Part 7

A keményfaajtó megnyilt s én egy tisztes ezüst szakállú alakkal álltam szemközt. Azaz, hogy nem szemközt, mert ő vak volt.

Szép nehéz selyem kaftány volt rajta, drága keleti övvel átkötve a derekán, a miből azt sejtettem, hogy itt a tudakozódásnak még magasabb lesz az ára. Kivettem a tarsolyomból egy aranyat.

– Te vagy a csoda ember, a ki mindent tud? Kérdezém tőle.

Az öreg nem volt fukar a szóval. Egész készséggel fölvilágosított róla, hogy ő tud a madarak nyelvén s megérti a négylábú állatok beszédét, tud a sárkánynyal beszélni s megérzi a forrásvizet a föld alatt, megmondja mindenkiről, hogy az atyjának a fia-e? Sőt azt is tudja, hogy az ördögök mi nyelven beszélnek egymás között?

– Nekem pedig mindezekre a tudományokra nincs szükségem, mondám neki, hanem ha azt megmondanád, hogy hol lakik a Malach? akkor azt nem hagynám köszönetlenül.

– Óh édes fiam, szólt az öreg, vak szemeit felfelé forgatva, ugyan már, hogy kérdezhetsz ilyet? Hiszen Malach annyi van a világon, mint virág a mezőn, mint csillag az égen. Lembergben lakik hetvenkét Malach, van Malach Meshugge, Malach Miczráim, Malach Hosen, Malach Pinkász, Malach Hamovesh. Mit tudhatom én, hogy melyik Malachot akarod te megtalálni?

– Hát azt, a melyik hamisító.

– Óh édes fiam! kiálta az öreg. Mennyire sajnállak, hogy ilyen gonosz úton jársz! A kiket én ismerek, azok mind kegyes, istenfélő emberek.

Segítenem kellett a bölcs férfiu emlékezetén. Odanyomtam a markába az aranyat. Azt megtapogatta az ujjai hegyével s miután meggyőződött róla, hogy az csakugyan arany, ily salamoni bölcs mondással oldotta meg a kétséges kérdést:

– Édes fiam, én azt, a kit te keressz, ki nem találhatom. Te soha sem láttad őt, én pedig vak vagyok. Hanem bizzuk az itélethozatalt a csodatételekre. A csodatételekben nyilatkozik az Úrnak hatalma.

Azzal fogott egy hosszú aczéltűt; azzal az előtte fekvő vastag könyvbe beleszúrt. Azután fölkereste az utolsó lapot, melyen a tű hegye keresztül hatolt; s akkor annak sorain végig jártatva az ujjai hegyét, látnoki orczával így szólt:

– A kit a csodatétel megjelöl, az nem más, mint Ben Malach Peixoto, a portugallus. Nem én mondom: a csodatétel mondja.

– S hol találom meg ezt a portugallust?

– A mint kilépsz az én kapumon, épen átellenben találod az ő kapuját. Kétszer koczogtass az ajtaján, azután még egyszer, és utoljára kétszer, akkor bebocsátanak. Most távozzál békével.

Azzal egy izmos szolgalegény lámpással levezetett egy sötét lépcsőn, kieresztett a kapun s én ott találtam magamat ugyanazon utczának a bejáratánál, a melyben bejöttem; a Malach háza volt benne a legszélső szögletház. S engem félnapig hurczoltak föl és le, előre és hátra az egész ghettón keresztül, azért, hogy a legelső házhoz odataláljak.

Az ajtóban egy birsalmaképű törpe ficzkó fogadott el a szabályszerű koczogtatás után, a kiről maig sem tudom, hogy fiu volt-e vagy leány?

A nyelvet, melyen beszélt, nem értettem; nem is nyelv volt ez talán.

Fölvezetett egy csikorgó falépcsőn valami sötét szobába, a minek egy zugában ült egy emberi alak, háttal fordulva felém, az őt üdvözlőhöz.

Az egész beszélgetésünk alatt folyvást háttal volt felém fordulva.

Előtte egy tükör állt, abból nézett ő engem. A mi keveset e tükörből egy-egy pillanatra elleshettem az ő arczából, az arra tanított meg, hogy a rejtélyes embernek nincsen szakálla. A portugall zsidók szokása szerint sima arczot visel. S ez arcz most épen be volt kenve auripigmentummal, a mi a szakálltarlót leedzi, minthogy Mózes törvénye tiltja vassal irtani a szakállt.

