. Ha a rovinoi nyomorultak tudnának dalolni, milyen hősballada lenne ebből!

De annál jobban meggyült Axamitának a gondja más egyéb miatt.

Mikor ki lett ürítve a dereglye, akkor eloldá azt a lánczáról, s nekiereszté a hullámoknak, hadd menjen a merre neki tetszik, az ilyen lelt tárgyat nem üdvösséges dolog tartogatni, hadd találja meg más!

VAKOK ÉRTEKEZNEK A SZINEKRŐL.

Ez az éj eltelt az így szerzett élelmi szerek elhelyezével. Tündérmese volt ez, olyan mint a «terülj meg abrosz!» regéje. El kellett fogadni, hogy igaz történet. – Hisz ennek az egész sziklaországnak a históriája maga sem más, mint a tüneményes regék halmaza, nem lánczolata.

Másnap Axamita nagy lakomát csapott a várban Milióra számára. A mit az meghagyott, elfogyasztotta ő: katona gyomra volt. Bor is került az asztalra, jó dalmata vörös bor. Abból Miliórának igen kevés kellett, Axamitának annál több.

A bortól beszédessé lett a két leány, előhoztak egyet is, mást is. Az uskókok rettenetes hatalmát, a rovinai lázárok nagy örömét, aztán a Deli Markót. Azt egyik jobban le tudta irni, mint a másik. Nagyon megnézték. A süvegtollától a himzett topánkájáig le tudták őt rajzolni. De a belső emberre nézve nagyon eltérők voltak a néző pontjaik. Axamita egy fenevad kalózt látott benne (őt árboczhoz kötözteté), Milióra ellenben egy fejedelmi nemesszívű lovagot.

– No, ilyenné lett, a mikor a kisasszonyt meglátta, hagyta rá Axamita.

– Oh bizony nem akkor. Mert még a szinemet sem látta, a mikor téged szabadon bocsátott s megalkudott veled a lisztre.

– No hát nem jól mondtam. Csak hallotta még a kisasszony szavát, arra juhászodott meg. De ez igaz. Mert hát úgy történt a dolog, hogy mikor én Fiumében partra szálltam, egyszerre körülfogtak az uskókok, én pedig nem tudtam róla semmit, hogy Fiumét elfoglalták. Azért, mert katonaruhában járok, s mert kardot rántottam, úgy védelmeztem magamat, mindjárt fel akartak kötni egy árboczra. Arra én megmondtam nekik, hogy leány vagyok; tudom, hogy az uskók, a ki leányt öl, meg van átkozva. Akkor aztán vezérük elé vittek. Deli Markó kikérdezett, hogy mi járatban vagyok? Én elmondtam neki mindent, hogy egy árva, elhagyott kisasszonyt szolgálok a Frangipani várban, annak akarok a pénzemen kenyeret vásárolni, meg a rovinoi nyomorultaknak, a kik éhen halnak. Láthatja, hogy ez az én pénzem, a hogy azt félreraktam mindenfelé való táborozás alatt, van közte olasz bajocco, francia sous, orosz kopek, bajor batzen, ereszszen utamra. Erre azt mondta a Deli Markó: «no majd meglátom, hogy igazat beszéltél-e? odaviszlek a Frangipani várhoz, s ha van ott elátkozott herczegkisasszony, meg pofátlan emberállatok, hát akkor annyi kenyérnek valót adatok a pénzedért, a mennyi elég lesz valamennyiteknek, de ha nem mondtál igazat, felhuzatlak az árboczra.» Azzal mindjárt kiköttetett s addig mindig fenyegetett, a míg a puntáról a kisasszony szavát nem hallotta. De olyan is volt az, mintha a mennyországból kiáltott volna alá valami Szerafim.

– No meg a rovinoi lázárok kiáltása is ott a háztetőkön.

– Az meg olyan volt, mintha egy pillanatra kinyitnák a pokol szelelő lyukát s az elkárhozottak üvöltése hallatszanék fel chórusban.

– Arra aztán mindjárt szabadon bocsáttatott, látod?

– Meg is alkudott velem könnyen, de mégis az egész dereglyét rakományával együtt csak akkor adta ki, mikor a kisasszonyt meglátta.

– S nem is pénzért akarta már adni, egy csókkal is beérte volna.

– De azt nem kapott a czudar!

– Te! ha erővel elrabolta volna tőlem azt a csókot, akkor én most kétségbe volnék esve miatta; de hogy önkényt nem adtam meg neki, mikor kérte, azért nagyon fáj a szívem.

– Az aztán nagy baj.

– Pedig hát én azt sem tudom, hogy mi az a valódi csók?

– Én sem.

