Part 3

A hol hajdemákok laktak, ott a római császár, az erdélyi fejedelem, az oláh vajda, a lengyel király, meg a kozák kosevói attamán csak név szerint uralkodtak: a hajdemák harámbasa volt az igazi uralkodó; ez szedte az igazi adót.

A mi kereskedő karavánok Törökországtól fel egész Varsóig jártak-keltek, azok, ha eszük volt, a hajdemák vezérnél fizették le a védelmi díjat, az azután végig kísértette őket valamennyi veszedelmes erdőn, hegyháton, hogy a hajuk szála se görbült meg. Ha pedig bolondok voltak, katonasággal kísértették magukat, hej akkor megjárták, mert a hajdemákok lesbe csalták őket; a katonákat szétverték s a karavánt kirabolták, s a ki ellentállt, azt le is ütögették.

Imitt-amott lakozó nemes urakkal egész hadjáratokat folytattak, az utolsó körömszakadásig; hanem, ha egyszer kibékültek velük s parolát adtak: azt azután megtartották, a hogy majd meg fogjuk látni, ha rákerül a sor.

A templomokat nem nagyon látogatták; hacsak nem abból a czélból, hogy az arany, ezüst oltáredényeket elemeljék; de papokat tartottak maguk között; azokat is mind a javából: olyanokat, a kiket valami nagy vétség miatt a kolostorból elkergettek, vagy megbüntettek. Az elébb misét tartott nekik s megáldotta őket, ha valami nagy expeditióra mentek, s ha jól ütött ki a rablás, megtartotta a Te Deumot, megosztozott a prédában s aztán együtt tánczolt velük; ha pedig valakinek házastársa akadt, azt összeeskette; – mert a hajdemákok nagyon sokat adtak a jó erkölcsökre: idegen asszonyokat elrabolni tisztességnek tarták, de egymás feleségét el nem csábították.

Városokat és kerített várakat ők nem építettek; ellenben feltudták keresni azokat a hozzájárulhatatlan menhelyeket a hegyszakadékok, a mocsárok között, a mikből emberi hatalom ki nem birta őket verni s ott annyi élelmi szert halmoztak össze, hogy egy nyáron át ki nem éheztethette őket semmi nagy hadsereg; ha pedig a tél jött, az felszabadítá őket az ostrom alól.

Hogy milyen nagy volt a vakmerőségük, azt legjobban bizonyítja az az eset, melyben én közéjük kerültem.

Az erdélyi fejedelem huszezer emberrel tört be Lengyelországba; a tatár khán nyolczvanezer emberrel rohant rájuk s elfogta őket valamennyit; akkor a hajdemákok négy század magukkal rálestek a visszatérő tatárokra s mikor azoknak az előcsapatja jött, zsákmánynyal legjobban megrakva, azt az erdőt, a szálfákat keresztül fűrészelve, a melyiken okvetetlenül át kellett vonulniok, a fejükre zúdították, s mint a csapdába került egeret, úgy nyomtak agyon több mint két ezer krimiai tatárt.

Mikor én felnyitottam a szememet, ott láttam még magam előtt az egész ledöntött erdőt, egymásra düledezett szálfáival, mint egy jégverte kenderföldet. A hajdemákok ott bujkáltak elő a fák közül, az agyonvert had kincseit szedve össze, s néha egy-egy emberalakot czepelve elő, a kiben még élet volt.

A ki nem tatár volt, azt kihozták a nagy fenyőfatemetőből, ha még életben kapták.

Én ott feküdtem egy nyaláb fenyőfagalyra fektetve, egy csergedező patak forrásánál.

Előttem állt egy öles termetű ficzkó. Csuf, otromba ábrázat. A kihez képest még a soltész úr valóságos Szent-Márton lovag, a kit pedig épen szépnek festettek. Veres volt a szakálla és szemöldöke, de még vörösebb az ábrázatja s az orra fel volt hasítva, annak a jeléül, hogy valamikor volt szerencséje az orosz igazságszolgáltatással ismeretségbe keveredni. A mellett olyan izmai voltak, mint szent Kristófnak; távolabb tőle több hasonló alak állt; de ilyen csunya egy sem volt.

