Part 8

Akkor aztán sorba vettem a mondanivalóimat. Szép szám volt. Elmondtam mindent a legutolsóig. Hanem a legutolsónál megálltam, a szép Persida titkánál.

Eszembe jutott, hogy mi tanácsot adott a szép asszony: «meg ne gyónd azt még a papnak se!»

Ámde valamennyi bűntudat között a legnehezebben rejtegethető az, a mit az ember egy szép asszony szemeivel követett el. Annak szarvai vannak, a mikkel a bűnös oldalát döföli, annak körmei vannak, a mikkel ki akarja ásni magát, annak száz nyelve van, a mely mind beszélni akar. Ez a bűn dicsekedni kiván!

Mégis vissza tudtam azt tartóztatni: pedig marta az oldalbordáimat.

Végül azonban, mikor abban hagytam, s nem akart több eszembe jutni, maga a gyóntató atya kezdett el ösztökélni:

– No fiam, hát nem hallgattál el valamit? Nem nyomja még valami bűn a lelkedet? No csak ne átalld kimondani. Ilyen fiatal, délczeg dalia, mint te vagy, lehetetlen, hogy a mióta idevetődött, folyvást köménymagos levessel élt volna. Ti szoktátok a más szénáját huzni. Valamennyi szép asszony van a városban, mindannyinak van valami meggyónni valója, valamennyi szép legény van, mind bűnös ebben a pontban. Csak te volnál magad a szent? Gondold meg, hogy ha egyetlenegy bűnödet elhallgatod, ezért az egyért ép úgy a pokol tűzére jutsz, mintha 999-et vétkeztél volna hozzá.

Addig-addig ijesztgetett a pokollal, míg utoljára azt is meggyóntam előtte, a mi a szép Persidának a titka volt, s a mit soha sem kellett volna a számon kibocsátanom, hanem inkább megtartanom azt az igéretemet, hogy kész vagyok érette abba a pokolba is lemenni, a mit a gyóntató atya oly szépen lerajzolt előttem.

Hanem hát a szerelmi bűn titkának szárnyai vannak: nem lehet kalitkában tartani, kirepül.

Meggyóntam mindent.

Mikor aztán kijöttem a gyóntató székből, letérdeltem a rács elé, a gyóntató kinyuló keze a hosszú fekete pálczával olyat húzott a fejemre, hogy feldagadt a helye.

Ejnye, ez ugyan erősen absolvált! gondolám magamban, s egy perczre az az ötletem támadt, hogy hej de bolond dolog volna, ha most abban a gyóntatószékben a páter helyett a herczeg maga ült volna! Azonban a herczegi karszék felé tekintve, ott láttam megnyugtatásomra a Serenissimét ülni, és kegyesen szunyókálni; az ájtatos Persida herczegnő koronkint fel-felköltögeté, a lábát megnyomva a pad alatt.

Én tehát szépen megnyugodva tértem a helyemre.

A VAS NYAKRAVALÓ.

– Megkönnyebbülvén bűneim terhétől, én is azt tettem, a mit a tékozló fiúk szoktak tenni, hogy a régi adósságaiktól megszabadulva, annál nagyobb igyekezettel látnak utána, hogy ujakat csináljanak.

Előre örültem már az estének, a mikor a martirok viselt dolgainak fölolvasására kerül a sor; de nem azért, hogy azokat kövessem, hanem hogy újra eladósítsam magamat a pokolnak.

Ezen az estén a herczeg a szokottnál is kegyelmesebb volt hozzám. Tréfálni méltóztatott s számtalanszor megcserélte velem a poharát, szivtestvéri barátságkötés fejében.

Mikor aztán arra került a sor, hogy a bűbájos Persida elkészítse számára az «életitalt», a herczeg egészen derült arczot öltött. A képe piros lett és gömbölyű s a hasa tánczolt a nevetés miatt.