– Itthon van a Malach? kérdezém tőle.

– A Malach itthon van, felelt rá a megszólított; ki azután is folyvást úgy beszélt a Malachról, mint egy harmadik személyről, úgy hogy én meg nem esküdhettem volna rá, hogy maga a Malach volt az, a kivel beszéltem. «Mit akarsz vele?»

– Elmondom röviden és világosan. Én be akarok jutni Visznovieszky herczeghez udvarnagynak. Arra nézve szükségem van egy nemesi armalisra, a mivel igazoljam előkelő származásomat, egy akadémiai testimoniumra, mely minden tudományban való jártasságomat bizonyítsa, egy keresztlevélre, meg egy bérmáló levélre, mely katholikus hitben való neveltetésemet kiderítse, s aztán egy magasztaló levélre valamely nagyfejedelemtől, ki engemet mint vitéz és hűséges lovagot beajánl. Mindezt pedig nem kivánom ingyen. Megadom az árát. Mondd meg Malach, mit fizetek érte?

A megszólított alak erre, még mindig háttal fordultan, s elébbeni tompa hangon, így válaszolt:

– A Malach te neked azt feleli a vakmerő kivánatokra, hogy te egészen rossz helyre jöttél, a mikor ő nála keresed ezeket. A Malach kezei nem ártják magukat ilyen bűnös foglalkozásba. A Malachnak nincs is semmi köze az ilyen rongyos koldusokhoz, mint te vagy. Ha igazi lovag akarsz lenni, és pénzed is van hozzá, eredj el elébb a Malach komájához, a Malkhusz ruhakereskedőhöz, a ki nagy uraknak való öltözeteket árul. Lakik a Bethel-utcza szegletén a kút mellett. Annál kapsz mindenféle szép köntösöket, nyusztprémmel, bársonynyal, övet és hozzávalót, a milyent választasz. Az majd csinál belőled nemes urat, ha van pénzed. Innen pedig hord el magad, s ide többet vissza ne jőjj, mert a Malach igazságos férfiú, a kinek ajkait hazugság soha el nem hagyja, s a kinek ujjai hamisítás tintájától soha be nem feketültek.

Én már azt hittem, hogy csakugyan nem az igazi Malachra találtam rá, a kihez utasítva valék s búsan kullogtam végig a keskeny utczán. Annyiban pedig igazat adtam a Peixotonak, hogy ezekben a koldusrongyokban csakugyan nem igen léphetek fel valami nagy követelésekkel, ennélfogva elindultam felkeresni a Bethel-utczát, meg a kutat, a melyik mellett a Malkhusz boltja van, a mire nagy bujdosás után rá is találtam.

– Micsoda nagy szerencse, hogy látom kegyelmességedet újra! kiáltá elém a boltajtóból a kis emberke, nagy örvendezéssel. Porrá váljak, ha nem épen száz esztendeje, hogy legutoljára láttam. De azért most is mindjárt rá ismertem. Hogy ne ismernék rá az én kegyelmes uramra, Kochanovszki Zdenko nemes úrra, a ki fogadásból elment zarándokruhában Rómába s zarándokruhában vissza is tért. Hát nincsenek nekem jó szemeim, a Malkhusznak? Fogadni mernék a fejemmel egy pitykére, hogy ebben a rongyos ruhában senki sem ismerne rá az én kegyelmes uramra, a Kochanovszki Zdenko nemes lovagra, s ha a szép Persida meglátná most, a kitől azt a szép koszorút kapta, mikor a nagy viadal volt lóháton, hát azt mondaná: adjatok egy garast ennek a rongyos koldusnak, aztán kergessétek odább! Hja bizony, a szép Persida azóta herczegasszony lett, a hatalmas Visznovieszky herczeg felesége. De én nem felejtettem el olyan könnyen az én kegyelmes uramat. Most is itt tartogatom a nemesi öltözeteit, a miket itt hagyott nálam zálogban, még a himzett bőrövet is, a mindenféle irásokkal, a mik benne vannak. Tudtam jól, hogy visszajön még egyszer a szent földről s kiváltja azokat tőlem az én kegyelmes uram, a vitéz nemes Kochanovszki Zdenko.

