Part 20

Vérczimboráknak nem szabad semmi kérésre azt mondaniok: «nem adom.» A tallért eldugtam a zsebembe, a Lilith kezét pedig odatettem a czimborám kezébe s az vitte azt magával a tánczba. A bűbájos hölgyek karéjba fogózva tánczoltak a kedveseikkel, sebesen, hogy a ránéző szeme elkáprázott bele.

A két koma azonban rángatta a galléromat két felől, hogy no hát, a hogy megigértem, vegyem föl a beavatási stigmát.

De most már én nekem semmi kedvem sem volt hozzá, hogy a Lilithet elvitték tőlem s kerestem, hogy miféle kifogásokkal tudnék kimenekülni az igéretem alól.

– Az ördögbe is! kiálték, haragot szinlelve. Soha az öreg apám sem írt alá contractust áldomás nélkül. Én előbb enni meg inni akarok, majd azután parolázzunk.

Mindjárt ott volt előttem a terített asztal, válogatott drága ételekkel és italokkal; a násznépem körülülte azt a szép tündéralakokkal együtt, a Lilith is visszakerült hozzám s odaült az ölembe. De én már haragudtam rá, mert a czimborámmal láttam tánczolni. Azután még jobban mérgelődtem azon, hogy akármi ételt-italt bevettem, annak nem volt de semmi ize. Nyakalhattam én akár fenékig ki a kancsót, csak olyan volt az, mintha semmi se ment volna le a torkomon, a pecsenyék pedig mind só nélkül voltak elkészítve.

Elkezdtem a komákkal veszekedni.

– Ezt én így meg nem eszem. Ha én sótalanul eszem a disznóhúst, attól én mindjárt csömört kapok. Nekem adjatok sótartót az asztalra.

– De honnan a pokolból vegyük mi a sót? mondának a koma urak. Hát nem tudod, hogy a pokolban nincsen só? Hisz ott nincsen tenger, hogy sót főzhetnénk belőle.

– Nekem pedig, ördögteremtettét, sót teremtsetek, ha Lóth feleségét veszitek is elő, vagy különben a fejetekhez vágom ezt az egész vetreczét!

– No ne zsörtölődj! incselkedett velem a Lilith, megrángatva a bajuszomat. Itt az én ajkaim, izleld azokat.

– Ejh, nekem nem méz kell, hanem só! Ördög, mennykő, lánczos lobogós teremtette, most mindjárt kifordítom a Lucifert a bőréből, ha sót nem kapok.

Ennek aztán volt sikere. Az ördögök előtt a káromkodás az imádság.

Nosza futott a hány ördögsuhancz volt, haza a Lucifer palotájába, elhozni az egyetlen egy sótartót, a mi csak a pokolfejedelem magán használatára tartatik otthon.

Ez a sótartó pedig egy nagy csigateknő, melyet «keresztelő medenczének» neveznek. És ez olyan sóval van megtöltve, melyet elkövetett bűnök feletti késő bánat könyeiből gyüjtenek össze.

Két ördögfiú czepelte elém a sótartót, míg a szép Lilith kés, villa helyett a saját fényes fogaival harapdálta fel apró falatokra az elém tett sültet (a mi a Gadarenusok malaczainak husából készült, mikbe urunk az ördöngös legióját bele számüzte), hogy annál nagyobb kedvem legyen hozzá.

– No, hála Istennek! csakhogy itt van már a só! kiálték fel.

S arra a szóra egyszerre nagy ropogással összeomlott körülöttem minden, az ördögök ordítva sülyedtek alá a földbe, a varázsnők sikoltva repültek szét a levegőben, s én leestem a földre, s mikor széttekinték, ott találtam magamat a Kempen közepett, az elhagyott tőzegbányákban a moha között, az ismeretes száraz fáktól körülvéve, százhúsz mérföldnyi távolban a Feketeerdőtől, a melyben az este a Bak-lovagokkal együtt ültem a menyekzőmet.

(– Bolond vagy bizony te, vagy álmodtad mindezt! fejezé be a vallomást a nagyherczeg. Nem hiszek én ebből semmit, egy szót sem.)

