Part 12

– Jaj fiacskám, azt senki sem tudja megmondani. Mert a ki véletlenül találkozik vele az utczán, annak olyan tüzet fúj a szeme közé rögtön, hogy két hétig sem lát utána; a ki pedig elég oroszlánszívvel bir, mikor meghallja a múh-borjú ordítását az utczán, hogy kidugja a fejét az ablakon, annak a feje egyszerre akkorára megnő, mint egy hordó, hogy azt még a nagy Jezsuita-templom kerekablakán sem tudná többet visszahúzni; és a mellett még sem tudhatja meg, hogy milyen hát a múh-borjú ábrázatja? mert az egyszerre olyan magasra megnő előtte, hogy a háztetőn túlér a feje. Rettenetes szörnyeteg ez!

Én ez alatt szépen visszaraktam a kincseimet a bőrzsákba.

– Hát csakugyan létezik az a múh-borjú? kérdezém a gazdától.

Az esküdött rá, hogy létezik.

– Van kedve kendnek fogadni velem? kérdezém tőle.

– Mire?

Arra, hogy én meg tudok enni egy egész borjút. Most különösen ki vagyok koplalva. Hozzák ide nekem azt a múh-borjút, hát én azt megeszem!

Azzal kihúztam az övem mellől azt a nagy tranchirkésforma római kardot, a mi a lictori öltözetemhez tartozott s hozzáfentem az aczélomhoz. Ide vele azzal a borjúval.

S a bőriszákomat a vállamra vetve, készültem odább menni.

– Hát igazán nem félsz tőle? mondá Mayer gazda, látva, hogy komolyan indulok. Most már látom, hogy kemény ficzkó vagy. Hát maradj itt, megalkuszunk szépen, aztán vacsoráljunk együtt.

– Köszönöm. De engem ne traktálj füstölt hallal; mert elmult már a nagybőjt. Aztán pap se vagyok én, de ha pap volnék is, bort innám.

– Lesz minden, fiacskám, mondá Mayer gazda; s azzal kiment a konyhába rendeletet adni. Mikor visszajött, egészen új ruha volt rajta, s a számomra is egy gavalléros kisujtásozott urfi-öltözéket hozott, kérve, hogy fogadjam azt el tőle ajándékba. A mi az öltözéket kiegészítő tarsolyban van, az lesz a hozott kincseknek a vételára: meg leszek vele elégedve.

Belenyultam a tarsolyba s találtam benne ötven dublont, aztán meg egy hosszú papirost.

– Hát ez micsoda?

– Ez egy váltó, mely kétezer János-tallérról szól, fizetendő három hónap múlva.

Annyit én is tudtam, hogy mi az a váltó? s egészen meg voltam elégedve az alkuval. Csak a fizetési határidőt sokaltam egy kissé.

– Ez hamburgi szokás, válaszol Mayer gazda. A pénznek érni kell.

Hát azt sem bánom, az ötven dublon addig bőven eltart.

Mayer gazda aztán olyan pompás vacsorát adott, a minőt az előzmények után álmodni is merészség lett volna. Voltak ott pástétomok, vadak, csemegék és válogatott jó borok. Én azonban éltem valami gyanuperrel s nem ittam nagyon sokat.

A vacsorához megjelent a házi gazda fia is és három eladó leánya.

A fiáról azt mondták, hogy az egyetemen diák: nagyon vén diák lehetett; a leányokról pedig, hogy testvérek: azonban egyik sem hasonlított a másikhoz.

Igen jó kedvű leányok voltak, tudtak hárfázni és gitár mellett énekelni. A szőke haju különösen igen szép volt, s nagy méla szemeit sokszor rajtam felejté, s ha megszólítám, nyájasan mosolygott.

Magam sem voltam idegen a szerelemtől, külömben is özvegy ember lévén, hanem az asszonyokkal való dolgaimból már annyi tapasztalást merítettem, hogy jónak láttam óvatosnak lenni. – Előbb kipróbáltam a charakterét.

