Part 16

– Ezt a levelet, és az általad küldött lingámot, egy vég olyan selyemszövettel, melyre arany sárkányok vannak szőve, elküldjük az első nődnek. Követem indul azonnal a hajóra; mondá Zeib-Alniffa. Én azt hittem, hogy már most ezzel hát egészen el van hárítva közülünk annak a kellemetlen kivont kardnak az akadálya.

De csalatkoztam, mert az estebédnél ismét nem mondta Zeib-Alniffa az asztal fölött Bazava áldását.

– Hát mire vársz még? Nem kértem-e már első feleségemtől, hogy adja beleegyezését új nősülésemhez? Nem találkoztam-e vele? Nem adtam-e oda neki a lingámot?

Zeib-Alniffa mosolyogva válaszolt:

– Valóban, mind azt megtetted. Hanem ő nem adott neked még semmit. A míg az ő helybenhagyó levele kezemben nem lesz, addig én nem mondhatom el a Bazava áldását az asztal fölött.

– Hát én nekem addig mindig a paradicsom kerítésén kivül kell a virágillattal táplálkoznom, a míg a követünk a tengeri útat kétszer megcselekszi?

– Csak egyszer. Ő visz magával néhány hímgalambot, azokból a zöldtollúakból, a miket vőlegénygalambnak hínak. A mint első feleséged megírja a helybenhagyó levelet, azt egy ilyen galambnak a szárnya alá köti és az a galamb két nap alatt Hollandból ide repül. Tehát csak az odavaló útat számítsd.

De nekem az is hosszú idő volt. Azon kezdtem gondolkozni, hogy majd nem sokat kérdezem én, hogy mit mond a Civa, a Brahma, a Visnu, meg a többi sok kezű, sok lábú istenség?

(– Hát Jehova? Te gazember! kiáltá közbe a soltész, méltó felgerjedéssel.)

– Sehol sem tiltja a több feleségtartást! Jákob patriárkának volt kettő, szent Dávidnak négy, Bölcs Salamonnak ezernégyszáz! Hanem hát kár lesz a drága időt vesztegetni azzal, hogy itt most dogmatikus vitákba elegyedjünk. Az én útam sietős! Úgy sem lett semmi az én elbúsult szándékomból; mert én száztiz napot és éjszakát töltöttem együtt a bübájos szép Zeib-Alniffával: együtt étkeztünk, egy mennyezet alatt aludtunk; de soha sem jutottam annyira, hogy csak a kezét megszoríthattam, vagy az ajkait megcsókolhattam volna.

(– No, azt szeretném megérteni, hogyan történhetett? mondá a nagyherczeg.)

– Kivánja kegyelmességed, hogy mind a száztiz napnak és éjnek a változatos történetét előadjam?

(– De hisz azt el ne kezdd! kiálta közbe a soltész. Csak úgy summázva add elő.)

Föltettem magamban, hogy abból az álomitalból többet nem hörpentek föl, a melyik a múlt éjjel a Danesh tündér hátára ültetett, s azt meg is mondtam Zeib-Alniffának.

– Jól van, tehát készítek neked olyan italt, a mi egész éjjel ébren fog tartani.

Ezt már óhajtottam.

Mert Kelet-Indiában a mindenféle philtrakészítés igen magas tökélyre van emelve. Van olyan szer, a mitől a legcsendesebb kedélyű ember feldühödik és harczi kedvet kap, ezt «bang»-nak hívják; a békeszerető elefántokat a «khanverd» czukorbafőtt liktáriumával oly verekedő kedvre tudják hangolni, hogy azok egymással párharczot vívnak a shah vendégei mulattatására, a «kherat» italtól költővé lesz az ember, a legegyügyűbb ficzkó meséket mond s azokat versekbe szedi folyvást, a «mhovak» virágtól, a mi mannakép hull a fáról, a míg azt eszi a nép, olyan engedelmes kedélyű lesz, hogy csak akkor lehet rajta megvenni a «nazzerani» adót; a dacutok olyan mérget tudnak a forrásokba tölteni, hogy az utasok elalusznak tőle. Ezúttal én velem Zeib-Alniffa a «panzopari»-t kóstoltatá meg; a mi nem ital, hanem valami rágószer, s az a tulajdonsága van, hogy még a részeg embert is úgy kijózanítja, hogy csupa bölcseség fészke lesz a koponyája.