(– No már pedig ez az egy igaz, mondá a soltész, a sok hazugság között, a mikkel bennünket a gazficzkó hetek óta traktál, ez az egy authentikus dolog. Mert hasonló esetekről értesítenek bennünket Majolus és Ghirlandinus, nemkülönben a világhírű Boccaccio, kiknek állításait kétségbevonni nem lehet. Most az egyszer a bűnös szigorúan a való dolgok előadása mellett maradt vala.

– Minthogy azonban az ördöggel való szövetséget re ipsa, és de facto alá nem irta, annálfogva a pactum implicitum diabolicum neki mégis be nem számíttathatik, és így ezen vádpont, ha csak következményei nem lesznek, önnön magától elesik, mondá ki a nagyherczeg.)

TIZENKETTEDIK RÉSZ. A SZÉGYEN GYALÁZAT KENYERÉN.

1. A GYEREHAZA-TALLÉR.

Másnap folytatá a vádlott.

Mindennél nagyobb bizonyítéka volt annak, hogy ezek valósággal megtörténtek velem, hogy a tarsolyomban most is ott volt az a tallér, a mit a vérczimborámtól kaptam ajándékba, a mit ő viszont a pokolkomájától kapott búcsufia gyanánt. Az ott maradt nálam. Eszembe jutott, hogy mit hallottam a boszorkányoktól, minő veszély fenyegeti az útféli vendéglőst, s bár egyszer már épen így jártam pórul azzal, hogy valami jó tettet akartam elkövetni, ujra ráadtam a fejemet, hogy elmegyek, figyelmeztetem a vendéglőst az ellene készülő nagy bajra.

Késő éjszaka volt s én ez úttal már tudtam azt az útat, a melyen egyszer erről a helyről kikeczmelegtem. Másodszor is neki indulék. Nagy hamar elértem az országútat, ott megtaláltam azt a vendégfogadót, a melyikben a multkor a karavánnal találkoztam. Még fönn voltak mind, valami lakzi volt a háznál, a vendéglős akkor házasodott ujra, ez volt az ötödik felesége.

A mint beléptem a víg társaságba, egyszerre rám ismert a gazda. De nem hogy nagy örömmel fogadott volna, hanem még inkább majd megvert, s ki akart dobni.

– Hiszen ez az a minapi ficzkó, a kit az ördög akkor hozott ide, a mikor a herzogenbuschi karaván itt járt! Aztán elmondta, hogy mit beszéltek előtte a kempeni boszorkányok? S egy szóig beteljesedett minden. Dejsz ennek nem szabad a házamba belépui! Tán megint hallottál valamit a kempeni boszorkányoktól, s most azért jöttél ide, hogy azt elmondd s aztán az is beteljesüljön! Dejsz el ne próbáld mondani a rossz profécziádat, te vészmadár!

Erre az egész lakodalmas nép székeket, botokat kapott fel ellenem s minden ember azzal fenyegetett, hogy ha profécziát akarok mondani, hát agyoncsapnak.

– Csendesen emberkék! mondám nekik hideg vérrel. Ha szivesen fogadtatok volna, meglehet, hogy beszéltem volna valamit, a mit nem ártott volna megtudnotok; de miután előre így rám förmedtek, inkább elhallgatok. Nem kérek én itten egyebet, mint egy darab kenyeret meg sajtot, meg egy kupa sört; aztán meg egy kis szalma vaczkot, valami zugban, a hová lefekhetem.

– De hát van-e pénzed ennyi mindenért megfizetni? Kérdé a gazda.

– Hogy ne volna? mondék, s elővettem a tarsolyomból a tallért, és odaadtam neki.

– Ohó, ficzkó! Ez hamis tallér! kiálta a vendéglős, a kőasztalra ledobva a talléromat; pedig az úgy pengett, hogy lehetetlen volt igazi ezüstnek föl nem ismerni.

De már ez a szemtelenség dühbe hozott.

– Hallja kend! kiálték, én nem az az ember vagyok, a ki hamis pénzt szokott forgalomba hozni.

– Micsoda? kiálta fel a gazda; hát én talán olyan ember vagyok? Már most azért is lefoglalom a tallérodat, s holnap beviszem a városba, bemutatom a fémjelző hivatalnak; magadat pedig az ideig becsukatlak a tyúkketreczbe, hogy el ne szökhessél.