Engemet úgy mutatott be Mayer gazda, mint Junker Hermannt, a kis szökét pedig, mint Jungfer Ágnest.

Ágnes leányasszony sentimentalis hölgy volt; vacsora alatt egymás mellett ültünk s én okosabb dolgokról nem tudtam vele beszélni, mint arról, hogy ha én nekem is megengedi a mindenható, hogy saját háztartást kezdjek, hát én is ilyen ezüstkanalakat fogok szerezni az asztalra, mint a milyenekkel most itt a csokoládé-kocsonyát eszszük és azoknak a nyelére fogom vágatni a czímeremet (persze a cserzővarga czímert) meg a kettős monogrammot. Erről aztán áttértem arra, hogy milyen szép monogramm kerülne ki az Ágnes és a Hermann előbetűiből. Ő azt nem akarta lehetségesnek találni. Én azt mondtam neki, hogy az nagyon könnyű. Az A betűt a H betű két szára közé lehet állítani, s azzal az egyesítés tökéletes.

– Hiszen akkor kettős W lesz belőle, monda ő nagyot sohajtva, s én elértettem e czélzást, mivelhogy «Weh» németül fájdalmat is jelent. S a «kettős fájdalom» mi volna más, mint a szerelem?

Nekem megtetszett ez a leány. Hiszen nem voltam valami ágról szakadt, jött-ment csavargó többé.

(– Mióta? szólalt bele a soltész.)

– Hát a mióta kétezer János-tallérról szóló szerzemény volt a tarsolyomban.

(– Szép kis szerzemény.)

Meg akartam mutatni, hogy igazán nemes ember vagyok.

Az öreg Mayer ujján volt egy szép gyémántos gyűrű. Azt mondtam az öregnek, hogy az nekem nagyon megtetszett, szeretném megvenni.

– Jaj, Junker Hermann, mondá a gazda. Ez nagyon drága gyűrű. A kárbunkulus maga megér benne ötven tallért. Azonkívül családi ereklye. Ettől meg nem válok semmi áron. Még hetven tallérért sem adom.

– Akkor id’adja kegyelmed nyolczvanért.

– No! Ezt ugyan senkinek meg nem tenném, de önnek a kedveért Junker Hermann, Isten neki, legyen az ára nyolczvanöt.

– Áll az alku. Irja föl ön a contóra. Fizetem az önnél levő kétezer tallérból.

A kétezer tallér szóra a szép Ágnes még egyszer kiszedett a tányéromra a csokoládé kocsonyából.

– Hanem erről egy kis irást kell ám adni, mondá Mayer gazda, mert halandók vagyunk.

– Irja meg kegyelmed, a hogy kell: én csak a nevem szoktam aláfirkantani az ilyesminek, mondám neki hetykén. Tulajdonképen azért mondám ezt, hogy az öreg egy kis időre hagyja el a szobát. A mynheer aludt már a nagy karosszékben. Rupertus vén diák pedig olyan hanczurozást követett el a másik két leánynyal, mintha vagy ő nem volna azoknak bátyjuk, vagy azok nem volnának neki hugai. Én tehát megfigyeletlenül suttoghattam azalatt a szőke Ágnessel.

– Nagyon sajnálom, mondá ő, hogy atyám eladta azt a gyűrűt, az családi talizmán volt: anyám jegyajándéka.

– Hátha én úgy vettem meg azt a gyűrűt, hogy mégis a családban maradjon? sugám én a fülébe.

– Ezt nem értem, hogyan lehet? sipogá ő, szemeit lesütve.

– Én megmagyaráznám azt önnek, ha egyedül beszélhetnék a leányasszonynyal.

– Az igen könnyű lesz, mondá ő; majd mikor mindenki lefekszik a háznál, akkor összejöhetünk az erkélyszobában s kegyelmed elmondhatja, a mit velem közölni akar. Igazán kiváncsi vagyok a talány megfejtésére.