Akkor aztán elkezdett velem csupa okos dolgokról beszélni.

– Látod, mondá, még azzal, hogy én téged férjül választottalak, nincs bevégezve az, hogy te valósággal az légy, a mi én vagyok, uralkodó. A nép még most csak «Ráná»-nak nevez; még nem ismeri el, hogy te «Rájah» vagy. Ez pedig nagy baj; – mert van még egy «Ráisz» is, a megholt férjem fia, s a míg belőled Rájah nem lesz, ez mindig elsőséget tart a trónhoz.

– Ez bizony tökéletesen igaz; de hát mit kellene csinálnunk?

Az én szép Zeib-Alniffám aztán elmondta előttem az egész tervezetét, mely szerint az uralkodásunk alá adatott tartományt valóságos hűbéri meghódolásra lehet rábírnunk. Ez eltartott reggelig, s én józan és higgadt voltam ez idő alatt, hogy még azt is megláttam, hogy az én hasonlíthatlan szépségű Zeib-Alniffámnak a balorczája közepén egy lencseszemölcs van, a mit eddig soha sem vettem észre, aztán meg, hogy iszonyú sokat tud beszélni. Alig vártam, hogy megvirradjon. Nincs kijózanítóbb philtra a világon, mint mikor az embernek a felesége folyvást jó tanácsokat osztogat.

Az indusoknál pedig ez bevett szokás. Igazi indus «szing», a hogy ott a nemes embert hívják, semmit nem kezd, mielőtt a feleségétől tanácsot nem kér, sőt a magas rangú «csakúr»-ok, a mik olyanok, mint nálunk a bárók, a hozzájuk intézett kérdésre sem adnak addig feleletet, a míg a feleségeiktől meg nem tudakolták, hogy mit feleljenek? «Vajjon minő idő lesz délután, Gholem Szing?» «Majd szólok erről a feleségemmel». Délután aztán feleletet ad rá: «Pompás, derült idő lesz, Utsár Szing!» s meg lehet, hogy már akkor szakad a zegernye-zápor.

Másnap hozzáfogtunk a tartományunk bekörutazásához, a mi megkivántatott az én Ránából Rajáhvá emeltetésemhez.

Egész dandárt képezett a menet, mely fejedelmi körjáratunkat kisérte lóháton, tevén, elefánton. Mi ketten, a begum és én, elefánton utaztunk. Még pedig egymástól elkülönítve; mert azt az indus etiquette meg nem tűri, hogy férfi és nő egy «szováriban» üljenek egymás mellett, ez a neve az elefánt hátára kapcsolt mennyezetes hintónak. Az előcsapattal ment a begum, az utócsapattal pedig én magam, s az elefántom hátára volt csatolva egy jó bronz sugárágyú, a mi nagyon czélszerű úti szerszám volt azon kéjkiránduláshoz, a hol százféle rablónépen keresztül kellett kierőszakolnunk a szives fogadtatást. Én az egész idő alatt csak úgy találkozhattam a feleségemmel, hogy az egyikünk az egyik elefánton ült, a másikunk a másikon.

Résztvettünk az indus népség mindenféle ünnepében. A «kigyók tiszteletén», a «kókuszok imádásán» mind végig kitartottunk; a Moharram búcsujánál magunk is belegázoltunk térdig a Ganges szent vizébe; a Holica ünnepén hagytuk magunkat az őrült guszszainek és fakirok által veres porral telehintetni; a Ganéza ünnepén személyesen osztottuk ki a «nuzzart» és fogadtuk el a «Khillát»-ot, a mi mindkettő ajándékot jelent: az elsőt a fejedelmek adják az alattvalóknak, a másodikat a jobbágyok az uralkodóknak s a miknek kicserélése nélkül nincsen elismerve az uralkodói viszony.

