Part 15

A Szumro Begum erős kézzel ragadta meg a kormánygyeplőt, férje rendes hadseregét megszaporította, ágyúi számát negyvenre fölvitte s a hadgyakorlatoknál maga vezényelt személyesen, tüzes paripáján, vagy csataelefántján ülve; nem sokára megtanulták a szomszédok fegyveres kezét tisztelni, a császár pedig az eszéhez bízni; oly nagy lett a befolyása, hogy az ő tanácsa döntött az udvar elhatározásainál.

S az ilyen keleti tanácskozások nagyon furcsa természetűek. Mikor Gholan Kadir, a császár kegyencze, észreveszi, hogy befolyása csökken a Szumro Begumé miatt, akkor beront a fővárosba a vezénylete alatti rohillasereggel s elkezdi a császári palotát ágyúztatni. Az ágyúszóra aztán hirtelen összeszedi Szumro Begum a maga csapatjait, összefog a császári herczeg Jewán Bukkal, visszaágyúztatja Gholam Kadirt s kiszabadítja a saját palotájában megostromolt császárt, akkor aztán szépen eszükre térnek a harczoló felek s kiegyeznek. Ez még a lengyel diætánál is praktikusabb módja az alkotmányos tanácskozásnak.

A belső zendüléstől megszabadult császár azután időt nyert a külellenségek felé fordulhatni. A zűrzavar alatt elfoglalta Kuli khán Ghokul Gúr várát: azt vissza kellett foglalni.

Hadserege volt hozzá elég nagy számú, csak vezérei lettek volna. De hiányzott a «Szumro». Csak a «Szumro Begum» volt itt és még az is többet ért valamennyi vezérénél. Három hétig ostromoltuk már Ghokul Gúr várát s a parancsnok alkudozni kezdett a feladás végett. A császári sereg ez alatt neki adta magát a dőzsölésnek; egy éjjel aztán, mikor gondtalanul álomnak hajtá mindenki mámoros fejét, a közelben táborozó Kuli khán rajta ütött mongol lovasságával a császári táboron s az álmából fölriadó sereget tetszése szerint kezdte mészárolni. A fölgyujtott sátrak fényénél a rémületes öldöklés képét a várőrség is megláthatá; arra az is kirontott a kapukon; előhozta az ágyúit s hátulról támadva meg a császáriakat, vészt, rémületet szórt a hadtömegeik közé. A császár sátorát széttépték a golyók, s a palankinhordozói közül kettőt megöltek; gyalog kellett futnia, s nem is tudta hová? két tűz közé volt szorítva. És bizonyára veszve lett volna a gonosz éjjeli csatában Sah Allum minden hadastól együtt, ha ott nincs Szumro Begum, a maga kis csapatával, a mit európai tisztek tartottak jó fegyelem alatt.

A vész hírére a hős királynő maga rögtön palankinjába ült, s a hirtelen kéznél levő testőrcsapattal, – alig volt száz ember, – meg a vezényletem alatti ágyúüteggel a legveszélyesebb helyére rohant az ütközetnek.

Mikor elértük a kirohanó várőrséget, a délczeg amazon csak azt a szót mondá nekem:

– Cselekedj, a hogy én cselekszem!

Azzal kiszállva palankinjából, lóra kapott s a kis testőrcsapatja élén rárohant a várőrségre. Én tudtam a magam dolgát. Ágyúimat úgy helyezém el, hogy azoknak a kartácsai mindenütt az előre rohanó királyné útját seperjék tisztára, míg másfelől jól irányzott tekéim az ellenfél ágyúit törték össze. Az néhány percz mulva hanyathomlok rohant vissza a vár felé; de Szumro Begum egyszerre ért oda vele a felvonó hidhoz, s a kinnszorult vezért elfogta s a várba behatolt és azt is elfoglalta; hozzám vissza csak tized magával tért a királynő: testőrei többi részét a várban hagyta őrségül.