Ez alatt az öreg elkészült az irással s visszatért vele.

A kötelezvény száz tallérról szólt; mivelhogy a nyolczvanöt forintnak három hónapra kamatja is jár, s én csak akkor kapom meg a pénzemet. Én egy szót sem szóltam az uzsora ellen; gavallér módra aláirtam a nevemet, s azzal a gyémánt gyűrű az én ujjamra vándorolt s minthogy az én csontjaim nem voltak olyan szárazak, mint Mayer gazdáé, épen csak a bal kis ujjam első izére tudtam azt felhúzni.

E közben Rupertus valami csintalan dolgot mondhatott a két hugának, a miért azok elkezdték őt agyba-főbe pofozni, s azt mondták, hogy takarodjék innen, nem adnak neki több bort.

– No ha ti nem adtok, majd ád a korcsmáros! szólt Rupertus nevetve s engem is invitált, hogy menjek vele «kneipolni»; azt állítva, hogy nincs nagyobb gyönyörűség, mint ha az ember sok jó bort ivott finom társaságban, azután elmenni a korcsmába s inni még több bort, de rosszat, a rücskösök társaságában. Én azonban, az előrebocsátott indokoknál fogva, jámborságommal mentettem ki magamat, s azt mondám, hogy fáradt vagyok a tengeri úttól, s óhajtok az úrban elpihenni.

Rupertust aztán elvitte az ördög; lehetett hallani, a mint az utczán rákezdi a jodlirozást, s a házak kapuit sorba döngeti a fustélyával.

Mi is mindannyian jó éjt kivántunk egymásnak s kiki elvonult a maga hálószobájába.

Én alig vártam, hogy a háznál minden elcsendesüljön, azonnal lábhegyen lopózva felmentem a megjegyzett padlásszobába, mely a ház-hiu közepén szokott lenni, s annak az ablakából rúg ki egy erkély az utczára.

Szép holdvilág sütött be az ablakon, a kis bizalmas kamara egészen megvilágosodott tőle. Nem sokáig kelle várnom; kevés idő mulva halk csoszogás közeledett az ajtóhoz, halkan nyikorgott a lépcső, s belépett a szobába, mint egy tündéralak, tiszta hófehér ruhában, az én várvavárt Ágnesem.

(– Szemtelen persona! szólt közbe a soltész.

– Ki tudja; hátha tudatlan ártatlanságból cselekedte? menté őt a nagyherczeg.)

Én odasiettem eléje és megfogtam a kezét.

(– Csak remélem, hogy nem fogsz itt nekünk olyasmit elmesélni, a mi orczáinkat elpirulásra indítsa? förmedt fel a soltész.)

– Hiszen kérem, jól tudom, hogy kisasszonyok előtt beszélek, nyilatkozék a vádlott: tessék megnyugodva lenni. A szép Ágnes a legnyugodtabb és ártatlanabb tekintettel kérdezé tőlem, hogy magyarázzam meg hát, hogyan történhetik az meg, hogy én a gyűrűt megveszem s mégis a családban marad?

– Úgy történik meg, kedvesem, mondám neki, hogy én azt a gyűrűt a te ujjadra huzom föl, jegygyűrűnek.

Ezt azután megértette s engedte, hogy a száz talléros gyűrűt, a mit még ki sem fizettem, felhuzzam az ő aranyos ujjára.

E tény után semmi sem következett természetesebben, mint hogy egy csókot kérjek tőle.

(– Ahol van ni! Nem megmondtam? Türelmetlenkedék a soltész, már a csóknál vannak. Ezt a mi jelenlétünkben nem lehet eltűrni!

– Hiszen egy csók még nem a világ, csitítá őt a nagyherczeg.

– Dejszen tudom én azt! Az első csók után jön a második csók, azután a harmadik, végtére az utolsó.)

