Part 13

– Vesztél volna meg! káromkodott a sebesült, mialatt saját apja házának ajtajához oda támasztottam. Miért nem öltelek meg inkább én téged? Most már mehet maga az öreg múhborjúnak: a zsidófertályból az éjjeli vásárlókat elijeszteni. Én megdöglöm! Hej Ágnes! te ringyó! Jőjj ki az erkélyre! Kiáltsd az őröket! Verd félre a harangot!

Az erkélyen láttam, hogy egy nő megjelent, Ágnes volt. A mint Rupertus szavát felismerte, elkezdett sikoltozni, gyilkost, tüzet kiabált, a megsebesült Rupertus pedig belekapaszkodott a lábamba, hogy visszatartson. Még haldokolva is bosszuálláson jártatta az eszét. Én aztán minden erőmet összeszedve, eltaszítottam őt magamtól, hogy estében nagyot csattant a feje a ház küszöbén s aztán nem mozdult meg többet. Dehogy jutott eszembe a múhborjú hüvelyét kikutatni az elnyelt váltóm végett! hanem annyit megtettem, hogy az utczáról felmarkoltam egy csomó sarat, s a mint a leány az erkélyről aláhajolva ordított az éjszakába, úgy vágtam azzal tele szemét-száját, hogy elment a kedve a kiabálástól. Azzal aztán a lábam közé kapva a földet, a milyen hosszúkat tudtam ugrani, úgy vágtattam el a rémtett szinhelyéről. Képzeletemben mindenütt üldöző csoportok rohantak utánam, kiáltozva: «fogjátok meg, ott fut a gyilkos.» Így vágtattam ismeretlen utczákon, sikátorokon végig, hidakon keresztül, beleütődve a lámpásfákba, átugrálva a lebocsátott korlátokat. Meg lehet, hogy valósággal kergettek is; de én nem néztem hátra egy pillanatig sem, hanem futottam, a míg csak a városnak valahol végét nem értem; ott egy lebujban világosságot láttam, benn dudaszó és táncztoporzékolás. Fölszakítottam az ajtót, bebuktam a lépcsőgádoron, egy nagy termetes ficzkónak az ölébe estem, a ki a münsteri hadak egyenruháját viselte. Az nyakon ölelt s kaczagva mondá:

– Soha jobb helyre nem jöhettél fiam! Kergettek nagyon? Ne félj semmit! Itt nem bántanak. Ülj le és igyál!

Azzal poharat nyomott a kezembe s karját az enyim alá fonva, smollist ivott velem, s azalatt az én barétemet a maga fejére, a maga medvebőr-süvegét meg az én fejemre nyomta.

– Így ni, fiam! Most már a mienk vagy! A mi borunkból ittál: ezzel lekötötted magadat a mi kegyelmes kapitányunk katonájának!

A kik közé vetődtem, titkos toborzók voltak, kik egy szabad csapat számára gyűjtöttek mindenféle kétségbeesett ficzkókat ujonczoknak.

Jó képet kellett vágnom a rossz mulatsághoz. Reggel még nemes gavallér voltam, Hermannak hittak, kétezer talléros váltó volt a tarsolyomban, közel lejárattal: most pedig, magam sem tudom, hogy ki vagyok? Nagy okom volt rá, hogy más nevet mondjak s ezúttal épen az igazi családi nevemet diktáltam be az őrmesternek, fatális előrelátásból.

– De már most hát én is tudjam, hogy hát azt a kapitányt hogy hivják, a kinek a zászlójához szegődtem?

– Mayernak hivják azt fiam.

– De százféle Mayer van a világon: csak nem Bergmayer talán?

– Épen eltaláltad, fiam, Bergmayer a neve. Az apja ott lakik a hamburgi hegyen, hires orgazda, az öcscse, Rupertus, az meg kerítő; ő maga martalóczvezér.

Más ember megijedt volna azon a fölfedezésen; de én még gratuláltam magamnak hozzá. Ha üldözni fognak, akárhol a világon fognak keresni, csak nem a meggyilkolt testvérénél; s ha az a martalócz kapitány valaha megtudja, hogy én szabadítottam meg az öcscsétől, a ki az örökséget megfelezni készült vele, hát bizonyosan ő lesz a legutolsó ember, a ki nekem ezért szemrehányásokat fog tenni.

