Part 14

Egész Hollandban a csigahéj volt a kereskedelmi árfolyam irányadója, s innen elterjedt az Francziaországba és Angliába. A főurak vetekedtek egymás kezéről elárverezni a spondilus regiusokat, a villámozott tekercseket, a szivárványos tengeri füleket, a királyné-főkötőket és babyloni tornyokat, a Faraoturbánokat, a mikért nem sajnáltak száz-kétszáz tallért kiadogatni; sőt egy-egy «scalaria preciosa» birtokáért száz zehinóig is fölárvereztek. A csigahéj drágább volt az igaz gyöngynél.

S az én özvegy asszonyom megboldogult férje különösen ez utóbbiakra fordította minden üzelmét. Scalariái, a mikkel egy fiókja tele volt, megértek annyit, mint egy három árboczos, tele gabonával. Ez volt az ő legféltettebb kincse, a miért nem egy angol lord ostromolta, mesés összeget kinálva a birtokáért. Sőt, mint mondják, egy műbarát mylord már annyira is vetemedett, hogy a kezét ajánlotta a szép özvegynek, hogy a féltett és irigylett kincshez hozzájusson; de a míg az özvegy rátartóskodva habozott, hogy belecsapjon a tenyerébe, egyszer csak beütött az egész csigakereskedésbe a krach.

Hogyan ütött be?

Hát a mint bölcsen méltóztatnak tudni, minden csiga jobbról bal felé fordulva építi a házát, a scalaria is hasonlókép. Hát egyszer egy Sumatrából hazatért hajós hoz egy egész csoport olyan scalaria preciosát magával, a miknek a héja balról jobb felé tekeredik.

Ez a «novitas» egyszerre megbuktatott minden eddigi csigát. A bankárok és mylordok, kik addig az egymás hátára másztak a scalaria preciosa árverezésekor, most mind kitörő dühvel rohantak a scalaria retrotorsa után, azt felverték darabonkint két–háromezer tallérra, míg az eddigi száz aranyos scalaria preciosáról csak úgy beszéltek, hogy megér még 10–15 tallért. Ezt a nagy csapást az én özvegyem nem viselhette el egyedül.

Mikor megtudtam házi asszonyomnak nagy bánatát, bátorságot vettem magamnak, hogy őt megszólítsam.

– Hiszen ha csak az nyomja kegyelmednek a szivét, édes jó asszonyom, hogy a jobbratekeredő csigák megbuktatják az addig kedvelt balratekeredőket, én ezen igen könnyen tudok segíteni s rövid időn készítek kegyelmednek annyi jobboldali hajlamu csigabigát, hogy az egész vásárt elláthatja vele.

– Jaj de csak semmi boszorkányság ne legyen benne, szabódék a kegyes asszonyság, mert én soha semmi ördögi mesterséghez nem folyamodtam, a megbűvölés, megbabonázás, ráolvasás ördögi praktikáitól magamat mindenkor távol tartottam, s a milyen igazán reménylem, hogy szegény megboldogult édes urammal ott fönn a szenteknek egyességében valamikor találkozni fogok, nem szeretném a lelkemet semmiféle bálványimádásba esés által a gonosznak elkötelezni.