– Édes az, hogy úgy kivánják? Éget az, hogy félni kell tőle? Mikor kimondta azt a szót, szívem oly sebesen kezdett el dobogni; csupa láng lett az arczom tőle, a másik pillanatban meg aztán reszketni kezdtem, még a fogaim is összeverődtek.

– Igézet az.

– Vajjon ha megcsókoltam volna, az történt volna-e, hogy az én lelkem ő vele megy, az övé meg itt marad?

– Tartok tőle, hogy az így is megtörtént.

– Hátha az ember csak úgy a lelkében csókolja meg a másiknak a lelkét, az is vétek-e?

– Úgy gondolom, hogy az.

– Hátha az embert álmában éri az, hogy megcsókol valakit, azért is megbünhődik-e?

– Álmában bizonyosan.

– De hát álmában az embernek nincsen esze. Aztán álmában nincs itt a Frangipáni várban, hanem szép-szép vidékeken jár, a hol minden férfi, asszony, skarlátpiros ruhát hord és balladákat énekel.

– Jobb abból fölébredni! Az embernek álmában még jobban tud fájni a szíve, mint ha ébren van.

Milióra elnevette magát.

– Tudod, hogy min kaczagok most? Hát olyan drága egy csók, hogy egész dereglyét rakományostól kinálnak érte?

– Biz az olyan.

– Hisz akkor én egy egész flottát szerezhetnék össze csupa csókból!

– Szent igaz. Én láttam is már olyan nőket, a kik azt meg is tették. Gyémántokat, palotákat, herczegi koronákat vettek csókokért. Többet ér az a föld minden kincseinél, többet ér a mennyei üdvösségnél. Legalább azt mondják.

– De hogyha jobb a mennyei üdvösségnél, akkor annak is jó a ki adja.

– Én is azt hiszem.

– De hát akkor a férfi miért kinál még árt is érte?

– Azért, mert a férfi a kérő, ezt úgy rendelte az Isten. A párisi tatár táborban gyémántokkal fizetik meg a csókot, az igazi tatár táborban tevékkel, juhokkal, de mindig a vőlegény a nagylelkű.

– Hát az nincs sehol, hogy a csókot csak csókért adják cserébe?

– Olyan országban még nem jártam.

– Miért van az?

– Azért, mert az arának csak egy kincse van, a mit odaadhat.

– A szépsége?

– Nem bánom, legyen a szépsége.

– De hisz a leány szemében a vőlegény még sokkal, sokkal szebb.

– Azt én nem tudom.

– Mit gondolsz? vissza fog-e ő még egyszer ide jönni?

– Félek tőle, hogy visszajön.

– Miért mondod, hogy félsz?

– No csak azért, mert Deli Markó lehet, hogy a maga sziklafészkében fejedelem, vajda, de a császár birtokában csak rablóvezér, harámbasa, a ki ide csak pusztítani, zsákmányolni, öldökölni jár.

– Mit vehetne el mitőlünk?

– Tőlem semmit, de más valakitől elvehetne valamit.

– Gondolod, hogy azt a megtagadott csókot? De én azt akkor sem adnám meg.

– Mondtam már, hogy az uskókok erőszakos emberek. Ők semmit sem úgy vesznek, a hogy más. A leánykérés sem járja náluk, hanem a leányrablás. Nem is menyasszony, a kit nem úgy ragadtak el erőszakkal. Hogy itt a Frangipáni várban nem fogja követelni a maga csókját a Deli Markó, a felől nyugodt vagyok; a Marguerita névtől az uskók is retteg, jobban, mint a csumától. A fejét nem félti, hanem a pofáját igen. A vallást nem tartja, hanem a varázslatot féli. Láthattuk, hogy még csak a partra kiszállni sem volt kedve a kétszáz rabló közül, de csak egynek sem, a kik pedig a pólai kikötő ágyúi torkának is neki mennek. De hogy ha egyszer a Deli Markónak eszébe jút betörni ebbe a várba, s igaz uskók leánykérő módjára nyalábra kapni a kiszemelt aráját s aztán elfutni vele a tengerre, vagy az erdők közé, a hol aztán már nincs hatalma a varázslatnak, hát az ellen nem tudom, hogy mi oltalmat ad Isten?

