Part 2

– Nem úgy lesz, mondá a nagyherczeg. Ha az ember vizet iszik, attól elmegy a mesemondó kedve. (Tudom magamról.) Én moralis torturát szabok rá. Mondassék ki rá azonnal a halálitélet. Kisértessék le azonnal a siralomházba. A siralomházban töltött órák a legnagyobb tortura és penitenczia egy gonosztevőnek. A nép, mely bámulatára összecsődül, kenyeret, bort, pecsenyét szokott hordani az elitéltnek – vigasztalásul. Így a tartása sem kerül semmibe. A gonosztevő, mikor jól evett, ivott, felhozatik a törvényszék elé s ráparancsoltatik, hogy mondja el sorba bűneinek körülményes történetét. A jól ivott ember szeret beszélni. Másnap megint leküldetik a siralomházba, s így folytattatik vele mindaddig, a míg vétkeinek lajstromát az utolsó jottáig protocollumba nem diktálta.

A birák helybenhagyták a nagyherczeg véleményét, csak a soltész morgott nagyon, hogy hiszen ennek a huszonkétszeres gonosztevőnek sokkal jobb dolga lesz idebenn, mint valamennyi birájának, a ki az ostrom alatt ugyancsak megtanult éhezni és szomjuhozni.

A syndicus azonban megnyugtatá:

– Ne irigyeljük szegény ördögtől ezt a kis mulatságot a kaloda és az akasztófa között. Tudja, komám: «ma nekem, holnap neked!»

MÁSODIK RÉSZ. A RABLÓK KÖZÖTT.

I. A PRSZJAKA BARLANG.

Zászlótartó voltam Hatzfeld Menyhért tábornok ezredében a császári seregnél. (Ezen kezdé vallomását Hugó, midőn első nap a siralomházból felhozatott.) Ott igen jól viseltem magamat, s különös ügyességet tanúsítottam az ostromágyúk kezelésénél, úgy, hogy a tábornokom constablerré léptetett elő, mikor Krakkót ostromoltuk.

Ezt a várost akkor Rákóczy György, erdélyi fejedelem tartá megszállva, a ki a svédekkel szövetkezett Lengyelország meghódítására s azokkal együtt már el is bánt a lengyelekkel, mikor a császári seregek ezeknek a segítségére bevonultak.

Nem akarok Krakkó ostrománál hosszasan séramórálni, nehogy a birák urak előtt úgy tünjék fel a vallomásom, mintha szántszándékosan nyújtanám mellékes körülmények előadásával a történetemet. Csupán azt fogom elbeszélni, a mi elkövetett bűneimmel a legszorosabban összefügg.

Az ostrom ideje alatt megismerkedtem egy lengyel nemes úrnak a kisasszonyával, a ki belém szeretett. Még akkor csinos fiatal legény voltam.

Gyönyörű szép fekete szemű leány volt, alig tizenhat éves. Ha jól emlékezem még rá, Marinkának hítták. Tőle tanultam meg lengyelül és még valami mást is, a mi teljes életemnek veszedelme maradt: asszonyt szeretni.

Az ostrom alatt tábornokom engem küldött ki kémlelődésre a magyaroktól megszállt helyekre. Én voltam a legvakmerőbb, a ki éjszaka egész a Krakkót körülvevő nemesi tanyákig el mertem hatolni. Igen, mert ott találtam a szeretőmet. Bizony nem a tábornok aranyaiért koczkáztattam a fejemet minden éjjel, hanem a szép Marinka tűzszemeiért, a ki elém jött a kastély kapujáig, mezitláb, hogy az alvókat fel ne költse.

Volt azonban egy vén boszorkány gazdasszony a kastélyban, a ki megsejtette titkos találkozásainkat s elárulta a nemes úrnak.

Egy éjjel, a mint a szép Marinka a legédesebben tanítgatott rá a holdvilágtól derengő szobában, hogyan kell kimondani azt, hogy «Kocham Pana.» «Z. calego serza» (szeretlek, egész szivemből), egyszer csak halljuk az emeletre felvezető falépcsőn a vén nemes csikorgó lépteit és torokráspolyozását.

Megijedtem. Most végem van.