– Most menjünk a császárt megmenteni! kiáltá, s az alatt egész rendbe állított dandárjának élére állva, vágtatott az egész harczvonalban dúló ütközet színhelyére. E zárt tömeg és ütegeinek pusztító tüze megtörte Kuli khán hadát, a császári derék had összeszedte magát, feltüzelve egy hős asszony példája által, visszafordult s tönkreverte az ellenséget. A fölkelő nap teljes diadalunkat világítá meg. El volt foglalva a vár, s le volt verve az ellen.

Sah Allum az egész hadsereg előtt ölelte keblére a Szumro Begumot, s e dísznevet adá neki: «legkedvesebb leányom.»

Azt sem tartózkodott kimondani valamennyi vezére előtt, hogy ennek a derék asszonynak köszönheti egészen mind maga, mind a vele együtt harczolt hat császári herczeg és az egész hadsereg megszabadulását.

Erre aztán a Szumro Begum, asszonyi szemérmes elpirulással, így felelt:

– Nem az enyém az egész dicséret: nagyobbik része azt a vezéremet illeti, a ki ágyúim tüzét intézte. Őt jutalmazd meg.

S e szókkal engem mutatott be a császárnak.

Sah Allum azt felelte rá:

– Légy te magad az ő jutalma.

S saját császári kezével vezette oda hozzám a csodálatraméltó szép arát; tulajdon gyűrűjével jegyezve el őt a számomra, s egyúttal kinevezett a Szerdhána tartomány együtt uralkodójának a Szumro Begummal «Maharadzsa Kong» név alatt.

Így lett én belőlem nem «alhadnagy», hanem alkirály.

(– S ez mind az utolsó szóig megtörtént igaz dolog? szólt közbe a soltész.)

– Ahogy megolvasható a delhii udvari krónikákban és még több is ennél.

(– Halaszszuk a többit holnapra! szólt a nagyherczeg. Ma érjük be azzal, hogy egy andernachi cserzővargának a fia felkerült a delhii császárság Szeharunporei országa Szerdhána tartományának királyi trónjára. Ennél többet egy napra nem lehet tőle követelni).

A BÁLVÁNYIMÁDÁS.

Másnap folytatá a vádlott:

– Szép lett volna ez így nagyon. Kaptam egy országot húsz lak-rupia jövedelemmel, hozzá egy csodaszép királyi feleséget, olyan szemekkel, a mikhez hasonlítható drágakő nincsen; hanem egy nagy baj volt: hát a másik feleséggel mi lesz?

Mindenképen utamban volt a vallás s ezt a Szumro Begum előtt be kellett vallanom.

(– Én bizony nem látom át, hogy miért kellett bevallanod? szólt közbe a soltész. Hazudtál te már azelőtt is eleget, nagyokat is. Ez is elfért volna a többi között.)

Ne méltóztassanak kegyelmességtek elfelejteni, hogy az apám szomorú temetésénél fogadást tettem, hogy ezentul istenes életet élek és soha az igazságtól eltérő szó ajkamat el nem hagyja, s az a koporsószegből kovácsolt gyűrű folyvást ott szorította a hüvelykujjamat s figyelmeztetett fogadásomra.

Én tehát kötelességemnek tartottam a Szumro Begum előtt fölfedezni, hogy nekem már van egy törvényes feleségem Hollandiában, a kivel nemcsak a fölbonthatlan sakramentum köt össze, hanem még az a remény is, hogy visszatértemkor keblén fogom találni kis gyermekemet, a kit tehát, még ha elhagyhatnék is, el nem hagyok.

A szép királynő nemhogy megneheztelt volna ez őszinte vallomásomért, sőt inkább nagyon felmagasztalt érte.