Azzal nekem esett az egész társaság, nyakonfogtak, betaszigáltak a tyúkólba, annak rám zárták az ajtaját, a hol olyan szűk helyem volt, hogy se felállnom, se lefeküdnöm nem lehetett. Ott ülhettem azon módon éhen meg szomjan, a hogy a boszorkány-lakziból elszabadultam.

Csak az boszantott, hogy minek adtam oda már a talléromat.

Abba már egészen belenyugodtam, hogy a miért jót akartam tenni, jól elpáholtak. Ez már az én hivatásom.

Hanem egyszer csak úgy hajnal felé megszólal ám a trombita a ház előtt; sűrű lódobaj közelít, puska ropog, káromkodás hangzik, megérkeztek a bilseni comthur lovasai. Egy pillanat alatt be volt törve minden ajtó, a meglepett lakodalmas nép rémületében gondolni sem tudott a védelemre. Azok pedig halomra öltek mindent: férfit, asszonyt, leányt, öreget, kis gyermeket. Én a tyúkketreczből néztem a kegyetlen mészárlást, a mit leirni nem akarok, mert még most is borsódzik tőle a hátam, ha visszagondolok rá. Nem hagytak azok az egész házban még csak egy élő kutyát sem.

Mikor már mindent leöltek, valamelyik ficzkónak eszébe jutott a tyúkólban is kutatni. A szekerczéjével betörte az ajtót s rám találva, előhúzott a hajamnál fogva.

– Ne bánts, pajtás, mondék neki; én magam is csak olyan szegény katona vagyok, mint te. Ezek idebenn elvették a pénzemet s magamat idecsuktak: láthatod, hogy nem tartozom a házhoz, csak erre utaztam.

– Hát semmi pénzt nem hagytak nálad? kérdé a lovas.

Egy tallérom volt, azt is ott fogták, azt mondták, hogy hamis pénz.

– Lássuk csak, szólt, a ficzkó s elkezdett megmotozni. A mint a táskámba nyult, diadalmasan kiáltott fel:

– Ehun van ni! Hát e nem pénz? (A tallérom ott volt a tarsolyomban.) Ej te gézengúz, még el akartad tagadni előlem!

Azzal jól megütögetett a fejszefokkal s a tallérom eldugta az övébe.

Arra oda jött egy másik czimbora s azt mondta neki, hogy ne üssön agyon. Az ilyen erős ficzkót, mint én, el lehet adni a franczia toborzóknak tíz Albertus-tallérért. Aztán hátha még több pénz is van nálam?

Én esküdtem, hogy egy fillérnek sem vagyok ura.

De nem hitte el, addig keresgélt, míg egyszer övem alá nyúlva, kifirtatta az oda menekült tallért.

Az is jól eldöngetett, a miért el akartam azt tőle titkolni.

Jött a harmadik, az is a pénzt kereste nálam. «Nincs, barátom!» – «De hogy nincs! Húzd le a csizmádat!» Hát akkor meg a csizmámból pottyant ki a tallér. Az is egy pár ütleget jövedelmezett nekem.

Az utána következőknek már aztán arra a kérdésükre, hogy van-e pénzem? csak azt feleltem, hogy «van barátom, de nem tudom hol? csak keresd nálam, bizonyosan megtalálod!» Meg is találta valamennyi. Ott volt az mindenféle rejtekében az öltözetemnek. A hajtókám belsejében, a kalapom karimájában, a nyakravalóm csokrában, hátul az irhámban, elől a térdfoltomban. Mindenünnen előkerült a tallér.

Hanem aztán, mikor hazamenet elő akarták szedegetni a lovas urak a tallérjaikat, akkor lett közöttük nagy verekedés; mert egynek a zsebében sem volt semmi, s mindenik a másikra fogta, hogy az lopta el a tallérját.

De már akkor engem átadtak tíz tallér felpénzért a franczia titkos toborzóknak, Tongern városában.

Azok aztán levetkőztettek minden ruhámból; természetesen azért, hogy a maguk mundurját adják rám. Azok is kikerestek minden ránczot, de biz a közt már nem volt semmi pénzféle. Akkor aztán leültettek, hogy lenyirják a hosszú hajamat, hogy arról majd rám ismerjenek, hogy pénzen vett katona vagyok. Hát egyszer csak a lehulló csimbókjaim közül kigördül a tallér.