– Nyebojsza! sugá fülembe a leány. Lépj ki az ajtón a folyosóra s eredj bátran az öreggel szemközt s akármit mond, feleld rá azt, hogy «egy az Isten!»

Azzal kitaszított az ajtón s azt magára zárta: én egyedül maradtam a folyosón.

Az öreg nemes fölczammogott a lépcsőn, szerencsémre egyszerre csak az egyik lábával léphetett, mert a másik meg volt meredve a térdébe lőtt golyótól. Kegyetlen négyszögletű vörös képe volt, a mit nagyon jól kellett látnom, mert az egyik kezében tartott egy nagy trombita végű puskát, a másik kezében pedig az égő kanóczot, s azt egyre fútta, hogy el ne aludjék. Alkalmasint az vette el a szeme világát annyira, hogy nem vett hamarább észre, mint mikor a puskája vége megütötte a mellemet, akkor kiáltott rám mérges rekedt hangon:

– Kto tam? Stoj! (Ki vagy? Megállj!)

Én a leány utasítása szerint azt mondtam rá:

– Egy az Isten!

Mit tehettem egyebet?

Erre a szóra az öreg egyszerre nyájas lett hozzám: a kanóczot eltaposta a csizmája talpával, a puskáját a félkarjára vetette, nekem a vállamra veregetett, testvérkéjének nevezett s aztán megfogta a karomat, levezetett a recsegő lépcsőkön a maga szobájába, a hol nagy tűz égett a kandallóban, ott leültetett egy medvebőrös padra, elém tett egy szűknyakú üveget tele meggypálinkával; maga meg elővett egy kicsi kis könyvet, akkorát, hogy azt egy csizmaszár mellé el lehetett dugni s abból elkezdett nekem olvasni olyasformát, hogy a szentháromságra semmi szükség sincs a világon; mert a milyen kevés dolog történik a mostani világban Isten hírével, arra «egy» is elég.

Nekem a hajam szálai borzadtak fel e dolgok hallatára, s most vettem csak észre, hogy micsoda kelepczébe jutottam. Az én Marinkám apja socinianus eretnek. Még azoknak is a rabbinusa. S ez most engem proselytájává akar tenni. Lengyelországban nagyon el volt terjedve Blandrata vallása s a kemény üldöztetés miatt a hívei csak titokban terjeszthették a hitüket. A vén lengyel kastélya volt egyik tanyájuk, a hol az áttérőket elfogadták. Mikor aztán már azt hitte, hogy jól felvilágosított, akkor elővett egy vastag könyvet, s azt mondta, hogy no már most tegyem rá a kezemet, s mondjam utána az esküt.

Meg voltam szorítva.

Ha nem esküszöm, akkor meg kell vallanom, hogy a leányáért jöttem ide. Akkor ott a puska a háta mögött, azzal egyszerre a mennyországba expediál.

Ha pedig esküszöm, akkor a pokolba jutok.

Mit válaszszak?

A mennyországba egyenesen, tüstént, extrapostán, vagy a pokolba kerülővel, nagy állomásokkal, szép csendesen?

Fiatal voltam még, sajnáltam a szép kondor haju fejemet, választottam az utolsót.

Ettől fogva mindennapos voltam az öreg lengyel házánál, a hol éjszakánkint összegyültek a socziniánusok.

Nekem, mint neophitának, eleinte csak addig volt szabad a gyülekezetben részt vennem, a míg énekeltek. A mint aztán a prédikáczióra került a sor, engem kiküldtek előörsnek, hogy a meglepetés ellen őrködjem. A mi nekem nagyon kedvemre volt; mert az alatt, a míg a prédikáczió tartott, én bizony nem álltam oda a kapufélfát támogatni, hanem felmásztam a nagy diófára, a mi a kedvesem ablaka alatt volt s arról szépen bementem az ablakon, átvenni az osculum charitatist. Éjszakára most már az öreg rendesen rázárta az ajtót a leányára, azt gondolta, hogy ezzel egészen biztosította magát. A míg a bölcsek oda alant az istenség egységenek dogmáját feszegették, az alatt mi bolondok odafönn a két ember szívegységének dogmáját tökéletesítettük, biztosak levén a felől, hogy a míg a concio tart, az öreg onnan ki nem jön.