– Nézd, bajtárs, szólt az aranykelyhet fölemelve, a miben a fűszeres forró vörös bor párolgott. Ez aztán a mennyei ital. Mikor ez átjárja a zsigereimet, egyenesen a mennyországba repülök tőle; de nem abba az unalmas mennyországba, a mivel a papjaink biztatnak minket, a hol a férfiak mind vének s az asszonyok mind szentek. Se esznek, se isznak, se nem mulatoznak. Hanem a kijavított Mahomed paradicsomába, a mi megint az Alkoránénál annyiban jobb, hogy bort is adnak benne. Ott aztán van öröm, meg dáridó! A hány asszony annyiféle s a hány bor, annyiféle. Nem lehet itéletet hozni, melyiké az elsőbbség. A görög hetaera cyprusival itat, a római bachansnő falernumival, a spanyol donna madeirát hoz, a lesbiai syrene nektárral kinál, a persa bayadere sirászi bort tölt, az oláh fáta tokajit itat kulacsból s a néger abeléra granátszín bordeauxit merít a markával s abból itat meg s te nem tudod a végén megmondani, hogy melyik volt a jobb? Azaz, hogy nem te, hanem én. De hát miért ne tudnád te is? Hát nem vagyunk e «szívtestvérek»? Nem illik-e, hogy ha én egy új paradicsomot fedeztem föl, abba egyszer a szívtestvéremet is beereszszem? Isten neki! Foglald el egyszer az én helyemet a Mahomed paradicsomában. Nesze! Átengedem neked ez egyszer ezt a kelyhet. Idd ki helyettem fenékig.

No hiszen átkozottul meg voltam akasztva.

Köszönöm ezt a nagy grácziát, de épen nem kivánkoztam utána. Hiszen, ha azt a poharat kihörpentem, akkor én alszom el ezen a helyen s én fogom azt a takácstánczot járni a zsellyeszékben.

Meghökkenten néztem a szép Persida szemébe.

Az asszony a herczeg zsöllyeszékének a támláján ült, nem vehette észre az öreg a szemhunyorítást, a mivel nekem felelt, hogy tegyem meg, a mivel megkináltak. Hiszen csak elalszom tőle.

Mit tehettem ez átkozott kehely előtt? Palástul vetettem neki a gyomromat s lehörpintettem egy hajtókára.

Arra azután rögtön elfogott az a lankadtság, a mi egyszerre kiemelt ebből a világból, mintha valami súly nélküli pára volnék, a mit elvisz a szél, mintha esném fejjel fölfelé, a felhők közé, a mik lassankint kertekké, ligetekké, állatokká, madarakká változnak előttem; gyönyörüséges tájak, a mik elvesznek az égbe, beszélő fák és zengő gyümölcsök, bűbájos hangok, a miknek a ragyogó szinét lehet látni és fényözön, a mi utoljára harmonikus zenébe megy át s a zenehang és szinpompa együtt quintessentiájává lesz az édességnek, a mi a fluidumokat felforralja, az idegeket csiklandja és gyötri, a végtelen szomj, a mi a végtelen ivás alatt növekszik, míg utoljára egy fogalommá válik, a minek neve «csók». A megnevezhetlen gyönyör, mint magában élő elementum, mint a tűz, vagy a víz, vagy a levegő; láng, hullám, vihar, csókból alakulva. S a csók lassankint alakot teremt magának. A gyönyör csábképei jelennek meg előttem. Mind oda csoportosulnak körém: Delila, Bethsabé, Salome, Magdolna a megtérés előtt, Lais, Aspasia, Cleopatra, Semiramis, Circe és az éjszinű szépség, Atalanta. Mind azt akarják, hogy nekem tessenek, hogy egyszerre átöleljem mind a tizet. A két kezemnek mind a tiz ujjára karbunkulusoktól és saphiroktól ragyogó gyűrűket húznak s a gyűrűktől oly nehéz lesz a két kezem, hogy a karomat meg kell feszítenem, mikor egyiket fel akarom emelni. S a mikor egy kezemet erőszakosan fölemelem, akkor egyszerre sirni kezd mind az az öt varázsalak, a melyiknek a gyűrűjei az ujjaimat terhelik, olyan csodálatos hangokon, hogy azt nem lehet elviselni s ha aztán visszaejtem a kezemet, akkor megint mosolyog valamennyi, míg meg nem adom magamat annak a lángnak, hullámnak, orkánnak, a minek neve csók. S mind a tíz ott ül a térdeimen és mind a tíz átöleli a nyakamat és szorít erőszakosan a kebléhez, hogy a lélekzetem elfullad, az agyam szétfeszül, belehalok a mámortengerbe s kiáltani akarok: «Istennők! Kegyelem! Megöltök! Ne csókoljatok!» Csókjaik, mint a tűz égetik az arczomat, a nyakamat; fogadásból versenyeznek: a fekete királynő marad a győztes; az ő korall ajkai alatt, az ő gyöngysor fogai közt kiserked a vér a nyakamból s ő ajkaival szívja azt ereimből.