A franczia sergeant nagyot ugrott örömében: egy tallér profit! no ezt mindjárt megiszszuk!

Azonnal hozatta a sört kancsó számra a csárdással, a kinél a város végén rejtőzve volt az egész titkos toborzó kompánia s megtraktálta az egész czimboraságot.

Aztán hozzám is leereszkedett, mikor a mondurt felszedtem.

– Hát te ficzkó, nem vagy-e szomjas? No ha az vagy, hát eredj ki az udvarra strázsálni; tartsd fel a fejedet, tátsd el a szádat, most épen jó eső esik!

Nekem az alatt ki kellett mennem, őrt állni, a míg ők a csárdában mulattak.

Egy kis idő múlva aztán nagy lárma támadt az ivószobában; a csárdásné azt állította, hogy ő tőle a tallért, a mit az imént kapott, a míg került-fordult, ellopták.

– Melyik lopta el? szitkozódék a seregeant.

Egyik se akart kötélnek állni. Akkor aztán lehuzatta valamennyit s mogyoróhájjal mindegyikre hatot kent fel. A tallér még sem került elő, mert egyiknél sem volt. Akkor aztán a muskétások (öten voltak) lehúzták a padra a sergeant-t s akkor meg ők hegedülték el rajta, a mit tőle kaptak summásan: ötször hat = harmincz! de biz a tallér attól sem került elő.

Jó fegyelmet tartanak itt! gondolám magamban; először a káplár veri el a legényeket, azután a legények a káplárt: jó lesz itt szolgálni nagyon!

Nagy bő puffogós pulider volt rajtam, a milyent a franczia muskétások hordanak; a mint belenyulok a zsebébe, hát mi akad a markomba? A veszedelmes tallér. Nem jutott senkinek eszébe, hogy nálam keresse.

(– De hát hogyan történhetett az meg? kérdé a nagyherczeg.

– Oh az igen rendes dolog, jött a magyarázattal a soltész; ez egy varázstallér volt, egy «gyerehaza tallér», a mit mi «Heckthaller»-nek nevezünk. Ennek a tulajdonsága, hogy a ki ennek birtokába jutott, akár vásárol vele valamit, akár ellopják, elrabolják tőle, a gazdájához megint visszatér: csak akkor marad el tőle, ha az önként elajándékozza valakinek.)

– Jaj, kegyelmes uram! Mért nem súgta meg nekem ezt a titkot hamarább! sohajta fel a vádlott. Ha én ezt tudtam volna annak idejében.

2. A MÁS FELESÉGE FÉRJE.

Hanem hát a varázstallér csak nem segített azért én rajtam semmit ez új keserves állapotomban; mert olyan helyre jutottam vele, a hol nem volt rajta mit vásárolni.

Elvittek bennünket a franczia táborba, mely Lille várát ostromolta, s ott engem bedugtak a tüzérek közé, miután megvallottam, hogy a pattantyússághoz értek valami keveset.

Hanem hát az kutya egy állapot volt. Éjjel-nappal a sánczok között kussadni: ásni a futóárkot, lesni a ránk röpített granátokat. Ez még mind hagyján lett volna. De koplalni. A franczia vezérnek az a taktikája volt, hogy az ütegek közé nem szabad a markotányosnékat odaereszteni, se borral, se sörrel, se pálinkával, hogy a pattantyúsok józanok maradjanak. Annálfogva enni is nagyon keveset adott nekik, hogy nagyon szomjasak ne legyenek. Ha meg egy sapeurt beküldtem a kantinba, hogy lopva hozzon a számomra egy korsó duplasert, az mindig azzal jött vissza, hogy az úton elvesztette a talléromat. El ám, mert a míg ő a kantinig somfordált, azalatt a gyerehazatallér már visszakerült a zsebembe. Nagyon is jól volt kitanítva.

Így aztán éhezhettem és szomjazhattam, a mennyi csak belém fért.

Hanem a tiszt urak, azok annál jobban mulattak. Az ő sátoraikban volt dinom-dánom elég.