– A ki ilyen hűséges a távollevőhöz, az bizonyosan hűséges fog lenni a közellevőhöz is. Az akadály nagy, de nem elháríthatlan. Csak a vallás van közöttünk: az pedig megváltoztatható. Ha katholikusok maradunk, akkor második nőt nem vehetsz, a míg az első él; mert ez a kétnejüség vétke volna; ha pedig a Brahman hitre térünk át, akkor nekem, mint asszonynak, trónon ülni, mint özvegynek újra férjhez menni tiltják a szent könyvek. Hanem van a két vallás között egy harmadik, a «Civa»-hit, országunkban bevett felekezet, a dzsangámok hitvallása. A dzsangámok csak egy istent hisznek: a «Civát», annak a képét hordják a karjukra akasztva, a Lingám-bálványt. Ezek nem ismernek el rangkülömbséget ember és ember között, mint a brahmanhitüek, az asszonyt nem tartják lelketlen állatnak, hanem mikép a keresztyén vallás hivei, minden embert egyenlőnek vallanak. A dzsangám hit szerint lehet egy férjnek több feleséget is venni, még idegen nemzetbelit is, és szabad velük egy asztalnál étkeznie, ha a próféta Bazawa asztaláldását elmondták az étkek fölött. Ha erre a vallásra térünk át mind a ketten, akkor elvehetsz feleségül engem s megtarthatod a régit: tisztelet és szeretet megosztva is egész marad.

Meggondoltam a dolgot. Egy egész ország sorsa függött elhatározásomtól. Az egyik oldalon egy nép, mely uralkodásomtól várja fölvirágozását, másfél millió tallér évi jövedelem, egy dicső hölgy, ifjúságtól ragyogó arczczal, deli termettel, szerelemtől lángoló szivvel, ki minden áldozatra kész érettem s a paradicsom minden gyönyörét kinálja ajkaival: a másik oldalon pedig a római pápa, a szent Péter kulcsaival… ugyan kegyelmes uraim, ha önökre lett volna bizva a választás, melyik után nyultak volna?

(– Elmenj, perversus nebulo! kiálta rá a nagyherczeg, még minket is bele akarsz vonni a condolentiába! persze, hogy mi is úgy tettünk volna, mint te. Soltész uram is hamarább megcsókolta volna a szép menyecske száját, mint a pápa papucsát, kivált ott az Isten háta mögött, Szeharunpore ország Szerdhána tartományában. Bálványimádó lettél. Nem tehettél másképen. Lelked rajta, számolj érte a más világon. – Ez a bűnlajstromból törültessék ki neki!)

Még a soltész sem tudott ennek ellentmondani. Eleinte ugyan csak szedegette komoly ránczokba az arczát; de végre ő is hagyta nevetésre futni az ajkait, a többi biró urak példájára s a gazembernek kénytelen volt elengedni a bálványimádás főbenjáró nagy vétségéről szóló vádat.

Kegyelmes uraim, tudjátok meg, hogy kettős házassági bünöm fölött igazságosan itélhessek, minő más élet, más világ van ott, a hova a sors engem elvezetett.

Maga az ég sem az, a mi minálunk. A hollandi nap még holdvilágnak sem járná meg rajta. A lángözönlő ég fölforralja a vért és az agyvelőt s a páráktól teljes lég phænomenonokat mutogat, mik a lázálmak phantasmagoriáit elevenítik föl, hármas napok, tűzkeresztek jelennek meg az égen, s délibábok, a mik fölfordított városok képeit mutogatják; néha támad olyan borulat, melytől minden tárgynak elvész a szine. Erdők, házak és emberarczok egyforma okersárga szint vesznek föl, mintha meghalt volna a világ, s majd mikor megered a zápor, az olyan, mintha tűzeső hullana alá az égből, szikrák, zsarátnok, olvadt láng özöne; máskor meg a felhőszakadás véreső képében jelen meg, biborfénynyel árasztva el az egész vidéket. Aztán forró napokon, mikor a pórok az uton végig futnak, (mert uri rend soha sem fut, nyáron nappal nem is jár a szabadban) akkor a lábaik által fölvert por úgy tünik elő a napsugárban, mintha lángok között járnának, mint a pokol elkárhozottai.

És aztán ez a föld maga, mely a mi hollandi üvegházaink növényeit, mint őserdőt tenyészti elő, a hol a mi cserépben ápolt dísznövényünk irtatlan bozót, búvhelye a tigrisnek, s a napsugárban bujálkodó növényzet ambra illatától ittas maga a levegő. A százféle gyümölcs, mely az év minden szakában érik, megmagyarázza: hogyan élhet meg egy népfaj, mely számosabb egész Európa lakosságánál, csupa növényétellel, huseledel nélkül, melyet vallása megtilt. A borassuspálma maga mézet, olajat, bort, czukrot szolgáltat neki, más pálma lisztet, vajat, tejet ad ingyen, sőt van egy fája, melyen kész kenyér terem; emberfő nagyságú czipók; nyersen édes gyümölcs s megsűtve kenyér.