Ime ez volt az én «homicidiumomnak» igaz története, kegyelmes uraim. Nem tettem hozzá semmit, úgy mondtam el, a hogy megtörtént.

(– Qui bene distingvit, bene docet, monda a nagyherczeg. Emberölésnek nevezik azt, mikor valaki összetalálkozik egy emberrel: tudja jól, hogy az «ember» és mégis megöli. De mikor valaki összetalálkozik egy fenevaddal, azt hiszi róla, hogy az múh-borjú; megöli mint borjut, s aztán kisül, hogy az ember volt: akkor azt nem lehet nevezni emberölésnek. A ki nem sajnálta emberi lelkét oktalan barom bőrébe rejtőztetni, maga feleljen róla az egek urának, ha mint oktalan állat párája zavartatott az ki a saját bőréből. Ez tehát reusnak condonáltassék.

– Nem kivánja serenissime, szólt a soltész, hogy ellenkezőleg a tett elkövetőjének, a miért Hamburg városát a múh-borjú rettegtetéseitől megszabadította, valami extra remuneratió deputáltassék?

Serenissime azonban, nem értvén el az ironiát, azt válaszolá, hogy a vádlott az ezután következő bűneiért majd úgy is halálra levén itélendő, a remuneratiónak usufructuatióját úgy sem participálhatván, bizassék ennek teljesítése a mennyei irgalomra).

– Hiszen ki fogja ez magát mind a huszonkét bűnéből olyan tisztára mosni, mint az Urasztalán való kenyeres abrosz! Dörmögé a soltész méltó boszankodással.)

A további vallatás elhalasztatott a következő napra.

HATODIK RÉSZ. A «FALSUM.»

I. EGY NULLA.

Egy egész esztendőt töltöttem el a Bergmayer kapitány szabad csapatjánál változatos harczi viszontagságok között. Se több, se kevesebb gonoszságot ez idő alatt el nem követtem, mint mások a kompániából; de azokra épen nem tartom szükségesnek visszaemlékezni, mivelhogy a hét főbűnök, ha azokat az ember mint katona követi el, s ellenség földén gyakorolja, eo ipso megszünnek bűnök lenni s átváltoznak erényekké; s így a mi rablásban, gyujtogatásban, öldöklésben ez idő alatt részt vevék, azoknak elősorolása által inkább captatio benevolentiæ szinét vonnám magamra, hogysem mint kötelességszerű bűnbevallást. Annyit azonban minden dicsekedés nélkül bevallhatok, hogy a hol egyszer a Bergmayer csapata megfordult, azon a vidéken nem kivántak vele még egyszer megismerkedni.

Egy év alatt magam is gyökeresen megutáltam a mesterségemet. A capitulatió csak egy esztendőre szólt: annak a leteltével kikértem a kapitánytól az elbocsátási levelemet. Sajnálta nagyon, hogy elhagyom a zászlóját, de aztán, hogy előadtam neki az indokomat, nem volt semmi ellenvetése.

Elővett a honvágy. Óhajtottam szegény öregeimet viszontlátni. Ott laktak Andernachban s mi nem messze táboroztunk tőlük. Tiz év óta távol voltam. Haza akartam menni, hogy végkép otthon maradjak náluk.

Pénzt, kincseket, a hogy szándékom volt, nem vihetek ugyan haza nekik; mert a mit viszontagságos kalandjaim közt szereztem, a mint az ördög megadta, úgy az ördög el is vitte; de ha nem vihetek is a házukhoz semmi aranyat, ezüstöt, a min átok terhe fekszik, viszek oda két izmos vas kezet, a mi annyi istentelen küzdés után vágyódik a tisztességes munkára, a min Isten áldása szokott lenni. Magam is cserzővarga leszek. Istenhez megtérek s az embereknek hasznára leszek.

(– Hanem útközben még egy kis falsumot elkövetek. Szólt közbe a soltész.)

