Part 17

Útunkba akadt egy tengeri rákász. Ilyenkor szélcsendben lehet azokat a nagy rákokat fogni. Rá kiáltottunk: ohé! Méltóztatnak tudni kegyelmességtek a természethistóriából a tengeri ráknak azt a tulajdonságát, hogy az a világon minden állat, sőt emberek között a legfélénkebb teremtés. Ha mennydörgést hall, vagy csak egy ágyúlövést, ijedtében rögtön elrúgja a nagy ollói egyikét, hogy gyorsabban menekülhessen. Ezt tudva, a tengeri rákászok azt a conventiót kötötték ki a hadihajósokkal, hogy mikor őket meglátják a tengeren, akkor ágyúval semmi jellövést ne tegyenek. E végett a vitorlájukra egy nagy veres rák van pingálva. A rákászok viszont a velük találkozó hadihajóval tartoznak megosztani a fogott rákjaikat.

– Ohé! kiáltánk tehát a rákászokra s kértük a rákilletményünket; mivelhogy minden szárított halunk elfogyott már s csak féladag kétszersültre voltunk szorítva.

– Ohé! kiáltának azok vissza. Mi okon követeltek ti tőlünk rákot? hiszen ti nem vagytok hadigálya!

– De éhesek vagyunk és van ágyúnk, lőhetünk vele s akkor a ti rákotok mind eldobja az ollóját: ez dupla ok!

A rákászok átlátták, hogy kettős okunk van a követeléshez s tengerészeti «usus» szerint megoszták velünk a rákzsákmányukat.

(– No ez hát akkor nem is volt kalózság; hanem csak tengerészeti usus! mondá enyhítőleg a nagyherczeg.

– Jól van, jól: ez hát csak csemege volt; nem rablás, hanem csak torkoskodás, gyerekvétség; de halljuk csak a többit, mit miveltetek még tovább a tengeren, ötvened magatokkal meg egy ágyúval? Hadd terítem ki előbb a mappát! Akarom kitudni az útatok irányát, mert majd ebből fog kisülni, hogy becsületes utazók voltatok-e, avagy pediglen kalózok; mert nekem van annyi eszem és tudományom, hogy azt ki tudom találni, hidd el!)

A vádlott hamisan hunyorított a félszemével s folytatá a vallomását.

– A Marquesas szigetek táján találkoztunk egy spanyol kereskedő hajóval, melynek kapitánya, alázatos rimánkodásunkra, kávéval, csokoládéval és nádmézzel látott el bennünket; erre tovább vitorláztunk az Aleutok felé, a hol egy orosz kereskedőhajó tulajdonosa megszánta nyomorult voltunkat s megajándékozott néhány tonna pálinkával és besózott tőkehallal; mire a Jucatan sziget magaslatára értünk, ez a készletünk is elfogyott s kénytelenek voltunk egy útban talált olasz kereskedő hajó gazdájától szágó pálmalisztet, és néhány tonna sultaninát kölcsönözni.

(– Minek voltak nektek azok a «donna sultaninák?»)

«Sultanina» annyi, mint apró szőlő, tonnákra rakva.

(– A gazemberek! Még nekik apró szőlő kellett!)

Hát – szorultságában még azt is megeszi az ember, ha nincs más. Azután meg a Barbadoes szigetek táján találkoztunk egy török hajóssal, a ki füstölt disznóhussal és szalonnával ajándékozott meg bennünket «Isten fizesse meg!» fejében; a Canari szigetek előtt egy chinai hajós sziveskedett a borait megosztani velünk s a zöld előfoknál egy madagaskári görög úgy megrakta a hajónkat rahat rakummal, hogy majd elsülyedt alatta; továbbá a Tüzföld táján!

(– Megállj! Megállj! kiálta föl a soltész, mind a két tenyerével a térképre csapva. Hiszen ha én a te útadat figyelemmel akarnám kisérni, az kellene, hogy egy szöcskének czérnát kössek a lábára, s úgy ereszszem el a mappán. Innen oda! onnan ide! Hiszen lóháton sem érlek utól.)