– Nincsen abban semmiféle gonoszság, kegyelmes asszonyom, biztatám én a jó lelket; mert a mit én mondok, az tiszta tudomány, a hogy aztat egy vastag könyvben megírta tudós Wagnerius professor, ki maga is prédikátor és igen kegyes ember, a plánták és hidegvérű állatok sympathiáiról és antipathiáiról; s mindez Istentől rendeltetett. Tudniillik, hogy a paszuly indája mindig balról-jobbra tekeredik a karóra, a komló indája ellenben állhatatosan jobbról-balra és azt soha egyik is el nem téveszti. Ha azonban a komlót és paszulyt egymás mellé ültetik: mivelhogy ez a két növény egymás iránt antipathiával viseltetik, akkor a paszuly tekeredik balra s a komló jobbra. Quod fuit probatum. Erről jött rá a tudós professor arra a további experimentumra, hogy ha a csigák, melyek az acephalákhoz tartoznak, s a házaikat jobbról-balra tekerve építik, véletlenül a tengerfenék virágágyain egymás mellé kerülnek a nautilus pompiliussal, mely a cephalopodák fajtája s a házát balról jobbra csavarva formálja, akkor ezek, az egymás iránti antipathiánál fogva, megfordítják a működésüket s a csiga jobbról balra, a nautilus pedig balról jobbra kanyarítja a héját, mivelhogy a csigáknak egész életük csupa sympathiákon és antipathiákon alapul. Ebből világos, hogy azok a conchyliologok, a kik a scalaria retrotorsával egész társadalmi revolutiót idéztek elő, s Németalföldnek jólétét, fölvirágozását alapjaiban megrendíték, véletlenül találtak olyan csigákra, melyek ily antipathikus találkozás által rendes építkezési rendszerüket ellenkezőre fordíták s kegyelmednek is, drága asszonyom, annyi búbánatot okoztak. Ezeket mi most, ha kegyelmed az én ajánlatomba beleegyeznék, kegyetlenül letromfolhatnók s kegyelmed rövid időn roppant nagy gazdagságot szerezhetne magának, hogy azt minden asszony, még a kormányzóné is megirigyelné.

– S hogy történhetnék ez meg? kérdezé a jó lélek, félarczát kitüntetve abból a főkötőből, mely eddig csaknem egészen fogva tartá.

– Akképen, hogy kegyelmed a szokott szállítmányosai által hozatna ide magának, jól eltéve tengervízbe, eleven scalariákat és nautilusokat, a miket legkönnyebben lehet elevenen elfogni a párzás ideje alatt.

E szóra az én házi asszonyom az egész fátyolát az arcza elé huzta s szemérmesen megfeddett.

– Tartsa kegyelmed a nyelvét kapiczányon, s gondolja meg, hogy szemérmetes özvegy előtt elmélkedik.

– Igazság. Tehát «a törvényes egybekelés» idején. Ide érve, az eleven csigák számára egy nagy vízmedenczét fogunk elkésziteni, melybe tengervizet eresztünk, tengerfenék homoku talajba tengeri növényeket ültetünk s abba a csigákat és nautilusokat elhelyezzük és tápláljuk tengeri csillagokkal, holothurokkal, s más afféle puha állatokkal. Azok nem sokára le fogják rakni tojásaikat. A scalaria tojásai egymáshoz vannak kötözve selyemszálalakú fonallal, mint egy gyöngyfüzér, a nautilus tojásai ellenben hatosával vannak egymáshoz ragasztva, mint a csillag. Már most, ha egykor ezeknek birtokában leszünk, egy ilyen gyöngyfüzérnyi scalariát a két véginél összekötünk karikára, a közepibe a karikának oda tesszük a nautilus tojáscsillagot, s meglássa kegyelmed, hogy mind valamennyi, mikor a tojásból kibujik, megfordítva kezdi el a héját építeni.

Az én asszonyom kapott ezen az ajánlaton, mindjárt megtette a megrendelést s azontul sokkal nyájasabb volt hozzám, mikor lejött a kertbe s egy negyedórával tovább időzött ott, mint egyébkor.

Én azalatt végeztem a magam hivatalos kötelességét; délelőtt kifényesítettem a rám bizott ágyúkat, megvizitáltam a legénység kabátját, nincs-e rajta egy gomb az állam czímerével lefelé fordítottan felvarrva, elmentem raportra a kapitányhoz, megmondtam neki, hogy minden rendben van; vasárnaponkint rendeztem a tüzijátékot a népkertben s hétköznap délutánonkint kertészkedtem az özvegyasszonynál. A mi pénzt szereztem, azt megtakarítottam, kancsóhoz, pipához még kinálva se nyultam s mindenkinek megadtam a titulusát, a kivel beszéltem. Ekkép mindenütt megkedveltettem magamat. Valóságos istenfélő kegyes ember lett belőlem.

(Hej nagy tolvajság fog még ebből kisülni! sóhajtá a soltész.)

Hiszen megvallom az igazat, nem azért viseltem magamat így, mintha az nekem valami nagyon jól esett volna, hanem hogy ezáltal érdemeket szerezzek magamnak arra, hogy minél előbb hadnagyi rangra vergődhessem.