– Igen is, szolgálatjára; de csak épen annyit, a mennyi mulhatlanul szükséges volt az istenfélő életnek inaugurálásához. Mivelhogy tudniillik az andernachi polgármester és a cserzővargák czéhmestere két olyan scrupulosus férfiu, a kik a czéhbe álló legények anteactáit megismerni el nem mulasztandják, annálfogva, minthogy a hajdemákoknál nem kezdhettem a testimoniumot, azt cselekedtem, hogy a Bergmayer kapitány által kiadott elbocsátási levelembe az 1 esztendő száma mellé még egy nullát irtam. Egy ártatlan kis, semmit nem érő nullát, egy ütött, kopott, senkinek nem kellő, senkinek nem ártó nullát, azt sem az 1 elé, hanem utána. S ha komolyan veszszük a dolgot, még csak nem is szépítettem vele a dolgomat, mert 10 esztendőt tölteni el Bergmayer kapitány zászlója alatt, fölér az egész hajdemáksági dicsőségemmel s a templáriusok kincseinek exorcisatiójával. Ez volt az a falsum, a mit a szememre tudnak vetni.

(– No bizony, ez szóra sem érdemes: mondá a nagyherczeg. Egy nulla az egész, ki fogja ezért a száját elrepeszteni a kiabálásban? A nulla = semmi. Térjünk tovább!)

(– Megint egy bűne oda van! mormogá boszusan a soltész.)

II. AZ ÖRÖKSÉG.

Az obsitos katonák gyalog utaznak. Ez így hamarább megy, mintha kocsin járnának, mert a kocsi nehezebb, mint a gyalog ember, s az embernek csak két lába van, a mi a sárba ragad, a szekérnek ellenben négy kereke. Aztán kevesebbe is kerül. A megtakarított pénzemből még épen az utolsó tallérom volt meg, mire Andernachot elértem. Tíz év óta nem voltam otthon. Olyan jól esett újra látnom a távolból a Királyudvar ismerős tornyait, a templomhegy omladékait. Hányszor mászkáltam én annak a düledékei között gyermekkoromban, vércsefészkeket, meg római pénzeket keresve. Bárcsak a nyakamat törtem volna ki egyszer!

Minden tárgy ismerős volt még előttem; a nagy malomkőgyárak, az emelő gépek a rakpartokon, a tutajok a folyamon; a hosszú sétánysorok; még a vén vámszedők is a coblenzi kapuban. Én rájuk ismertem; de ők nem én rám. Végig mehettem az egész városon, senki sem mondta: «hozott Isten! Hisz ez a Hugó!» Úgy el volt az egész alakom változva, arczom elbarnulva, vonásaim elvadulva.

Pedig én még mindenre olyan jól emlékeztem. Nem kellett senkitől kérdezősködnöm, hogy azokon a szűk sikátorokon eligazodjam, a mik a cserzővargák telepéig levezetnek a Rajna partjára. Valamennyi háznak tudtam a gazdája nevét.

Végre megpillantottam a szülői házat. Azt a kedves ismerős otthont. A nagy szederfa még most is hihajlik az utczára. Annak az ágain ülve tanultam én a «hic gallus cantans, in arbore sedens, pira poma comedens, kukuriku dicens» classicus formuláját deklinálni.

Ezuttal azonban a «hic gallus cantans» helyett egy drabant állt az ajtóban, a dreymastert a fejébe nyomva, s egy rekedt dob bőrét püfölve irgalmatlanul.

– Mit csinálnak itt? kérdezém a drabanttól, a kit még gyermekkoromból ismertem.

– Hát biz itt, katona uram, kótyavetyélnek.

– Mit kótyavetyélnek?

– Az öreg timárgazdának a retyemutyáját. Benézhet, nem kerül semmibe.

– Hát miért árverezik az öreg holmiait?

– Azért, hogy pénzt csináljanak belőle.

– Kik?

– Hát az a sok jebuzeus, sadduceus és publicánus, a kinek adósa volt. Eladják itt még az eresz alatt ma kikelt meztelen fiagalambot is: még sem telik ki a sok adósság.

– De hisz az öreg igen jó gazda volt, s a felesége takarékos jámbor asszony, mikor én ismertem őket.