– No ficzkó! dörmögött rám, a mint felpislantani látott, olyan hangon, mint egy bika, könyökével egy hosszúnyelű nyakleütő pallosra támaszkodva. Hát élsz még? Fel tudsz-e állni a térdedre? Fel tudod-e emelni a jobb kezedet? No hát csak maradj térden állva s tartsd a kezedet fölfelé; aztán esküdjél meg, hogy közénk állsz hajdemáknak; különben odadobunk a halottak közé.

Én ugyan hallottam már akkor hírét a hajdemákoknak, bár voltaképen egész mivoltukban még sem ismertem őket úgy, mint később alkalmam lett rá; de hát nem bántam volna én abban a perczben, ha akárminek verbuváltak volna: azt mondtam, hogy beállok én, csak meg ne öljenek.

– Mi voltál ezelőtt? dörmögé tovább a veres, – paraszt legény vagy nemes úr?

Nem is kellett hazudnom, hogy azt feleljem, hogy olyan szegény ördög voltam teljes életemben, a milyen csak valaha éhségében legyeket fogdosott.

– No azt szeretem. A nemes emberek nem közénk valók. Hát most mindjárt leteheted a próbát.

Erre egyet füttyentett. S e jeladásra két marczona ficzkó odahurczolt elém egy barlangnyilásból egy csodaszép leányt, a kinél én soha életemben nem láttam se szebbet, se kedvesebbet.

Fehér és piros volt az ábrázatja s csakúgy ragyogott rajta mindenféle szívbeli jóság; kék szemei voltak, és gömbölyü ajkai: mintha most is előttem állna. Hosszú aranyszőke haja lebontva egész a bokájáig ért; pedig karcsu volt és magas.

No hát, ujoncz, parancsolt rám a veres. Itt van a próba. Ezt a leányt le kell nyakaznod: itt van a pallos. Ez egy nemes kisasszony, a kit mi elraboltunk. A szülőinek megizentük, hogy ha ma reggelig meg nem küldik érte a váltságdíjat, akkor a leánynak a fejét fogjuk neki hazaküldeni. Nem küldték meg a váltságdíjat. Mi is szavunknak állunk. – Végezz.

Azzal kezembe adta a két kézre való pallost. A leány pedig letérdepelt előttem a mohos fűbe szépen, s hosszú aranyhaját hátulról két csomóban előre húzva, meghajtá alázatosan gyönyörű szép hófehér nyakát.

Hogy én azt most már vágjam le.

Én pedig odadobám a pallost a veresnek a lábához, s azt mondám neki:

– Bomoljon meg a lelked veres ördög! Én csak nem vágom le ennek a szép gyermeknek a fejét, ha mingyárt megeszel is.

– Ahán! ordíta rám a veres. Most elárultad ficzkó, hogy ki vagy? Ha paraszt volnál, felemelted volna a pallost, hogy inkább a leány nyakát vágd le te, mint én a tiedet. Te nemes ember vagy, a ki inkább a maga nyakát vágatja le, mint ő öljön meg egy leányt. – Jól van, most hát te térdepelj le: majd levágja az a leány a te fejedet. – Ez az én leányom.

S azzal a térdéről felszökő leánynak odanyújtá a pallost, s ez nevetve suhintá meg a nehéz vasat félkézzel könnyedén, hosszú haját hátravetve a fejével.

Nekem azonban megvan az a jó szokásom, hogy a legnagyobb veszedelemben sem tudok megijedni.

Mikor az a gyönyörű szép gyermek fölemelte azt a nehéz pallost, aczélidegű két karjával, a szemei fehére felül kilátszott a szemhéjai alól, az orrczimpái szétfeszültek s felnyitott két piros ajkai közül elővillant a fenyegető két fogsor, mintha harapni akarna, s a hosszú haját lobogtatta feje körül a szél s aztán lábával dobbantva, reám kiáltott: «térdepelj le, imádkozzál!» bizony holmi gyönge szivű embert egyszerre elhagyott volna a lelke.

Én azonban a helyett elnevettem magamat s azt mondám nagy kaczagva:

– Nem térdepelek biz én, nem is imádkozom; de a fejemet sem adom oda. Olyan ember vagyok én, a kire nektek szükségetek van. Ellenben én kérem feleségül a te leányodat, vezér, s ha esztendő és nap alatt meg nem szolgálok a kezéért, akkor aztán tégy velem, a mit akarsz.