Sorra látogattuk a nép hagyományos szent helyeit a bálvány szobrokkal megrakott chaitiákat, pagodákat, gambiákat és baolikat, a mik részint templomok, részint temetkezési helyek; a jainászok állatkórházait, a hol az indusok beteg kutyákat, macskákat, ökröket, nemkülönben hollókat, szarkákat és pulykákat ápolnak, a naussnik városait, a mikben nem lakik más, mint nőszemély: a bayadérek, a férfi csak vendég, s a bayadéreknek szabadságukban áll a királyok tanácstereméig behatolni, s a míg azok a minisztertanácsot tartják, az alatt énekelni és tánczolni.

(Ez Istenucscse jó szokás! mordult közbe a nagyherczeg. Aztán igazán szépek-e azok a bayadérek, héj?)

– Valóban elbájolók, kegyelmes úr; öltözetük csupa selyem és kashmir, aranynyal és igaz gyöngyökkel hímezve, mezítláb járnak, de lábaik ujjai drágaköves gyűrűkkel terhelve. Ruhájuk dereka ép olyan hiányos, mint a mi hölgyeinké, csak azzal a külömbséggel, hogy a míg delnőink ruhadereka a vállakat és kebleket hagyja fedetlen, a mi igen természetes, az indu bayadérek ugyanazt felhúzzák a vállaikra és kebleikre egészen, s mi azontúl következik csipőig, azt hagyják csupaszon, a mi nem kevésbbé természetes.

(– No elég volt már ezekből az allotriákból! förmedt rá a soltész haragosan. Most meg már a pogányok divatjáról kezd el disserálni!)

Magunk is tartottunk nagyszerű látványokat a nép mulattatására, elefántok harczát elefántokkal és emberekkel, mik közül az elsőt «muszti»-nak, a másodikat «szatmári»-nak hívják; indus oroszlánok viadalát vadkanokkal, és szarv-orruak tülekedését egymás között. Viszont a mi tiszteletünkre a barátságos nábobok rendeztek lámpás ünnepeket és sakkjátékokat, a miken eleven alakok képezték a sakkfigurákat.

Bejártuk tartományunk legrejtélyesebb vidékeit, a hol a thugok laknak, a kiknek vallásuk parancsolja, hogy az utasokat megfojtsák; a Bhilek vidékét, a kik nem ismernek más isteneket, mint a nyavalyákat; a majmok telepeit, a hol nem lakik más nép, mint a négykezűek, a majmok királyát «Lengur»-nak hívják és a lakóit, majom-embereknek, a kik beszélnek, de ruhát nem viselnek.

Fejedelmi körutazásunk minden napja új meg új bámulni valót hozott. Ha elhagytuk a «hét bölcs városát», következett a «királyok temetkezési városa», egy város, melyben nincsen más, csak templomok, és minden templom alatt egy király nyugszik, és senki más nem lakik a városban. Azután jött a búcsujárás a Buddha fájához, (mert ámbár mi a Civa valláshoz tartoztunk, de alattvalóink többségének megnyerése végett a Buddhának is kellett áldoznunk.) Innen elmentünk a «bölcsesség kútjaihoz», melyeknek templomait azon bayadérek őrzik, a kik menyasszonyfővel lettek özvegyekké, s a kiknek csak a templomban szabad bayadéri mesterségüket gyakorolni mint istentiszteletet.

(– Csinos templomok, mondhatom! mordult közbe a soltész.)

(– De a liturgiájuk nem lehet unalmas, jegyzé meg a nagyherczeg.)

– Mindezen napok alatt nem láttam én az én felséges feleségemet másképen, mint a trónusán ülve, vagy elefántháton, vagy palankinban hordatva, a mikor én is rendesen másik trónon, elefánton, vagy palankinban kuczorogtam; még csak diskurálni is alig volt alkalmunk egymással.