Biz ez egy kicsit kacskaringós utazás volt; de hát nem értettünk a hajózáshoz, rossz volt a mappánk, s compassunknak szeszélyei voltak.

(– Szeszélyei voltak! Talán nőstény compass volt?)

De meg az igazat megvallva, biz én magam sem tudom, hogy igazán azok voltak-e az illető vidékeknek a nevei, a miket felsoroltam, mivelhogy azon a vidéken az a rossz szokás van, hogy a szigeteknek a nevei nincsenek az utczaszegletekre felírva. Hanem annyit bizonyosan mondhatok, hogy mind ezekkel az urakkal összetalálkoztunk, a míg a tengeri vándorlásunk útján keresztül koldultuk magunkat.

(– Szép kis koldulás, mondhatom! Ötven felfegyverzett ficzkó; egy ágyúval, gyors vitorlázó dereglyével, a minek ötven evezője volt: minden hajót utól kellett érnetek.)

Mondhatom, hogy mindnyájan szivesen segítettek rajtunk, s a miben látták, hogy szükséget szenvedünk, azt erőnek erejével tuszkolták ránk.

(– Hát a brémai kereskedőre emlékezel-e?)

Hogyne emlékezném. A derék jó emberre. A ki a Jóreménység fokánál találkozott velünk. Nem hiába hívják azt Jóreménység fokának. Mindnyájan el voltunk már rongyosodva; a viharok, a hosszas út, a hánykódások foszlánynyá tépték ruháinkat. Ekkor ez a derék ember – áldott legyen emlékezete – meglátott bennünket, megszánta meztelenségünket: levetette a saját kabátját is, hogy bennünket fölruházzon. Az Isten áldja meg jártában keltében!

(– Az pedig egészen máskép adja elő a dolgot. Hazatérve, rögtön panaszt tett a Hanzai főtanácsnál, hogy egy kalózhajó, (épen a ti járművetek) a tengeren kifosztogatja a hajósokat, mindenkit megsarczol, a kit útban talál: őt is egész legénységével együtt puczérra levetkőztette, a mi igaz is; mert még soha az, ember emlékezetére, meg nem történt, hogy brémai hajóskereskedő a maga kabátját levetette s akárki fiának önkényt odaajándékozta volna. Bréma nincs messze: ide hivhatjuk a terhelő tanut, a kit úgy hiszem Schultzénak hínak.)

Hanem akkor kérem az én tanuimat is megidéztetni, a kik mellettem bizonyítanak: a spanyol kereskedőt, don Rodriguez di Saldapennát Badajozból, – az oroszt, Belóbratanoff Zvoinimir Tsinovnikot Kamcsatkából, – az olaszt, Signore Sparafucile Odoardot Palermóból, – a törököt, Ali Baba Ben Didimi effendit Brussából, – a chinait, Chien-Csen-Toiping-Van mandarint Shanghaiból; a görögöt Karaiszkakisz Leonidász Héroszt Trikalából…

(– Elég!!! ordíta föl a soltész, két tenyerével bedugva a füleit. Ne mondd tovább. Inkább elhiszem egy lábig, a mit beszéltél! Tengeri koldusok voltatok tehát? Tengeri «armer Reisender»-ek és nem tengeri rablók? Megengedi kegyelmességed, hogy ezt kihúzzuk a bűnlajstromból? – Restál a cannibalismus vétke. Halljuk az emberevést!)

Előre bocsátom, kegyelmes uraim, hogy nem minden időben és nem minden országban és még ott is, a hol, nem minden körülmény között tekintetik az emberevés halálos bűncselekedetnek. A Fidzsiszigetek lakói ezt valódi hőstettnek tartják, s az elfogott ellenséget megenni legalkalmasabb feladatuk. A mexikóiaknál az emberevés a vallásos kultuszhoz tartozott: Magyarországon a nagy tatárfutás idején, mint Rogerius bizonyítja, a minden élelmi szerektől megfosztott emberek kénytelenek voltak egymást megenni. Ugyanezen viszonyok állnak a tengerészekre nézve is. – Egy roppant nagy zivatar után, mely a Csendes oczeánon előfogott bennünket, minden élelmiszeres tonnáinkat ki kellett hánynunk a dereglyéből, hogy el ne merüljünk.