A hajdemák vezér olyanforma grimászokat csinált erre az én vakmerő ajánlatomra, mint mikor az éhes farkas a bárányra tátogatja a száját.

– Tudod-e ficzkó, hogy mit kivánsz most? Dörmögé kegyetlen, pokolból felhangzó szóval. Az én leányomnak az a szokása, hogy a ki az ő kezét meg meri kérni s aztán nem tudja azt teljesíteni, a mit ő kíván tőle «mátkatál» fejében, hát azt ő a legválogatottabb kínzásokkal öli halálra. Hogy az egész testedet tele fogja szurkálni töviskesdisznótüskével. Ez lesz a kóstoló.

– Ne törje kend ezen a fejét! vetém neki vissza s arra a vezér odanyujtá elém a kezét, hogy csapjak a tenyerébe.

Előre tudtam, hogy úgy össze fogja sajtolni a markomat, hogy a vér kifecscsen a körmeim hegyéből, de kiálltam szemhunyorítás nélkül, sőt a megkínzott kezemmel rögtön egyet csiptem a szép zsiványleány piros orczáján, a miért az jól a kezemre ütött; hanem a hajdemákok tetszését nagyon megnyertem vele.

Azonban nem sok időnk volt most az enyelgésre. A tatárhad zöme jött nagy riadallal az agyonvert előhad nyomába, s mi százszoros ellenfél előtt álltunk.

A vezér meg sem hunyorodott a veszély láttára. Egyet szólt, s arra a czimborái ötven helyen gyujtották meg egyszerre a ledöntött erdőt. Annak a romjai alatt még akárhány élő ember volt, a ki elbujt az öldöklés elől a ledült fák lombjai közé. Most az is mind odaégett; akár fogoly volt, akár tatár. A kínordítás még akkor is hangzott fel utánunk a völgyből, mikor az összeszedett zsákmánynyal fenn a sziklagerinczen haladtunk, s onnan tekinténk le az égő hegyoldalra, mely olyan volt, mintha a hegyóriás lángpalástot vett volna magára. A míg ez az erdő hamuvá nem égett, a tatárok ujra el voltak zárva: mi menekülhettünk a hegyek közé.

Nekem még fegyvert nem adtak, hanem annál nagyobb batyut kötöttek a hátamra, hogy ki ne jőjjek a szamárhivatalomból.

Másnap reggelig aztán meg se álltunk. A hajdemákok éjszaka szeretnek utazni. Ismerősök az erdők, hegyszakadékok titokteljes rejtekeivel. Csak reggel tartottunk pihenést óriási őrtüzek mellett, s igen sovány lakomával kellett akkor beérnünk.

– Mi a neved? kérdé tőlem a vezér.

– Terguszkó Jaroszláv, mondám neki. Ez jutott leghamarább eszembe. Ez pedig a Marianka apjának a neve volt. Ha már egyebet nem lophattam el tőle, jól esett legalább a nevét ellopnom.

Délben megint fölkerekedtünk s egyre mélyebb hasadékok közé bódorogva, a hol semmi embernyomra mutató út nem volt, végre belekerültünk egy olyan mély hegyi útba, a hol a kétfelé vált sziklafal egyike a másikba látszott beleilleni, kiálló csompóival és mély vápáival s úgy tetszett, mintha fönn még keskenyebb volna a sziklafolyosó párkánya, mint idealant, s mikor arra a keskeny égszalagra föltekintettem a fejem fölött s láttam a felhőket hirtelen elsuhanni a két szikla között, mindig azt hittem, hogy az egyik sziklafal omlik előre a másik fölé.

Végre eljutottunk a hajdemákok megerősített tanyájához.

Az egy minden emberi hatalommal daczoló, bevehetetlen erősség.

Egy roppant barlangszáda tátong elé a délfelé forduló sziklafal oldalából, mintegy tíz ölnyi magasban. A sziklafal azon a helyen oly meredek, hogy egészen előre hajlik s a felső párkánya épen messzire kirug; úgy, hogy onnan kötélen sem lehet a barlanghoz leereszkedni.