(– De már ez sok! rivallt közbe a soltész. A mit eddig össze-vissza hazudtál, csak hittem, a hogy hittem; de hogy kész czipók függjenek a fákon, a miket csak le kell szakitani s elküldeni a pékhez, ez nagyon erős!)

– Én nem bánom, szólt a vádlott, ha nem méltóztatnak kegyelmességtek szavaimnak hitelt adni, küldjenek ki kegyelmesen egy deputatiót Kelet-Indiába, vizsgálja meg, alaposak-e állításaim? S ha egyetlen adatom hamisnak találandják, vessék el valamennyit a szerint.

(– No köszönjük a jó tanácsot! Hogy most küldjünk ki egy vizsgáló bizottságot a világ végére s míg ez a földet körülhajókázza, addig fűggeszszük fel a te kerékbetöretésedet! De már akkor inkább elhiszszük akár még azt is, hogy eleven állatok vannak gyümölcs gyanánt felakasztva a fákra, s lógnak rajta, mint nálunk a vaczkor.)

– A mint hogy úgy is van. Vannak itten nagy mókusok, azaz, hogy kis kutyák, a melyeknek szárnyaik vannak és repülnek s melyek éjszakára a hátulsó lábaiknál fogva felakasztják magukat a fákra s úgy lógnak rajtuk, mint nálunk a fára felfutott tök gyümölcse.

(– Mondtam, úgy-e, szólt kholerikus kaczagással a soltész. Repülő kutyák, a mik lábuknál felakasztva alusznak! Csak mondjad tovább, gaz kópé! Hisz azért ül itt együtt az érdemes törvényszék, hogy neked mindent elhigyjen. Már csak magam is szeretném megérni, hogyan mentenek ki téged a fán termő kenyerek és a repülő kutyák a bigamia és királygyilkolás bünei alól.)

– Azonnal rá fogok térni. Az egész körülfogó világ ellenállhatlan befolyással van itt az ember kedélyére s maga az őslakó, vallásával, szokásaival, megrögzött fogalmaival egy új élet elfogadására kényszeríti a közötte letelepülő idegent. Ez a nép, melynek egy része mezitelen jár, a másik a legnagyobb pompa drága terhe alatt görnyedve, keveréke az eszményi szépnek és rútnak; majd hős, majd gyáva; szabad mint a madár, és lenyügözött, mint egy szerzetes; paradicsomi semmiségében irigylésre méltó, s óriási alkotásaiban bámulatra keltő; melynek városai pompára, nagyszerűségre meghaladják az európai metropolisokat, templomai egész hegyek: egyetlen sziklából művészi kézzel, tízezer oszlopos, bálványtáborszerü épületszörnyeteggé kifaragva, s kunyhói nyomorultabbak a mi hódjaink lakásainál; ez a nép, ezer istenével, a kinek mind szolgál, áldozik, s a kik közül egy sem segít rajta, ez a nép, mely oly szelid, hogy egy állatot meg nem öl; engedi magát széttépetni a tigristől, elgázoltatni a szarvorrutól, maratni a kigyótól, s csipetni a mérges rovartól, védelem nélkül, hanem a szomszéd fajt kiirtani nem tartja véteknek; hol a nagy úr a nem osztályához tartozónak érintésétől megfertőzöttnek hiszi magát s joga van hozzá, hogy annak azt a tagját, mely ruhájához ért, levágja, s hol a szegény pária azt természetesnek találja; hol az asszonynak a megholt férjjel együtt elevenen meg kell magát égetni a máglyán, s hol az újra férjhez ment özvegyet úgy tekintik, mint becstelen személyt; hol a beteg embert kiteszik a folyópartra s kimondják rá, hogy megholt, s ha véletlenül felgyógyul, nem szabad visszatérnie az élők közé, hanem keresnie kell a magához hasonlók gyarmatát, kik egész társadalmat képeznek már, a holtak nemzetét; a babona és költészet ez ősnépe között minden fogalom elenyészik, melyet mi európai lakók magunkkal odaviszünk: más lesz az erény, más lesz a bűn s más a beszámítás.