Midőn tehát megérkezének az eleven puhányok, elkészítém számukra a kert hátuljában a tervezett medenczét, melyet magas téglafallal vettünk körül s ott az elhelyezett csigák szerencsésen lerakták tojásaikat, melyekkel azután megkezdém a czélba vett mesterkedést. Méltóztatnak azt tudni, kegyelmes uraim, hogy a csigák tojásainak az a tulajdonsága van, mely a madarak és kigyók tojásaitól őket megkülömbözteti, hogy a fejlődő állattal együtt maga a tojás is nő. A csigatojás, mely eleinte akkora volt, mint egy lencseszem, utóljafelé akkora lesz, mint egy mogyoró, és akkor a héja oly vékony, mint a hártya, s azon keresztül a már élő állatot lehet jól látni, a mint sebesen forog, mint a pörgetyű, lehet látni, a mint a szíve ver.

(– No most meg már malakologiai prælectiót tart itt nekünk a gézenguz, hogy azzal is töltse az időt.)

Már ezt pedig meg kell hallgatniok kegyelmeteknek; mert épen itt vádoltak azzal, hogy ördöngös boszorkánysággal foglalkozom; tehát azt be kell bizonyítanom, hogy mind az a siker, a mit kivivtam, nem a föld alatti hatalmakkal való egyetértésnek, hanem csupán a földfeletti természeti titok jól értésének következménye volt.

Már a fejlődő csigákon lehetett észrevenni a tojáshéjban, hogy azok mind balrul jobbra végzik a körforgásukat. E végett, hogy a két antipathicus fajzás egymás közelében maradjon, gyakran meg kellett igazgatni a fekvésüket, mert a tojások libegnek.

(– Megállj csak! Szólt közbe a soltész. Ugy tudom, hogy a csigáknak nincsenek szemeik: hogyan láthatják hát meg azok az antipathicus ellenfélt?)

Épen a titkos antipathia által. Ha nincs szemük, ellenben vannak oly titokszerű organumaik, a minők nekünk melegvérű állatoknak nem adattak. – A kipattanó csigák mind egytől egyig balrul jobbra készítették a házaikat.

Ime ez által meg volt oldva a mesés meggazdagodásnak a titka.

Az én házi asszonyom e titokszerű természeti működés alatt, a míg az általam ápolt csigák műveiket befejezték, mindennap egy negyed órával többet töltött a kertbeli medencze körül, s maga is segített nekem a csigákat helyreigazgatni, s e munkában eleinte csak a keze fejéről tűrte fel a ruhája ujját, de utoljára már egész könyökig felgyürte azt, egy szép és sima kart engedve szemeimnek meglátni, mely kegy nem osztatik egy erényes asszony által másnak, mint csupán a törvényes férjnek.

S minthogy ez mulhatatlan volt, s minthogy a titokba senki mást beavatni nem lehetett, a legtermészetesebb következménye volt a körülményeknek, hogy az ifjú özvegy a végett, hogy a karját könyökig feltűrve mutathassa meg nekem, erkölcsi kényszerűség által lett ösztönözve arra, hogy elébb a kezét nekem adja, s engemet törvényes férjül elfogadjon; tehát nem megbűvölés, nem ördögi praktika, nem gonosz csábítás által értem el azt, hogy a város leggazdagabb és legszebb fiatal özvegyasszonya egyszer csak engem vezetett az oltárhoz.

(– Napnál fényesebb valóság! A szemérmetes hollandi özvegy rabolta el a kanonirkonstáblert!)

Azonban dúsan meg lett jutalmazva érte. Mert az általam ily módon előállított scalaria retrotorsák mesés gazdagságot hoztak a házához. Nem győztük hová fordítani a töméntelen pénzt. De a jutalom nagyobb része okvetlenül az a hitvesi hűség volt, a melylyel én a feleségem iránt viseltettem. Magam sem hittem volna, hogy olyan jó férj válhasson belőlem. A mikor a kaszárnyában nem volt dolgom, mindig otthon ültem, s minden reggel magam főztem meg a theát feleségem számára.

Mindenképen meglett volna velem elégedve az asszonyom, az új férjével. Csak egy dologban nem álltam ki a megboldogulttal az összehasonlítást. Az kapitány volt, én pedig csak konstabler.