Láttam már, hogy bele kell nyugodnom, hogy én vagyok Kochanovszki Zdenko.

S miután a Malkhusz által rám illesztett öltönyök egészen a termetemre valók voltak, nem is lehetett semmi kifogásom a személycsere ellen. Hát legyek az.

Mikor egész nyalka mazurrá föl voltam öltöztetve, azt kérdém a Malkhusztól, hogy mivel tartozom?

– Hiszen tetszik emlékezni rá? Csak a mennyit készpénzben zálogba adtam rá. Nem is számítom a szép Persidának küldött boglárokat. Száz arany kerek számban!

– Száz arany! kiálték elszörnyedve, hisz ilyen drága ruhája még a vajdának sincs!

Malkhusz ravaszul mosolygott.

– Az ám; de hát azok a drága szép irások, a mik az övön függő tarsolyban vannak. Mikor az én kegyelmes uram azokat nálam hagyta, a lelkemre kötötte, hogy úgy őrizzem azokat, mint a szemem fényét. Úgy őriztem. Én nem tudom, mi lehet bennük? Én csak a magam irását ismerem. Nem tudok se diákul, se görögül. Nem is tudom, balról jobbra hogyan kell olvasni. Ezt én meg nem foghatom. Ott vannak mind a tarsolyban; tessék megtekinteni.

Fölnyitottam a tarsolyt. Tele volt az mindenféle papirral, pergamenttel, kutyabőrrel.

Kibontogattam az egyiket a másik után. Volt abban nemesi armális, levágott török fej a czímeren. (A mi a török fejet illeti, az nálam is megvolt, csakhogy nem épen ütközetben szereztem.) Azután akadémiai bizonyítvány a Sorbonne rectorától, baccalaureusi promotióval; továbbá keresztlevél és bérmáló levél a krakkói érsektől; vitézségi bizonyítvány a császári fővezér, Montecuculitól, s a jeruzsálemi patriarcha kegylevele, a mit a szent sír zarándokainak osztogat. Mindez Kochanovszki Zdenko nevére. Az pedig én vagyok.

Malkhusz ravaszul mosolygott.

– Most hát megéri a száz aranyat ez a szép öltözet?

Én nagyot ütöttem neki a hátára s azzal kifizettem a száz aranyát. Maga a gúnya, a mit ráadásul kaptam az iratokra, nem ért tizet, de én nagyon meglehettem e vásárral elégedve.

Lembergben ez idő szerint egész hamisító banda üzte a mesterségét, de azt, mint vallomásom tanúsítja, oly ravaszul tudta vinni, hogy soha se lehetett őket a forrón rajta kapni.

Most már egész felkészülten indulhattam Visznovieszky herczeg palotájának felkeresésére.

A nevemet bátran mondhattam meg mindenütt. A ki azt valaha viselte, nyolcz év előtt eltünt, elzüllött, bizonyosan el is veszett valahol a szent földön, vagy Magyarországon, a hitetlenek elleni harczban. A ki emlékezett is még rá, mint simaképű ifjonczra, azt hihette, hogy nyolcz esztendei viszontagságos élet könnyen átalakíthatja az embert. Külömben azt hiszem, hogy a saját anyám sem ismert volna már rám.

A herczeg öreg legény volt már s olyan kövér, hogy az öve tartotta a potrohát, a haja meg a szakálla jobb felől egészen fehér volt, balfelől meg egészen fekete, a mi nagyon furcsa képet adott neki.

Mikor presentáltam magamat előtte, megragadta a két kezemet.

– Zdenko, hát megkerültél? Ördögadtát! Ugyan ember lett belőled! Emlékezel rá, hogy mit tettünk, mikor legutoljára elváltunk egymástól?

No most voltam már megakadva. Hogy emlékezzem én arra?

Szorultságomban azt mondtam, a mi legvalószínübb volt.

– Ittunk.

– Szent igaz! – De hát tudod-e, mibe fogadtunk akkor?

Bizony nem lett volna csoda, ha nem tudtam volna.

Valamit pedig kellett mondanom – találomra.

– Hogy melyikünk issza le a másikát?