(– Fel fogsz-e már ébredni e pokolbeli álomból? rivallt a bűnösre a soltész.)

(– De csak hagyja kegyelmed, nagyon jól álmodik, mondá a nagyherczeg.)

– Igenis, fölébredtem már! folytatá a kalandor. A hely, a hol találtam magamat, nem volt a Mahomed paradicsoma, hanem egy földalatti boltozat, a minek a köveiről csorgott alá a nyirok: egy pislogó mécs világítá be a szűk odut körülöttem és azok a gyűrűk, a mik miatt a kezeimet olyan nehéz volt fölemelnem, nem voltak a mesék tündéreinek jegygyűrűi, hanem nehéz lánczszemek, azok sirtak olyan keservesen a kézfölemeléskor, hogy azt nem lehetett még a paradicsomban sem kiállani; és azok a csókok, a mik arczomat, nyakamat égették, nem voltak Delila, Circe és Semiramis csókjai, hanem az undok százlábú bogaraké a Scolopendrumoké, a mik testemet meglepték s a fekete királyné, Atalanta, a kinek ajkai vért szivtak a nyakamból, nem volt más, mint egy utálatos vampyr. És az a fojtogató ölelés, a mivel tíz szerelmes fantom szorítá kebléhez a fejemet, nem eredt mástól, mint egy kétujjnyi vastag s három újjnyi széles vasnyakörvtől, a mi egy karikánál fogva oda volt kovácsolva a falhoz. Épen így a két karom és a két lábam is, hogy csak annyi mozoghatásom maradt, hogy a mellém tett penészes kenyeret és vizes korsót a szájamig vihessem.

És körülöttem mély, emberhangtalan éjszaka.

(– Úgy kellett neked, istentelen gonosztevő! szólt a vallató soltész, egyszer valahára megkaptad a méltó jutalmadat szemtelen magadviseletedért!)

(– Habet ezúttal rectum! helyeslé a nagyherczeg, ámbár én még szerettem volna tovább engedni őt időzni abban a pokolbeli paradicsomban; annak a fekete királynőnek a piros ajkai és gyöngysorfogai méltók lettek volna körülményesebb benevolisatióra.)

– Sokáig biztattam magamat azzal a kába gondolattal, hogy talán ez is csak álom. Eszembe jutott, hogy a hashis-evők szoktak olyan álmokat látni, a miknek az eleje a gyönyörök mindenféle nemének potentiájáig emelkedik, a vége aztán egyszerre átcsap a kinzások és rémlátások regióiba. Hátha ez is még a philtrának a varázslata, s egyszer majd csak ebből is fölébredek?

Hanem a vas nyakörv olyan kijózanító valóság volt, a mi el nem hagyta vitatni, hogy ébren vagyok. Az a hideg, kemény, nehéz karika. A halálnak a jegygyűrűje, a mivel egy élő embert a sir számára eljegyezve tart. Az a szűk ablak, melyen át egy halandó átdugta a fejét a más világba s nem tudja többet visszahúzni.

Mi történt velem? Mi lesz belőlem?

Be vagyok-e vádolva, vagy már el is vagyok itélve?

Mennyi időt tölthettem egyedül e magányos töprengések között? azt nem tudnám megmondani, mert itt nem virradt soha és se éhség, se álom nem jelentette be nálam a delet és az éjszakát. Az előttem égő mécs valami öröklámpa lehetett, mert nem fogyott ki belőle az olaj s azt bizonyosan azért tették ide, hogy jól láthassam nála nyomorult állapotomat.

A kigyók, eskarapok és mindenféle napfénykerülő csúszómászók ott vonaglottak el lábaim körül, a skolopendrumok phosphorfényű teste mászkált a kövek hasadékai közt s a fejem fölött ott függtek sorba a vampyrok, fél lábuknál fogva a kőrepedésekbe fölakasztva s denevér szárnyaikba burkolózva, gránátszemeikkel néztek le rám, minden perczben rám rohanni készek, a mint álomra hunyom le a szemeimet.

