Part 1

Produced by Albert László from page images generously made available by the Google Books Library Project

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXX. KÖTET

EGY JÁTÉKOS, A KI NYER

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

EGY JÁTÉKOS, A KI NYER

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897

DOBRA KERÜLT VÁRAK.

Vége volt a nagy európai háborúnak, a nagy világhódító ott ült már szent Ilona szigetén, a szövetségesek pedig Párisban restaurálták Francziaországot. A sok újonnan teremtett királyság, respublika visszatért a maga régi gazdájához. Az illyriai királyság pünkösd-napja is elmult, s lett belőle megint magyar partvidék, Isztria, Horvátország. Czifra élete volt ennek az országnak: egy emberöltő idő alatt hatszor változtatott urat; volt a velenczei doge birtoka, a római császáré, azután a muszka czáré, később a franczia császáré, újra a római császáré, aztán az illyriai királyé, végre hetedszer megint csak visszakerült a római császárhoz, a ki egyúttal magyar király is. Legutoljára a francziák vonultak ki a váraiból. Odafenn Bécsben az udvari hadi főszámvevő hivatal kiadta a rendeletet, hogy ezekből a sok remanentialis várakból azokat, a mik nem fortificationalis czélokra valók, el kell kótyavetyélni. Minden áron túl kell rajtuk adni.

A mi szép Fiuménk közelében is van két ilyen vár: az egyik Tersato, mindjárt a város fölött, a másik Porto Ré mellett Frangepán vára. Mind a kettőt ott árverezték a fiumei hadosztály-bizottság épületében.

Tersato vára mind távolból, mind közelből tekintve, a regényesség minden magasabb fogalmainak teljesen megfelel; Frangipáni vára Porto Ré mellett azonban messziről is közelből is visszariasztó képet mutat: akár szárazról, akár a tenger felől halad el mellette az utazó, az a gondolatja támad: «no ott nem szeretnék lakni».

Azonban ez most nem tesz külömbséget: mikor kótyavetyére kerül a dolog, nem az jön tekintetbe, hogy mi a festőileg érdekes?

Úgy látszik azonban, hogy ennél a nevezetes árverezésnél már a legközönségesebb előfeltételek sem jönnek tekintetbe.

Ilyen közönséges feltételek például, hogy a venni szándékozóknak megmutatják legalább az építészeti tervrajzát a dobraütött építményeknek, hogy láthassák, milyen nagy az? hány szoba, hány udvar, hány torony van benne? Melyek a lakhatók? Vannak e pinczék? Földalatti lakások? Semmi sincs abból, itt nem mutogatnak semmit. Ez nagyon különösnek tetszhetik, a míg az ember meg nem hallja a kikiáltási árat.

– Tersato vár – száz forint! Ki ád többet érte?

– Száz forint! Egy egész várért, a minek a falaihoz a Frangipániak a seravezzai és brocatelloi tarka márványt gályateher számra hozatták Olaszországból, s a portáléja kifaragásán a hires kőfaragó Polciatello egy álló esztendeig dolgozott; a minek a boltozatai művészi freskókkal vannak feldiszítve, a födélzete veresréz, s az ajtajai faragott diófából, s egy-egy zár, a hozzávaló mesterséges kulcscsal muzeumba való remek.

– Száz forint az ára! Ki ád többet érte?

Még csak el sem köhinti magát rá senki, nehogy valamiféle megszólalásnak vegyék.

Pedig a nagyterem tele van uraságokkal, a kik messze földről jöttek ide. Mutatják a tarka viseletek; sok minden idegen országból valók, köztük boszniai és dalmátiai uraságok is, ősi népjelmezeikben. Legtöbb a fiumei, de vannak Styriából jött német urak is, fülig érő gallérú, magasra poczkolt vállú redingotokban, sótartóforma kalapokkal, aztán meg isztriai hajósok, velenczei kereskedők és egynéhány osztrák főtiszt, mindenféle egyenruhában: tarka gyülekezet!

Senki sem igér de csak egy rézgarast se a száz forintra.