Erre kaczagni kezdett, megölelt, megcsókolt.

– Igaz, Zdenko! Úgy van! Erre fogadtunk. Az ördög vigyen el, ha most mindjárt meg nem mérkőzöl velem. Hozzátok a «bratinát».

A bratina egy két kupás öblös arany serleg volt. Azt teletöltötték hegyaljai máslással. Én ki voltam koplalva: egy hajtókára kiittam a bratinát körömpróbáig. «Ördög vigyen el! Erről ismerek rád!» kiálta a herczeg. Én aztán az asztal alá ittam ő kegyelmességét. S az órától fogva otthon voltam a házánál.

II. PERSIDA.

(– Crimen falsi! diktálá a soltész a jegyzőnek.)

(– Ámde nem spontaneum, veté közbe a nagyherczeg, és nem immediatum! Hiszen pater Agapitus utasítása nyomán került bele a reus, és a kik elkövették, azok zsidók voltak; megérdemlik a máglyát. Reusnak pedig «condonatur».)

– Ha így fog menni, ez a gonosztevő minden maleficiumból ki fogja disputálni magát. No ergo: nem is tudom, kinek hínak már? Kochanovszki Zdenko, folytasd!)

– Valóban e név alatt éltem legemlékezetesebb napjaimat. A herczeg udvaránál úgy tartottak, mint régi jó czimborát. Egész nap vadászni jártunk a herczeg nagy rengetegeiben bölényre, meg medvére s mikor megtértünk a herczegi palotába, akkor elkezdődött a dinomdánom; neki ültünk az ivásnak, a cseh zenészek szebbnél szebb nótákat fujtak a török sípokon, a hétféle bohócz mindenféle bolondságokkal mulattatá a vendégeket, a kiket, mikor kidültek a bratinaürítgetésben, a csatlósok elhordtak a fekhelyeikre, úgy hogy néha ketten maradtunk az asztalnál a herczeggel, a kik legjobban győztük. Közbe-közbe aztán történeteket meséltem a díszes társaságnak az én zarándokutamból, a mit nagy bámulattal hallgatott minden ember.

Asszonyt még nem láttam a háznál. A herczegnő ez idő szerint épen nagy búcsújáraton volt a berdiczovi csodatevő kolostorhoz. Mint a czimborák beszélték, a herczegnek nyolcz évi házassága mindez ideig nem volt megáldva. E miatt fogadalomból szánta el magát a herczegnő e szent búcsújáratra, mely több hetet vett igénybe s ez időre magával vitte az egész asszonyi cselédséget.

Nem csekély aggodalommal vártam a herczegnő visszaérkeztét.

A férjen kívül minden ember tudta és beszélte, hogy Kochanovszki Zdenko a fiatal asszonynak leánykori szeretője volt. Azért is bujdosott az világgá, mert a kedvesét a gazdag herczeghez adták. Ezt, szokás szerint, csak a férje nem tudta. Külömben nem fogadta volna oly nagy örömmel a régi czimborája visszatértét.

De az lesz a furcsa, ha majd az asszony megérkezik. Vajjon az is el fog-e ismerni Kochanovszki Zdenkónak? Mi történik velem akkor, ha a szerelmes asszony szemei élesebbek, mint az egész világé s kitalálják a külömbséget az igazi és a hamis között? Ha ez azt találja mondani: «menjetek vele! Én tudom, mi lakott annak a szemeiben, mert én néztem azokba mélyen, ezek nem az ő szemei!» De hát akkor mi történik velem, ha ő is elfogad a hajdani Zdenkónak s azt kérdi tőlem, – a mit az ura kérdett, – «tudod-e mit fogadtunk egymásnak tegnapelőtt?» – S ha én azt is kitalálom!

A herczeg nagyra volt a diadalával, a mit karácsony éjszakán a hajdemákok fölött kivívott. Mind lekaszabolta őket; a vezér maga alig juthatott el nehányad magával. Az ágyujokat is elvette. A pattantyus vezérüket a legmagasabb fára akasztatta föl. Dehogy protestáltam ellene, hogy én voltam ez! Én bámultam legjobban a hős tetteit s hagytam magamnak a meséket sorba historisáltatni a rettenetes hajdemákokról, mint a ki soha hírüket sem hallotta eddig.