Hogyan jutnak hát el a barlangba a hajdemákok? az a nevezetes furfang.

Az átelleni sziklafalból, kissé távolabb, nem egészen szemközt a barlangszádával, szökel ki egy bérczi patak forrása. Ez a sziklaforrás valamikor azon a mély hegyszakadékon folyott le a völgybe, a míg a hajdemákok ide nem települtek ebbe a barlangba, mint egy erős várba.

Minthogy ezeket rablókalandjaik miatt gyakran üldözőbe vették a környékbeli nemes urak fegyveres hadaikkal, megtörtént a rablókon, hogy a megszállt sziklafolyosón keresztül nem férhettek hozzá az átelleni forráshoz, s ha a boruk is elfogyott, szomjaztak.

Ezért azt gondolták ki, hogy a két sziklafal közé, óriási fenyőszálakból egy nagy csatornát fektettek keresztül, azt belül szurokkal beönték, az alját pedig bevonták vaspléhvel, s aztán a másik szikla oldalán mély csatornát vágva, odavezették az egész patakot a saját barlangjukba. Ez azután ellátta őket elégséges vízzel, s egyúttal eszközül szolgált nekik egy furfangosan kifundált malomgép hajtására, melynek a kereke egy erős vaslánczot tartott folytonos tekergésben, a mire öblös kosarak voltak akasztva. Mikor a hajdemákok haza akartak térni, ezekbe a kosarakba beleültek s azok felszállították őket a barlangig, ha pedig ki akartak onnan jönni, megfordították a kosarakat s a gép leszállította őket. Nem került többe két óránál, az egész csapatot felvontatta az örökmozgó malom.

Ez hát jó volt a hajdemákoknak. De annál kevésbé tetszett a nemes uraknak.

Az elfogott patakvíz az eddigi medre helyett folyvást az átelleni barlangba szakadt s miután azt meg nem tölté, könnyen kitalálható, hogy valamerre útat keresett magának a sziklák üregei között s elment másfelé.

Ebből azonban a völgy mentében uralkodó nagy uraságnak, Siniavszky herczegnek, az a kellemetlensége támadt, hogy valamennyi őrlőmalma, fürészmalma, érczzuzója és bőrgyára volt az uradalmában, az mind víz nélkül maradt, a népes falvak népei, a kik vászonszövésből éltek, nem levén mivel fehéríteniök, mind elköltöztek másfelé.

De a nagyobbik baj aztán még Potoczky grófot érte, mert annak meg a túlsó hegyoldalban gazdag sóbányái voltak. Ez az egész hegyvonal tele volt sóval; maga az a tó is, a mi a barlang közepén a forrásvízből összegyült, ihatatlanná lett a sóolvadék miatt.

Hát a mióta a hajdemákok az «Osztrog» pataknak más folyást adtak, a jó Potoczky gróf el nem tudta gondolni, hogy mi leli az ő bányáit, hogy azokban mindenütt édes víz fakad föl s elönti a leggazdagabb tárnákat; ha egy helyen betömik, tíz helyen tör elő. Míg utoljára mind a két főúr rájött a veszedelem okára; akkor aztán egyesült erővel fogtak hozzá, hogy a rettegett hajdemákokat sziklaodújokból kipörköljék.

Addig, a míg azok csak a karavánokat rabolták ki, csak türték a rakonczátlankodásaikat; de már ez mind a kettőnek az elevenjére ment.

Az ellenük készített hadjáratot az erdélyiek és svédek háborúja elhalasztatá; a nemes uraknak a fegyvereseikkel a hadsereghez kellett menni, de a mint vége volt a háborúnak, s a tatár segítség hazatakarodott, mindjárt rákerült a sor a hajdemákokra s ezúttal egész rendes ostromzárolással kezdtek hozzá.

A barlang bejárása olyan nagy, mint a coblenzi székesegyháznak a kapuja, s kettős mellvéddel van ellátva, a miken lőrések vannak. A szemközti sziklafalból átvezetett patak nem a főbarlangnyiláson ömlik be, hanem egy mellékkürtőn, ott van alatta a malomkerék, mely a felhúzó lánczot feltekeri s egyúttal a malomkövet is hajtja, a mi a rozsot őröli. A barlangnak molnárja is van. Mindenféle mesterséget űznek benne. Van ott kovács, lakatos, szabó, csizmadia. S minthogy a barlangban sötét van, a kézművesek mindig gyertyánál dolgoznak. Hogy hol veszik azt a sok viaszgyertyát, azt csak később tudtam meg.