A száztizedik napon végre visszakerültünk a fővárosunkhoz. E nap reggelén az indulás előtt Zeib Alniffa levelet küldött hozzám, melyben azzal örvendeztetett meg, hogy szent fogadalmunknak, melyet nálunk «szent József házasságának» neveznének, a mai nappal vége jár. Postagalambunk azóta visszaérkezett a várt engedélylyel. A midőn városunk kapujához fogunk érni, az ország előkelői, a «Ráók» és «Szing»-ek és a bölcsek, a bonczok és a szentek a «guszszainok» egész pompával fognak elénk kivonulni s engemet ünnepélyesen fognak, mint «rájah»-t üdvözölni, a mire e körúttal rászolgáltam. Akkor azután következik egy nagy fejedelmi lakoma; a mit bevégez az «Utterpán»-ajándékozás: a mi abból áll, hogy minden vendég kap egy selyem-zsebkendőt, a mit maga a király öntöz meg rózsavízzel, ő pedig a maga utterpánjait a királynétól kapja meg, a kitől azután a boldog férj a «zenanah»-ában kérheti a rózsavízlocsolást. A zenanah pedig az a hely, a hová csak a férjnek és a feleségnek szabad belépni: ez a boldog családi szentély.

Megvallom bűnömet, uraim; dicsőségem érzete, s boldogságom előérzete annyira eltölté a lelkemet, hogy nem jutott eszembe sem a Civa istenhez felfohászkodni, a ki mindezeket adta, sem a Jehovához, a ki elveheti.

De egyéb bűnöm még ez ideig nem volt. Az a fakir, a ki egy cserepet hord a fején, mindaddig, a míg az abba ültetett narancsfa kivirágzik s gyümölcse megérik, s éjszakára egy fához kötteti magát, hogy állva aludjék, nem szenved annyit, mint én, a ki az asszonyok legszebbikét hordtam a tenyeremen száztiz napig, a nélkül, hogy annyit mondtam volna neki: «édes!»

Itt volt hát az utolsó nap! A város előttünk állt; aranyozott tetejű palotái a meleg ködön keresztülragyogtak elénk. Már láttam a piacz közepén fölmagaslani a «baolit», mely alatt fekszik a «háromlábú tehén» gránitból faragva, melyről azt vallja minden igazhivő, hogy éjfélkor fölkel és elmegy legelni; már láttam a pompás faragványú kapukon kitódulni a sokaságot, mely ragyogó fegyverzetében, lóháton és tevepúpon ülve, közeledett elénk, a lovasokkal vegyest tódultak a bayederek és fakirok: itt minden díszmenetben együtt jár az igazgyöngyös, csotárját rázó paripa, meg a meztelen tagjait mutogató koldus, a brahminok, meg a tánczosnők; arany, drágakő, szépség, virágok, aztán rongy, piszok, nyitott sebek összekeverítve.

Zeib Alniffa, mint rendesen, az úti kiséret élén haladt a maga elefántján, én pedig a kiséret végén, úgy, hogy egy jó ágyulövésnyi távol választott el bennünket egymástól. Mikor a szemközt jövő lovascsapat odaért a begum elefántjához, hallottam valami nagy néprivallást, de nem tudtam az értelmét kivenni, csak azt láttam, hogy erre Zeib Alniffa a szovariban felállt s heves taglejtésekkel kezdett el szónokolni.

Ezalatt azonban egy fakir oda furakodott hozzám. A legrútabb példány, a milyent valaha láttam. Ennek úgy látszott, hogy fogadása tartotta, hogy tíz esztendeig le nem vágatja se a haját, se a körmét.

– Mit akarsz? kérdezém tőle.

– Azt, hogy végy föl magadhoz, felelé a fakir, oda akarok melléd ülni a szovariba.

A fakirnak, az indus szentnek a kivánságát pedig teljesíteni kell, akármit kér; kivált ennyi nép szemeláttára. Lehajoltam hozzá, belemarkoltam az üstökébe, hogy megkönnyítsem neki a fölmászást s aztán oda ültettem őt mellém a szovariba.

– Jól jártál, hogy teljesítetted a kivánságomat, mondá a fakir; mert most az életedet mentem meg. Tudd meg, hogy a míg távoljártatok, a városban lázadás ütött ki. Az összeesküvők letették a Begumot a trónról, s helyette kikiáltották rájahnak az első férje, Szumro Sah fiát, Deli Szingh Raiszt. Az elfoglalta a várost, megvesztegette a hadsereget, hogy mind melléje álljon; a kik a te hiveid voltak, meg a Begum tanácsosai, azokat mind kivégezteté: te rád is az a sors vár, ha kézre kaphat.