(– Ez már megint hazugság! rivallt közbe a soltész. Magad mondtad, hogy «Csendes oczeán», ha csendes, akkor nem lehet rajta zivatar, most mindjárt a kínpadra vonatlak s alkalmaztatom az «első» és «második fokut», ha meg nem vallod benevolenter, hogy a Csendes oczeánon nincsen zivatar!)

Igazsága van kegyelmességednek. Az emlékezetem csalt. A Csendes oczeánon csakugyan nincsen zivatar. Hanem vannak czápák. Azok seregestől jöttek ellenünk s hogy megszabaduljunk tőlük, kénytelenek voltunk az élelmiszereinket kidobálni nekik, nehogy magunkat egyenek meg. Azt reméltük, hogy majd csak találkozunk ismét egy jó szivű hajóssal, a ki újra megtölti az éléstárunkat. De bizony mi nem találkoztunk többé semmiféle vitorlával. Két hétig nem élhettünk egyébbel, mint a csizmáinknak a talpával. Végre az is elfogyott. Nem állhattuk az éhséget tovább. Elhatároztuk, hogy «tengerészlakomát» fogunk adni egymásnak. Sorsot huzunk, s a kinek a neve kijön, azt megeszszük. Az én nevem jött ki a kalapból. El voltam szánva, hogy pro publico bono meg fogok halni. Hanem mikor már vetkőzni kezdtem, előlépett az én kedves bajtársam, a spanyol hidalgó, a kivel hosszú ideig egy gályapadhoz voltam lánczolva, s attól fogva testvérül fogadtuk egymást. A nemes spanyol így szólt: «Nem te halsz meg, dicső rajah! Neked feleséged van; nem is egy, hanem kettő. A te életed becses. Itt vagyok én, a te testvéred, ki dicsőségemnek tartom, ha mint Curtius egykor a római megnyilt üregbe, a ti éhező torkaitokba leugorva, a köztársaságot megszabadíthatom!» S e szókkal a nemes lélek saját maga egy késkanyarítással leszelte a fejét s odatette elénk. A többiek azután elvégezték a munkát.

(– S te is ettél belőle? kérdé a soltész.)

Nagyon éhes voltam.

(– Akkor hát bűnöd mégis csak constatálva van. «Emberi lélekkel biró testnek megevése máglyán való megégettetéssel büntettetik.»

(– Megálljunk! szólt közbe a nagyherczeg; micsoda részét etted meg a spanyolnak?

A lábát.

(– Az a kérdés, hogy van-e az embernek a lábában is lelke.

– Hogy ne volna? förmedt fel a soltész. Hányszor mondják: «a lábába szállott az esze,» – «a lábaszárába szállott a bátorsága.» – Ész, bátorság nem lehet lélek nélkül. – Nem mondják-e: «tetőtül talpig becsületes ember?» – tehát a talpnak is van becsülete.

– Mind ezek csak közmondások és példabeszédek, szólt a nagyherczeg. Ha az embernek a lábában is volna lelke, akkor annak, a kinek a fél lábát levágják, egy negyedrész lélekkel kevesebbel kellene birnia, mint az előtt birt s megeshetnék rajta, hogy háromnegyedrész lelke mennyországba jut, egynegyed rész lelke pedig pokolra megy, vagy viceversa; a mi pedig absurdum. Ez oly fontos kérdés, a melyben csak a theologiai facultás itélhet. A míg annak az itélete meghozatik, addig a reus pöre fölfüggesztetik.)

Egy hétig élhette világát vigan a bűnös a siralomházban; mert éppen annyi idő kellett a theologiai facultásnak azon kérdés megvitatásához, hogy vajjon végig van-e az emberben a lélek? meddig tart az? és hol szünik meg?

Az itélet ekkép hangzott:

«Az emberi lélek tart az emberi testnek a térde kalácsáig. Ezért szükséges templomban és imádkozás közben letérdepelni; mert odáig van az emberben a lélek, a mi azon alul van, az már lelketlen appendix.»

(És így reusnak a cannibalismusban való büne is az irrelevabilisek közé soroztatik! mondá ki a nagyherczeg.)