Pedig nem jár abba a várba semmiféle kisértet, egyedül az a prózai indok veri le az árát, hogy a fentartása nagyon sokba kerül, ez a vár csak nagy urnak való. Hiszen nagy urak is vannak a világon, csakhogy azok meg minek jöjjenek Tersatóba? Mit csináljanak itt? Mivel mulassák magukat? A kik hajdanában ezt a várat építették, kis királyok voltak Dalmátiában, birtokuk is volt, egy ilyen várhoz való, övék volt egész Veglia szigete, a gyönyörű dalmata erdők, a mikből Velencze hajóhada épült és a hirhedett aranybányái a magyar tengerpartnak. Csakhogy ennek mind vége már. Velenczének sincs már hajóhada, a magyar tengerpartnak sincs már őserdeje. A velenczeiek kivágták az erdőt, azután jöttek a morlákok, ráeresztették a kecskéket, azok lerágták a bokroknak még a gyökerét is, akkor aztán jött a Bóra s elhordta magát a földet. Ott most csak egy sziklasivatag van. A hires aranybányákról azt sem tudni már, merre voltak? Az utolsó Frangipáninak a feje pallos alatt esett le, s azóta nincs ura a várnak. Birtokosa, a katonai kincstár, csak rá fizet, s ezért szeretne tőle megszabadulni.

Az árverező főtiszt csak alább kezdi.

– Tersato vára! ötven forint! Ki ád többet érte?

Ugyanaz a megátalkodott hallgatás.

Még alább eresztik.

– Tersato vára! Huszonöt forint! Ki ád többet érte?

Ekkor az asztal végén ülő osztrák főtisztek egyike, valami tábornok, tele érdemrendekkel, megrestellve a sikertelen kótyavetyét, meg hogy az olaszokat egy kicsit belemelegítse példaadásával az árverezésbe, közbekiált:

– Huszonöt forint! meg két garas!

Megjárta vele. Senki se indult utána. Rajta maradt a vár huszonöt forintban, meg két garasban. S még az a boszúsága is megvolt, hogy minden ember odasietett hozzá gratulálni, s aztán adtak neki mindenféle jó tanácsokat, hogy mire használhatja a jó várát. A tábornok, a kinek a nyakán maradt a vár, gróf N** volt, irlandi indigena, a napoleoni hadjáratok alatt sokat emlegetett név. Ennél könnyebben még egy várat sem vett be egész katonáskodása alatt.

Következett a sor a második várra.

– Frangipáni vára Porto Ré mellett, ára száz forint! Ki ád többet érte?

– Ugyan ezredes úr! kiálta közbe egy az árverezővel szemközt álló, s nagy veres esernyőjére támaszkodó, borotvált arczú uraság: ne tréfáljon itt velünk. Ha már Tersato várat huszonöt forintért meg két garasért ütöttük el, a Frangipáni várat Porto Ré alatt csak nem kezdhetjük ennél magasabban.

– Igaza van az urnak! Tehát kezdjük alantabb. Huszonöt forint, ki ád többet érte? A Frangepáni vár Porto Ré mellett.

Már itt az elébbeni túlovatos hallgatás helyett nagy vidámság zaja kezdett keletkezni. Összevissza fecsegett, mókázott minden ember: – hogyan? annak fizetnek-e, a ki megveszi? A Frangipáni várat? Benne is kell lakni?

Az egész Quarnerót ráadásba! Akkor sem kellene!

A kikiáltási ár egyre alább kezdett szállni öt forintos lépcsőzetekben.

– Húsz forint! Ki ád többet érte?

– Tizenöt forint! Ki ád többet érte?

– Tiz forint! Ki ád többet érte?

Innen aztán már csak két forintos skálákban lépett lefelé a kinálgatás.

– Nyolcz forint! Ki ád többet érte?

Ekkor a terem egyik sötét szegletéből megszólalt egy szelid, melancholikus hang:

– Kilencz forint!

Minden ember oda nézett.

Az árverező alakját igen jól ki lehetett venni, mert abban a perczben, a midőn ezt a végzetes szót kimondta, egyszerre úgy szétugrott mellőle az eddigi indifferens tömeg, mintha valaki azt vallotta volna be magáról, hogy őt kilencz nap előtt megharapta a veszett kutya.