– Ugyan kérem, ne tessék rajta disputálni; hiszen úgy sem lett belőle semmi. Én kértem, ő megtagadta. Akkor én el akartam venni, mire ő úgy tett, mintha nem tehetne róla, már a kezemben maradt a fejkötője s a feje a keblemre rejtőzött, a midőn egyszerre közbejött valami.

(– Tudom már; a fehér galamb pofon csapta azt is a szárnyával.)

– Dehogy is a fehér galamb! Hanem egyszerre olyan ordítás támadt az ablak alatt, mintha kilencz éhes elefánt nyitotta volna fel a torkát; soha én olyan bömbölést még nem hallottam: volt abban ártányüvöltés, lóröhögés, trombitarecsegés, szekércsörömpölés vegyest. A szép Ágnes felsikoltott: Jézus Mária! a múh-borjú! s azzal kiszakítva magát karjaim közül, elszaladt a száz talléros gyűrűmmel együtt; én pedig az ijedtségtől dühösen ugrottam az ablakhoz, s kidugtam rajta a fejemet, nem törődve azzal a fenyegetéssel, hogy akkorára dagad a fejem, mint egy hordó. Az ugyan nem történt a fejemmel; hanem abban a pillanatban úgy tele szórta valami a szememet paprikával, hogy se eget, se földet nem láttam többet, s akkor aztán én kezdtem el ordítani, hogy ahhoz képest a múh-borjú bőgése még kis gyermeksirás volt. De a háziak közül a világért sem jött senki a segítségemre. Mind a dunnája alá bújt az, a múh-borjútól féltében: nekem magamnak kellett tapogatózva haza találnom a szobába s megkeresnem a mosdótálat és a vizet, hogy az átkozott paprikát kimossam a szememből; a mi úgy égetett, mint a pokolbeli tűz.

Még azután tökéletességnek okáért a Rupertus diák is hazakerült, az is úgy ordított, mint én. Azt meg az utczán kapta meg a múh-borjú s úgy összetépázta, hogy a hány szál haja, annyi felé állt, a képét összekarmolta siralmasan, a mint a nyelvével végig nyalt rajta s az egész öltözetét úgy összetépte, mintha sasokkal hadakozott volna.

Rupertus diáknak ugyanabban a szobában volt vetve az ágya, a melyben az enyim; s azon az éjszakán egyikünk sem aludt semmit. A diáknak irtóztató kaczenjammere volt s folyvást a múh-borjúról fantaziázott, nekem meg egész reggelig mosogatnom kellett a szemeimet, hogy meg ne vakuljak.

Átkozott múh-borjú! Ha már ordítani akart, nem tudta addig rákezdeni, a míg a száz talléros gyűrűmet rá nem húztam a szőke Ágnes ujjára?

Én pedig aztán a szőke Ágnest többé négy szem közé nem kaphattam soha.

Másnap reggel az öreg Mayer tudtomra adá, hogy a vendégszeretet kötelessége egy napon túl nem terjed. Nemes gavallér létemre keressek magamnak rangomhoz illő szállást. Látogatásaimat azonban szivesen veszi ezentúl is s ha mulatni akarom magamat a kedélyes Hamburgban, csak bizzam magamat Rupertus diákra, ő az ilyenekben legjáratosabb.

A szép Ágnessel ezentúl mindig csak az apja jelenlétében lehetett beszélnem, s ha szivem érzelmeit akartam neki tolmácsolni, azt csak levél útján tehettem; mindennap küldtem neki egy szerelmes epistolát, a miket Rupertus diák hordott haza a hugának, ha ugyan átadta neki azokat, és el nem sikkasztotta, vagy még annál is gonoszabb dolgot nem cselekedett a leveleimmel.