Az első barlangodú, a hová még az Isten napja besüt (a mennyire belesüthet az átelleni sziklafaltól) olyan alakú, mint egy lapos boltozatú terem. Ez meglehetősen száraz. Itt van a hajdemákok fegyvertára, mindenféle ócska ütő, verő, pukkantó szerszámok, grófi régiségtárakból elrabolva; azok között láttam egy hosszú csatakigyót is, egészen belepve a zöld rézrozsdával. Itt áll a gabona is, nagy kőhambárokba felhalmozva. Négyszáz ember számára kell annak kitartani, a kik hosszú ostromzárolásra vannak elkészülve.

Ebből a teremből egy keskeny, alacsony folyosó vezet a malomüreghez, a hol sohasem voltam s egy tágasabb nyilás a nagy barlangba, mely oly tágas, mint egy templom, hogy mikor az a négyszáz ember a közepén letelepedik, alig látszik meg benne. A boltozata oly magas, hogy egészen elvész a szem elől a sötétségben, a mit a fáklyák fénye nem bir szétbontani.

Ez óriás barlangüregből nyilnak aztán a kisebb-nagyobb odúk, a mikben a kézművesek dolgoznak, kik úgy hiszem, hogy mind a rablók által elhozott szerencsétlenek lehetnek, mert hogy valaki szenvedélyből tegye azt, hogy egész életén át ott üljön egy sziklaodúban s gyertyavilágnál a rablók számára szűrt meg bocskort varrjon, alig lehet elhinni.

Tőlem is azt kérdezte a vezér az első megérkezésemre, hogy hát én miféle mesterséget tudok? Megmondtam neki őszintén, hogy a pattantyús mesterséget tanultam.

– No majd meglátjuk, hogy le tudod-e tenni a remeket? dörmögé az öreg. Itt veszedelmes dolog ám valamivel dicsekedni, a mit az ember meg nem tud tenni. Majd mindjárt meglátod a példát.

A rablók ez alatt felhordták a tatároktól elvett zsákmányt, s azt mind felhalmozták egy melléküregbe, a hová csak egy pillantást lehetett vetnem, a míg a nagy zárkövet elhengerítették fölüle. A szemem káprázott a sok halomrahányt drágaságtól; biborpalástok, skófiumos asszonyköntösök, misemondó ruhák takarták köröskörül a falakat, fogasokra aggatva, s billikomok, szentségtartók, ezüst tálak és ezüst pásztorbotok hevertek szerte szét minden zugban.

Ha valaha fel akart volna oszlani ez érdemes társaság, minden tagja urrá lehetett volna az eddigi zsákmány után.

Az igaz, hogy nem is volt mire elkölteni a pénzüket. Evésről, ivásról gondoskodott a tele éléstár és pincze. Annyi szalonnát, kenyeret hordtak fel, hogy minden ember telelakhatott vele s a méhsert hordószámra ütötték csapra. Kifogyhatatlan tárházuknak a titkát a vezéren és leányán kivül senki sem ismerte. Az éléstár egyik nap olyan teli volt, mint a másik nap: a fogyatékot észre sem lehetett venni.

Az első este, a nagy diadalmas vakmerénylet után, nagy dinomdánommal folyt le. A jóllakott hajdemákok tüzet raktak, azt körültánczolták s mikor aztán már nagyon jól ittak, akkor körülülték a vezért és leányát, kik egy biborral bevont emelvényen foglaltak helyet, s előhoztak, inkább taszigáltak egy halavány képű ficzkót, a maguk fajtájából valót s odaállíták a vezér elé.

Akkor tudtam meg, hogy törvényszéket fognak tartani.

Furcsa szokás. Előbb a birák leiszszák magukat s aztán így felkészülve indulnak az itélethozáshoz. A hordóból merítik a római jogot.

