Part 9

(«No én pedig azt állítom, hogy úgy kell lenni, a hogy reus elbeszélte s máskép nem is lehet. Hiszen tudjuk számos tapasztalatból, hogy a híres zsiványok, nem született kis gyermekek kezei által lakatokat és bilincseket tudnak összetörni s magukat láthatatlanokká tenni. A ki a criminális praxisban versatus, hasonló esetekre nagy számmal fog visszaemlékezni.»)

– S én is maradok állításom mellett, folytatá a vádlott. Mert attól a pillanattól fogva folyvást egy fehér galamb ült a balvállamon, s bármerre jártam-keltem, ott suttogott és turbékolt a fülembe, ha feléje néztem, hogy meglássam, akkor átrepült a jobb vállamra; de leginkább a bal vállamon szeretett lenni.

(– S most is ott van-e még a válladon a fehér galamb? kérdezé a nagyherczeg.)

– Már nincs ott. Felelt a vádlott fölsóhajtva. Hogy mikor vesztettem el, azt majd később el fogom mondani.

(– S minthogy tehát a megmenekedés mennyei csodatételek hozzájárultával történt, mondá a nagyherczeg, annálfogva nem illenék, hogy a jus humanum a gratia divinát megczáfolja: ezen bűne reusnak deleáltassék!)

NEGYEDIK RÉSZ. A VÖRÖS BARÁTOKNÁL.

I. A FAODUBAN.

Egy rongyos szűrrel a hátamon, egy mankóval a kezemben, egy vaskarikával a nyakamon – és azzal a fehér galambbal a vállamon, hova mehettem volna abból az erdőből?

A rongy meg a mankó jó lett volna a kolduláshoz; de a vaskarika sehogy se illett hozzá. Mit mondjak, ha emberek közé kerülök, hogy jutottam ehhez a szép nyakravalóhoz? De még kevésbé eresztett a fehér galamb.

Megutáltam a világot, minden bűneivel együtt. Előfogott a bűnbánat s föltettem magamban, hogy eddig elkövetett vétkeimet levezeklem: itt maradok az erdők mélyében kegyes remetének, s csodálatos megszabadulásom napjától kezdve, szigorú ascetai életre fogom adni magamat.

Nem soká kellett bujdosnom, hogy egy patakot találjak, mely friss vízzel kinálkozott. Azt a forrást egészen beárnyékolva tartá egy sok száz esztendős tölgyfa, melynek akkora oduja volt, hogy abban egy ember bizvást ellakhatott. Mohából és falevélből kitelt az ágy.

Ételről is gondoskodott az Úr, a mennyi egy remetének való. Bükkmakk és mogyoró volt bőségesen, földi mandulában és szilvagombában sem volt hiányosság. A vadméhek mézzel kedveskednek a vadon lakójának, s mikor a vadalma hullani kezd, akkor bőség van a remetevilágban.

Két nagy kő közé egy száraz galyakból összekötözött keresztet emeltem, s az előtt végezém reggel, délben és este mindennapi imáimat. Napközben pedig a rengeteget jártam, arról gondoskodva, hogy a bekövetkező tél idejére ellássam magamat erdő-mező-adta élelmi szerekkel.

Össze is gyűjtöttem nagy halom aszaltgyümölcsöt, mogyorót, csicsókát a faodúmba, melynek magasabb osztályában nagy örömömre az erdei méhek ütöttek tanyát: ezek is az én számomra gyüjtöttek. A patak mentében találtam egy nagy málnabozótot, annak a gyümölcséből liktáriumot gyúrtam össze, s azt elraktam gondosan lehántott fenyőfakérgek döbözébe. Szent fogadásom tartotta ezentúl csak abból élni, a mi Isten közvetlen adománya, és soha többet el nem hagyni ezt az én remeteségemet.

Egy gondolat azonban mégis nyugtalanított. Madusom jóslata szerint mindaddig kell a vezeklésemnek tartani, a míg valami jótettet el nem követek, a miért valaki azt mondja rám: «jutalmazzon az Isten!» Ha azonban én az egész életemet itt töltöm ennél a forrásnál, ebben a faoduban, a hol soha emberi léleknek tudomása nem lesz rólam, akkor nem követhetek el senkivel semmiféle jócselekedetet, s nem is érdemelhetem ki senkinek az áldását.