TIZEDIK RÉSZ. UXORICIDIUM.

I. SECUNDOGENITURA.

(– No ezen gonosz tett méltó büntetésétől tehát megszabadultál volna; de hátra van most az uxoricidium.)

Jaj dehogy szabadultam meg a büntetéstől, kegyelmes uraim. Nagyon is meglakoltam érte. Mindnyájan, a kik e természetellenes táplálékban részesültünk, oly valami embertelen dühöt kaptunk tőle, mint a milyen kifejlődik a kutyában, a mit a másik eb megmart. Egyetlen falat ez elátkozott étekből elég az emberrel megismertetni élő testtel a pokol minden kínszenvedését. Én csak a lábából kaptam; talán azért nem haltam meg tőle; de az is úgy égetett, úgy mart belül, elkezdve az agyamtól végig minden porczikámon, mintha az ereim mindegyike végtől-végig egy gyomor volna, s azt mind a görcs húzná össze. Társaim még borzasztóbb kinokat szenvedtek. Szemeik kidülledtek üregeikből, ajkaik tajtékoztak, egymást marták, s a saját testöket harapdálták össze, ordítottak és sikoltoztak, kaczagtak és őrjöngtek, felüvöltöttek a holdra, mint a kutyák. Sokan nem állhatták tovább az öldöklő kínt, s beleugráltak a tengerbe, a hol elnyelték őket a czápák és a kalapácsfejű halak, a kiket tengeri angyaloknak neveznek.

Az én tagjaimat az első kín után tehetetlen kőmerev marasmus állta el; csak láttam, hallottam, de nem éreztem és nem mozdulhattam: az égető nap oda sütött az arczomra s szemeimet ki akarta perzselni, a mikre nem birtam a szempillákat lehuzni. Megfogni a láthatárt félkézzel és fölhuzni a zenithre, kisebb munka lett volna nekem, mint a szempilláimat lehuznom csak félig a kimeredt szemgolyókra.

Ekkor e végtelen kín közepett úgy érezém, mintha egy gyönge szárnycsapás hűs szellője érné az arczomat. A vállamon ott ült az én fehér galambom. Az a fehér galamb, a ki börtönből kiszabadulásom után olyan sokáig hiven kisért mindenhova. Véginségemben újra leszállt rám Úgy érzém, mintha az ő kiterjesztett szárnya betakarná az arczomat, hogy ki ne égesse a lángoló nap a nyitott szemeimet. Ez árnyék olyan jól esett. Elaludtam alatta.

Merre és meddig hányódott még azután az árbocztalan, vitorlátlan, kormányozatlan dereglye? ki irányozta, ki vezette azt tovább? Más-e, mint az az egy fehér galamb? arra nem tudok eszmélni. Társaim, kik velem együtt voltak a dereglyén, mind elvesztek. A legtöbb kínjában beleugrált a tengerbe, más ott halt meg az embertelen kínok között. Egyedül engemet tartott meg a mennyei gondviselés további nehéz megpróbáltatások számára.

Egy antwerpeni indiai hajós bukkant rá a dereglyére, melyet a hullám kénye szerint hányt-vetett a hátán s a becsületes keresztyén, életet sejtve még kadaveremben, fölvitetett a hajójára s újra egymáshoz férczeltette a lelkemet a testemmel. Minden ellenségemnek megbocsátok a világon, csak ennek az egy jóltevőmnek soha. Ha a tengerbe dobatott volna, elnyelt volna a czethal s azóta én is ámbra volnék; mikép méltóztatnak kegyesen tudni, hogy a czápák gyomrában terem az ámbra s most templomot füstölnének velem. Így pedig csak ujabb gonosztettek elkövetésére maradtam meg e világon.

Az indiai hajós ápolása mellett ismét visszanyertem emberi erőmet; kihevertem a kiállott szenvedéseket; mire a hollandi kikötőbe megérkeztünk, semmi nyoma sem látszott rajtam a viszontagságoknak, a mik keresztülmentek rajtam.

Alig vártam, hogy újra visszatérhessek Niemengenbe s ismét megláthassam az én kedves feleségemet és kis magzatomat.