Egyszer aztán különösen megszaporodott a gyülekezetünk.

Egy csoport magyar vitéz jött ki Krakkóból, a kik szintén socziniánus vallásuak voltak.

Az öreg nagy örömmel fogadta őket, kivált miután megtudta az elbeszélésükből, hogy ő náluk Erdélyben már egész bevett vallás a soczinianusoké, a fejedelem maga is ezt a hitet vallja. Ha ő lenne a lengyel király, a lengyel eretnekeket sem üldöznék többé; minden templomot a soczinianusoknak adna.

Mikor ezt a hírt megvittem a tábornokomnak, az a sátora tetejéig ugrott mérgében. Azt mondta, hogy az mégis borzasztó, a hogy ezek a magyarok értenek a korteskedéshez! Ha megnyerik a lengyel socziniánusokat, soha senki se veri ki őket Lengyelországból.

Szerencsére volt egy lényeges véleménykülönbség a magyarok és a lengyelek schismájában.

De előre kell bocsátanom azt, hogy egy idő óta az öreg lengyel mintha gyanut fogott volna ellenem, nem küldött ki többé előörsöt állni, a míg a prédikáczió tart, hanem érdemesnek talált, hogy én is részt vegyek a vitatkozásban, s így jöttem tudomására azoknak, a miket elmondandó vagyok.

A véleménykülömbség a magyarok és a lengyelek között a mi urunk Megváltónk isteni természete körül forgott.

A magyar socziniánusok azt allegálták, hogy a Krisztus, bárha nem Isten is ugyan, mert csak «egy az Isten», de azért Istennek a fia, ki érettünk, bűnös emberekért vérét kiontotta. Ennek emlékére nekünk kötelességünk, valahányszor összegyülünk, kegyeletes áhitatunkat, boritalnak alakjában kifejezni.

Aztán olyan nagy volt a magyar uraknak az áhítatuk, hogy mikor az öreg lengyel egy átalagot felhozott a pinczéjéből, s azt körül bocsátotta, hát mire az a gyülekezet kezéből ő hozzá visszakerült, már akkor semmi sem volt benne.

Láttam az arczáról, valahányszor az üres csobolyót megrázta s tapasztalá, hogy nem kotyog, mint harapózott benne mind mélyebben a hæresis.

Eleinte csak azt vitatta, hogy minek az a sűrű visszaemlékezés a Krisztus kiontott vérére? Elég volna csak minden vasárnap, vagy csak minden sátoros ünnepen; de a magyarok ráolvasták a bibliából, hogy «átkozott az, a ki a napok között külömbséget teszen».

Ekkor aztán az öreg magát a dogmát támadta meg.

Tartott egy kemény prédikácziót, melyben azt állítá fel, hogy Krisztus nem volt Isten fia, hanem csak ember fia és maga is csak ember.

Erre a magyarok azt mondták, hogy igen, de derék ember fia volt, és maga is jó ember, még így is megérdemli, hogy kiontott vérének emlékére boritalnak symboluma alatt kegyesen áldozzunk. S egy átalag megint odalett.

Az öreg egyre fanatikusabb üldözője kezdett lenni az én mennybeli Üdvözítőmnek. A következő gyülekezetben már arról prédikált, hogy Krisztus nem is volt jó ember, még csak nem is olyan ember, a kit valamiért kell tisztelni, mert először is zsidó volt, másodszor meg azt hirdette, hogy adót kell fizetni, s annálfogva megérdemlette, hogy kivégezzék.

De a magyar urakat még ez sem tántorította el. Azt mondták, hogy: no, ha ilyen rossz ember volt a Krisztus, akkor meg már épen kötelességünk, hogy kiontsuk a vérét és megigyuk boritalnak alakjában!

(– Derék emberek azok a magyarok! kiálta föl a nagyherczeg.

– Ördögöt derék emberek! ellenkezék a soltész; hisz ők csufolódnak jobban!

– Habet rectum! mondá a nagyherczeg. Mondjad tovább, édes fiam!

Hugó aztán folytathatá vallomását.)