Tehát gondoltam ki valamit, a mivel világon létemnek jelét adhassam, a nélkül, hogy magányomat elhagynám.

Kerestem két széles lapos palakőtáblát, azokat egymás mellé fölakasztottam két faágra hárshéj madzagnál fogva, azután egy harmadik követ használva harangütőnek, mindennap háromszor beharangoztam az ősszerkezetű harangfélével: reggel, délben és este. E kőharang szavának úgy hiszem messze el kellett hallatszani, s ha valahol az erdőn túl emberek laktak, azoknak figyelmessé kellett lenni az ujdonat harangszóra a rengetegben.

Így reménylettem, hogy majd időjártával jönnek ki hozzám ájtatos látogatók: azoknak én lelki vigasztalást, atyai tanácsokat osztok, valamelyik jó tanácsom megfogamzik, akkor aztán az illető nem fog késni a várvavárt áldással, s a mi mellékesen szintén számbaveendő volt, ha a környék lakói megtudják egy kegyes remetének letelepültét a vadon erdőben, valami kis elemózsiához is csak majd juttatnak egyszer-másszor.

De biz én hiába harangoztam be háromszor napjában, azért csak nem látogattak meg engemet az odumban mások, mint a patakra járó őzek s az őzekre leső vadmacskák. Nem egyszer szabadítottam meg egy-egy halálveszélyben forgó őzgidót a gonosz macskakörmök közül. Kár, hogy az oktalan állatok nem tudják megköszönni a jó cselekedetet.

Egy napon azonban, midőn késő őszre válván az idő, a végett jártam széjjel, hogy téli alomnak páfránt és mohát gyüjtögessek össze, a mi a megfagyástól megóvjon: (az odu nyilását eltakaró ajtót már régebben készítettem reketyeveszszőkből, hogy a szél tele ne fujja hóval a házamat), hát a mint haza érkezem, levetve a hátamról az iszalag közé szorított gizgaz petrenczét, s szétnézek az éléstáramban, kifáradt testemnek a kivánatos táplálékot megadandó terhes munka után: mit látok? Éléstáram tisztára ki van takarítva. A földi mogyorónak még csak irmagja sem maradt, a diónak csak az elszórt haja hever a földön, a málnás-döbözök fel vannak fordítva s azt se tudni, hogy mi volt bennük valaha. Sőt a mint a fejem fölé tekintek, hát már a nagyszerű sejthalmaz sincs a faoduban, a minek a méze nekem tavaszig eltartott volna, a felzavart méhraj ott zúg az üres köpüben.

Csak alig hogy röptében el tudtam fogni a lábánál fogva egy, már a számon kiszaladó, kacskaringós káromkodást, a mint e kárvallott állapotomról meggyőződtem! Hanem aztán megdorgáltam magamat.

– Ej ej! jámbor anachoreta! Hát így kell busulnod a világi jókért? Látod: kevélykedtél, dicsekedtél, hogy ime már egész télire elláttad magadat! Urat akartál játszani a vadon közepett! Magadénak foglaltad el azt, a mi mindenkié! Elmulasztottad a főkötelességedet, az imádkozást. Egy kegyes anachorétának nem szabad arról aggóskodni, hogy ki ad neki ennivalót? mert az Úr gondja a maga híveit táplálni, azoknak semmi egyéb dolguk, mint az Urat dicsérni, s az egész világ bűneiért imádkozni. – Ez most a te büntetésed. – Aztán megtudhatod, hogy nem épen ezen, boszantónak látszó esemény képezi-e a te megváltatásodat? Ime az volt neked megjósolva, hogy mindaddig bünhődnöd kell, a míg valakivel olyan nagy jót nem cselekszel, hogy a megszabadított ily áldást mondjon a fejedre: «Jutalmazza meg Isten!» No már, a ki ezt a te éléskamarádat egy nap alatt így fel tudta falni, az ugyancsak éhes ember lehetett. Ha ilyen nagyon éhes volt, az általad összegyüjtött eledelek nagyon jól eshettek a testének. Ez tehát igen nagy jótétemény volt az ismeretlenre nézve. Kétségtelenül mondta is magában, hogy «áldja meg az Isten, a ki mindezt iderakta, jártában, keltében!» Hátha valami nagy próféta volt. Talán szent Péter maga, a kiről már hallottam ilyen legendát, hogy incognito betérve a szegény emberhez, annak minden télire valóját felpanizálta. Hátha ez a legenda most második kiadásban is épen én velem ismétlődik? Meglátod majd, hogy ez lesz a legendának a vége, hogy ha te megnyugszol a vélt kiraboltatásban, holnap újra megjelenik az ismeretlen az oduban, s úgy megrakja azt mindenféle drága csemegékkel, hogy soha sem lesz többé semmiben fogyatkozásod s azután kiadja a számodra a passust, a mivel akkor mehetsz, a mikor neked tetszik, a mennyországba.