Harmadfél éve mult már, hogy nem láttam őket.

Ezóta már a gyermek futni tud! Talán már a nevemre is megtanította az anyja?

Milyen boldog leszek én itt most idehaza. Nem király, de apa. Nem a begum férje; de a feleségemé. Áldottam a sorsot, hogy megszabadultam e tartománytól. Van nekem tulipánkertem: többet ér az.

Éjet-napot egygyé tettem, hogy haza érjek. Lovas stafétát küldtem előre, hogy a feleségemet értesítse megérkeztemről.

A jó lélek pompás lakomára várt haza, s mikor leszálltam a szekérről, a nyakamba ugrott: huszonöt fonttal nehezebb volt, mint mikor elhagytam.

A viszontlátás boldog eszmecseréi után, az első szavam ez volt hozzá:

– Hol van gyermekem?

– Itt vannak «ők!» szólt a jó lélek ragyogó orczával, a lépcsőn alászálló két dajkára mutatva, kik közül az egyik egy járni kezdő ficzkót vezetett kézen, a másik pedig egy bepólált kis babát hozott az ölében.

– Hát ez micsoda? kérdém, az utóbbira szörnyen elbámulva.

– No hát a másod szülötted! te bohó! szólt az asszony kedélyes nevetéssel.

– Az én másodszülöttem? – Hisz én harmadfél év óta távol vagyok már.

– Hát nem emlékezel már rá, sipegé az asszony, szemérmesen elrejtve piruló orczáját a keblemen: – mikor a Majmúna és Danesh tündérek összehoztak bennünket az Araráthegyi palotában?

– Majmúna és Danesh!

– Tyhü lánczos lobogós teringette tündérei!

De még az asszonynak állt feljebb!

Hogy én hát az ő hitvesi hűségében akarok kételkedni? holott itt a bizonyítékok a kezében: az én saját levelem, melyben elmondom, hogyan, miképpen jöttünk össze a tündérek segítségével az Araráthegyi kastélyban? Sőt nagyobb igazság kedvéért, itt van még a «lingám» is, a mit akkor neki ajándékba adtam. Sőt még egy darab is abból a szövetből, melynek kárpitos szárnyai boldog viszontlátásunknak sárkányszemű látói voltak. Akkor én király voltam; ez a fiucska tehát: királyfi.

– De asszonyom! Az ilyen dolgokban én nem értem a tréfát! Kezdtem én kiabálni. A mi álom volt, az nem komoly dolog, s annak nem lehet ilyen élő következése. Én megengedem, hogy ön is álmodott akkor én felőlem, a mikor én ön felől; hanem az a kis siró-rivó poronty: ez már nem álom, ez valóság; még pedig nagyon kellemetlen valóság! Én megyek a polgármesterhez! Én feladom a dolgot az érseknek! Összehivatom a szent széket! Én nem hagyok magamból bolondot csinálni.

– Jó lesz, jó! Csak menjen ön a polgármesterhez, meg az érsekhez, csináljon minél nagyobb lármát a dologból: akkor ön még egyszer akkora bolond lesz, mint most.

Én pedig megtettem, a mivel fenyegetőztem; rohantam a polgármesterhez: azt kihuztam az ágyából, mert már aludt; azt mondtam neki, hogy itt vannak a francziák, arra az álom kiment a szeméből; akkor aztán elmondtam neki az egész históriámat, majd elnyelt, akkorákat ásított. Akkor azt mondta, hogy ez meggondolandó dolog: jőjjek holnap; addig menjek a feleségemhez.

Nem is tehettem mást; mert egy garasnak ura nem voltam, a niemengeni vendéglőben pedig előre le kell tenni a szálláspénzt, addig az embert be nem eresztik, hát visszamentem szégyenszemre az asszonyhoz.

Az csak kötődött velem. Azt mondta, hogy ne pattogjak, nem ér az semmit. Ha jó képet nem csinálok a dologhoz, enyim lesz a kár is, meg a csufság is. Akkor csak hallgattam, mert nagy szükségét éreztem a vacsorának és a pihenésnek, de gondoltam magamban, majd «bekötöm én a te koszorudat holnap.»