Nem akartam az őrültnek hinni. Hanem aztán hinnem kellett a saját szemeimnek. A következő pillanatokban azt láttam, hogy az én kedves Zeib Álniffámat durva férfi kezek megragadják s lerántják az elefántról, azután kezeire, lábaira lánczokat verve, gyalog hajtják őt a város kapuja felé, a szemtelen nautsnik hadától csufondárosan körültánczolva, míg az üresen maradt szovariba egy férfi alak kapaszkodik fel, az uralkodói gyöngyös süveggel, gyémántos kócsaggal a fején; a gyalázatos kicsapongó rossz fiú, derék apja után királyfi, de eredetére csak olyan német «Bursch», mint magam; s a ki mégis letaszít a trónról engem, s lánczra vereti az én nőmet, a Begumot: egy hősnőt, a császár megszabadítóját, országa újjáteremtőjét, csak azért, mert a gazember kész volt a Buddha vallására áttérni, míg a Begum a Civa vallást fogadta el. S ez elég volt, hogy azt a barom népet magához térítse.

(– Valóban, ilyen dolog Európában nem történt még soha! Jegyzé meg a nagyherczeg.)

– Elkeseredésem nem ismert semmi határt. Így elveszteni egy pillanat alatt országot és feleséget; megfosztatni hatalmamtól és szerelmemtől, látni, hogy rabolja el egy gyáva ficzkó kincseimet, mik közt Zeib Alniffa volt a gyémántcsillag, több volt, mint a mennyit keresztyéni türelem és civai hülyeség vállvetve elviselhet; odaugrottam a sugárágyúmhoz, mely a szovarihoz volt csatolva s neki irányoztam azt a másik elefántnak.

Az új rájah ott szónokolt a körüllevő fényes és piszkos sokasághoz, két keze szörnyen hadonázott, parancsokat osztva: jól czélba vettem ő felségét. Az ágyu eldördült, s a következő perczben már nem volt se korona, se fej a deklamáló alak vállai között, csak a két keze hadonázott még, parancsokat osztogatva.

Ekkor aztán megfordítottam az elefántot s elvágtattam, a milyen gyorsan az csak vinni tudott. Sokáig üldözött egész lovas csapat, hanem én az elefántommal a dzsungál bozótjai közé vágtam, s míg az a sűrű berken keresztültört, a lovasok elmaradtak mögöttem, az éj végre elvont a szemeik elől. Az életemet megmentettem; de csak a meztelen életet. Nem volt semmim, és nem voltam semmi.

(– De igenis voltál valami, szólt bele a soltész; két nő férje és egy király gyilkosa.

(Minorem nego; majorem non concedo! veté ellen a herczeg. Miután a második házassága csak «Szent József házasság» volt, annálfogva annak az esete nem involválhat bigamiát; a mi pedig a királygyilkosságot illeti, qui bene distingvit, bene docet; királygyilkosság az, a mit egy alattvaló követ el egy koronás fő ellen; de mikor egyik király öli meg a másikat, az nem «regicidium»; hanem «ordalia», fegyveres istenitélet s ezt törvény és usus és pactum conventumok sanctionálják és ratificálják. Submergantur!)

– (Tudtam! csattant fel a soltész, hogy ha beszélni hagyjuk a gazembert, három ilyen capitale delictumból, minő az indololatria bigamia és regicidium, olyan tisztára mossa magát, mint a szűz Susánna.)

– De hát mi hasznom volt mind ebből a dicsőségből? Én csak azért jöttem ide, hogy kapitányi rangot szerezzek magamnak; nem akartam én királylyá lenni. Mert sokkal jobb dolog nyugalmazott kapitánynak lenni, mint exkirálynak. A rájah hívei nagy díjt tettek a fejemre. Elfutottam a Bandzsári faj közé. Ennek nincs állandó hazája, hanem egyre kóborol a Gangestől az Indusig, s a tengertől a Dhawalaghiri hegyig. Tökéletes hasonmása a mi czigányainknak. Ezek közül akartam magamnak hadcsapatot alakítani, hogy majd azzal visszahódítom az országomat s kiszabadítom a fogoly királynémat.