Hogy a hadseregnél minden fegyvernem képviselve legyen, minden tiszt úr mellett volt egy kaczkiás menyecske is, a kiknek a száma egész szabadcsapatot képezett. S mondhatom, hogy ezek a táborbeli hölgyek egyenkint képesek voltak annyit végezni, mint száz katona: már úgymint, hogy száz katonának a lénungját meg tudta egy ilyen dáma egymaga enni és inni.

A tiszt urak a katonáknak fél portiót adtak a pumpernikkelből, hanem aztán a «fráj»-oknak dupla portiót a marczifánkból. Tiszta munkát csináltak.

A kapitányomnak is volt egy ilyen hölgye, a ki pedig sem húga, sem leánya, sem öreganyja nem volt neki, de mindamellett felesége sem volt. Ez együtt lovagolt vele, hosszú selyem ruhában, nagy tollas baréttal a fején, mikor a kapitány néha meglátogatta ütegünket. Csinos darab bőr volt.

Egyszer azonban a fővezér megsokallta a tiszti gazdálkodást, s kiadta a napiparancsot, hogy valahány oly asszonyféle lakozik a táborban, a kinek valóságos esküdt férje nincsen ottan helyben, az egy huszonnégy óra alatt mind eltakarodjék onnan.

Ezen a napon a kapitány uram odajött hozzám az üteghez. Úgy tett, mintha valami dolga volna ottan. Ott aztán belém kötött.

– Te legény! Nekem úgy tetszik, mintha te jobb sorshoz volnál szokva, mint ágyút tölteni s a földön hálni.

– És pumpernikkelt rágni! egészítém én ki a kegyes véleményt.

– Nekem kedvem volna hozzá, hogy tégedet megtegyelek hadsegédemnek.

– Nekem pedig nem volna az ellenemre.

– Hanem hát egy kis szivességre kellene magadat elhatároznod.

– Képesnek érzem magam mindenféle szivességre.

– Hát például arra, hogy magad tarts konyhát s ott főzess minden jót és drágát, s aztán engemet híjj meg az asztalodhoz ebédre és vacsorára. Megfizetem, a mibe kerül.

– No ez még nem valami kellemetlen feladat.

– Hanem hát, hogy olyan gavallért, mint én vagyok, képes légy illően elfogadni, szükséges, hogy asszony legyen a háznál, a ki a honneurs-t végezni tudja.

– De már azt hol vegyem?

– Adok én azt is. Vedd feleségül azt a kiséretemben levő hölgyet, a ki az én tiszteletemet régóta bírja.

Már itt aztán elkezdtem vakarni a fejemet.

– De hát mért nem veszi el kapitány úr maga, ha olyan nagyon bírja a tiszteletét?

– Ostoba! Mert már nekem van otthon másik.

Csunyául éreztem magamat. Kezdtem a vállaimat vonogatni s szíttam a fogamat, mintha az fájna.

– Lássa, kapitány uram, sok mindenféle komisz kenyeret ettem már életemben; csaltam, loptam, raboltam; de még ilyen alávaló conditióban nem voltam, mint a milyent nekem most méltóztatik fölajánlani.

– Gondold meg jól. Pompásan enni, inni, semmit sem csinálni: ez az első választás; a másik pedig: lemenni a tűzaknaásók közé s a föld alatt vágni a sziklát, száraz kenyér és víz mellett. Van fél órád az elhatározásra. Ha nem tetszik, keresek helyetted mást.

Hosszú félóra volt! Elgondoltam magamban, hogy mit vesztegetek el? A becsületemet? Hol van már az? Elöltem, elpazaroltam azt már százféleképen. De ha elöltem, elpazaroltam a becsületemet, tettem azt eddig karddal, puskával a kezemben; tettem úgy, hogy szidtak, átkoztak, üldöztek utána; hát most megpróbáljam, hogyan lehet a becsületemet megenni késsel, kanállal? meginni pohárral? s legyek olyan gazember, a kit kinevetnek, leköpnek?

Ezt is megpróbáltam. Fél óra mulva azt mondtam a kapitánynak, hogy «beállok! itt a kezem!»

Aztán félig én nyujtottam eléje a kezemet, félig ő én elém a magáét; – fele úton mind a ketten meggondoltuk a dolgot, s visszahúztuk a kezeinket. Mindegyikünk azt hitte tán, hogy a másiké még piszkosabb.