Persze csak olyan kapitány volt szegény, a ki soha ütközetet nem látott, s mikor a polgárőrséget urnapi proczessiók alkalmával vezényelte, s a mise végén sortüzet adatott, a két tenyerével betakarta füleit, hogy ne hallja; hanem azért még is csak kapitányné «asszonynak» hitták az ő feleségét, az enyimet pedig csak konstablerné «asszonynak.» Ezt a degradácziót asszonyszív nem képes elviselni.

Megpróbáltam én, mikor már nagyon sok pénzünk volt, hogy vásárlok magamnak legalább hadnagyi rangot. De elutasítottak vele, ötvenhatan voltak előttem bejegyezve, a kiket nem volt szabad megelőznöm.

E miatt aztán a feleségem nem járt ki a házból sehova, nehogy az ismerősök a konstablerné ifjasszony czímmel boszantsák s ha levelet írt valahova, a mivel kénytelen volt, mert még a mészárostól is levél utján rendelte meg a borjuczombot, így jegyezte a nevemet alá: Van der Bullen Tóbiás kapitány özvegyének a férje; a miből utoljára az lett, hogy rövidségnek okáért Van der Bullen Tobiásnak híttak. Így jutottam a tizenkettedik álnevemhez, egészen ártatlanul.

Ez mondhatom, hogy nagyon unalmas élet volt. Hiába volt a tömérdek sok pénz a ládánkban, ha nem volt mire kiadnunk. Az ivásról lemondtam, pipázni otthon, a tisztaság végett, nem volt szabad. Pedig otthon kellett ülnöm. Nem is tudom, hová mentem volna. A kereskedők gyüldéjében mind olyan dolgokról beszéltek, a miket én ki nem állhattam: a férfiak mind olyan okosak itt, hogy nem lehet velük semmi tréfát kezdeni, s az asszonyok oly erényesek, hogy még a kakasaiknak sem engednek egy tyúknál többel ismeretséget kezdeni.

Ez alatt megtörtént az a szerencse, hogy a feleségem abba az állapotba jutott, a melyben az asszonyoknak rendkívüli kivánságaik vannak. Hiszen tetszik tudni, hogy ez rendes dolog. Az egyik asszony azt kivánja meg, hogy egy tál vargacsirizt szeretne megenni; a másik mindjárt meghal, ha egy nagy varangyos békának a rángatozó lábát le nem haraphatja; van olyan, a melyiknek a kedvéért éjszakának idején kell kiugrani a férjének az ágyból, s fölverni valamennyi szatócsboltot, hogy adjanak a felesége számára egy kis jó fáin kulimászt. Tetszik tudni, hogy az ilyen kivánságokat nem lehet, sőt veszedelmes megtagadni. Az én feleségem valamennyinél exoticusabb dolgot kivánt meg. Egy darab pergament. Hát hisz az van elég. Igen, de arra a pergamenre annak kellett irva lenni, hogy az ő férje kapitány.

Hol vegyek ilyet?

Mikor legjobban tépelődtem rajta: elém hoz a véletlen egy régi ismerősömet. Mynheer Ruyssent.

Rögtön rám ismert, nem lehetett magamat előtte eltagadnom. Külömben is volt már közöttünk némi czimboraság, a mi kötelezett a bizalmasságra.

Elmondta előttem, hogy ugyan keresnek ám Németországban, egyfelől a templáriusok templomi kincseinek meghatalmazás nélküli ujra czineztetése végett, másfelől pedig a hamburgi múhborjú csodálatos metempsychosisának előidézése miatt.

(– Gyönyörü paraphrasisai a lopásnak és gyilkosságnak! dörmögé a soltész.)

Szerencsém, hogy itt Hollandban csak a feleségem megholt férjének a nevén gúnyolnak, mert ha megtudnák azt, hogy ki fia vagyok, bizony kiadnának.

Én meg azután magam részéről előadtam neki a nagy bajomat, hogy kapitány szeretnék lenni, de nem tudom, hogyan kell azt itt kibőjtölni, a nélkül pedig a feleségem agyonboszant.