– Hát látod-e, Axamita: most mondok neked valamit. Én, a mióta ezt a férfit megláttam, nem tudok egyébről gondolkozni, mint ő róla; álmodni sem tudok egyébről, mint ő felőle. Olyan én előttem, mint egy csodatevő szent. Akárhova nézek, mindenütt őt látom, az ő szép szemeit, az ő gyönyörű arczát, az ő imádni való ajkait. Ezeket az ajkakat én százszor összecsókolom, az egész alakot karjaimmal átfonva tartom, magamtól el nem eresztem; mondok neki olyan szavakat, a miket jaj, ha meghallana ez a tiszta levegő! Hanem ha ez az ember idejönne hozzám hivatlanúl, engedelem nélkül s ha szemében, szájában a tündérek varázsát hordaná is, s ha magára a királyok pompáját felrakná is, s ha kivont karddal, tüzelő fegyverrel fenyegetne is, így kényszerítene, hogy menjek el innen vele, hát nem mennék el. Ha erőszakkal elragadna, védném magam a tőrömmel, a tíz körmömmel, még sem hagynám magam elragadni. S ha erővel elvinne magával, ha a kezeim megkötözné, a fogaim közé szorítanám ajkaimat, s addig fojtanám vissza a lélekzetemet, míg meghalnék bele, de még sem adnám meg neki azt a csókot, a mit nem akarok neki megadni.

– Ezt elhiszem, szólt Axamita. Ez egészen igaz. Én is úgy képzelem. Hanem ha egyszer úgy találna ide vetődni Deli Markó, mint üldözött földönfutó, megtépve, lerongyolva, megsebesítve, oltalmat, menedéket könyörögve a maga élő védszentjétől: hogy akkor ezzel a nyomorult földönfutóval nem fog-e a védszentje is elfutni innen? ezért nem merném a kezemet a tűzbe tenni!

Milióra nagy bámúlásra nyitotta fel sötét mélytüzű szemeit, mint a ki előtt egy látvány bontakozik ki. Valóban ilyen csábalakban még nem mutatták az álmai eszményképét… Rongyosan, véresen, futó vadként menekülve… Ez a legveszedelmesebb ábrándkép egy imádott férfialaknál. Jó volna nem álmodni róla!

A GUZLA.

Az uskók fejedelem várát még nem irta le se toll, se rajzón. Idegen, a kinek az a sors jutott, hogy azt megláthassa, nem beszélte ki, hogy mit látott? Nagyon jó oka van a hallgatásra a póznára tüzött fejnek. Ilyenek szokták ékesíteni a vladika várának ormait minden időben. Ez az ő ornamentikája.

Ez a vár nincs Segna városában; tekervényes mély hegyi utak vezetnek odáig, a miken még paripa soha sem járt (kivéve a mesékben megénekelt királyfi lovát, hanem az természetesen olyan ló volt, a melyik egyik hegytetőről a másikra tudott ugrani), s a hol a sziklafolyosó megnyilik, egy mély völgy tárul elé, a minek a ködülte fenekén fekszik a vár, körülfogva mint egy amphitheatrumtól, meredek sziklafalaktól, a miknek hegyes csompói meztelen, kopáran nyúlnak fel a felhőkbe. Élőfának hire sincs az egész völgyben, csak boróka-bozót zöldül a sziklák közt, a mit nem rághatott le a kecske. Vetés sem zöldűl sehol. Itt nem dolgozik senki; nem szántanak, nem aratnak. Csak mindig mulatnak, vendégeskednek. Másutt legalább az asszony dolgozik, annak a keze munkája látszik a szikláktól elfoglalt piczi kertecskében, itt az sincs; az asszonynak az a dolga, hogy szép legyen. Aztán meg, hogy vitéz legyen. A szemeit nem ronthatja hímzéssel, varrással, mert azokra szüksége van a czéllövésnél.

A szikla-oldalba vágott, hosszú lépcsősor vezet fel a várkapujáig, az egész építmény hasonlít valami kész romhoz, a minőket a Vág-melléki hegytetőkön külömbeket látunk, épen olyan meztelen falak, egymásra téltúl illesztett kőkolonczok halmaza, miket még a vakolat sem ragaszt össze, külömbséget csak a tető képez; korhadt faderekakból a rendetlen szarúfák, a miken még a kéreg is rajta van; itt zsindely, amott venyige-kéve a födelék; egy tornyot épen réztető diszít; azt bizonyosan valami hajótörött gálya fenekéről fejtették le. Az északi bástya ormozata végig terítve van kifeszített juhbőrökkel, a kapubejárat tömör boltozatából azonban három hosszú rúd mered elő, a miknek mindegyikére levágott emberfő van tűzve; az egyik fejnek hosszú szakálla van és turbánja, a másiknak kurta bajusza és medve-kalpagja, a harmadik simára borotvált, veres lecsüggő sipkával. Egy teljes politikai programm, világosan érthető.

A várudvar elég tágas, akár tánczra, akár verekedésre; a napos oldalát szőlőlugas futja körül, bemohosult indáival. Imitt-amott nyaktörő rozzant folyosó vezet egyik lakosztályból a másikba, a mik mind arról nevezetesek, hogy nyilás ugyan van elég a falon, de becsukni való ajtó, ablak sehol. A hideg ellen ott van a bunda, meg a tűzhely; ki zárná ki a szabad levegőt a házból? Az uskókok nem ismerik a rheumát.