Az árverező egy magas, nyulánk férfi volt, valami keleties zsinóros viseletben, a milyen ezen a vidéken nem járja, három sor ezüst gomb a mellén, ezüstös öv a derekán, a lábain térdigérő sárga sarkantyús csizmák. Szakállt nem visel, hanem a bajusza kunkora görbüléssel kutyorodik az orra két czimpája fölé. Arczszine halovány, termetre szikár, de széles vállú és csipejű; orra vetekedik az olaszokéval, csak a szemei árulják el tengerszinükkel, hogy északiabb vidékek szülötte. A kiejtése különben egészen olaszos. Ott áll már régóta egy tömör oszlophoz dülve, nagy ezüstös kardjára támaszkodva, szemöldökéig lenyomott nyusztprémes csákóval, s csak azért nem tünt fel eddig szokatlan viseletével, mert a fiumei kikötőben állandó az ethnographiai kiállítás. Vannak itten bosnyák bégek is, turbánban, kaftányban.

– Bizony rajta marad! suttogják a közelállók.

– Kilencz forint először! – Uraim! Az egész Frangepáni vár! Kilencz forint másodszor! – Ki ád többet? – Senki többet? – Kilencz forint harmadszor!

A dob rápördült. A Frangepáni vár is el volt ütve.

– No uram, ön most hatalmas egy vásárt csinált, szólt hátrafordulva a veres umbrélás olasz az idegenhez.

Az most előjött a szögletből s odafurakodott az asztalhoz.

Az árverező tiszt úr nyugalommal töltögette be a rubrikákat.

«Frangipáni vár, Porto Ré mellett. Vételár 9 forint. Wiener Währung».

A vevő kivette a vörös bagariabőrtárczát a mentéje zsebéből s leszámlálta a kilencz darab veres paizsos bankót az asztalra.

– A vevő neve? kérdezé gépies pontossággal az árverező tiszt.

A megszólított egy kissé szétnézett a levegőbe, mintha most jutna csak eszébe, hogy a levegőben kódorgó nevek közül egyet el kellene fognia magának s aztán ugyanazon az elébb hallatott mélabús hangon bediktálta:

– Babiagorai Riparievich Metell!

– Enyje uram, önnek a neve sokkal hosszabb, mint a vételár.

– Nem tehetek róla, mondá a vevő, s aztán szótagonkint mondta tolla alá a hivatalnoknak a veszedelmes hosszuságú nevét.

A körülállók a vállukat vonogatták. – Senki sem hallotta ezt a nevet kimondani valaha. Semmi baj! Egygyel több idegen a dalmát parton, a kit nem ismer senki.

AXAMITA LEÁNYASSZONY.

– No uram, ön mondhatom, hogy nagyon jó vásárt csinált, mondta az árverező tiszt, mikor a tollát az asztal lábához kiverte.

– Tudom, mondá a vevő. Jól ismerem a tárgyat.

– Jól ismeri a tárgyat? No hát gratulálok hozzá.

A tersatoi vár megvevője, a tábornok is kegyes volt megszólítani vevő kollegáját.

– Alászolgája uram. Még most kezet szoríthatunk egymással.

Kezet szorítottak.

Az idegen hideg mosolylyal felelt.

– Mert ha egyszer a váramat birtokomba vettem, akkor aztán nem nyujthatunk többé egymásnak kezet, ugyebár?

– Én legalább nem.

Az idegen meghajtá magát feszesen s a számvevő tiszthez fordult.

– Lakik most valaki a Frangipáni várban?

– Oh igen, uram. Egy felügyelő mindig van ottan hagyva. S ugyanazt, ha akarja ön, meg is tarthatja ott. Jó lélekkel ajánlhatom.

– Hogy hiják?

– Axamita leányasszony.

– Leányasszony?

– Már hiszen majd meglátja uraságod, hogy miféle leányasszony?

– Köszönöm, uram.

Babiagorai Riparievich Metell nem vesztegetett több szót az árverési helyen, hanem elindult legelébb is valami szekeret keresni a városba.

Hát az nem olyan könnyű feladat.