– Az volt bizony, a gazda a míg az ivásnak nem adta magát.

– Hát miért adta magát az ivásnak?

– Azért, mert volt neki egy rossz gézengúz fia, a ki valami tíz esztendő előtt elment a világba. Annak sok rossz hirét hozták haza. Rabló lett, zsivány lett; kiadta magát lengyel grófnak, gonosz életet élt, hamisított, börtönből megszökött, templomot rabolt ki. Minden esztendőben új meg új rossz hirét hozták a Hugónak. A szegény öreg már az utczára sem mert kimenni, hogy a szomszédjai a fia istentelenségéről ne beszéljenek neki; csak úgy haza hordatta a bort s egymagában ivott, kivált miután a felesége is meghalt bújában.

– Hát meghalt az asszony? kérdeztem én s majd belefulladtam, hogy vissza kellett szorítanom a torkomba ezt a szót: «az anyám!»

– Jól járt a jámbor lélek, hogy azt tehette, hogy nem érte meg ezt a szomorú napot. No de most egy kicsit dobolnom kell megint katona uram, hogy több embert csődítsek a kótyavetyére.

Új házalók jöttek a dobszóra. Én az alatt oda álltam a nyitott ablakhoz, s benéztem az ismerős szobába, a mi tele volt mindenféle kupeczekkel, csiszárokkal, zsibárusokkal, a kik az én szülőim holmijain versenyeztek. Épen az anyámnak a templomba járó palástja volt a kalapács alatt, a szép ezüst kapcsos selyempalást, arra árvereztek: még egy «dreyer!» még egy «silberling!» még egy «petermännchen!» Szerettem volna közbekiáltani: «Ezer tallér! senki többet érte! Az enyim!» De hát nem volt több egy tallérnál a zsebemben. Utoljára rajta maradt a kapcsos palást egy vén zsibáruson: az mindjárt föl is vette magára. Csupa komédia volt. Úgy nevette az egész társaság. Nekem meg majd a szivem repedt meg, mikor azt láttam.

Megint visszamentem a doboshoz.

– Hát rég meghalt már az asszony? kérdezém tőle.

– Elég régen, hogy azóta elfelejtsék; de nem olyan régen, hogy a sirjára rá ne lehetne találni. A Templomhegy melletti temetőben fekszik.

– Hát a férjével mi lett? kérdezém szivszorongva.

– Hát bizony azt nem tudom. Mert az, a mi lélek volt benne, az vagy az égbe, vagy a pokolba, vagy a purgatoriumba jutott, a mit én nem tudhatok; a mi pedig csont és bőr volt rajta, azt épen most temetik; de hová? azt sem tudom.

– Most temetik? Hát nem harangoznak rá?

– Az «ilyen» halottra nem szoktak harangozni; mert az maga akasztotta föl magát. A biz a! Ide erre a szederfára ni, a hogy az utczára kinyulik az ága.

– Hogy tehette azt?

– Hát csak úgy, hogy mikor már arra került a sor, hogy minden holmiját dobra üssék, még ez nem volt elég szegény lelkének, hanem még ugyanaz nap érkezett az andernachi polgármesterhez a hamburgi tanácsnak a megkereső levele, a melyben kérdést intéznek az öreg timármesternek a csavargó fia iránt, a ki megint Hamburgban adta ki magát Junker Hermannak, s ott a házi gazdájának a fiát orozva meggyilkolta. Sok utánjárásra kitudódott, hogy Junker Herman senki más, mint az ő Hugó fia; tehát adja elő, mit tud róla? hadd fogják meg; mert ha megcsiphetik, semmi baja sem lesz neki egyéb, mint csak épen az, hogy kerékbe törik.

El lehet képzelni, hogy milyen jól esett az én porczikámnak ez a biztatás! Minél kevesebb kedvem volt ezután előállani vele, hogy én vagyok az a sokat emlegetett Hugó. A drabant, a hányat ütött a dobverővel a szamárbőrre, annyi «gézengúz, semmirekellő, akasztófaczímer» titulust ragasztott az én nevemhez; én meg hűségesen segítettem neki, s úgy szidtuk egyesült erővel azt az átkozott ficzkót, a ki a szegény jámbor timárt gonosz életével erre a «zöld ágra» juttatta, a mi az udvarról a fejünk fölé lehajlik. Az én hamburgi vértettem vezette öngyilkosságra szegény apámat.