Nem volt a vállalatomon Isten áldása. A bandzsárik fejedelme, mikor már indulóban voltam a hadaival, jobbnak találta én velem magammal vásárt ütni s minthogy az angolok is vérdíjt tűztek ki a fejemre, eladott nekik készpénzen s az én nyomorult fejem oda jutott vesztére, a hol a legnagyobb veszedelem várt rá: az angol keletindiai társaság kezébe. Ott azután megtanítják az embert imádkozni, ha sehol sem.

KILENCZEDIK RÉSZ. A TENGEREN.

I. A KALÓZ.

Engem nem tiszteltek meg azzal az angolok, hogy a krokodilusok tava fölé akaszszanak fel kaliczkába. Ez a mulatság csak a benszületett igazi shahok és rájáhk számára volt fentartva. Minden hosszas teketória nélkül elszállítottak Bombayba, s ott hajóra tettek még ötven más magamforma úri emberrel, kik mind Európából kerültek ide, a keletindiai náboboknál szerencsét keresni; a kiknek az volt a főbűnök, hogy francziák, németek, hollandusok vagy spanyolok voltak. A keletindiai angol társaság jogot formált magának mindezeket összefogdostatni, a megriasztott nábobok által (a kik maguk is mind megvesztegethető, gyáva gazemberek) kiadatni s azután egy csomóban valamennyit elküldeni Uj-Caledoniába.

De hát kérdem én kegyelmességtektől, hogy midőn én abban a rozzant kutterben egy velem egyenrangú spanyol hidalgóval egy padhoz lánczolva izzadtam az evezőfeszítésben; Murder kapitány pedig azalatt osztotta a födélzeten a parancsot, hogy Új-Caledonia helyett, a sokkal gonoszabb Új-Seeland felé vitorlázzanak s a míg a keletindiai társaság a deportáltak számára becsületes kétszersültet, füstölt húst és brandyt utalványozott, s annak az árát Murder kapitány föl is vette, nekünk mégis nem adott egyebet száraz halnál, meg poshadt viznél, hát akkor melyikünk volt a kalóz? ő-e vagy én? Ki rabolta ki a másikat a tengeren? ki élt vissza a tengerész törvénynyel? Én-e, vagy ő?

(– Átkozott a lelke! kiálta fel a nagyherczeg, nagyot ütve botja végével a földre. Murder kapitány volt a kalóz!)

No csak azt akartam constatálni; mert a jogtalan erőszak ellenében minden törvény szerint jogosult az önvédelem. A mint mi szegény deportáltak vettük észre, hogy hajónk folyvást dél felé közeledik, a mit a csillagok állásából kivehettünk, azon fölül a skorbut is kiütött közöttünk a rossz élelmezés miatt, s ha panaszt emeltünk, korbácsot kaptunk a hátunkra, elvégre összeesküdtünk, hogy egy éjjel megszabadítjuk magunkat a lánczainktól s elfoglaljuk a hajót. Jogunk volt hozzá. Mi voltunk a felperesek, a hajótulajdonos volt a jogbitorló.

Az én hidalgó társam nagy praktikus volt ebben a dologban. Megtanított bennünket rá, hogyan lehet a békókat, mint a keztyűt vagy a csizmát lehúzni az embernek a kezéről, lábáról. Az igen szép tudomány. De nem adom ingyen.

(– Pedig pénzért nem veszszük meg, nem akarjuk hasznát venni! tiltakozék a soltész.)

Mi tehát egy éjszaka, kiszabadítva magunkat a lánczainkból, fölrohantunk a födélzetre, az álomittas legénységet megkötöztük, a nélkül, hogy vért ontottunk volna s uraivá tettük magunkat az «Alcyon»-nak. Már most kérdem kegyelmességteket, lázadásnak nevezhető-e e cselekedet? Mi nem voltunk a keletindiai társaságnak rabszolgái, nem voltunk hadifoglyai, nem voltunk gonosztevők. Nem volt neki semmi joga bennünket hajóhoz lánczoltatni és deportáltatni. De épen elitélendő Murder kapitány magaviselete, ki velünk, szabad urakkal, úgy bánt, mint néger rabszolgákkal, egész héten hallal tartott bennünket, holott nem voltunk mindnyájan pápisták s pénteken azért is füstölt húst adott ennünk, holott csaknem mind pápisták voltunk.