Másnap megint elmentem a polgármesterhez; akkor már nem aludt.

Azzal fogadott, hogy mondjam meg legelébb is, hogy úgy beszéljen-e velem, mint niemengeni konstáblerrel, vagy mint indiai királylyal?

– Hát mint indiai királylyal.

– No hát fölséges Maharadsa, vagy Nábob, vagy Sah! Tessék föltenni kérem (föltétette velem a kalapomat s ő meg levette a hivatalsüvegét.) Tessék elmondani előttünk, hogy az indiai királyoknak hány feleséget szabad törvény szerint tartani? hány elefántot, tevét, rhinoczerost, hím és kanczatündért s más efféle vonómarhát lehet a szolgálatában alkalmazni?

Vettem észre, hova akar kilyukadni? fordítottam a dolgon.

– Kérem szépen, csak tessék velem úgy beszélni, mint niemengeni konstáblerrel európai szokások szerint.

– No hát hallod-e «te» konstábler. Vedd le mindjárt a kalapod! (Erre meg ő csapta fel a magas süvegét s velem tétette le a kalapomat.) Mivelhogy te keresztyén törvényeink ellenére, élő feleséged mellett még másik feleséget is vettél, ennélfogva én neked kriminális processust akasztok a nyakadba, kétnejűség miatt, megkorbácsoltatlak, a pellengérre kiköttetlek s gályára küldelek.

Ez megint sehogy sem tetszett.

– Hát csak tessék velem inkább úgy beszélni, mint indiai királylyal. (Ekkor aztán mind a ketten föltettük a kalapjainkat, úgy diskuráltunk.)

– Hát a mikor te király voltál, akkor te mindenkinek parancsoltál, tehát a tündéreknek is; ha neked minden szabad volt, akkor az is szabad volt, hogy a levegőn keresztül repülj, annálfogva abban semmi lehetetlen nincsen, hogy az első feleségeddel találkoztál, hát akkor mi bajod mostan? Elvesztettél valamit?

– Dehogy vesztettem! Inkább nyertem. Egy fiuval többet, mint a mennyire számítottam.

– Él az a fiu?

– Hogyne élne? Ha nem élne: se fiu, se leány nem volna.

– Tehát ha él, akkor megvan. A mi megvan, az tény. A mi tény, azt nem lehet nem ténynyé visszadisputálni. A tények erősebbek, mint az okoskodások.

Akkor aztán megharagudtam, én is beszéltem, ő is beszélt, egyikünk se hallgatott a másikra, utoljára kivertük egymásnak a fejéből a kalapot kölcsönösen s én azt mondtam neki, hogy ez az eset nem is tartozik polgári hatóság kanalazása alá, majd elintézi ezt a szent szék, a ki ezt a szörnyű nagy botrányt nem hagyja megboszulatlan.

No hiszen, odajutottam még jó helyre.

Ez az egész Niemengen mind csupa atyafiság; sógor, koma, keresztapa az egész világ és a mellett iszonyú erkölcsös emberek.

Lehetetlen itt azt valakire bebizonyitani, hogy valami erkölcstelenséget követett el. Ha már csakugyan megtörtént, azt minden ember igyekszik eltakarni. Azaz hogy titokban minden ember beszél róla s nagyon mulatja magát rajta, de törvény előtt se látója, se hallója nem akar senki lenni a megesett botránynak.

Minden cseléd, atyafi, komaasszony, szomszédasszony, azt bizonyitotta a feleségem felől, hogy az az én egész távollétem alatt úgy viselte magát, hogy mustrája volt a hitvesi hűségnek. Nem járt ki a házból máshova, mint a templomba, nem járt hozzá más, mint a gyóntató káplán; még csak új fejkötőt sem csináltatott magának azóta. Az én vádamnak tehát nem volt semmi alapja.

Ellenben mily hatalmas alapon feküdt az ő védelme.