Nem hallgathattam tovább ezt a szomorú dobszót, meg a még szomorúbb «ki ád többet érte?» kiabálását; elsompolyogtam a hajdani szülői ház elől, a mire nézve én voltam az égő tűz, az árvíz, a földindulás, a mi leégette, ledöntötte, elpusztította; kiosontam abba a másik városba, a hol a csendes emberek laknak, a kik nem húzzák már ki egymás feje alól a párnát, s nem kótyavetyélik egymásnak a házát: ki ád többet érte? A kinek fakeresztje van, csak úgy beéri vele, mint a kinek a fejére márványkő vet árnyékot. Én a fakeresztek között keresgéltem. A sok ismerős és ismeretlen között rátaláltam utoljára arra az egyre is, a melyikhez nekem volt jussom. Nem is nagy tudomány kellett hozzá, hogy rátaláljak.

A melyik nem volt zöld hanttal kigyepezve, a melyiknek a keresztfájára nem volt akasztva gyászkoszorú, az alatt kellett annak az asszonynak nyugodni, a ki után nem maradt más a földön, mint egy részeges férj, a ki bújában napestig iszik, meg egy gézengúz fiu, a kinek a neve minden városban ki volt szegezve a pellengérre.

Ott lefeküdtem a mellé a sír mellé; de sirni akkor sem mertem, nehogy a temetőőr vagy valami ácsorgó gyanúba vegyen, hogy hátha én vagyok a fia annak az asszonynak? Száz tallér volt a fejemre téve a hamburgi tanácstól. Úgy tettem, mintha csak lustálkodásból választottam volna azt a sír közét fekhelyül.

Mert nagyon sokan jártak-keltek akkor épen a temetőben. Tereferélő vén banyák, vihánczoló ficzkók és szurtos csőcseléknép. Úgy tetszett, mintha várnának valamire.

Tán nagy temetés lesz?

Nem is nagy tudomány kellett hozzá, hogy kitaláljam, mi lesz? A bámészkodó gyülevész nép nem a temető bejárata, hanem a garádja mellett csoportosult. Azt az embert, a ki felakasztotta magát, nem fogják a többi tisztességes keresztyének sorába eltakarítani; annak a számára az árokban van megásva a gödör. Pap sem kiséri azt, hanem a gyepmester hozza ki a maga egylovas kordéján a négy szál deszkából összetákolt koporsóját, a mi még csak meg sincs festve feketére, fehérre, se a neve nincs ráirva. A sánta ló nyakára akasztott kolomp neki a kisérő harangszó.

Szép énekszó helyett a gyülevész zagyva zsivajgása kiséri az elátkozott fekhelyre s prédikáczió helyett a gyepmester mond fölötte csufondáros ostobaságokat.

Azután, mielőtt bekaparná a koporsót a földbe, előveszi a bicskáját s vékony szilánkokat hasogat le róla. Az ácsorgó nép, különösen a vén asszonyok, egy-két Petermännchent nem sajnáltak egy ilyen forgácsdarabkáért adni. Csak úgy törik magukat érte. S az a sok léhütő nép nem is sejti azt, hogy egyenkint mindegyikük milyen közel van ahhoz, hogy egy ember, a ki egy félig kitört fejfának támaszkodva nézi azt a dobajgást, egyszerre csak megbolondulva oda rohanjon az árokba közéjök s azzal a fejfával betörje a fejét, a hányat elől-utól talál: «majd békét hagytok az apámnak!»

A gyepmester végre engem is meglátott.

– Nos hát? katonauram! Nem restellne egy Petermännchent kiugratni a tarsolyából, egy darab forgácsért a magát fölakasztott embernek a koporsójából? Nagy erő van ám ebben! Az öngyilkos koporsójából egy forgács megvéd a mennykőcsapástól!

– Akkor adja kend nekem ide a szeget abból a koporsóból, mert az magához húzza a mennykövet. Nekem olyan kell. Feleltem neki.