Ezzel a gondolattal annyira megvigasztaltam magamat, hogy ismét kegyesen beharangozva vecsernyére, nagyot ittam a forrásból, elfeledtetve gyomrommal az éhséget s lefeküdtem a magammal hozott páfrán és haraszt puha ágyába s reggelig csupa repülő sonkákkal, s más efféle angyali jelenésekkel álmodtam.

Reggel ismét beharangoztam s aztán siettem el hazulról, hogy a visszatérő ismeretlen prófétát ne zsenirozzam a számomra készített meglepetés végrehajtásában. Egész nap bolyongtam az erdőn s alkudoztam magamban, hogy mit hozhatna számomra az ismeretlen látogató legczélszerübbet? Vajjon az özvegyasszony olajos korsóját-e, a mi soha ki nem ürül? vagy Illés próféta hollóját, a mindennapi páros zsemlyével az orrában? vagy egyet a gileádhegyi árpakenyerekből? vagy egy sereget azokból a jóizü sáskákból, a mik Johannes Baptista terített asztalán megjelentek?

Utközben találtam egy nagy csomó bikkmakkot. Szinte kedvem lett volna otthagyni. Hiszen mi szükségem lesz nekem már ezentul élelemről gondoskodni, a ki az ismeretlen látogató védelme alatt állok? De csak mégis megtöltöttem vele a tarisznyámat. Koldusnak nem illik az alamizsnát megvetni, bármi legyen is az. Este felé aztán visszabandukoltam a remete-odumhoz.

Minthogy el voltam késve, az első dolgom az volt, hogy megharangozzam a vecsernyét, három versben; azután elővettem az olvasómat, a mit magam készítettem apróbb és nagyobb gubacsokból s végeztem az imádságomat; csak azután tekinték a remete-odum felé.

Lépéseim közeledtére mély dörgő hang származott elő az odvas fa belsejéből.

– Itt van ő! mondám örömrepeső szivvel. «Megérkezett: reám vár, hozzám beszél. A hangja sem olyan, mint a közönséges emberé.»

Térden csuszva közeledtem a megdicsőített hely felé, melyet a paradicsom követe választott csodatételei helyéül s áhitatosan dugtam be a fejemet a lyukon.

Hej, de vissza is kaptam mindjárt. S ugrottam föl a térdemről s eláldottam egy «ezermilliom kacskaringós mennykővel» a látogatómat! Az egy óriási nagy maczkó volt: egy vén kanmedve, a melylyel tele volt az én kis szűk remete-odum. Ott feküdt, a fejét a két térde közé dugva s csak onnan mormogott elő. Ő volt az! Tegnap megette a télire való szükségemet, ma meg elfoglalta a télire való almomat.

– A ki füzfán fütyülő Pilátusa van a medve apádnak! káromkodtam tele torokból s elfeledém, hogy kegyes anachoreta volnék.

(– Votum violatum! diktálta a soltész a jegyzőnek. Megszegett fogadás! Blasphemia. Capite plectetur!

– De bizony én magam sem álltam volna ki káromkodás nélkül! veté ellen a nagyherczeg. Qui bene distinguit, bene docet. Tessék megnézni a paragrafust, mely a káromkodásról szól. «A ki embertársát így meg így szidalmazza… et cætera.» De nincs az mondva, hogy a ki «medvetársát» szidalmazza, az is hogy büntettessék? Azonkívül a votum ruptum is condescendál; hiszen a remeteségi fogadalmat nem reus törte meg; de megtörettetett az a medve által!