Egyszer aztán zsibbasztó kábulatomból valami zörej vert föl: mintha rozsdás zárban forgatnának nyikorgó kulcsot. Börtönöm vasajtaja kinyilt s egy magas férfi, a kinek arczát a ráhuzott csuklyától nem láthattam, lépett be hozzám, kezében egy korsóval és egy kenyérrel, a miket letett mellém, a másik korsót s a már megpenészedett kenyeret kicserélve.

– Nos, fiacskám, szólt hozzám, hát se eszel, se iszol? Tán biz éhen akarod magadat halatni?

Én nekem úgy tetszett, mintha ez a hang nagyon is ismerős volna előttem.

Nem kellett soká törnöm a fejemet a találgatással; látogatóm hátratolta a csuklyáját s én felismertem benne azt a vad papot, a ki a hajdemákoknál a Preszjaka barlangban engem felavatott, megbérmált, össze is esketett s a kinek a bérmálást én is nagy hevenyén visszafizettem.

– Te vagy az páter! suttogám keservesen, nem merve hangosan beszélni, mint afféle álmodó.

– No bizony, hogy rám ismertél! szólt a hajdemákpap nevetve. Már azt hittem, hogy megtagadod a régi barátságot.

– Hát te most porkoláb vagy itten? kérdém tőle.

– Gutát vagyok! felelé ő. Gyóntató vagyok! tudhatnád.

Azzal leült mellém a kőre, a melyikhez oda voltam lánczolva.

– Hát lásd fiacskám. Mikor a berdiczovi nagy veszedelemben a herczeg dragonyosai ugyancsak aprították a hajdemákokat, nekem az a menekülési mód jutott eszembe, hogy felöltöttem a misemondó ruhámat, felcsaptam a fejemre a papi süvegemet s erre a katonák meghökkentek, nem öltek meg, hanem elfogtak és a herczeg elé vittek. Azt nem tagadhattam el, hogy a hajdemákokhoz tartoztam. A herczeg aztán így szólt hozzám: «No páter, te most megérdemelnéd, hogy mint az ecclesiád fejét a legmagasabb fára akasztassalak fel; hanem én életben akarlak hagyni egy föltétel alatt. Ha beállsz hozzám udvari gyóntató káplánnak. De nem mindig és mindenkit fogsz te gyóntatni (engemet ugyan nem), hanem csak azokat, a kiket én fogok hozzád küldeni. Gyanúm van a feleségemre, hogy megcsal. Tudom bizonyosan, hogy megcsal. De nem férhettem hozzá a titkához, hogy «kivel»? Ő és titkos szerelmese bizonyosan meggyónják azt az én udvari káplánomnak; hanem az kegyes, szent ember s inkább kétfelé hagyná magát fürészeltetni, mintsem eláruljon valamit azokból a titkokból, a miket meggyóntak neki. De te nem olyan pap vagy, mint más. Neked már úgyis mindegy az, egy-két thermometrumfokkal magasabban fütik-e be számodra a poklot? nem tesz különbséget. Az eddigiekért is odajutsz, csakhogy ha rá nem állsz az ajánlatomra, most mindjárt utazol oda; ha pedig ráállsz, hát csak időjártával. No, hát beleegyezel-e, hogy udvaromhoz jőjj káplánnak?» Beleegyeztem volna én akármibe, csakhogy a nyakamat kihúzzam abból a szoros hurokból s így kerültem ide a kastélyba, a hol mindaddig rejtve tartogattak, a míg a gyóntatás ideje el nem jött. Mikor oda láttalak jönni a gyónószékhez, szegény fiú, bizony Isten megesett rajtad a szivem. Felismertem a régi jó pajtást benned s mikor meggyóntad a bűnödet s fölfedezted előttem a te bűnös egyetértésedet a szép Persidával (a mely bűnt köztünk mondva, nagyon sajnálom, hogy nem én követtem el), azt gondoltam magamban, hogy de biz ezt nem árulom el a herczegnek: hadd nőjjenek a szarvai még nagyobbra. Hanem aztán te magad rontottad el a dolgot. Mert a mint kiszabtam rád a penitencziát, hogy bűneidért vezeklésűl búcsura kell menned a berdiczovi boldogasszonyhoz, még pedig borsókon, hét szem borsót eresztve mindegyik sarudba a talpad alá, hát akkor te elkezdtél velem alkudozni, hogy nem volna-e szabad száraz borsó helyett zöld borsót tenni a sarudba? S aztán, hogy «engem» irgalomra birj, felhoztad előttem érdemedül, hogy te voltál az, a ki a gonosztevő hajdemákokat kelepczébe vitted és elárultad a berdiczovi ostromnál. Hej, hogy szerettem volna a hajadba kapni a gyóntató rácson keresztül! Hát te voltál az, a ki az én vidám czimboráimat mészárszékre juttattad! a ki a mi szép terveinket mind dugába döntötted! Ugyan huztam is a fejedre egyet a bűnbocsátó pálczával, hogy tudom, megérezted! De már most be volt kötve a koszorúd. Rögtön felfedeztem az istentelenségedet a herczegnek s megkaptad a jutalmadat érte. Ime, megkaptad ezt az egész palotát, mert úgy a nyakadhoz van az vasalva, hogy el nem szaladhat tőled.