Ekkor végtére a vén lengyel nemes próféta, az utolsó átalag kiürítése után azt mondá a gyülekezetnek, hogy a legközelebbi kegyes összejövetel alkalmával arról fog nekik prédikálni, hogy Krisztus voltaképen nem is volt a világon soha: az egészet a papok gondolták ki. Ezzel aztán gyökeresen vége lesz vetve a magyar urak nagy áhitatosságának.

(– És te még ebben az Istenkáromló gyülekezetben is résztvettél-e? förmedt fel az elnöklő soltész a vádlottra.)

– Oh dehogy, kegyelmes uram! Hogy lettem volna képes ily elvetemedettségre? Sőt inkább egy nagyon istenfélő gondolatom támadt, melynek végrehajtására összebeszéltem a diófán keresztül az én szerelmesemmel, a szép Marinkával, a ki egy idő óta a legszigorúbb zár alatt tartatott az atyja által. Tervünk az volt, hogy majd mikor az eretnekek gyűlése együtt lesz, én, az alatt az ürügy alatt, hogy a ház táját körülczirkálom, egy nagy darab égő taplót beledugok a juhakol nádtetejébe s aztán, mikor amaz istenkáromló szónoklat nekiindul, azt egyszerre félbeszakítja a nagy tüzi lárma, erre mindenki szétszalad, a zavar általános lesz, a kastélyból mindent kihordanak az udvarra, nehogy odaégjen; az istállóból kihajtják a lovakat, a kisasszonyokra senki sem ügyel. Ekkor az én Marinkám a felügyelésre hagyott ősi drágaságokból, ékszerekből összepakol annyit, a mennyi egy átalvető iszákba belefér; én elfogok egy pár bitangjába eresztett paripát, s azokra felkapva, ketten együtt a nagy tüziveszedelem alatt észrevétlenül elnyargalunk, haza az én táboromba s ott élünk aztán kegyesen, mint férj és feleség.

(– No az igazán istenfélő gondolat volt tőled!) szólt közbe a nagyherczeg.

– Mit gondol kegyelmességed, riadt fel a soltész: hiszen «incendiarii malitiosi comburantur!» s azonkívül «raptus» és «rapina», az első «decem juvencis puniatur», a második «palu affigatur».

– Habet rectum, mondá erre a nagyherczeg. Édes fiam, a gyujtogatásért meg fogsz égettetni, a leányrablásért fizetsz tíz tinót s a rablásért karóba fogsz huzatni. Most folytasd tovább.)

– Én azonban mindezen istenfélő terveimet nem hajthatám végre; mert amaz említett vén gonosztevő boszorkány gazdaasszony megtudta a szándékunkat a kisasszony előkészületeiből s elárulta a nemes úrnak. Engem meglestek, tetten kaptak, deresre húztak s addig kenegettek a mogyorófával, míg kivallottam, hogy ki vagyok? német vagyok, kém vagyok. Akkor aztán a vén lengyel fel akart huzatni a kútgémre, hanem egy jámbor magyar úr megszánt; azt mondta, kár volna a bőrömet így elvesztegetni, ő megvesz rabszolgának. A vén nemes aztán megalkudott vele s eladott neki tizenhat lengyel garasért. A magyar úr aztán elvitt magával Krakkóba, a hol a fejedelme táborozott.

Itt nem lett volna valami rossz dolgom, csak épen azt nem szerettem, hogy minden borsot velem törettek, a mit a magyar sereg elfogyasztott, pedig az iszonyú borsosan szeret mindent. A két szemem mindig veres volt a borstól s oz orrom akkorára dagadt már, mint egy ugorka.

Egyéb panaszom nem lehet a gazdámra, csak az, hogy azt követelte tőlem, hogy azt mind megegyem, a mit nekem kiád részül: «nekem ne panaszkodjál, hogy nincs mit enned, ha én vagyok a gazdád!» Az pedig három embernek is sok lett volna. Mikor aztán már nem tudtam többet enni, akkor megfogta a két vállamat s elkezdett, mint a tele zsákot, a mibe már nem akar több beleférni, odazötyögtetni a padhoz, mig csak belém nem rázott minden enni valót, a mit ott hagytam a tálamon. Igazán mondom, a hideg is lelt már féltemben, mikor az ebéd ideje következett, s megláttam azt az iszonyú nagy kanalat, a mi két akkora volt, mint a szám. Nem tetszik hinni, hogy ez a legnagyobb tortura a világon, mikor az embert tömik.