– Tehát a medve bűnös: jól van. «Ursus comburatur.» Következik a «templomrablás». Kiváncsi vagyok rá, hogy hát ebből hogy fogja magát kivágni a delinquens? Mert hogy kivágja magát, arról előre pecsétes levelet merek adni.)

– Mit volt mit tennem? folytatá Hugó élettörténetét. A hó is el kezdett szállingózni, kénytelen voltam rászánni magamat, hogy elhagyjam az erdőt. Remete már nem lehetett belőlem; de még lehetett koldus. Ez is életmód. A hozzávalóm mind megvolt. Mikor utrakeltem, elmondhattam magamról, hogy egész tábor utazik velem. Lengyelországban nem hal meg éhen, a ki annyit ki tud mondani, hogy «adj kenyeret!» aztán «fizesse meg Isten!»

A vas nyakravalóm még előnyömre volt. Az bizonyos felsőbb nimbust szerzett a számomra a többi koldusok fölött. Ha kérdezték tőlem, hogyan jutottam hozzá? azt mondtam: a szent földről jövök, Jeruzsálemből, a saracénok elfogtak, azok verték ezt a vasat a nyakamra. Csoda által menekültem meg, s most vezeklésül viselem ezt a vasat a nyakamon mind holtig. Elhitték a jó emberek. Ezzel a vasörvvel sok görbe garast összeszereztem s szerencsésen átkoldultam magamat Lengyelországon. Hanem a mint a brandenburgi határon átkeltem, az lévén a szándékom, hogy majd haza vándorlok a szüleim városába, s beállok az apám mesterségébe, a ki tisztességes cserző varga, hát a legelső városban mindjárt körülfogtak; de nem azért, hogy ennem adjanak, hanem hogy kikérdezzenek, ki vagyok, mi vagyok? hogy merek itt koldulni? Mondtam nekik, hogy legyenek vele nagyra, hogy olyan koldust lehet szerencséjük a városukba befogadhatni, a ki a szent földről jön s vasat hord a nyakán. Hanem már a németnek megvan az a nagy hibája, hogy szereti azt mutatni, hogy neki több esze van, mint másnak. A piacz közepén a tolongás között előfogott a Stadtvogt s elkezdett vallatni.

– Hogy hínak?

– Dehogy hínak, inkább nem akarnak befogadni.

– Mi vagy?

– Éhes vagyok.

– Honnan jösz?

– Jeruzsálemből.

– Nekem ne hazudj, mert én tudom arra az utat! micsoda provinciákon jöttél keresztül?

– Markomannián és Scythián, Bessarábián és Köves-Arábián, Baktrián és Mezopotámián, most pedig jövök Caralabiából.

– Az nem igaz! Hazudsz! Én tudom, merre van Palæstina. Engem meg nem csalsz! oda csak Zingarián és Paflagonián, Cappadocián és India Cinnamomiferán keresztül lehet eljutni. Van nekünk mappánk, brandenburgiaknak!

– Hát hiszen azokon is átjöttem, csakhogy épen éjszaka volt, nem tudtam elolvasni a neveiket.

– Hát ez a vas mit keres a nyakadon?

– Ezt Zagachrist fekete szultán verette oda, a kinél fogva voltam ötvenkét esztendeig, meg három napig.

– Hiszen mindössze se vagy te harmincz esztendős!

– Hja, Abbissiniában olyan meleg a nap, hogy összehuzza a napokat s egy esztendő ott kiad hatot.

– Már hogy lehetne az? rivallt rám a Stadtvogt. Hazug vagy. A meleg inkább kiterjeszt mindeneket. Azért nyáron hosszuk a napok. Tudjuk mi azt Brandenburgban!

– S már fogta a galléromat, hogy a dutyiba zárat.

– Az ám. Próbáljon csak kegyelmed a kecskebőr-nadrágjával ráülni a forró kemenczére, majd meglátja, hogy összehuzza.

Erre a közönség megint nekem adott igazat.