Nekem az volt a legközelebbi kérdésem a gonosz hajdemák paphoz:

– Mi történt a herczegnővel?

– Arra ne legyen neked gondod, fiacskám. A herczeg sokkal okosabb ember, mint hogy azt a titkot, a mi az ő gyalázatát rejti, kivigye a piaczra. A szép Persidával még csak egy görbe tekintet sem tudatja, hogy el van árulva. A miért téged ide juttattak, annak az oka a rád kisült hamisítás, egy nemes lovag nevének álorczás bitorlása; item: a hajdemákokkal való czimboraság s mindezekért megérdemled az egy halált. Hanem a miért nem egy, de száz halált mérne a herczeg a fejedre, hogy a szép Persidával együtt néztél a holdvilágba, azt soha sem fogják elmondani senkinek. A szép Persida majd egyszer egy szép körte vagy baraczk izlelése után gyomorgörcsöket fog kapni s harmadnapra fényes temetés lesz a Visznovieczki herczegi palotában. Azonban az is megeshetik, hogy a herczeg jár hasonlóan s az ő temetési pompája következik el hamarább. A melyik hamarább megtréfálhatja a másikat. Hanem hát gondolj te csak magadra. Mert kétféle dolog közt lehet választanod. Vagy azt kivánod, hogy birák elé állítsanak; a mikor a legszelidebb büntetésed az lesz, hogy kerékbe törnek; ha csak a herczeg kegyelemképen fejedet nem véteti. Vagy pedig itt maradsz ebben az oduban, a falhoz vasalva s küzdesz a férgekkel, a míg élsz s megadod magad a férgeknek, mikor meghalsz. Tertium non datur.

Én azt mondtam rá, hogy inkább végezzenek velem rögtön, ha lassu tűzön sütnek is meg vasrostélyon, hogysem itt töltsem a naptalan napokat időktelen időkig. Örömest meghalok.

– No akkor hát, fiam, azért jöttem hozzád, hogy a haldoklók utolsó szentségében részesítselek; szólt a hajdemák pap, s kivette a zsebéből a nekem szánt ostyát.

– Eredj a pokolba! Kiálték rá dühösen. Kell is nekem a te absolutiód! Te is pokolra jösz, valamint én.

– Az igaz fiam, mondá a gonosz pap; csakhogy te gyalog mégy oda, én pedig szekéren. Hát csak az a kérdés, hogy így akarsz-e odáig kutyagolni, még a bűneid batyuját is a hátadon czepelve, vagy pedig elfogadni az én kinálásomat, ki szintén oda tartok, hogy kapj fel az én szekerem saraglyájába.

– No hát vigyen el az ördög! mondám neki, áldj meg! Hogy a mennykő csapjon beléd!

Ezzel el hagytam magamon végezni az utolsó kenetet, s felnyitottam a számat az ostya átvételére. A mit pedig amint lenyeltem, rögtön úgy elnyomott az álom, hogy nem láttam magam előtt többé a hajdemák papot. Bizonyosan meg volt mérgezve az ostya narcoticummal.

A FEHÉR GALAMB.