Az biz arra is kész volt.

– De már a koporsószeget nem adom ám alább egy tallérnál.

Annyi volt az egész vagyonom: oda adtam érte.

… Tehát ez a koporsószeg, a minek senki más nem volt a kovácsa, mint én magam, volt nekem az apai örökségem is, meg a szerzeményem is, egy személyben.

A mint módom volt benne, gyűrűt csináltattam ebből a szegből, s azt most is viselem a jobb kezem mutató ujján.

(– No az bizonyára nagyobb büntetés volt te neked minden elkövetett bűneidért, mintha kerékbe törtek volna! mondá a nagyherczeg, elővéve a zsebkendőjét. A soltész észrevételei egészen elenyésztek abban a hatalmas orrfuvásban, a mi serenissime elérzékenyülését kifejezte.)

HETEDIK RÉSZ. A BOLDOG NYUGALOM.

Egy fillér nélkül álltam a világban. És még sem éreztem magamat szegénynek. Az volt a gondolatom, hogy én egy ma született ember vagyok: senki és semmi. De mégis annyival jobb az útfélre kitett csecsemőnél, hogy nekem már nem kell járni és beszélni tanulnom s senkinek nem kell azzal vesződni, hogy még dajkáljon és ringasson.

Németország földén nem akartam többé megmaradni. Itt csak két választásom volt: ha a becsületes emberek társaságában maradok, akkor mihelyt rám ismernek, kénytelen leszek nekik megengedni, hogy lenyakazzanak; ha pedig a háborus világba bódulok ujra bele, a martalóczok közé, akkor meg magamnak leszek kénytelen megengedni, hogy én nyakazzak le másokat s egyikhez sem volt kedvem.

Annyi hányódás után valami csendes, békességes otthon után vágyódtam. Tervem nagyhamar készen volt. Az andernachi népnek egyik legnevezetesebb kereskedése a tutajszállítás Hollandba. Innen viszik le a Rajnán a tömérdek sok tengeri hajónak és gátczölöpnek való szálfákat. Egy ilyen tutajra szegődtem evező legénynek. Ezeknek illendő fizetésük van, minden napra harmincz fillér, kenyér, sajt, száraz hal meg egy kancsó sör a javából. Én a sörömet soha sem ittam meg, hanem eladtam három fillérért egy társamnak, a ki kétszer is szomjas volt napjában. Én nem ittam mást, csak vizet.

Mikor a többi evezőlegények, ha nagy szél fujt s kiverte a tutajukat a partra, káromkodtak mint a jégeső, én megintettem őket kegyesen, hogy ezzel hagyjanak föl, mert ez nem Istennek tetsző szólásmód keresztyén ember szájában; ha pedig nagy unatkozásukban összeültek karikába, koczkázni, én félrehuzódtam közülök s a csalogatónak azt feleltem, hogy a IX. parancsolat azt mondja: «ne kivánd a te felebarátodnak semmi marháját.»

A többiek csufolódása figyelmessé tette rám a hajós gazdát.

– Ejnye, te ficzkó! szólíta meg; hát te se nem iszol, se nem koczkázol, se nem káromkodol? Hisz akkor te átkozottul kegyes ember vagy. Akkor én tégedet legalább is háromszoros áron adlak el, mint a többi gézengúzt Nijmegenben.

– Elád kend bennünket Nijmegenben? kérdezém nagyot bámulva.

– Hát mi az ördögöt csinálnék veletek? víznek lefelé csak elvisz a tutaj, akárhányan vagytok, de vissza hogy hoználak? A hátamra csak nem vehetem ezt a sok pernahajdert, hogy úgy czepeljem haza. Ne félj semmit! A parton már ott várnak a makerek. Az egyik megveszi tőlem a tutajokat, a másik az evezős legényeket: ki milyen, darab számra. A mit az emberekért kapok, azt megfelezzük!

– Hát aztán mit csinálnak a megvett emberekkel?