De elvégre mégis csak rossz vége lett volna ennek az examennek, ha a véletlen segélyemre nem küldött volna egy lovag urat, ki épen arra koczogott végig, magas paripán ülve.

Fején tollas sisakot viselt, derekán bivalybőr pánczélt; a válláról veres palást lobogott alá, nagy fehér kereszttel: nyeregkápájára volt akasztva szívalakú paizsa, s arra czimerűl volt festve egy épen olyan lovag, mint ő maga, a kinek a háta mögött ült vele ugyanazon lovon egy épen olyan rongyos zarándok mint én.

(– Hohó! kiáltott közbe a soltész; most mindjárt én foglak el, nem a Stadtvogt. Hisz ez a templariusok czímere, azokat pedig még a tizennegyedik században eltörölték!)

– Tudom, hogy eltörölték, de egy kis részük megmenekült s Brandenburgba huzódva, ott mind a mai napig grassál, «tövislovagok» czime alatt s ez megtartá a rend régi czimerét; hogyan, ezt rendén el fogom mondani.

A mint a népség meglátta a lovag urat, elkezdett minden ember zsivajogni, az asszonyok törték magukat hozzá s az volt a boldogabb, a ki palástját megfoghatta, hogy megcsókolja, majd lehúzták a lováról.

A lovagnak hosszú nagy veres szakálla volt és veres haja; ha nem mondták volna is, tudtam volna, hogy «veres barát».

– No, itt jön a veres barát! mondá a Stadtvogt, neki türkőzve. Ennek hazudd oda majd, hogy Palæstinából jöttél! Ez kétszer volt ott igazán, tengeren és szárazföldön; maga megölt kétszáz hitetlent és megszabadított a fogságból ezer zarándokot. Ezzel beszélj! Majd kikérdez.

No most igazán meg voltam akadva. Bezzeg, ha a templomoslovag vallatás alá fog, annál bajosan fog kisegíteni a geografiám! Az pedig oda léptetett az orrom alá s megtudva a nép lármájából, hogy állítólag szentföldi zarándok vagyok, nagyot simított a rengő szakállán s ijesztő mély hangon kérdezte tőlem:

– Mivel bizonyíthatod be, hogy a szent földről jösz?

Ekkor egyszerre egy mentő gondolatom támadt. A hónom alatt volt a mentségem. Előkaptam a mankómat, a mi a kegyes muzulmánról marada rám: annak a nyele ki volt verve mindenféle rézsodronyokkal kacskaringósan végtől végig.

– Nézd ezt lovag, mondám neki. Te ismered az arab irást. Ime elolvashatod a mankó nyeléről a hitetlenek között való nyomorgattatásom és kiszabadulásom egész csodálatos történetét.

Hej megszeppent most a lovag! Ijedtében a nagy szakálla is reszketni kezdett. Megijedt, hogy most mindjárt én sütöm ki ő róla, hogy soha sem volt ő a szent földön s egy törökkel sem beszélt életében.

Hogy ez meg ne történjék vele, fogá a két kezébe a mankót s jobbról-balra nézve rajta végig, mintha csakugyan keleti irást olvasna, ily szókat dörgött a szakálla közül, imponáló hangon:

– Ez valóban arabs irás, sőt saracén irás, ellenben turkomán irás is; melyben csakugyan bizonyíttatik mind az, a mi veled történt a hitetlenek között, kegyes zarándok. Kövess a váramba: szivesen látott vendég.

Erre aztán a Stadtvogt hirtelen úgy elsompolyodott a sokaság között, mintha soha ott sem lett volna, engem pedig az ujjongó csőcselék felvett a vállaira s úgy vitt a lovag úr után egész a vörös-barátok lakásáig, mely a városon kívül volt egy körülárkolt dombtetőn, felvonó hiddal és sáncz-czölöpzettel ellátva.

Itt a lovag úr átadott a szolgálattevő őröknek, a kik rögtön levetkőztettek rongyaimból, beledugtak egy kád vizbe, megfésültek, megszappanyoztak, a fejem tetején a hajat kiborotválták s aztán egy durva vörös csuhát adtak rám, mely bőségére nézve valamikor nálamnál boldogabb körülmények között élő ember termetére lehetett szabva.