Hanem azért a donnát csak elvettem; a tábori pap még az nap összeesketett vele ünnepélyesen. A sok nevem közül egyet átengedtem neki s úgy hiszem, hogy nem én csaltam meg őt jobban.

Annyi igaz, hogy azontúl aztán a testemnek jó dolga volt, s a gyomorban szerencsére nem lakik lelkiismeret. A has biz azt mondja, hogy száz katona lénungját megenni jó. Rangom is volt, hadsegédnek hittak, s a ki kimondta a titulámat, mind nevetett hozzá. A feleségemet persze csak akkor láttam, ha asztalhoz ültünk. Hogy czifrán szeretett öltözni, az nem az én hibám volt. Száz katona hiányzó mondurjából az is csak kitelik. Néha egy kis zsákmány is akadt, mikor a kapitányom a környéket kalandozta, olyankor új köntös, nyakláncz, kösöntyű bőven került az asszony számára. A kapitány mindig hozott haza valami meglepetést.

Egyszer aztán azzal a meglepetéssel jött haza a kapitány, hogy elhagyta valahol a fejét.

Közel talált menni olyan helyhez, a hol ágyuval lövöldöztek s összecsapta a fejét egy bolond vas galacsinnal, s az okosabb engedett. Úgy hozták haza szegényt halva.

Biz ez nagy baj volt, kivált nekem. Mert ezzel az egyik hivatalomból kiestem; a másikba meg belerekedtem. Megszüntem a kapitány adjutánsa lenni, de megmaradtam az adjutánsné férjének. Az pedig nehéz hivatal! Az asszony hozzá volt szokva a laute éléshez, a pénz pedig nem hull az égből. A sok arany ékszer, a miket a kapitány ajándékba hordott neki, egymás után mind el lett prédálva, utoljára oda jutottunk, hogy nem volt a konyhára való pénz.

Ekkor aztán elkezdett az asszony velem veszekedni, hogy én milyen koldus kutya vagyok: éhen hagyom veszni a hites feleségemet; bezzeg a kapitány nem ilyen hülye volt: az volt a gavallér!

Én aztán gondoltam, most mutasd meg tallér, hogy mit tudsz? s nagy legénykedve odanyomtam a markába a talléromat: «itt van, váltsd el!» Héj, mert nem tudtam, a mit a kegyelmes soltész úr most fedezett fel előttem, hogy az elajándékozott varázstallér nem jön többé vissza! Azt gondoltam, egy óra mulva megint a zsebemben lesz az. De hát nem találtam én azt többé se tarsolyomban, se csizmámban, se irhámban, se galléromban, se kalapomban. De hát legalább a feleségemhez kellett volna neki visszajönni, ha az kiadta. Hanem hát azt is most értem már végig. Nem ment az az asszony az én tallérommal az árúbódéba, hanem ő meg menten odaajándékozta egy fiatal zászlótartónak, a kinek még a kapitány életében is szintén nagy mértékben birta a tiszteletét. Így veszett oda végképen a gyerehazatallér.

Nekem nem maradt más a szégyennél és gyalázatnál, aztán meg egy asszonynál, a ki elvett engem, de a kit nem vettem én el.

Mit csináljak? Három napig törtem rajta a fejemet. Megszökjem? Esküszegő legyek? Kétszeres esküszegő? Megtörjem a hűséget, a mit hitvesemnek fogadtam «úgysegéljennel?»

Három napig türtem az asszony mortificálását, s tiszttársaim gúnyolódásait, a harmadikon – megszöktem tőlük.

– Én már az elsőn megszöktem volna! kiáltott, öklével az asztalra csapva, a nagyherczeg.

– És így az esküszegés vétke is kitöröltessék a lajstromból? szólt csöndesen hunyorítva a soltész.

– Quod dixi, dixi!

TIZENHARMADIK RÉSZ. A TESTCSERE.