– Jurkó! mondá a vezér a halvány ficzkónak, téged azzal vádolnak, hogy megfutottál gyáván az ellenséged elől s elmulasztottad a jeladást az előőrsön, a hová ki voltál állítva, hogy vigyázd meg, mikor jönnek a tatárok?

– Hát tehetek én róla? menté magát a vádlott. Engem kiállítottatok, hogy vigyázzak a tatárok jövetelére. A tatárok helyett aztán jöttek a farkasok. Úgy kisérik ezek a tatár sereget országról országra, mint a jó vadászkutya a vadászt. Rám rohant valami tiz. De bizony volt ötven. Hát ha meg hagytam volna magamat enni a farkasoktól, akkor hogy adtam volna nektek jelt. Én nem futottam el, csak behuztam magam egy faodúba s ott védelmeztem magamat, egy, ötven ellen, vitézül. Vitézség volt az tőlem, nem gyávaság.

– Hiábavaló beszéd, rivalt rá a vezér. Neked azt kellett tenned, a mit a vezéred parancsolt. Ha azt mondod, hogy nem voltál gyáva, álld ki a próbát.

– Ki is állom! hetvenkedett a legény, a mellét ütögetve.

Erre a vezér leszállt az emelvényről, leányát kézen fogva s azt mondá a társaságnak, hogy menjenek utána.

Valamennyien követték őt a barlang hátterébe, melyet eddig előlem éjjeli sötétség tartott eltakarva.

Ott, a terem végében hirtelen meredeken vált el a padlat a sziklafaltól s egy mély sötét örvénybe engedett letekinteni.

A mélység fenekét egy tó sötét tükre képezte.

A vezér egy szalmacsóvát vett a kezébe s azt meggyujtva egy fáklyánál, lehajítá a mélységbe. Az alászálló lángkoszorú megvilágítá az egész örvényt s a mint a földalatti tó szinére leért, még ott is tovább égett, köröskörül kimutatva a mélységnek pokolbeli pompáját.

Ekkor a vezér lerántotta leánya mellkendőjét a nyakáról, egy szép veressárga selyemkendőt, födetlenül hagyva a szép leány sima, gömbölyű vállait s hófehér keblét.

Azzal ledobta a kendőt a mélységbe.

– Nos Jurkó! mondá a vádlottnak, te mindig azzal kérkedtél a társaid előtt, hogy legvakmerőbb tudsz lenni valamennyi között. Olyan vakmerő már tudtál lenni, hogy meg merjed kérni a Madus kezét. Légy merészebb. Itt a jegykendő. Eredj utána, hozd fel!

Jurkó neki lódult az örvény szélének, hogy mindjárt ugrik, de a mint az örvényt elzáró korlátgerendához ért s letekintett a mélységbe, megvakarta a fejét, s nagyon savanyú képet csinált.

– Ugorj hát! kiáltozák a társai.

Jurkó áttette az egyik lábát a korláton, mintha lovagolni akarna rajta; megint lenézett az örvénybe s aztán megint csak visszaemelte a lábát.

– Majd az ördög ugrik le tinektek ide a pokolba! Hiszen soha se jöhet fel onnan az ember!

– Hah, te gyáva! kiáltozának rá akkor minden oldalról, s rárohantak, megragadták, elvették a fegyvereit, megtépték a csimbókjait, s azután hajánál fogva elhurczolták.

A barlang falában volt egy hosszú repedés, oly keskeny, hogy csak egy ember férhetett rajta keresztül; annak a nyílását egy nehéz sziklalap födte. Hat embernek adott dolgot ezt a sziklát elmozdítani.

Az ordítozó, jajgató áldozatnak kezébe adtak egy szál égő viaszgyertyát, azzal belökték e szűk sziklarepedésbe s azt megint lezárták a nagy kőlappal.

A czimborák kaczajordítása elnémítá az elevenen eltemetett jajgatását ott a kőlap alatt.

Következett a «haláltáncz», a minél borzasztóbbat én soha életemben nem láttam. A szép Madus halottnak tette magát s úgy kellett véle egy sort tánczolni mindenkinek, mint egy halottal.

Mikor rám került a sor, akkor azt mondá a vezér:

– Hohó, ficzkó, te még nem tánczolsz a Madussal. Még te nem lettél fölvéve a társaságba, nem tetted le a próbát. Pedig te is azzal hetvenkedtél, hogy meg mered kérni a Madus kezét.