Egy szép napon aztán visszaérkezett a búcsújáró karaván. Asszonyi hangok vidám zsivaja vette föl az úri palotát, minden folyosó megtelt a most érkezett frajokkal. Úr és szolga sietett a magáét üdvözölni. Csak nekem nem volt kire várnom.

Kiváncsi voltam megtudni, milyen lehet az a szép asszony, a ki miatt az én nevemnek a tulajdonosa kibujdosott a világból?

A herczeg maga sietett eléje, hogy őt a hintóból leemelje.

Gyönyörű alak volt. Délczeg, sugár termet, halavány arcz, nagy sötét, epedő szemekkel, gömbölyű piros ajkak és szénfekete haj.

Mikor a herczegi férj nedves bajuszos csókja ráczuppant, fanyalogva huzta félre a száját. Az pedig majd megbomlott, úgy örült a visszaérkeztének.

Vendégsereg és léhütő cselédnép sietett az üdvözletére. A ki előkelőbb volt, a kezét csókolta, a ki alávalóbb, a ruhája szegélyét.

Én hátrahuzódtam, hogy ne találkozzam olyan rögtön vele, a míg meg nem szoktam az alakoskodást, de a herczeg megemlékezett rólam.

– Nézd csak nézd, ki van itt? s kiálta karomnál fogva odarántva a herczegnő elé. Rá ismersz-e? Nézz csak a szemébe.

Ettől a tekintettől féltem.

Nincs az az itélő biró, a ki így tudjon egy vádlott szemébe nézni, a hogy ez a nő keresztül járt rajtam a tekintetével; ha e pillanatban rám kiált s azt kérdi, ki vagyok? megvallom neki, hogy én vagyok «Barán» a hajdemák-vezér!

– No, ugy-e, hogy te sem ismersz rá? szólt felkaczagva a herczeg. Tudtam előre! Ez a mi rég elveszett czimboránk, Kochanovszki Zdenko!

Most aztán egy pillanatra én láttam be az asszonynak a lelkébe. A szemei nagyot villantak e névre; egy egész lánggal égő világ látszott meg bennök, a milyennek az Olympust festik, tele mythologiai istenekkel, a milyennek a poklot festik, tele vonagló elkárhozottakkal. Csak egy pillanatig tartott ez a láng, a férj nem látta azt, csak én. Azután ismét hideg, egykedvű lett az arcz; méltóságteljesen bólintott a szép királynői fő, a herczegasszony az ujjainak a hegyét odanyujtá elém az üdvözlő csókra s azután a férje karjába kapaszkodott s rögtöni nyájassággal kérdé tőle francziául: «comment vous portez vous, mon petit drole?»

S többet felém sem nézett.

Én azonban otthon voltam már.

A herczegnő megérkeztével rögtön eltávozott az eddigi házi rend. A lármás czimboraseregnek kiadták az utat. A reggelig tartó tivornyáknak vége szakadt. A derék pater Agapitus egész új életrendet præscribált a házastársaknak, a mit szigoruan meg kellett tartaniok, ha azt akarták, hogy az áldásnak kellő foganatja legyen. Szigoruan meg kellett tartani a bőjtöt, a sovány ételekből is keveset enni s megválogatni azokat, a mik legalkalmasabbak arra, hogy az emberi erőt felfokozzák, csigákat, békákat s mindenféle gyökeres növényeket, a miknek tenyészete a földalatti sötétségben megy végbe. Ezt a dorbézoló czimborák nem állták ki. Utoljára egyedül maradtam a herczeggel és a herczegnővel, a mindennapi étkezésnél, s a kalandos meséimmel nélkülözhetlenné lettem rájuk nézve. Esténkint pedig előhozatta velem a herczegnő a «Martyrok oszlopa» czímű kegyes könyvet és abból olvastatott fel, míg a herczeg el nem álmosodott s aludni nem készült.

A herczegnő mind ez idő alatt a legszigorubb távolban tartá magát tőlem. Soha a szemét fel nem emelte az én szememig. Ha megszólított is, mindig úgy tett, mintha a csizmám orrához beszélne. Igen kegyesnek és ájtatosnak látszott. Ha leült az asztalhoz s ha fölkelt mellőle, hosszan imádkozott. Nevemen nem szólított soha; azt mondta: «uram»; sőt a mi legfőbb foka a fitymálásnak: jelenlétemben enyelgett a férjével, megveregeté tenyerével annak a borostás kövér pofáit, s megrángatta a bajuszát, ha nem akart tréfás kedvében lenni.