A mély álomban is csakugyan azt a börtönt láttam magam körül, a melyben valóban be voltam zárva és kezeimen, lábaimon, nyakamon a vasbilincseket éreztem. Hanem a mécs helyett, mely a penészes boltozatot megvilágítá addig, valami ismeretlen fény derengte azt át, mely fölülről látszott jőni, s a mint fejemet nagy nehezen fölemelém, hogy föltekintsek, egy fényes nőalakot láttam magamhoz alászállni, a kinek hófehér kantusa ragyogott, mint a hó s kék palástja, mint a csillagos ég, fején levő koronája, mint a felkelő hold; de mindeneknél fényesebben világított az arcza. Az olyan fényes volt, hogy nem mertem belenézni. A karján pedig tartott egy kis csecsemő gyermeket, a ki a picziny kezének a mutató ujját az ajkai előtt tartá.

Azt hittem, hogy a Mi Asszonyunk, a boldogságos Szűz anya szállt le hozzám.

Csak mikor megcsókolt és a nevemen szólított, akkor ismertem rá az ő lágy édes hangjáról, hogy az én Madusom az.

Az én szegény, elhagyott, elfelejtett feleségem.

Úgy szégyenlettem ő előtte azokat a békókat, a mik a falhoz szorítva tartottak. Ha azt fogja tőlem kérdeni: ki rakta rád azokat? hogy valljam meg neki: «egy szép asszonynak a szép szemei, a mik te tőled elragadtak».

De nem kérdezett semmit; folyvást mosolygott és mindig csak ő beszélt, azon az ismerős, szelid, hűséges, szívből jövő hangon:

«Szegény jó Baránom. Milyen nyomoruságra jutottál! De ne légy szomorú, mert mi azért jöttünk le hozzád, hogy téged megszabadítsunk innen. Én most az Isten paradicsomában lakom s elmondom, hogyan jutottam oda. Karácsony estéje után, mikor én is az én betlehemi jászolom vendégét vártam, s a te ajándékoztad Szűz Mária kép előtt imádkoztam csendesen, ismerős lépések hangzottak a kunyhónk előtt. Hangjukból megtudtam, hogy azok nem a te lépéseid, hanem az apámé. Hirtelen felkaptam a Szűz Mária képét, hogy eldugjam azt valahová; mert tudtam, hogy ha meglátja azt nálam, megharagszik érte. De mikor el akartam dobni, olyan fájdalom szállt a szivemre, hogy nem tehettem egyebet, mint mind a két kezemmel a szivemhez szorítottam a képet. Belépő apámra alig ismertem rá. Arcza össze volt vagdalva, és félszeme kiütve. «A te Baránod elárult minket!» hörgé rekedten s a véres szeme helyével még iszonyúbban nézett rám, mint a megmaradottal. Én menteni akartalak, hogy talán nem tetted azt. Ekkor rám ordított. «Te is bűntársa voltál! Mit szorongatsz a kebledhez?» – Nem hazudhattam. Mondtam, hogy Szűz Mária képe. «A berdiczovi barátok ajándéka!» ordítá az apám, tombolva, s azzal megragadta a hajamat, térdre rántott, kivonta a handzsárját, én hallottam süvölteni a fegyvert a levegőben s aztán mintha az ég szakadt volna a fejemre.

A fényes alaknak a nyakán köröskörül látszott egy vérpiros vonal, mint egy vékony nyakszalag, s annak a közepén egy függő piros csepp mint egy klárisboglár.

«De a másik pillanatban már az égben voltam, a hol minden fájdalom átváltozik egyszerre gyönyörré. A mennyország titkait te neked elmondanom nem szabad. De nem egyedül jutottam oda. Nézd kis gyermekünket: ez már az égben született. Túlvilágra költözött anyjával egyszerre szállt az égbe. Ez a te kicsi angyalod. Ez kivánkozott le hozzád, hogy tégedet nagy veszedelmedből megszabadítson.»

Azzal odahozta hozzám a kis gyermeket, s a mint annak a parányi kis keze átfogta a rámvert bilincseket, azok egyszerre lepattantak kezeimről, lábaimról. Ámde a nyakamra kovácsolt vas-örvet nem birta keresztülmarkolni picziny kezeivel, azért nem törhette ketté. Hanem akkor megragadta két kézzel s egy rántással kiszakítá a falból; a mit huszonnégy ló nem birt volna onnan kihúzni.