– Hja, fiam, monda mynher Ruyssen: «nem éred azt hajasan: kopaszan is bajosan,» hogy te itt a szárazföldön valaha kapitány légy. Itt nem csinálnak háborut: azt a hollandus jobb szereti nézni. Hanem ha kapitányi rangra akarsz vergődni, gyere el velem a tengerre, én most utban vagyok Keletindia felé; épen puskákat, ágyúkat szállítok a bengáliai Nábob, Nujuf khán számára: annak a hadseregében szolgál, mint hadvezér a te hazádfia Reinhard Walter. Az is kalandorból, minő te vagy, lett nagy urrá. A nevét megváltoztatta Sommerre, az indusok úgy hiják, hogy «Szumro», a francziák meg «Sombre». Annak nagy szüksége van jó katonákra, különösen tüzérekre. Ha eljösz velem, egy esztendő alatt fejedelem is lehet belőled, nem csak kapitány.

Mynheer Ruyssen olyan csodadolgokat tudott nekem mesélni Sommer bámulatos sikeréről Bengáliában, hogy egészen felhevítette az agyamat.

Hozzájárult a rettenetes unalom, a mi ebben az egyhangu semmit nem tevésben majd megölt már. Felcsaptam a mynheernek.

A feleségem nem tudott hová lenni örömében, mikor bevezettem hozzá mynheer Ruyssent, s elmondattam vele, hogy van egy ország, a hol terem egy fa, annak a neve banaan, annak van ezer ága, minden ágán lóg száz füge s minden fügében egy kapitányi pátens: csak le kell szakítani. Még ő küldött.

– Eredj fiam! Eredj mindjárt! Le ne késsél a hajóról!

Ő maga pakolt el a számomra minden utravalót, a jó lélek! Hiába kértem, hogy ne emelgesse a bőröndöt; csupa igyekezet volt: még szappant is pakolt el a számomra, meg fogkefét. S mikor elbocsátott, még csak meg sem siratott. A hollandi nők hozzá vannak már ahhoz szokva, hogy a férfiak évhosszat odajárnak távol tengereken túli országokban, s arra való a kölcsönös erényességben való bizalom, hogy egymást ne féltsék.

Megvallom, a sok egyéb közt nekem is tetszett az a gondolat, hogy nem kell idehaza lennem bizonyos idő alatt, a míg a kezdődő ember a legkiállhatatlanabb valamennyi állatok csirkéi és csikói között. Bizonyos, hogy az én hivatalom volna a bölcsőringatás. Akkor még is ringasson engem inkább a hajó.

Két nap mulva hajóra ültem mynheer Ruyssennel, s egy időre bucsút vettem Európától. Kedvező szél dagasztá vitorlánkat. Feleségem zsebkendőjével integetett utánam a partról.

(– Követtél el utközben valami tengeri istentelenséget? állítá meg a kifeszített vitorlákkal tovarepülő hajót a soltész.)

– Semmi feljegyzésre méltót.

(– Akkor ugord át az egész atlanti tengert a Csendes-oczeánnal egyetemben; ne töltsd az időt repülő halak és éneklő syrének meséivel, hanem köss ki egyenesen Bengaliában s folytasd ott, a hol valami gonoszat tettél.)

Megérkeztem már!

NYOLCZADIK RÉSZ. BENGÁLIÁBAN.

I. SZUMRO BEGUM.

Megbocsát nekem a kegyelmes törvényszék, kezdé másnap a vallatott bűnös, ha némi körülményeket előre bocsátok. Ezek az általam elkövetett legsúlyosabb vétkek felvilágosítására szolgálnak, a mik között vannak a bálványimádás, soknejüség és királyölés.

(– Tudom, hogy mindmegannyi virtussá fognak azok átváltozni! sóhajta fel keservesen a soltész.)

Igenis, hagyá helybe a vádlott.