(– Ez a hosszú beszéd arra való volt, úgy-e, hogy ott a kétnejüség is meg van engedve?)

– Igen is, meg van engedve, hanem egy föltételhez van kötve. Az első feleségnek bele kell egyezni, hogy a férj második nőt vehessen. S míg az belenyugvását nem nyilvánítja, a második nőt a férjnek megölelni, megcsókolni nem szabad.

MAJMUNA ÉS DANESH.

Az én szép Zeib-Alniffám csodálatra méltó nő volt. Mikor a menyegzőnk napján, mely valódi ázsiai pompával lett megülve, végre egyedül maradtunk, hogy a szerelmesek estebédjét elköltsük édes, bizalmas suttogás közt, ő nem volt rávehető, hogy mellém üljön az asztalhoz, hanem velem átellenben foglalt helyet az asztal tulsó végén. Azt mondta, hogy ezt az illendőséget meg kell tartanunk mindaddig, míg az első feleségem engedélye meg nem érkezik, hogy a második nőnek is szabad elmondani az asztalnál a Bazawa áldását. A míg pedig ez áldást az új nő el nem mondhatja, addig egy pohárból nem szabad innunk, sem egymásnak a kezét meg nem szabad szorítanunk, sem az új nőnek férje szemébe belenézni nem szabad; fekhelyünkön pedig, a míg a tilalom napjai tartanak, folyvást egy kivont kard fog feküdni kettőnk között, a mi annak a jelvénye, hogy férj és nő egymáshoz nem közelíthetnek.

(No hiszen képzelem, gaz kópé, hogy sokat is respektáltad te azt a kivont kardot! szóla közbe a nagyherczeg.)

Magam is abban a hitben éltem, hogy ha egyébkor bűnös életemben a szivemnek szegzett kivont kard sem tartott vissza, hogy a más asszonyát is kötelességei elfeledésére birjam, ezúttal egy gazdátlan kard csak nem fog elriasztani, hogy a saját feleségem lehunyt szemeiről megtudjam, milyen a mosolygásuk? Hanem az én Zeib-Alniffámnak több esze volt, mint nekem.

Oly nyájas, oly szelid volt irántam, mint egy rabnő. Mindenféle csodálatos gyümölcsökből saját kezeivel készített számomra különféle italokat. Bort inni a Civa vallás nem enged: ámde e tropicus zónának száz meg százféle gyümölcse van, a miből oly zamatos italok készülnek, hogy az ember elfeledi mellettük a bort s a sörtől visszaundorodik, ha egyszer ez ætheri, a nektárhoz hasonló italokat megizlelte. A pálmák kifúrt kérge, az agavék levágott hajtása kanta számra önti az édes, fűszerillatu nedvet, s azoknak mámorító hatása fokozódik az álomgyönyörig; nem olyan az, mint a részegség, hanem hasonlít az exaltátióhoz.

És e közben az én szép menyasszonyom tündérregéket mesélt nekem, minők ott a pálmaerdők árnyában születnek. Elmondta nekem a szép Kamr Eszszamán herczeg és a bájos Bedur királyleány történetét, kiket két tündér, Majmúna és Danesh, mikor aludtak, szárnyaikra vett, távol országokon keresztül magával röpített, mint vőlegényt és menyasszonyt összehozott, s mikor azok a boldog örömek közepett ismét elaludtak, ujra felragadott s a herczeget s herczegasszonyt hazavitte az apjához, egyiket Indiába, másikat Persiába. Nagyon szép történet volt az, hanem én elálmosodtam rajta. Bizonyos vagyok felőle, hogy az a fűszerillatu nektár, a mit Zeib-Alniffa készített a számomra, idézte elő ezt az álmosságot nálam, csak arra emlékezem még, hogy a mint a kereveten végig dültem, Zeib-Alniffa is odajött hozzám, a kivont kardot odafekteté kettőnk közé s aztán ő is letette a fejét mellém.