(– No ezt még nem próbáltuk, mondá a nagyherczeg.

– De nem is próbáljuk, mondá rá a soltész.)

Eleget sóhajtottam, hogy bár csak kiszabadítana valami ebből a nehéz állapotomból; de csak akkor vettem észre, hogy micsoda bolondul rászedtem magamat. Nincs kihez imádkoznom többé.

Mert ha mohamedán vallásra tértem volna, most ott volna Mohamed próféta, imádkozhatnám ahhoz; ha zsidóvá lettem volna, híhatnám segítségül Ábrahámot, szent Dávidot, vagy a négy arkangyalt; de most nincs a kihez czímezzem a legalázatosabb folyamodásomat.

Már pedig az ilyen czím nélkül az égnek eresztett fohászkodások csak arra valók, hogy azokat valami leskelődő rossz angyal útközben elkapja s akkép teljesítse, hogy ne legyen köszönet benne.

Én is addig imádkoztam azért, hogy bár csak kiszabadítana valaki ebből a keserves magyar fogságomból, míg egyszer csak körülfogtak valamennyiünket, a tatárok. Az volt aztán a szép kiszabadulás!

(– Ne lóditson kend olyan nagyokat! förmedt közbe a soltész, hogy jönnek ide már a tatárok? Elfelejti a deliquens, hogy ime Lengyelországban vagyunk, Krakkó alatt. Csak nem potyognak oda az égből a tatárok!)

– Majd azt is megmagyarázom én szépen, hogy honnan potyognak a tatárok? Hát úgy volt az, hogy a török császár ő felsége megharagudott érte, minek próbál az ő vazallusa, Rákóczy György erdélyi fejedelem a lengyel korona után áhitozni, s miután az nem hallgatott a szép szóra, megparancsolá a krimiai tatár khánnak, a kinek Ghirai volt a neve, hogy rohanjon rá kétszázezer lovassal hátulról a magyar seregre. Az szót fogadott s egy hajrá alatt elpusztította Erdélyt s körülfogta az erdélyi sereget Lengyelországban s foglyul ejtette valamennyit.

(– Az már más! hagyá helybe a fejedelem. Így csakugyan lehettek tatárok Krakkó fejedelemségben.)

– Hiszen bár ne lettek volna: én szeretném azt legjobban. Mert így is én adtam meg annak leginkább az árát, a ki semmit se vétettem a török szultánnak. A tatárok, a mint elfogták az erdélyi sereget, a vezéreik legelébb is megosztoznak a drágaságokon, a miket a foglyoknál kaptak, az alvezérek megtartották maguknak a foglyoknak a paripáit, a köztatároknak eladták magukat a foglyokat, szépen, mint a hogy marhavásárban szokták, kiki annyit vett belőle, a mennyi pénze volt. A volt gazdám elkelt öt lengyel garason, én meg kilenczen, mert sokra becsülték a széles vállaimat.

Egy tatár vett meg mind a kettőnket; csunya, rücskös kis emberke, az igaz, hogy én nem adtam volna ő érte két garast. Az első dolga az volt, hogy levetkőztetett minket, s a saját jó ruháinkat megtartva magának, adott ránk helyettük mindenféle rongyot a magáéból. Beszélni nem tudtunk egymással, hanem azért megértettük egymást. A tatár megtapogatta az ingeink szövetét: a magyar uré gyolcsból volt, az enyém meg csak olyan házivászon. Ebből megtudta, hogy egyikünk nagy úr, másikunk szegény legény.

Akkor aztán kivett az erszényéből egy aranyat s azt a tenyerébe téve, odatartá a magyar úr elé, a másik kezével pedig egy szőrpányvát akasztott a nyakába s akkor aztán az egy aranyat elébb marokra szorította s aztán a tenyerét megint szétnyitotta, s azalatt a pányvával húzta a nyakát fölfelé: a mi annyit tett, hogy hány aranyat hajlandó az otthonvalókkal magáért fizettetni váltságdíjúl.

A magyar úr aztán tízszer egymásután nyitotta föl a két markát, a mi annyit tesz, hogy «százat».