«Oh édes kis fiacskám, mondék neki, megcsókolgatva piczi kezecskéjét; ha ez a te kezed olyan erős: ragadj meg engemet az üstökömnél fogva, s vigy fel engem is oda, a hol te lakol.»

A kis gyermek erre ismét a szája elé tette a mutató ujját, jelezve, hogy neki beszélni nem szabad. Helyette megfelelt az anyja.

«Nem, édes Baránom, te oda, a hol mi lakunk, nem jöhetsz. Elébb még sok megpróbáltatást kell kiállanod ez árnyékvilágban, s futnod mindaddig, a míg egyszer valami olyan jó tettet el nem követsz, a miért valaki őszintén, igazán, szívéből, azt nem mondja rád: «jutalmazzon Isten!» Egyetlen jótettért bejutsz a mennyországba; de száz búcsujárásért, ezer imádságért – be nem jutsz oda!»

Bizonyítja nagy bűnös voltomat, hogy még most is élek; s minthogy azt az egy jót, a miért megáldjon valaki, többé nem lehet módomban elkövetni, nem is fogom látni soha többé az én kis angyalkámat s az én jó Madusomat.

E szavak után inte a fényes alak, hogy kövessem őt. A kis gyermek, a mint öt ujjával érinté a falat, a kövek kétfelé nyiltak előttem, a miken végig haladtunk. Madus alakja bevilágítá a sziklákat, a mélységeket, a mikbe hosszú lépcsősoron át hol le, hol felszálltunk. Úgy tetszett, mintha a katakombákban járnék, vagy magában a labyrinthban. Egyszer aztán a sziklafolyosók helyett sűrű erdő mélye fogadott bennünket: láttam a széles derekú mohos fákat, a mik olyan sűrűek voltak, hogy egy embernél több nem haladhatott át közöttük; láttam, a mint Madusom fehér köntöse végig sepert a földön, hogy fénylettek utána a megérintett árumvirágok és gombák. Hanem aztán lassankint elmaradtam tőle. Ő repülni látszott, én pedig ólomlábakon jártam. Egyre távolabb estem tőle. A fénylő tünemény elveszté emberi alakját. Utoljára már csak olyan volt, mint mikor egy sűrű erdőbe hosszú fasor nyilásán át besüt az alkony fénye. A friss hideg lég csapdosta arczomat, s én attól fölébredtem.

Ott voltam, a hol álmom végződött. Sűrű tölgyerdő közepén, a minek egyik széléből, a fák nyilásain át derengett hozzám az alkony fénye.

Ugyan az a koldus mez volt rajtam, a miben Berdiczovból Lembergig eljöttem: – ez uttal nem álruha; – mellettem a mankó; de üresen.

Kibotorkáltam az erdőszél felé, a honnan a világosság jött. Egy emberi lakot nem láttam se közel, se távol. Több napi járó messzeségre lehettem a lengyel székvárostól, uraságom és nyomorúságom szinhelyétől. – S ha végig néztem koldus rongyaimon, a mikben a zárdából eljöttem, könnyen azt hihettem volna, hogy az egész lembergi élményem nem volt egyéb, mint egy rossz álom: – ha a bizonyítékot el nem hoztam volna magammal. A nyakamon ott maradt az a széles vastag vasörv, a mit a kis angyalkámnak a keze nem birt összetörni.

(«No ez ugyan nevezetes egy história volt! mondá a nagyherczeg. Csodálatos megmenekülése egy gonosztevőnek mennyei segítséggel.»)

(Én azonban olyaténképen vélekedem; szólt a soltész, hogy az nem akképen történt, a hogy a fatens előadá; hanem bizonyosan az a hajdemák pap, a ki őt börtönében meglátogatta, szabadítá őt meg bilincseiből, a herczegasszony által megvesztegetve, s miután a vastag nyakörvet nem birta lefürészelni a nyakáról, csak a falbafoglaló karikát ráspolyozta le, s azután a herczegnő machinátiói mellett szállították ő kelmét valami vadon erdőbe, előkerestetve a Malchusz zsidónál hátrahagyott koldusgunyáit.)