De én abban a perczben, a melyben a szememet lehunytam, már nem voltam a földön. Hallottam a szél zúgását a fejem fölött, s mikor a felhőkön keresztül törtem, azok mennydörgést hallattak utánam, mint mikor a villám kettéhasítja őket. A millió csillag ragyogásánál megismertem a Danesh tündért, a ki a hátán vitt; óriási férfialak volt, akkora denevérszárnyakkal, hogy azok a kék láthatárt csapkodták, a haja, szakálla nem volt szőr, hanem bambusz- és pálmalevél. Oly gyors volt repülésünk, hogy a fejünk fölött levő hold, mely az első negyedet mutatta elindulásunkkor, azalatt megtelt, el is fogyott az utolsó negyed karajáig. Egy meteor sok ideig versenyt futott velünk, s mikor utolért, a Danesh tündér hozzá rúgott a sarkával, s a tűzgolyó szikrázva pattant szét alattunk. A földre letekintve, sebesen láttam alattunk eltünni Chinát, a mit városainak porczellántornyairól s hosszú vízcsatornáiról ismertem meg; Tibetet a nagy örökjég fedte Himalája hegygyel; a nagy mongol sivatagot; míg végre megérkeztünk az Ararát hegyéhez, a mit megismertem a körüle lobogó lángokról, a mik a tűzimádó parzok oltárai: itt vannak a bakui öröktűz forrásai, s a Danesh tündér szintén a tűzimádó pogányok egyik nagy szelleme.

Az Ararát hegye tetején van egy felséges nagy palota, a minek leirásához emberi szavak nem elégségesek s a minek minden fala tele van írva olyan emberek neveivel, a kik bizonyságot tesznek róla, hogy ők boldogok voltak s magasztalják azért az Istent. Az aranynál fényesebb betűkkel írt nevek úgy ragyognak mindenütt, hogy világosabbá teszik az éjszakát a nappalnál. Danesh tündér itt letett engemet, a tenyerére emelve, egy drágakövekkel s selyemmel bevont szobában, s elkezdett oly hangon kaczagni, mintha a mennydörgés nevetne. E kaczagására olyan sirás felelt a levegőből, mintha a meleg déli szél sirna.

– Elkéstél egy percznek a százezredik részével! kiálta fel Danesh.

– Megelőztél háromszáz æonnal! kiálta alá a másik hang, s abban a pillanatban repülve szállt alá a Majmúna tündér az egekből. Ez is óriás volt; de leány. Hajfürte csupa tengeri koráll, szárnyai mint a fényes gyöngyház. Ez meg egy nőt hozott a vállain s azt letette mellém. Azzal a két tündér egyszerre füstté változott, az egyik kék, a másik sárga füstté s az a füst két kristálypalaczkba lassankint behuzódott, a mik egy drága ételekkel és italokkal megrakott asztalon álltak.

A nő, a ki a kereveten ült mellettem, a saját feleségem volt, a kit Niemengenben elhagytam: csakhogy minden sokkal szebb és bájosabb rajta, mint a minőnek eddig ismertem; szemeinek tüze, ajkainak pirossága, arczának mosolygása sokkal bájolóbb, mint minőnek valaha láttam; szava csengőbb, hizelgése édesebb, egész lénye valami földöntúli.

Elhalmoztuk egymást csókjainkkal; az volt a legelső kérdésünk és feleletünk egymáshoz s míg a boldogság mámorával saját lelkem egészen megtölt, nőm arczán jól esett látnom, hogy ez a boldogságérzet az ő szivét is ellepte. Ezer bohóságot is követtünk el egymással; gyermekek voltunk, kaczagtunk, aztán neki ültünk a pompás lakomának, megosztottunk egymással minden falatot: ittunk egy pohárból és ültünk egy széken s az előttünk levő palaczkokat sorra kóstolgattuk, s úgy tetszett, hogy minden újabb ital után édesebb, mámorítóbb volt a csók. Emberi nyelv ki nem birja fejezni azt a gyönyört, a min megosztoztunk. Csak két palaczk volt még az asztalon, egy kék és egy sárga. – Izleljük meg még ezt is! mondá a feleségem. – Izleljük meg! felelém én s felnyitottuk a palaczkokat. Hanem azokból ital helyett sárga és kék füst lövelt gyorsan elő, mely megtölté az egész termet; a füsttömegek alakot öltöttek, az egyikből lett Danesh tündér, a másikból Majmúna. Mi megtudtuk, hogy édes boldogságunknak vége, s ismét el kell válnunk. Azzal a neveinket mi is felirtuk a falra azok közé, a kik itt boldogok voltak, ragyogó betűkkel.