A tatár a fogait csattogtatta: a mi annyit tett, hogy nem elég!

A magyar úr aztán még tízszer tárta szét a két markát. Kétszázat.

Erre a tatár odanyomta neki a markába a kötele végét, a mi annyit tesz, hogy elég.

Azután én rám következett a sor; nekem is odatartotta a tenyerében az aranyat. Hát én értem mennyit küldenek olyat hazulról?

Én a fejemet ráztam rá, a mi nálam annyit jelent, hogy olyan nincs.

A bolond tatárnál azonban fejet rázni annyit tesz, mint helyben hagyni. Megörült neki. S csak tartogatta a tenyerét elém, hogy no hát mennyit?

Én aztán nem tudtam neki máskép megmagyarázni a véleményemet, mint hogy a markába köptem.

Ezt megértette. Az aranyat eltette; elővett egy ezüst pénzt, azt tartogatta elém. Arra is ráköptem.

Akkor kivett egy nagy rézgarasost, hogy hát olyanból hányat adok magam helyett? Hogy azt sem voltam hajlandó igérgetni: utoljára elővette a tenyeremet s azon kezdte el magyarázni a számokat, a mikkel megengedné magát vesztegetni. Én aztán végtére a hüvelykujjamat az összefogott öklöm mutató és középujja között kidugva, a legérthetőbben adám neki tudtára, hogy tőlem ne várjon semmit.

Akkor aztán jót vert a hátamra a nogaikával.

A tatár horda aztán felkerekedett s megint indult vissza Tatárországba, a honnan kijött.

Engem a volt gazdámmal együtt az új gazdám egymáshoz pányvázva hajtott maga előtt.

Keservesen jutott eszembe a szegény öreganyám, a ki mindig azt mondta, hogy a ki a Jézust meri káromlani, az még életében szamárrá változik.

Eszembe jutott ennek az igazsága, mikor delelőre a tatár gazda elém adta a száraz borsót, a mivel otthon a szamarak élnek: az volt az ebédem, vacsorám. Bezzeg nem tömte ez belém kanálnyéllel a fenmaradt ételt, mint a magyar gazdám.

De még jobban meggyőződtem öreganyám szavainak igazsága felől, mikor ötödnapra a volt magyar gazdám elkezdett panaszkodni, hogy neki a lábai már feltörtek a gyaloglásban, nem tud tovább menni. Az igaz, hogy nagy test volt, s nem szokott az apostolok lován utazáshoz.

A tatár gazdám megijedt, hogy ha a gazdag fogoly elmarad, odavész a kétszáz arany! Leszállt a lóról, megtapogatta a magyar úr lábait, nagyokat dörmögve; aztán megkinálta, hogy üljön fel hát az ő lovára.

Oh milyen nemeslelkű tatár!

Aztán odajött én hozzám; nekem is megtapogatta a lábam szárait, azt hittem azért teszi, hogy engem is felültessen a lovára. – Az ám: engem nézett a másik lovának s mire észrevettem, már ott ült a nyakamon, keresztbe vetve a lába szárait a mellemen, s belekapaszkodva az üstökömbe.

S úgy kellett őt vinnem a vállamon. Szerencsémre czingár ember volt, nem sokkal nyomott többet, mint katonakoromban a nehéz borjú. Nagyobb baj lett volna, ha a magyar urat ültette volna az én vállamra maga helyett.

Annak meg nagyon megtetszett ez a tréfa. Persze nem az ő rovására ment. Nevetett rajtam, a mint észrevette a keserves arczfintorgatásaimból, meg az összekulcsolt kezeimből, hogy szeretnék imádkozni, de nem tudok kihez.

Még boszantott is onnan a magas paripáról. Azt mondta, hogy mikor ellenséggel van dolga az embernek, akkor nem jó imádkozni. Inkább káromkodni kell olyankor. Ő tudott kegyetlen czifrául! Egy szörnyű káromkodásformát annyiszor ismételt előttem, hogy maig sem tudom a fejemből kiverni. Az igazi borzasztó magyar nyelven így hangzik az: «tarka kutya tarka magasra kutyorodott kacskaringós farka!»

(– «Megállj! szólt a nagyherczeg, ez valami varázsmondat lehet.»