– Állok a szavamnak.

– No akkor én is állok a szavamnak. Ott a jegykendője a tó szinén; hozd fel. Hadd látom, mersz-e utána ugrani.

– Én merek!

(– De csak nem tetted meg azt a bolondot? kiálta közbe a nagyherczeg.)

(– Bünös istenkisértés, tisztátalan asszonyi állat iránti gerjedelemből», diktálta a soltész a jegyzőnek.)

– Megtettem biz én; de hát kérem a birák urakat, ebből nem csinálni egy marginális gonosztettet a részemre; mert először is kénytelen voltam vele. Vagy ugrom, vagy becsuknak engem is a kőrepedésbe, a hová a gyávákat eltemetik. Azonfölül pedig tudtam jól, hogy semmit sem koczkáztatok. Diákkoromban sok mindenféle bányát láttam, többek között sóbányát is. A mélységbe vetett szalmakanócz lángjánál felismertem az örvény aljában azokat a vereshagymaformán egymásra hajló sötétkék rétegeket, a mik a sóbányákat jelzik, s könnyü volt kitalálnom, hogy az a sötét víztükör ott alant sós tó, a miben az ember el nem merül; sőt a második égő szalmacsutak fényénél még azt is fölfedeztem, hogy e tóhoz a barlangból a túlsó falba vágott meredek lépcsőzet vezet le; tehát semmit se koczkáztattam. Az ellen pedig, hogy az én drága kedves Madusomat tisztátalan asszonyi állatnak nevezze akárki, ünnepélyes óvást teszek. Ő tiszta volt és ártatlan: – rám nézve, míg élt, angyal a földön, s holta után védszentem a mennyországban, a kinek megsértéseért kész vagyok bárkivel ordáliákat vívni, ellenfelem pánczélban, én magam selyemruhában, kopjával, karddal, szeges buzogánynyal. S el vagyok szánva nem folytatni addig vallomásomat, a míg vagy e passusa a protocollumnak nem emendáltatik, vagy pedig az elnök, ha fenn akarja kifejezését tartani, velem meg nem verekszik.

(– No, soltész uram, mondá a nagyherczeg, a reusnak igaza van, már most vagy tessék kiigazítani a dictatumot, vagy tessék vele megverekedni karddal, kopjával, szeges buzogánynyal.)

(Az előbbi expediens választatott s aztán így hangzott a bűn czíme: bünös istenkisértés, egy tisztességes hajadon iránti kegyes indulatból.)

(– Nos most már ugorhatsz!)

– Nem is mondattam ezt magamnak kétszer; felugrottam a karfára s onnan egy hatalmas lódulással ellökve magamat, szabályosan egymáshoz szorított bokákkal, repültem alá a mélységbe.

Mintha toronyból ugrottam volna alá, perczről-perczre sebesebb lett az esésem, az utolsó perczben úgy zúgott a fülemben az áthasított levegő hangja, mint egy növekedő mennydörgés. Egyszerre aztán megsiketültem: a víz összecsapott a fejem fölött. Szemem, szám érezte, hogy csupa méregsóban uszom. Egy perczig eszembe jutott, hogy imádkozzam. «Édes Jézus!» A szám egyszerre tele lett sós vízzel. Hanem a másik pillanatban már fenn voltam a víz szinén, hónaljig kiemelkedve belőle. A sótengerszem nem engedi elmerülni az embert. A víz fölött uszkáló szalmacsóvák lángjánál megtaláltam a szép Madus mellkendőjét s azt a nyakam körül csavartam. E perczben a hajdemákok biztató rivallása hangzott le hozzám, a mit a barlangboltozat viszhangja pokolbeli üvöltéssé sokszorozott. Mikor föltekintettem, az a sok fáklyafény ott a magasban, a beláthatlan sötétség közepett, olyan látvány volt, mintha a gyehenna firmamentumán égnének véres csillagzatok.

Két-három rugással kiusztam a sóstóból a kiszemelt ösvényig, mely hosszú sor lépcsőzetben vezetett fel a barlang felső karzatáig. A hajdemákok ezen az úton látják el magukat az ételükhöz való sóval.