– Ne gondold, hogy kalbásztölteléknek aprítják föl! Hanem hát a hollandus ember szeret hajós lenni, de csak kapitány meg kormányos; katona is szeret lenni, hanem csak kapitány meg várparancsnok. A matrózságot meg a közkatonaságot nem bánja, ha elvégzi más. Arra jó az ostoba idegen. Azt megfogadja jó pénzért. Ilyen a hollandus. Hát csak mondd meg, hogy melyikhez van kedved: matróznak állni, vagy szárazföldi patkánynak?

– Megmondom az igazat, patronus uram, felelék neki. Mivel hogy fogadásom tartja, soha nem hazudni többet, hanem mindig csak egyenesen megmondani az igazat. Nekem már elég volt a katonáskodásból. Nagyon sok vért ontottam s az nyomja a lelkemet. Nem szeretnék többé katona lenni, inkább megyek a tengerre s hányatom magamat a habokkal.

– No te igazi ostoba ficzkó vagy! Hisz akkor mégy bele ép a háboru javába. A hollandus a tengeren viseli az igazi háborut; a száraz földön csak azért tartja a katonát, hogy ha egy várából kiéheztetik, hát legyen a ki kapituláljon. Soha se mennek azok ütközetbe. Pontosság, józanság, jámbor élet a hollandus katonának a virtusa; engem az ördög vigyen el, ha ott egy esztendő alatt legalább is káplárságig nem viszed. Mi voltál eddig?

– Constabler voltam a tüzéreknél.

– No hát ezt ott is megkapod.

– De vajjon mit csinálnak a hollandusoknál a tüzér constablerek, ha nem kell nekik ellenséget ágyúzni?

– Van azoknak elég dolguk. Vasárnaponkint ők csinálják a város végén a gyönyörű tüzijátékokat s hétköznap az ahhoz való rakétákat készítik.

… Így jutottam én be tüzér-constablernek Nijmegen városába. Hatvan tallér volt a díj, a mit a bőrömért adtak, s ennek fele megmaradt nekem.

Egészen kedvem szerint való nép közé jutottam. Nem volt itt éjszakai lárma, tivornyázás, nem szaladgáltak szeleburdi junkerek, diákok a polgárok feleségei után; nem volt verekedés a polgárok és katonák között; sőt ellenkezőleg vasárnap mind a fegyveres, mind a fegyvertelen nép együtt ment a templomba, ki hová tartozott s este együtt iddogáltak a sörházban.

Még az is meg volt engedve a katonáknak, hogy üres idejükben napi bérért dolgozni eljárjanak: a mire elég nagy alkalmuk volt, az egész Nijmegen város összes területe egyetlen egy virágos kertet képezvén, mely a mai korban legnevezetesebb kereskedelmi czikket, a tulipánhagymákat állítja elő.

Mint tudjuk, jelenleg nem csak Európa, de a török szultán országai is minden más növénynek az elpusztulása által nem szenvednének olyan nagy veszteséget, mint ha egy évben a hollandi tulipán-hagymák kimaradnának a vásárból. Nem mondom azzal, mintha a szegfüvek is életszükséget nem képeznének, de mégis a tulipán az irányadó. Egy tulipán: egy mérő buza. De az is külömböző becsértékkel bir a szirmok szinvegyületéhez képest. Vannak a tulipánok között herczegek, fejedelmek, a miket csak királyok és szultánok képesek megfizetni.

Egy ilyen tulipánokban gazdag özvegyasszonyhoz jutottam én be kertészlegénynek. Ráértem a tüzér-constablerségen felül.

Az ifjasszony minden reggel korán kijött a kertjébe, megtekinteni a tulipánokat, mikor még nem voltak kinyilva, és délután, mikor már kitárt kelyheikkel pompáztak.

Hanem én az ő arczát soha sem láttam kinyilva. Olyan főkötőt viselt, a miből csak az orra hegye látszott ki s én csak a termetéről sejthettem, hogy fiatal. Ha néha hozzám szólt, azt is oly sipegve ejté ki, mintha sajnálná tőlem, hogy meghallom a hangját.

Iszonyu gazdagnak kellett neki lenni, a tulipánjai szinéről és rendkívüli sokaságáról itélve.

De nemcsak ezekben feküdt rendkívüli nagy tőkéje, hanem a mit még azonkívül csigahéjakban birtokolt, az mesés kincseket képviselhetett.