«Olyanforma, mint az «abraxas,» meg az «Ablanathanalba» monda borzongva a soltész.

«Ezt föl kell jegyeztetnünk, és kiadnunk az udvari astronomusnak, hogy a professorok segélyével oldja meg. Folytasd fiam, meddig tartott ez a siralmas szamárságod?)

– Oh csak addig, a míg ismét ugyanaz nem történt velem, hogy a mint úgy a kék levegőben, senkihez sem, sóhajtoztam magamban, hogy bárcsak küldene az ég, föld vagy pokol valakit, a ki e gyalázatos bajomból megszabadítana: egyszer csak egy nagy fenyőerdő elé érünk.

Hát alig haladt benne a tatár sereg egy miatyánknyira, amint egyszerre csak elkezd valami irtóztató ropogás támadni, mintha ég, föld szakadna össze, a szálfák omlanak köröskörül egymásra s ütik le a közéjük szorult tatárokat foglyaikkal együtt. Valami ellenség keresztül fürészelte annak az erdőnek a fáit, melyen a tatároknak át kellett vonulni, s a mint aztán egy fát eldöntöttek, az zúdította maga előtt rakásra valamennyit. Egy szálfa minket is úgy csapott a földhöz, hogy ott maradtunk alatta. Szerencsém, hogy a tatár a vállamon ült; így az ő fejét zúzta össze a fa, az enyimet csak odaszorította a tatár lábszárai közé a nehéz terhével, mint egy kalodába. Az iszonyú robaj különben is úgy elkábított, hogy nem tudok róla számot adni, hogy kerültem ki abból a világpusztulásból; csak azt tudom, hogy mikor fölnyitottam a szememet, ott találtam magamat a rettenetes «hajdemákok» tanyáján.

Oh a hajdemák hatalmas egy nép volt!

Nem volt az valamiféle nemzet; mert a világ mindenféle nemzetének szülöttei voltak közötte: polyákok, hanákok, rusznyákok, bolgárok, oláhok, jászok, csángó magyarok, kozákok, a mi csak színe java volt a zsiványnak, minden országnak a virága: az akasztófa virága.

Szabad volt nekik egymás között legénykedésből, borvirágos jó kedvből baltával verekedni, vitás kérdéseket ólmos bottal, öreg késsel elintézni; de nemzetiség fölött veszekedni meg volt tiltva.

A ki csak valami gonosztett által híressé lett a világban, az érdemessé lett az ő nemes szövetségükre; a ki legvakmerőbb, legbátrabb volt, az lett a vezér.

Ha valahol Szepességen, Lengyelországban, Podoliában, Vörös-Oroszországban, valami nagy kulcsos városban nagy kivégzési parádéhoz készültek, ott bizonyosan megjelentek a hajdemákok, mint ha a földből nőttek volna elő, szétverték a poroszlókat, kiszabadították az elitélt deliquenseket és besorozták maguk közé.

Ha valahol egy szép asszonyt elitéltek házasságtörésért vagy varázslásért tűzhalálra, bizonyos volt, hogy mielőtt a máglyát meggyújtanák alatta, ott termettek a hajdemákok, s elvitték a szép vétkezőt magukkal.

Ők voltak a reménysége, vígasztalása, gondviselése minden nyomorúlt embernek, a ki lopás, rablás, gyujtogatás, emberölés, hamis pénzverés, asszonyszöktetés s más eféle vádak miatt a halálos félelmek kötelékeiben kínlódott.

Ezért nagy is volt az ő tekintélyük.

Nem volt ő nekik hazájuk, hanem az övék volt minden vad erdő, hozzájárulhatatlan hegyszakadék, a mi csak a Mátrától a Volgáig található.

Nem voltak nekik törvényeik; hanem a mit a harámbasa kimondott, az volt a törvény, annak mindenki engedelmeskedett.

Amit összeraboltak, abból senki magának egy denárt meg nem tartott, hanem odaadta a vezérnek s az kiosztá egyformán valamennyi között. A ki vitézsége által nagy érdemeket szerzett, az jutalmul megkapta a legszebb leányt, a kit a máglyáról, a börtönből, a kínpadról meg szabadítottak.