A francziák minden uri lovat elvittek magukkal, mikor itthagyták az országot.

A morlák parasztnak a lova a szamár, a szamara meg az asszony.

A kinek szamara van, az már nagy úr, de a kinek asszonya van, az is úr. Hetivásár alkalmával a tersatoi uton látja az ember, hogyan jönnek vándorolva a szénaboglyák Fiume felé. Eleinte azt képzeli az idegen, hogy azok a boglyák meg vannak babonázva, maguktól járnak; később aztán észreveszi, hogy alant a boglya fenekén két meztelen lábszár lépeget. Az egész boglya egy leánynak a hátára van felpoczkolva. Ez a jármű. Vásár után ugyanez a jármű viszi haza a vásárfiát: nyoszolya, láda, hordó, taposókád a menyasszony hátára felkötve; mellette ballag a vőlegénye, s a hosszúszáruból pipázik s ha aztán megtalált izzadni (nem a leány, hanem a férfi), akkor leveti a dolmányát s még azt is a menyasszonya hátára dobja.

Egyetlen egy kétlovas szekér volt az egész piaczon. Két rossz dikhencz egy összevissza pántolt szekérrel, a lovak tele csengővel, a gazdájuk körültüzködve handzsárral, pisztolylyal. Ez valami hajdani knéz ivadéka lehet, hogy még lovat is tart.

Metell odament hozzá s üdvözlé a maga nyelvén.

– Mennyiért vinnél el engem, meg a holmimat a szekereddel Fiuméból Porto Réig?

A szekeres leránczolta a tüske borostás szemöldeit s azt kérdezte:

– Hol van az a Fiume?

– Bomolj meg. Itt vagyunk benne a piacz közepén.

– Ez itt Riéka.

– No hát legyen Riéka. Már most bizonyosan Porto Rét sem tudod, hogy hol van.

– Nem tudom.

– Hanem Kraljeviczát tudod?

– Azt tudom.

– No hát az egyre megy. Hát mennyiért vinnél el engemet Riékából Kraljeviczába?

– Egy zechinóért.

A morlák még most is zechinóban beszélt. Szeret visszaemlékezni a velenczei gazdára, a ki az országát elpusztította, szép erdejét kivágatta, aztán eladta a török szultánnak, abból építette a hajóhadát, hanem aztán hagyta a knézeket egymással veszekedni, nem bántotta a szabadságukat; – ellenben gyűlöli a francziát, meg a németet, a ki utakat csinál az országon végig, s megfogdostatja a népszerű hősöket: azt mondja, hogy rablók. Azért még a pénzét sem szereti. Zechinóban beszél. Ellenben a falvak, városok neveit még olaszul sem tanulja meg: az marad a réginél.

Tehát egy zechino – nem sok – s csakis úgy érthető, hogy a szekeres maga is Porto Réba való, tehát egyenest hazamegy, s «most» nagy ritkaság a pénz.

– Megtoldom még borravalóval is, mondá Metell, hanem egész a Frangipani várig kell engem szállítanod. Tudod, hol van?

– Nem tudom.

– Dehogy nem, ott van mindjárt a városon kívül, a tengerparthoz közel: az a négytornyú vár.

– Aha! A szkriljevo spital!

– Ha neked úgy szebben hangzik, azt sem bánom. Mit fizetek odáig?

– Egy zsák zechinót.

– Ne bolondozz, atyámfia.

– Én nem vagyok atyádfia. Bolond volt az öregapád. A szkriljevo spitalig nem viszlek el, ha magad aranynyá válsz is.

Azzal övébe dugta a pipáját, végig huzott az ostornyéllel a két lova hátán s úgy elzakatolt onnan, hogy hátra sem nézett.

Metell úrnak más alkalmatosság után kellett nézni.

Tán a tenger felől könnyebben hozzájárulható lesz a megvett várkastély. Felkereste a kikötőt, s beszédbe ereszkedett az olasz hajósokkal. Azok meg túlságosan is nyájas emberek. Egyet hítt, s tizen ugrottak ki a szavára; ladik, csónak, dereglye készen állt a szolgálatjára. Majd megsiketült, úgy ajánlkoztak a világ minden részét beutazni vele.