Mikor így fel voltam készítve, akkor felvittek a lovag urhoz a refectoriumba. Kivüle még tizenkét lovag volt jelen, a kik között ő látszott lenni a legelőkelőbbnek.

– Quadraginta tonitrua! (ez volt a szelidebbik szójárása a lovag urnak.) Ficzkó, te énnekem megtetszettél; olyan vakmerőn hazudni, a hogy te tudsz, még soha sem hallottam. Itt kell nálunk maradnod. A sekrestyésünket úgy is elvitte az ördög. Tegnap halt meg fekete himlőben. Annak a helyét kell betöltened. A csuhája már rajtad van.

El lehet képzelni, milyen jól éreztem magamat arra a szóra, hogy egy fekete himlőben elpatkolt sekrestyésnek a csuhája van rajtam.

Bátorkodtam annyit rebegni, hogy én soha se tanultam az ezen hivatalhoz megkivántató tudományokat.

– Per septem archidiabolos! kiálta a szent lovag kaczagva. Elhiszem azt! Majd beletanítunk, csak itt maradj.

Ekkor feltűnt neki az a vasörv a nyakamon.

– Hát, Lucifer te corripiat! mire való az a bolondság ott a nyakadon?

Ötöltem-hatoltam neki valamit, hogy így meg úgy szent fogadás, kegyes votum s több afféle.

Arra mind valamennyien kaczajra fakadtak.

– Hát tudod mit, te trifurcifer! rivallt rám az első lovag. Ut Belzebub te submergat in paludes inferni! Vagy kegyes fogadásból viseled azt a vasörvet a nyakadon, vagy pedig valami zsiványságért verték azt a nyakadra. Ha kegyes fogadásból került az oda, akkor csak viseld holtig; hanem ha valami zsiványság által szerezted, akkor van nekünk fegyverkovácsunk, az majd lefürészeli azt a nyakadról.

Erre én azt feleltem, hogy ámbátor csakugyan kegyes fogadásból viselem azt a nyakörvet, de azért vegyük mégis úgy a dolgot, mintha zsiványságért kaptam volna.

Mire nagyot nevetének a lovag urak, s aztán leráspolyoztaták a nyakamról amaz emlékezetes vaskarikát.

A BAPHOMET.

Most már csakugyan azt hittem, hogy elértem minden óhajtásomnak végczélját.

Egy vitézi rend kolostorába jutottam, a hol ezentul gond nélkül tölthetem napjaimat. Ételemről, italomról nem kellett gondoskodnom; dolgom pedig elég könnyű volt: napjában háromszor harangozni, a templomi edényeket tisztán tartani s a misemondó ruhákat előszedni meg elrakni. Egész nap pedig ájtatos contemplatiónak adtam át magamat.

A miért nagyon is megnyertem Eliás lovagnak a bizodalmát; ez volt a nappali neve annak a vörös szakállú vitéznek, a ki engem az utfélről fölszedett. Ő engem Eliézernek nevezett el.

A míg Lengyelországon keresztülkoldultam magamat, beletelt fél esztendő, úgy hogy a vörös barátok kolostorába fölvétetésem után mindjárt következett a nagyhét.

Nem titkolhatám el a fölötti aggodalmamat Eliás lovag előtt, hogy ha netalán a nagyhéten itt is tartatni fognak hasonló kegyeletes ünnepélyességek, a minőket az egész katholikus világ celebrálni szokott, azokban én nagyon gyönge leszek az assistentiához, mivelhogy a ceremoniákba gyermekkoromban nem oktattak be: eretnekül neveltettem s nem régi neophita vagyok.

– Ne búsulj, fráter Eliézer, biztatott a lovag; a nagyhét minden napján, a megelőző éjszakákon próbákat fogunk tartani a sorban következő «passio» jelenéseiből; akkor te is megtanulod a magad tennivalóit.

Én tehát ebben egészen megnyugodtam, s alig vártam, hogy jöjjön a nagy-csütörtök, melynek éjszakáján a kegyes szertartások előkészületei megkezdendők.