Itt volt az én saját kezem irta levél, khinai bőrpapirosra irva, abban előadva az egész csodálatos találkozásunk. Az egész elbeszélés hitelesítve hét boncz sajátkezű aláirása által. Elismertetett, hogy a bonczok épen olyan hiteles személyek, mint a káptalanok idehaza. Azoknak csak tudniok kell, hogy van-e az ő országukban Danesh és Majmuna nevű tündér? Hogy azok nálunk Európában nincsenek, annak a klima az oka. Hiszen itt elefántok sincsenek, azért az elefántok mégis valóságos élő lények. Ki merné eltagadni az elefántot, csak azért, mert nem látta? Nem mutat-e fel a szent irás is hasonló példát: midőn Illés tüzes szekéren utazott? Hát mikor Jónás prófétát egy czethal szállította a gyomrában tovább? A midőn ezek oly szent és hiteles emberekkel megtörténhettek, akkor annak már gyerekség volt megtörténni, hogy a Danesh és Majmuna tündérek egy férjet és feleséget egymás karjai közé vezessenek, kivált midőn azok maguk is kivánkoznak oda; a hogy nem kivánkozott Jónás próféta a czethal gyomrába.

De meg itt vannak az asszony kezében az akkori találkozás tanujelei, a lingám, a minő csodát Európában nem készítenek, meg a sárkányos selyemszövet, a minek még a készítésmódját s a szövet-anyagát sem tudják itthon kitalálni. Ezek már csak elvitázhatlan tanubizonyságok.

Mindezeket egybevetve, a szent szék nem késik kimondani, hogy ámbár csodálatos, és véges emberi elmével megfoghatatlan eset az, hogy egy keletindiai Majmuna nevű tündér egy jámbor életű niemengeni asszonyságot éjnek idején a hátára vegyen s vele a levegőn keresztül az Ararát hegyére elrepüljön s onnan reggelre megint visszatérjen, a nélkül, hogy a cselédek, éjjeli őrök s a többiek valamit észrevettek volna; de miután sokkal inkább lehetséges mégis ennek a csodának a végbemenetele, mint az a hallatlan szörnytett, hogy egy niemengeni tekintélyes polgárnő, egy kapitány volt özvegye, egy konstábler és indiai király hitvestársa hitvesi hűségén csorbát ejteni engedjen Niemengenben! a hol ilyesmi soha meg nem történt (mert senki se panaszkodott róla) annálfogva itéltetik, hogy a házasságtöréssel vádlott asszonyság oly tiszta és ártatlan, mint Susánna, s az itthon talált második surculus masculusnak senki sem más az apja, mint az, a kit «nuptiæ denominant!»

S azzal szépen nyakamba varrták az asszonyt gyerekestül s nekem bele kellett szépen nyugodnom.

(A nagyherczeg úgy kaczagott, hogy a tokájával mind összetörte keményitett nyakfodrait: «átkozott mulatságos történet! Nem adnám egy nyerges lóért, hogy ezt meghallottam! Kimondták itéletileg, hogy ha az ember az álmát leirja, hát akkor az valóság».)

(– De vajjon csakugyan így történt-e ez, a hogy elmondád? kérdé a soltész.)

– Becsületemre… vagy mit is mondok? A nyakamon levő kötélre mondom, hogy egészen így történt. Méltóztassék a niemengeni hatóságot megkeresni e végett: az teljesen igazolni fogja előadásomat; mert a rendkívüli eset még a város krónikájába is feljegyeztetett csodálatossága végett. S ez indokolja majd azt a cselekedetet, a mit ezután elkövettem, s a mit előadandó leszek.

(De majd holnap!)

A SIVÓ-HOMOKBAN.

– No hát jól van. Ez is megesett. Bizonyosan nem én voltam az első ember, a kin ilyenforma tréfa keresztül ment. Más sem igen halt bele. Gondoltam, majd csak én is beletörődöm.

Hanem hát egy igen rosz szokásuk van a niemengenieknek, a miben más közönséges emberektől külömböznek. Más országban, ha valakit az a szerencsétlenség ér, hogy a felesége összetéveszti valami más emberrel, hát az olyan férjet csak a háta mögött szokták kinevetni s ha jön valahová, nagy ajtót nyitnak előtte, hogy beférjen rajta a szarvaival: ezek azonban szemtől szembe csufolják ki a bajbakeveredett embert. Az asszonynak elnézik, hogy hibázott, hanem a megcsalt férjet halálra boszantják.