Esténkint pedig a lefekvés előtt mindig saját szép fehér kezeivel készíté el a herczegnő a férje számára az éji italt, a minek a recipéjét a derék pater Agapitus adta át néki, hogy az áldásnak és fogadalomnak annál nagyobb hatása legyen. Abba az italba mindenféle drága fűszerek reszeltettek, a miket majd későbben, mikor magam is erre a mesterségre adtam a fejemet, el fogok számlálni, s a miknek csodahatásában kételkedni nem is szabad.

Ez italhoz forró veres bor vétetett s annak elszürcsölése után rendesen azt szokta mondani a herczeg: «no kincsem, ez egészen megifjított!» s azzal mint egy virgoncz ifjucska, szokott felugrani a karszékéből, s aztán a herczegnő fehér kacsóját hóna alá vonva, együtt vele eltávozott a belső szobáiba, rám hagyva, hogy ha kiváncsi vagyok rá, mi történt Szent-Genovéval tovább, mikor Attila hunnusai Párist ostromolni készültek? hát csak olvassam magamnak tovább.

Egy este megint ezzel a mulatsággal töltöttük az időt, a kandalló előtt ült a herczeg és a neje, én távolabb egy olvasó asztal előtt a nagy könyvvel.

Szent-Genovéva már másodszor is megszabadítá Párist, ezuttal az éhhaláltól, melyre a herczeg úgy megszomjazott, hogy sürgetve kérte az éji italát, a mit a herczegnő el is készített számára.

Ezuttal azonban, a mint a herczeg kiszürcsölé a forrón párolgó italt, nem nyujtózkodott utána nagyot, szétmeresztve a két karját és lábát, s nem ugrott fel kérkedve, hogy milyen legénynek érzi magát, hanem leejté a két kezét a szék karja mellé, a lábaival pedig elkezdett rángatózni, mintha álmában takácsmesterségben gyakorolná magát, s aztán a fejét hátraszegve, elkezdett horkolni.

A herczegnő nehány perczig kimondhatlan düh kifejezésével nézett reá, azután hirtelen megtaszítá a lábával az előttem álló olvasó támlányt, hogy az a nagy könyvvel együtt felbukott, akkorát csattanva, mint egy istennyila. Az alvó férj még erre sem ébredt föl.

Azzal, mielőtt bámulatomból magamhoz térhettem volna, odaveté magát a térdemre, s átkarolva a nyakamat, azt kérdezé tőlem: «Hát visszatértél? hát szeretsz?» De egyszersmind meg is akadályozá azon perczben, hogy felelhessek valamit.

(– Ezt én nem értem; jegyzé meg a soltész.

– Értem én, mondá rá a nagyherczeg. Ne szakítsa kend félbe a legjobb helyen! Folytassa vallomását a reus. Hogyan történt tovább?)

– Alig tudnám én azt elmondani. Olyan volt az, mint egy túlvilági álom. Mintha a poklot és a paradicsomot, az angyalokat és az ördögöket összekeverték volna, s engemet oda dobtak volna közéjük, mintha egyszerre elkárhoztam és idvezültem volna, a mi a világon gyönyörüséges és rettenetes, annak mind martalékául estem. És még most is, ha visszagondolok arra az órára, a hóhér kötelével a nyakamon, a szegény bűnösök lelkéért meggyujtott gyertyákkal a szemem előtt, s azt kérdeznék tőlem, mit cselekednél, ha másodszor is ez történnék veled, hogy egy jéghideg szép úrhölgy, egyszerre mint a tigris, mint a furia, tűzlánggá átalakulva, öledbe veti magát, szikrázó szemeivel odavillámlik a lelked közepébe, csókol, fojtogat, marczangol, istenének nevez, lábad alatt a felfordított imatámlány a szent könyvvel, melletted a horkoló férj, álomrángatozó tetemével: mit tennél? azt felelném: azt, a mit akkor.