– Nekem egy tágas kutterre volna szükségem, négy evezővel.

Mind valamennyinek a jármüve kész volt kutterré változni.

– Bútort akarok szállítani a Frangipáni várhoz Porto Réba.

Erre a tiz közül kilencz meghátrált: egynek sem volt ehhez való kuttere. Mind föltették a süvegeiket s eloldalogtak onnan.

Csak egy vén, meggörbült hátú, ravasz képű olasz maradt meg az alkudozás terén.

– Oh az én kutteremben elfér minden.

– Mit fizetek?

– Majd megegyezünk. Nem kérek én sokat.

– Tudod, hol van a Frangipáni vár?

– Óh, hogy ne tudnám? Ott van a Castello Vecchio közelében, a Contrada Davarsi alla Chiesa mellett; nem messze a Punta della Forterezzától, épen a Rovina előtt; ott kell kikötni a Porticchioban, a hol nagyon mulatságos látni, mikor az asszonyok mossák a fehér ruhát a Perillon, ott a Valle di Drazsiczában igen jó «preze» van a hajók számára, oda én igen szépen elszállítalak téged, uram, minden bagázsiástul.

A hajós hét nevet elmondott Metell urnak; csak magát a Frangipáni várat nem ejtette ki azok között.

– Bútoraim vannak, a miket oda akarok szállítani.

– Oh azok mind elférnek az én kutteremben. Hordtam én bútorokat a francziák számára Voloscába, Buccariba, Abbaziába. Oh, értek én ehhez nagyon.

– A tengerpartról azután majd fel lehet azokat hordatni emberekkel a várba.

– Egy ember felhordhat mindent, uram! Ohó! Mi nálunk nem szokás, hogy egy darab collot két ember emelgessen. Un, duo. Fenn van a vállon!

Metell úrnak volt rá gondja, hogy felpénzt adasson magának a hajóssal. Az a szokás, nem megfordítva.

Azután visszament a városba a zsibárús-boltot fölkeresni, a hol bútorokat árultak.

A franczia urak után maradt itt sok minden. A kanapéra nem lehetett ráülni, mint a lóra, hogy lovagoljon rajt az ember. Azt mind itt hagyták veszendőbe.

Az olaszok kiváncsiak, kivált az ilyen kis városban, a hol minden ember szemmel tartja egymást, s mind valamennyien az ott ögyelgő idegent. Még el sem hagyta Metell úr a boltot, már elszárnyalt a híre, hogy a legfinomabb bútorokat vásárolta össze, még fortepianot is vett és valamennyi megkapható hangjegyeket hozzá; azután a mi csak olvasni való regény volt a zsibárusnál, azt mind összevásárolta; de különösen a németeket válogatta; a francziákat félredobta; a derék vidám Boccacciot pedig épen a fejéhez hajigálta a nagyon kinálgató boltos legénynek. Mindezekből olasz észszel könnyen ki lehetett okosodni, hogy a Frangipani várban valami fiatal leány fog lakni, a kinek még naiv világnézetei vannak.

Ez több az elégnél, hogy érdeket költsön.

Metell úr délutánig készen volt a bevásárlással, felhordatott mindent a dereglyére, s épen kedvező szele levén, megindult Porto Ré felé.

A nyári alkonyat sokáig tart, még akkor elég világos volt, mikor a dereglye vitorláit behúzták, s aztán evezővel odavontatták a hajót a matrózok a Punta della Forterezzához.

Útközben a görbe hajós megeredt nyelvű közlékenységgel sietett megismertetni Metell urat új szerzeményével. Jól ismeri ő azt, sokszor hordott oda franczia urakat. A Punta della Forterezza még hozzá tartozik a várhoz. Ezt Metell úr még nem is tudta. Hogy ilyen jó vételt tett? Az ám. A várhoz van csatolva magas kőfallal az a tengerbe benyúló sziklanyelv, a minek a hegyén épült egy kis erősség, vámház és tán világító torony is a franczia urak alatt. Az egész épület sárga téglából van, úgy világít a messzeségből, mintha egy darab arany volna. Most abban lakik a vár felügyelője: Axamita leányasszony. Onnan közelebb esik neki lejárni a tengerre halászni.