Tehát, hogy az elején kezdjem: a Ganges partján Benáresz mellett van egy óriási torony. Annak az ablakából nyulik ki egy emberderék vastagságú bámbusz gerenda, arra van felakasztva hosszú lánczon egy nagy vaskalitka. Abban a vaskalitkában ül egy ember, a kinek a toronyból hosszú bámbúszrudon nyujtanak be enni és inni valót. A kalitka egy nagy tó fölött libeg, melyet a Ganges szakadéka képez; ez a tó tele van krokodilusokkal. Estenden csak úgy tátogatják a százfogú torkaikat, fölfelé ácsingózva. Ha az a kalitkában ülő ember valahogy ki tudna törni a vasrudakon s megkisértené a leugrást abba a tóba, bizonyosan felfalnák a kajmánok.

S ki ez az ember ott abban a kalitkában?

Senki sem más, mint ő császári királyi fensége Sah Allum, a Nagymogul koronaörököse.

S miért ül ő ott abban a kalitkában?

Azért, mert vendégszerető karokkal fogadta Mir Koszszimot, a bengáliai nábob ő fenségét, mikor őt az angolok a patnai ütközet után országából elűzték. Az angolok azután sah Allumot is elfogták a buxari ütközet után, akkor Mir Koszszim tovább futott az audhi nábobhoz. Ennek a fővezére volt Sommer.

Az angolok azt követelték az audhi nábobtól, hogy adja ki nekik Mir Koszszimot és Sommert, hogy még két másik kalitkát függeszthessenek fel a krokodilus-tó fölé, s azokba elhelyezhessék őket sah Allum mellé, hogy ne unja magát ő fensége olyan nagyon.

Az audhi khán futni hagyta Sommert s nem adta ki a kalitka számára. Sommer a dzsatokhoz menekült a Jumnak folyón túl. Ott új hadsereget szervezett. Az angolok onnan is elűzték. Akkor futott a Radsputa fejedelemhez, Joudporba. Annál is hadsereget alkotott európai rend szerint, s meghódította számára a chitorei és az abnili rahjákat; az angolok innen is elűzték. Nem hadsereggel, hanem ráijesztettek a nábobra. Sommernek futni kellett.

Innen aztán Nujuf khánhoz futott, Delhibe, India fővárosába, a kinek egész neve «Mirza Nujuf khán, Zülfikár, al Dowla» a nagymogul fővezére és mindenttevő minisztere; Sommer itt is szives fogadtatásra talált.

(No ez épen hozzád illő csavargó lehetett, jegyzé meg a soltész.)

Nagy megtiszteltetés rám nézve!

A legelső napon már alkalma volt Sommernek meghálálhatni Nujuf khánnak a baráti fogadtatást. Éjjel a lázadó maratták rajta ütöttek a fővezéri palotán s meg akarták Nujuf khánt ölni. Sommer a hű kiséretével gyorsan segélyére rohant s leverte a lázadókat. Azok pedig mennykő ficzkók, a császári sereg válogatott csapatjai, a kik az előbbeni nagyvezérrel megtették azt, hogy mikor nem fizette ki a zsoldjukat, megfogták, kikötötték az égető napra hajadon fővel s addig tartották ott, míg nem fizetett.

(– Ezt jó lesz nem publikálni, nehogy az európai katonák is megtudják! dörmögé, nem a soltész, hanem a nagyfejedelem.)

A megszabadított császár hálából Sommerre bizta hadseregei szervezését. Ez rövid időn oly hatalmas haderőt gyűjtött össze a benszülöttekből s európai bevándorlókból, hogy egy év alatt meghódítá vele a szomszéd dasásokat, elfoglalta fővárosukat, Agrát, nábobjukat, Nevil Szinget beszorította Deig várába s e hozzájárulhatatlannak hitt sziklafészket ostrommal bevette.

A delhii császár e diadalmas hadjárat jutalmául egy elfoglalt tartomány, Szerdhána királyává nevezte ki Sommert. Így lett a trieri fűszerkereskedő fiából király. Valóságos uralkodó király.

Ne méltóztassanak únni ez elbeszélést, kegyelmes uraim. Szükséges volt ezt előrebocsájtanom, hogy kimagyarázhatóvá tegyem a sors bámulatos fordulatait, a mik csak egy idegen égalj alatt történhetnek meg. Ez fogja megérthetővé tenni azokat a nagy bűnvádakat, minek puszta neve engemet a földre lesujt, de ha a lábam alatt levő földet leírhatom, mindenki azt fogja mondani: kelj fel és menj békével odább! az a föld termi ezeket a bűnöket, mint a csörgőkigyót, az upászfát: nem szived.