A fejem szédelgett; tudtam jól, hogy minden csók, a mit elfogadok és visszaadok, csalás, rablás, szentségtörés: hogy megcsalom benne azt a házat, mely vendégszeretettel befogadott, a gazdát, ki kenyeret ád, az ismeretlen férfit, kinek nevét viselem, az asszonyt, ki régi szeretőjének ismer el, és a szegény jó Madust. Megcsalom a férfit és az asszonyt, az Istent és az ördögöt egyszerre! És mégis, ha azt kérdenék tőlem, mit tennél, ha újra előjönne? azt felelném: megint azt, a mit akkor, s ha el kellene is érte vesznem: nem bánnám, elvesznék.

(– Megátalkodott gonosztevő; kiálta fel soltész. Adulterium cum stellionatu!)

(– Hagyja kegyelmed! csitítá a nagyherczeg. Hiszen nem ő kezdte! Az asszony volt a vétkes.)

– Nagy vétek volt az, tudom én nagyon jól, a mit elkövettem s nyomta is nagyon a lelkemet. Alig vártam, hogy a gyóntató atya absolutióját megnyerhessem érte.

A szép Persida ugyan ezt suttogá a fülembe egy órájában az önfeledésnek:

– Zdenko! Ha el tudtál menni érettem a szent földre, el tudnál-e menni értem még a pokolba is?

Én azt gondoltam, hogy ez csak frázis, s azt feleltem rá, hogyne tudnék?

– No ha szemébe tudsz nézni a kárhozatnak az én szerelmemért, mondá a szép Persida, akkor óvakodjál ezt a bűnödet, a minek fele az enyém, valaha meggyónni. Ezt el ne mondd még egy papnak se, egy szentnek se, még egy oltárkép előtt se, mert ha meggyónod akárkinek, abból nagy szerencsétlenség támad.

Én pedig úgy jártam-keltem ezzel a bűntudattal a lelkemben, mint a szarvas az oldalába lőtt nyillal.

A vén herczegnek adott álomital nagyon jó volt.

És én nagyon jól tudtam Zdenkót játszani. A kinek a csontjai azóta valahol Palæstina homokpusztáin porladoznak, s lelkének a purgatoriumban még a holta után csinált adósságokért is kell égni.

Az öreg herczeg azonban igen vallásos férfiú volt. Megkivánta az udvari környezetétől, hogy az minden ünnepnapon meggyónjon. Saját udvari kápolnájában tulajdon előljárósága alatt kellett kinek-kinek megjelenni a gyóntatószék előtt s bemondani, ki mit vétkezett? A gyóntatószékben ülő papnak csak a kinyuló kezét lehetett látni, a mint egy hosszú pálczával a vezeklőnek a fejét érinté, bűnbocsánat jeléül.

Először a herczeg gyónt meg, utána a szép Persida. Azután mindjárt következtem én, a házi barát: a major domus.

Mikor beültem a sötét székbe, előbb én gyóntattam meg a papot.

– Vajjon, páter, nem fogsz te semmit kifecsegni abból, a mit én neked elmondok?

– Hogy gondolsz ilyen bolondot, fiam? A gyónás titka sérthetetlen szentség.

– De hát ha te mégis meg találnád azt sérteni?

– Akkor engemet a máglyán égetnének meg.

– Nem volt rá eset, hogy a gyóntató elárulta volna a titkot, a mit a fülébe súgtak?

– Soha sem volt arra eset. Még ha gyilkosságot vallottak is be előtte s a pap megtudta, hogy az igazi gyilkos helyett egy ártatlan vádlottat akasztanak föl, nem volt szabad neki a gyilkos nevét kimondani, s megakadályozni a birói emberölést. Ellenben számos eset volt rá, hogy a gyóntató atya készebb volt martyrhalált szenvedni, semhogy elárulja a hatalmasoknak azon titkokat, a miket azok kiváncsiak voltak megtudni tőle. Fényes példa rá a dicsőséges szent Nepomuk története, a kit bizonyára te is ismersz.

– De vajjon te olyan szent vagy-e, mint Nepomucenus János volt?

– Épen olyan szent esküvésem kötelez Istennek.

– Énnekem az nem elég. Esküdjél meg nekem is.

S a páternek előbb istenugysével kellett fogadni, hogy semmit abból el nem árul, a mit én most meg fogok neki gyónni.