– Tehát halászmesterséget folytat a leányasszony? kérdezé Metell úr.

– Az ám. Abból él. Aztán meg a maga hét krajczárjából.

– Kitől kapja azt a hét krajczárt?

– Hát kitől kapná? A császártól.

Metell úr kezdett magasabb fogalmakat táplálni Axamita leányasszony felől, a kit ő mint fundus instructust vett meg a várral együtt kilencz forinton.

A mint a Perillónak nevezett félhold alakú kőpadnál kikötöttek, Metell úr azt parancsolá a hajósoknak, hogy a bútorokat szállítsák utána, majd ő azalatt előre megy Axamita leányasszonyt fölkeresni.

A hajós azt szerette volna megtudni, hogy meddig marad itt az uraság. Mikor megmondták neki, hogy holnap reggelig, akkor elkezdett szabadkozni, hogy ő nem maradhat, vissza kell térnie Fiumébe, inkább reggelre ismét visszajön az uraságért, most fizesse ki. Metell úr birt annyi gyakorlati észszel, hogy az igért borravalót a bútoroknak a várba felszállításáért visszatartotta. Azt majd otthon kapják meg.

A parttól sziklába vágott lépcsők vezettek föl a Punta della Forterezza sárga épületéig, a minek egyetlen vasajtó vezetett a belsejébe. Az az ajtó azonban bízvást lehetett volna fából is, mert be sem volt téve, s a kilincsére felfutott folyondár azt árulta el, hogy nem is szokott az betéve lenni soha.

Metell úr a vasajtón át egy tornáczba jutott, a minek nyitott folyosója a tengerre nézett. Ennek a boltíve alatt szokott valamikor a vártán álló őr alá s feljárkálni, mutatják a kikoptatott téglák a padlaton. Most már nem jár ott senki, mutatja a téglák közeiből felburjánzott vad zsálya.

Innen is egy nyitott ajtón át lehetett belépni a belső szobába. Ablak is volt azon; de üveg nélkül.

Abban a szobában sem volt senki.

Egy nehézkes lágyfa-asztal volt a közepén, azon egy dohányvágó deszka, kardpengéből készült aprítóval; az ablakkal átellenben egy hárságy, leterítve egy viseltes durva katonaköpenyeggel. Egy falbavert szegen függött egy medvebőrös granátos-süveg s az ágylábhoz volt támasztva egy nagy szuronyos mangaléta, ráakasztva a tölténytartó.

Mindezek a tárgyak azt az elővéleményt költötték Metell úrnál, hogy Axamita leányasszony nem lehet valami nagy ellenszenvvel az egyenruhaviselők iránt. – Minden szétnézegetése daczára sem fedezett fel semmit, a mi női toilettehez tartozó tárgy volna, még csak egy tükröt sem. Egy nagyon kicsiny kis Máriakép bronzkeretben, függött az ágy fölött, s ugyanazon a szegen egy erősen megkopott olvasó ezüstfeszülettel. Ez meglehet, hogy már női tulajdon.

Talán a szobából nyíló konyhácska többet mutat?

Ott látott Metell úr egy kis tűzhelyt, a min még pislogott a parázs. Egy pár mázatlan fazék volt a tűzhelyen. Az egyikben tengeri só volt, a másikban olaj. Egy hosszú zsineg volt keresztül húzva a gerendákon, ezen lógtak mindenféle szárított halak. A konyhaablakban volt még látható egy bádog-casserol, a milyenben a katonák szoktak főzni, annak az oldala lyukas volt. Hanem a tartalma azért nem csurgott ki belőle. Tele volt az rakva az elmult két évtized valamennyi korszakának és nemzetének apró pénzeivel, rézzel és ezüsttel, a hogy azokat egy takarékos katona a zsoldjából félrerakosgatta. Katona és takarékos.

Metell úr mosolygott és bámult.

Ezt a sok éven szerzett kincset, azzal a sok füstön szárított hallal együtt ugyan ellophatná innen akárki. Nem őrzik, még az ajtók is mind tárva-nyitva.