Szerdhána királyának birtoka tízszerte nagyobb, mint a trieri fejedelemség, s jövedelme négyszerte több, mint a nagyherczegé. Gyönyörű áldott ország: gabonában, gyapotban, dohányban gazdag. Sommer hatalmas várat építtetett fővárosa mellé s haderejével féken tartá a szomszédokat. Keresztültört a mevási erdőkön, miken eddig idegen hódító soha át nem hatolt, a mik előtt vissza kellett fordulni Nagy Sándornak diadalútjából, melyek Dzsingisz khán hordáit megszégyeníték s melynek lakosai csak a szomszédokra kivetett harácsot beszedni törtek elő ismeretlen rengetegeikből. Sommer betört a hódíthatlan kietlenbe s a császár jobbágyaivá tette a zsarolókat, valamennyi fejedelmeikkel együtt. Innen iziben a kegyetlen ballukok ellen fordult, a kik fiatal leányok vérével áldoznak bálványisteneiknek s hetek alatt kiűzte őket sziklavölgyeikből; utoljára a lázadó joinaguri rájah Pertaub Szing ellen fordult, s mikor erővel nem birta őt legyőzni, szép szóval, rábeszéléssel kényszeríté a meghódolásra.

A császár újabb jutalomról gondoskodott hadvezére számára, a mi hozzá legméltóbb volt. Delhi legelőkelőbb fejedelmi családjában volt egy leány, bámulatos szépség, a neve Zeib Alniffa; (hindu nyelven: «nemének dísze») azt kérte meg számára feleségül. Sommer azt mondta a császárnak, hogy csak oly föltétel alatt veszi nőül a csodaszép Zeib Alniffát, ha ez áttér a keresztyén hitre.

A császár megütközve kérdezé tőle, hogy nem tudna-e szeretni egy brahmán nőt?

– Épen azért, mert nagyon tudom őt szeretni, felelt a vezér, akarom, hogy legyen katholikussá. Én már hajlott korú vagyok, van egy korhely fiam, a kit elkergettem magamtól; ha meghalok, özvegyem a brahman szokás szerint, velem együtt megégeti magát; de ha katholikus hitre tér át, akkor nem a máglyámra lép föl, hanem a trónomra s lesz országomban «begum», özvegy királyné, s nem kerül a derék ország korhely, kicsapongó fiam kezére.

– Igazad van! mondá neki a császár s megengedé, hogy az ifjú, szép fejedelemnő Sommer kedveért a keresztyén missionáriusok előtt a Krisztus hitére térjen át: olyan nagy kegy, a minőt még európai ember ki nem vívott Kelet-Indiában.

S a szép ifjú hölgy a bálványozásig szerette férjét: vele járt minden hadjáratában, ápolta, híven őrködött felette, megóvta a leggonoszabb ellenségtől, az árulástól, mely a hindu faj fejedelmét, mint a liánvenyige az őserdőt, körülfonja. A szerencsés hadvezérnek tömérdek volt az irigye, vetélytársa: az angol társaság is régi ellensége volt. Gyakran csodaszerű volt megmenekülése a halálveszélyből, a mit Zeib Alniffa figyelmes szeme látott meg rendesen. Egyszer mégis sikerült őt megmérgezniök: a hős király hű neje karjai közt lehelte ki lelkét.

Ekkor érkeztem meg épen Szerdhánába, a hová Sommer meghívott tüzérsége vezényletére. A megholt király után özvegye foglalta el a trónt «Szumro begum» czím alatt. A fiát kizárta a király az öröklésből. Erkölcstelen, rossz ficzkó volt. A királynő trónra lépte után, mikor már az özvegy által rám volt bizva a várbeli tüzérség főparancsnoksága, egy pillanatra láttam őt. Elébb meg akart vesztegetni, hogy szolgáltassam ki neki a királynét, s mikor az nem sikerült, akkor fenyegetődzött, hogy mit tesz majd, ha király fog lenni.

– No ha te király fogsz lenni, mondám neki, akkor én királygyilkos leszek!

Végzetes jóslat volt ez. Hosszú ideig nem láttam azután a ficzkót.