(– De megérdemelte, hogy felakaszszátok érte a legmagasabb árbocz fájára! förmedt fel méltó indignatióval a nagyherczeg.)

No lám, és mi még sem tettük azt! Az igaz, hogy csak azért nem tettük, mert nem foghattuk meg. A mi igazságos jogaink kivivásának aktusa alatt a bűnterhelt kapitány, vétkei súlyának érzetében, lemenekült a hajó lőporos kamrájába s azzal fenyegetőzött, hogy ha őt meg akarjuk fogdosni, a hajóval együtt a levegőbe röpít valamennyiünket. Mi tehát alkudozni kezdtünk vele. Megmondtuk neki, hogy nem bántjuk, de el fogjuk hagyni a hajóját mindannyian, a kik deportálásra vagyunk szánva. Erre azt mondta, hogy vigyen bennünket az ördög. Akkor azután huszonnégy órai fegyverszünetet kötöttünk.

Legelső dolgunk volt…

(– Jóllakni… előzé meg a soltész.)

Igen is, jóllakni és még nagyobbat inni rá. Megszolgáltuk. Azután a nagy dereglyét a vízre bocsátottuk, elláttuk árboczczal, vitorlákkal, áthordtuk rá a mennyi kétszersültes láda, meg italkás hordó belefért, egy ágyút a hajóról felállítottunk a dereglye orrában, fegyvert, töltényt összeszedtünk; azután a kutternek vitorláit, köteleit összevagdaltuk, az ágyúit a tengerbe hánytuk, hogy üldözésünkre ne indulhasson, a földabroszt, compaszt, távcsöveket elvittük magunkkal s azzal, felhasználva a szép holdvilágos éjszakát, minden bucsúvétel nélkül elhagytuk a hajót. Hogy talált haza azután Murder kapitány a maga Alcyonjával? a felől biz én elfelejtettem kérdezősködni.

Ötvenen voltunk a dereglyén, menekülő deportáltak, ötféle európai nemzet. Minthogy egyedül én voltam, a ki mind az ötnek a nyelvét beszéltem, azért engem választottak meg hajópatrónusnak, a ki abban külömbözik a hajóskapitánytól, hogy ez mindenkinek parancsol, míg amaz csak azt hajtja végre, a mit társai elhatároznak.

(– Értjük, mirevaló a subtilis distinctió? szólt a soltész. Hogy ha valami subscus talál esni, legyen kire kenni a hibát.)

Igazán bámulom kegyelmességednek éles elméjét, hogy mindent egyszerre kitalál. Nem volna pedig semmi szükségem e superflua cautelára, miután a mi társaságunk semmi olyan dolgot el nem követett, a miért az árboczrúd igazságtételére rászorult volna. Czélunk az volt, hogy valahol a Florida, vagy a Filippina szigeteken kikötünk, s ott alakítunk egy szabad köztársaságot.

Tervünknek azonban nem egy várt akadály lépett útjába. Alig vesztettük el szemünk elől az Alcyont, a midőn oly szélcsend fogott elő bennünket a tengeren, hogy a vitorláink csak úgy lankadtan lógtak le a rudakról; csupán evezéssel tudtunk előre hatolni. A szélcsend napokon át tartott, legkisebb szellő nem fodorozta a habokat s nekünk ez alatt az élelmiszereink tisztára elfogytak.

(– Hiszen most mondtad, hogy minden élelmiszert elhoztatok az Alcyonról, mondá a soltész.)

A «minden» épen fele a «sok»-nak, és épen tizedrésze az elégnek. Ha az élelmiszer volt a «sok», de a hozzá való száj volt a «több» s a többet a kevesebből kivonni tiltja az algorithmus.

(– Ez való szent igaz, szólt a nagyherczeg; nyolczat a hétből ki nem vehetek, kérek kölcsön…; no hát kitől kértetek kölcsön?)