1. A KURUZSLÓ.

(– No te istentelen; kezdé másnap a soltész. Eljutottál immár bűnlajstromodnak a végére. Ugyan megmutattad, hogyan lehet megháromszorozni a hét főbűnt, s csinálni belőle huszonegyet, s aztán megint mind a huszonegyből úgy kidisputálni az embernek magát, hogy egy se maradjon a nyakán? A sok furfangos historizálással elhuztál öt hónapot meg két hetet az időből: azt hitted, ugy-e, hogy az alatt a francziák majd csak elfoglalják a várat s megszabadítanak téged a vesztőhelytől. Nem lett belőle semmi. Most már csak az utolsó bűnöd van hátra: az árulás, a mit a vár ellen elkövettél. Ezzel az egygyel fogom a nyakadat. Ebből az egyből, szeretném látni, hogyan mosod tisztára magadat?)

– Megkisértem, mondá a vádlott s felfohászkodott a muzsájához, a kinek a segítségével foglalt el eddig napot nap után a halál birodalmából, hogy segítsen neki még egy napot megnyerni ebben az Isten szép világában!

Tehát, kegyelmes uraim, mint azt jól méltóztatnak tudni, a franczia táborból való megszökésem után ide álltam be kegyelmességtek szolgálatába, s teljesítettem híven és pontosan kötelességeimet, mint igaz katonához illik.

(– Azt meg kell adni, hogy a legjobb constabler voltál a tüzérségemben: bizonyítá a nagyherczeg.)

Egy napon, a mint mérnöki tanulmányaimba elmerülve, ültem a casamata szobában, az őrök egy olajkárt hoztak elém, a kit a védművek előtt ácsorogva fogtak s a ki azt mondta, hogy ő az én küldönczöm volt az ellenséges táborban, s onnan hozott kikémlelt tudósításokat.

Tudtam, hogy ez nem igaz, mert én nem biztam meg ilyen küldetéssel senkit. Meghagytam, hogy hozzák elém az embert.

Köpczös, tömzsi ficzkó volt, hamis ravasz pofával, a hátán czepelte az egész patikáját, a minőt ezek az olajkárok szoktak hordani: egy szekrényt, fából, a minek kétfelé nyiló ajtajai vannak, s abban mindenféle fiókok, és a fiókokban különféle írok, kenőcsök és csodatevő labdacsok.

A ficzkó a szemem közé nevetett s azt kérdezte tőlem szemtelenül:

«Hát nem ismersz?»

«Nem én, soha se láttam a pofádat.»

«Én sem a tiedet, azért mégis ismerlek, Belfegor!»

Megijedtem!

«Te vagy az, Beherik?»

Azzal kiküldtem az ordinánczot, hogy egyedül maradjak vele.

«Hogyan találhattál rám? kérdezém tőle, mikor soha sem láttál álarcz nélkül.»

«Hát tudod, ennek az a mestersége, hogy van két varázsgyűrűm. Az egyik a jobb kezem, a másik a bal kezem kis ujján, mind a kettőt a kövével befelé fordítva hordom. Mikor azt mondom nekik: én most fel akarom keresni az én vérczimborámat Belfegort, akkor az egyik gyűrű elfordul az ujjamon. Az tudatja velem, hogy merre induljak el. Aztán valahányszor válútra jutok, az egyik gyűrűm bejelenti, hogy merre térjek el; így vezetnek el egész odáig, a hol egyszerre mind a két gyűrű előre fordul a két kis ujjamon. Ez azt teszi, hogy helyben vagyok; az előtt állok, a kit kerestem.»

A magyarázat kissé hézagos volt ugyan; hanem azért nem tagadhattam el az ördöngös ficzkó előtt magamat, a kit külömben is szerettem, mert hűséges czimborám volt s egymásnak a vérét nem szivtuk át hiába. Az én vérem az ő ereiben lüktetett s az övé az enyimben.

– Hát mi hozott ide, czimbora? hogy engem ily szoros helyen felkerestél; a hol nem osztogatnak semmit olyan bőven, mint tüzes golyóbisokat.

– Azért jöttem hozzád, hogy cseréljünk testet.

– Miért kivánod ezt?

– Parancsolatom van rá a Makertól.

– Tehát te még most is Bak-lovag vagy?

– Valamint te is. Ez nem betegség, a miből ki lehet gyógyulni, sem hivatal, a miből ki lehet lépni, sem ruha, a mit le lehet vetni, sem feleség, a kitől el lehet válni. A ki a Bak-lovagok közé állt, az a Bak-lovagoké.

– De én csak a testemet kötöttem le nekik, a lelkemet nem.