Ekkor jutott eszembe, hogy hiszen én nekem nevezetes mondani valóm van a feleségemhez.

– Tudod, hogy én király lettem? Rajtad kivül másik feleséget vettem. Megengeded-e, hogy azt is megöleljem, megcsókoljam, úgy, mint téged?

Az asszony azt mondta: megengedem.

S hogy bizonyságom legyen az iránt, hogy ez órában együtt voltunk, beszéltünk egymással, s ő nekem engedelmet adott, úgy megszorítá a kezemet, hogy az ujjamon levő jegygyürű, az ő jegygyürűje kettépattant.

Én pedig azután, hogy neki is legyen szintén a felőli bizonyossága, miszerint egy boldog éjt együtt töltöttünk az Ararat hegyi palotában, neki adtam azt a «lingámo»-t az arany karpereczczel együtt, melyet karomon viseltem a Civa vallás jelvényeűl s azon fölül egy szárnyát annak az ágymennyezetnek, melynek árnyéka boldogságunk tündér örömeit rejté, leszakítottam, s azt is neki adtam. A függöny sötétveres selyemből volt, és rajta aranyszövetű sárkányok.

Azzal a két tündér mind a kettőnket ismét vállaira kapott, s ismét dörgött utánunk a felhő, süvöltött az áthasított lég, sziporkáztak a csillagok, a Himmalája jégcsúcsán már rózsaszint ragyogott a hajnalsugár, a tündérnek sietni kellett; a tengert hallottam mormogni alattunk; Danesh kétségbeesett sietséggel repült előre; a mint egy sugár a keleti hegyek közül kilövellt, az őt, mint a lángnyíl lövellte át; kiejtett a kezéből s én leestem a földre.

Szerencsémre nem nagyot estem; csak a kerevetről a padlatra.

(– De már mi szükség volt te neked még azt is elmondanod előttünk, hogy mit álmodtál? zsörtölődék a soltész mogorván.)

– De már, kegyelmes uraim, ha ezt az én álmomat a niemengeni törvényszék protokollumba vehette s arra itéletet alapíthatott, csak jegyezzék fel kegyelmetek is, mert nagyon súlyos következései lesznek még ennek az álomlátásnak in praxi.

Oly elevenen állt előttem ez a tündéries álom, hogy én azt reggel Zeib-Alniffának úgy mondtam el, mint való történetet. Hogy első feleségemmel igazán találkoztam az éjjel, bizonyította a bucsuvétel alkalmával, a kézszorítás alatt kettépattant gyürű az ujjamon.

– Ez csodálatos eset, mondá Zeib-Alniffa, érdemes, hogy első feleségeddel tudasd azt. Írd le az egész történetet, hogy azt neki elküldjük. Egyik vezéremre fogom rábízni, hogy elvigye Hollandba az izenetedet.

Én kaptam az ajánlaton s egy hosszú szelet khinai pálmapapirra, mely olyan szivós, mint a bőr, felírtam az egész álomlátást, a királyné odahivatott hét írástudó bonczot, azok a maguk névaláírásaikkal hitelesíték, hogy ez valójában akképen történt s hogy Majmúna és Danesh valóban oly régóta ismeretes két czég, mely a direkt összeköttetést India és a világ egyéb részei között tündéri postaközlekedései által fentartja, s mint az irott krónikák bizonyítják, köztudomásra létezik az a palota Ararát hegyén, melyben az egymástól elválasztott boldog szerelmesek találkoznak s annálfogva kétségbevonhatatlan tény, hogy én és az első feleségem egymással egy boldog, vallomásokban gazdag éjszakát töltöttünk vala el.