A mint az esteli harangszó után becsuktam a kapukat, Eliás lovag azt a parancsolatot adá nekem, hogy vegyek egy lámpást a kezembe, menjek vele a templomba, várjak ott, míg tizenkettőt üt az óra, akkor három koczintást fogok hallani a kriptaajtón. Azt minden tétovázás nélkül nyissam fel, s aztán illendő tisztelettel fogadjam a vendégeket, a kik a sírboltból fel fognak hozzám jönni s tegyem azt, a mit azok parancsolni fognak.

Én még csak a szememet se hunyorítottam meg erre a különös megbizásra. Soha sem voltam valami gyönge szivű, s még csiklándott is valami kiváncsiság, megtudni, hogy milyenek lehetnek azok a vendégek, a kik a kriptán keresztül járkálnak fel látogatóba.

Pontban az éjféli óraütés után hangzott a hármas koczintás a kriptaajtón. Én siettem azt feltárni s nagy meglepetéssel láttam, hogy a kripta lépcsőgádora egészen ki van világítva, s abból mindenféle ódon viseletű asszonyi alakok lépdelnek elő, a minő divatokat csak a templomi képeken látni, meg a nagyúri palotákban. Az asszonyok arcza mind erősen ki volt festve fehérre, pirosra, egyiknek a szemöldöke feketével volt rajzolva, a másiké miniommal, volt olyan is, a melyiknek a szemöldöke meg volt aranyozva. Mindegyiknek a kezében volt egy czifra viaszfáklya.

Ezek épen nem voltak olyan kisértetek, a kiktől nekem nagyon meg kellett volna ijednem. Fiatal vér volt bennem, mely asszonyok láttára hamar felpezsdül, még ha túlvilági személyek legyenek is.

Azok azonban észrevették, hogy nem a régi vén sekrestyés áll előttük s annálfogva czélszerűnek látták magukat előttem bemutatni.

Az első így szólt:

– Én vagyok Jezabel, Acháb király asszonya, kinek vérét az ebek nyalták föl az utczán. Hozd utánam a keresztelő medenczét. Mosdózni vágyom.

A második így szólt:

– Én vagyok Salome, Herodiás leánya, ki keresztelő János fejét ajándékba kértem. Hozd utánam az ostyatartó aranytálat. Hadd szolgáljak föl.

A harmadik így szólt:

– Én vagyok Bethsabé, ki miatt Dávid király bűnbe esett. Hozd utánam az olajtartót. Hajamat kell bekenőcsöznöm.

A negyedik így szólt:

– Én vagyok Delila, ki elárulta Sámsont. Hozd utánam az áldozó kelyhet. Áldomást inni vágyom.

Az ötödik így szólt:

– Én vagyok Astarte, ki az Izrael fiait elcsábítottam a Kanahánban. Hozd utánam a füstölőt. Illatos akarok lenni.

A hatodik így szólt:

– Én vagyok Thámár, ki miatt Absolon az öcscsét Ámont megölte. Hozd utánam a szenteltvíztartót, hadd sírjam tele könyeimmel.

S ki mit mondott, azt az oltárról leszedte és az ölembe rakta. Én csak néztem, hogy mi lesz ebből? Parancsolatom volt, a vendégeknek mindenben engedelmeskedni.

Heten voltak.

A hetedik egy magas koronás alak volt, drága aranybrokát ruhában, a mit hosszú uszályban húzott maga után. Ez leghátul jött. Olyan hangja volt, mint a megütött harangnak.

– Én vagyok Mylitta, Sába királynéja, ki Salamon királyhoz elvitte a kincseit s cserében elvette tőle a bölcsességét. Hozd utánam a szentségtartót.

Ez a szó megdöbbentett.

Szentelt edények, czeremoniához való eszközök mind hagyján, de maga a szentségtartó! A Megváltó testét rejtő ereklye, a mihez a pontificáló maga is csak térdhajtva közeledik: ki merné azt kimozdítani helyéből? Tétovázva tekinték a csodás rémalakra.

Arra az olyat ütött a vállamra kezével, hogy egész testem összerokkant bele, s olyant kiáltott, hogy az egész kápolna megtelt a hangjával.

– Mit tétovázol?

Átláttam, hogy az ilyen túlvilági lényeknek nem szabad ellentmondani s leemeltem magát a szentségtartót is az oltárról.