De hát hol van az, a ki itt lakik?

Metell úr elkezdte fenhangon hívni nevénél a keresettet.

– Axamita leányasszony!

Semmi nesz sem támadt a kiabálására.

Utoljára megsejtett egy csapó-ajtót a tűzhely mellett, a minő a dalmata házaknál szokott lenni. Azt felemelte a vaskarikánál fogva, s az alatt talált egy hágcsót, a mi az épületből levezetett. Lemászott rajta. Az épület mögött azon a hosszú keskeny sziklanyelven volt egy kis kert. A jó televényföldet megvédték a magas falak, hogy a Bóra el ne hordja, s e falak oltalma alatt fügefa, olajfa díszlett, szőlővenyige futott fel a párkányzatba kapaszkodva, tele hosszú fürtökkel. Az út rozmarinnal volt szegélyezve. Egy szögletbe megkötve mekegett egy kecske, annak a bizonyságául, hogy itt nem ő a kertész. A rozmarin-bokrok mögött végre egy emberi alakot látott meg Metell úr, a ki azzal volt elfoglalva, hogy valami ismeretlen növénybokor körül magas kupaczokba töltögette fel a földet hosszúnyelű kapájával. – Azt az akkoriban még idegen növényt ma úgy hívják, hogy «burgonya».

Magas, csaknem öles alak volt az, széles vállakkal és erős csontokkal. Öltözete a császári granátosok egyenruhája: a fehér frakk, sárga hajtókával, kék magyar nadrág, fűzött bakancscsal, fején a felhajtható úgynevezett holczmüczli. Az egyenruha mellére van varrva a nagy tenyérnyi bronz vitézségi érem, a miket a napoleonlegyőző sereg veteránjai kaptak, meg egy kisebb arany érdemkereszt; a hajtókán levő három csillag jelzi, hogy a vitéz hadfi őrmesteri ranggal kvietált.

Arcza a katonás alaknak napbarnította bronzszinű, kemény, merev szögletekké redősült vonásokkal, sűrű szemöldei elszántan villogó fekete szemeket árnyékoznak be, se bajuszt, se szakált nem visel, hanem a helyett egy pár kardvágás forradáshelyét az arczán, megvetően lefelé vonuló száját még jobban lehúzza a kurtaszárú pipa.

– Hej, vitéz őrmester! jó napot! üdvözli őt a látogató úr.

Erre a katona abbahagyja a kapálást, s kezét süvegéhez emelve tiszteleg; s azután mind a két kezével a kapanyelére támaszkodva, azt kérdi, mi tetszik?

– Bocsásson meg, hogy szorgalmatos munkájában háborítom.

– Mit keres itt az úr?

– Engedje meg, hogy legelébb is megmondjam, hogy ki vagyok. Én mai nap ezt a várat minden hozzá való fekvőségekkel együtt megvettem. Tehát én vagyok a vár ura mától fogva.

– A hogy vesszük. Felelt a katona.

– De nem «a hogy vesszük»; mert én azt rögtön birtokomba is akarom venni. Azt mondják, hogy az ingatlanok mellé még valami ingóság is van átveendő: valami házfelügyelőnő, vagy micsoda.

– Ugy van.

– A kit Axamita leányasszonynak hínak.

– Úgy híják.

– No hát én azt az Axamita leányasszonyt keresem.

– Akkor nagy szerencséje van az úrnak a keresésben, mert az Axamita leányasszony itt van. Én vagyok az.

– Pardon! Én azt hittem, hogy egy vitéz strázsamesterhez van szerencsém.

– Hát az vagyok. Strázsamester Axamita leányasszony a Kronprincz Ferdinand granátos zászlóalj első compániájából, ez idő szerint obsittal kegyelmesen fellábozva. Hát mi különös van ezen, hogy az ember ezért a bajuszával az égbe bámuljon?

– Most már emlékezem, mondá az uraság. Hogyne emlékezném, hányszor olvastam az ujságokban…!

– … Meg a hadi bulletinekben, uram.

– És a hadi bulletinekben, a vitéz dalmata amazon hős tetteit. Érdemrendet is kapott.