E napságtól fogva nem volt szünete a dinomdánomnak. Rupertus épen arravaló fiu volt, hogy rövid időn Hamburg valamennyi veszetthirű mulatóhelyével és rossz társaságával megismertessen, a hol hozzám hasonló nemes úrfiak járták a bolondját. Ott megismerkedtem egy spanyol hidalgóval, egy skót klánnal, egy braziliai telepítvényessel, meg egy oláh bojárral, a kiknél mindjárt az első találkozásnál kitanultam, hogy a nemesleveleik épen azon a fán termettek, a melyen az enyém. Hanem egytől-egyig mindannyian híres ivók, koczkázók, verekedők, menyecskézők és botránycsinálók voltak. Hogy a pénzükhöz, a mit elvertek, nem tisztességes úton jutottak, az iránt is bizonyos voltam. De még azt is könnyű volt kitalálnom, hogy ez a víg kompánia engemet egyenesen úgy tekint, mint számára idehozott kész martalékot. No ugyan szépen megjárták velem! Ha inni kellett, én ittam le őket, nem ők engem; a templáriusoknál megtanultam a titkot, hogyan lehet sokat inni, a nélkül, hogy az embernek a fejébe menjen a bor. De ezt a titkot nem fecsegem ki egyelőre, fenntartván magamnak elítéltetésem esetére, a midőn teljes reményem van hozzá, hogy egy ilyen, az egész keresztyén világot boldogító titoknak nyilvánosságra hozataláért a legfelsőbb kegyelem meg fog számomra adatni.

(– No csak azt várd!)

Tehát leinni nem bírtak; pedig tiszta volt a szándékuk. Részeg állapotomban elvehették volna tőlem Mayer gazda kétezer talléros váltóját, a mit mindig tarsolyomban hordtam. Tudtam én azt, hogy az egész korhelykedési turnus csak azért van kifundálva, hogy Rupertus czimborái segélyével valahogy azt a váltót elcsiphessék tőlem s Mayer gazda megszabaduljon a kétezer Joachim-tallér fizetésétől.

De még a dublonjaimhoz sem férhettek hozzá olyan könnyen, mint ők hitték; mert ha koczkát hoztak elő, én az első vetésnél észrevettem, hogy az hogyan van meghamisítva? hogy van bele kényeső téve, a mi a koczkát egy oldalra húzza, s én tudtam azt jobban, mint ők, hogyan kell azt vetni, hogy mindig a hatos kerüljön fölül? Ők vesztették el a pénzüket, nem én. Ha pedig aztán ebből verekedés lett, akkor tapasztalták csak, hogy nem holmi ujonczczal van dolguk. A hajdemákoknál annyi banditafogást tanultam el mind a birkózásnál, mind a botverekedésnél, mind a kardvívásnál, hogy a leghíresebb legénykedők kudarczot vallottak ellenemben; arra pedig főgondom volt, hogy életveszélyesen meg ne sebesítsek valakit, a miért tömlöczbe dugjanak. Utoljára annyira megrökönyödtek tőlem, hogy nem mertek velem többé kikötni.

A mi pedig a menyecskéket illeti, e tekintetben a legóvatosabb voltam. A fehér galambom mindenüvé elkisért; de én arról nem szóltam senkinek; hanem a helyett azt mondtam a czimboráknak, a kik egyik bűnbarlangból a másikba hurczoltak magukkal, a nélkül, hogy valami szelíd nymphát a nyakamra köthettek volna, hogy menyasszonyom van, a kinek hűséget esküdtem s azt annyival inkább meg kell tartanom, mert íme a menyasszonynak a testvére Rupertus, a ki minden dolgomat látja, s ha valami hűtlenséget követek el, azt az én imádott Ágnesemnek bizonyosan be fogja fújni. Hasztalan esküdött Rupertus, hogy őt egy egész tele sánczárok ördög vigye el (ez volt a divatos káromkodás a hamburgi jó társaságban), ha valamit szól a hugának; de én rendíthetlen voltam a hűségemben, jól tudva azt, hogy az ilyen csalfa leányokkal legkönnyebben elveszthetem a féltett kincsemet. Azt pedig én haza akartam vinni szegény szülőimnek. Azzal a kétezer Joachim-tallérral egészen urrá teszem őket. Rendbe hozzák a gazdaságukat; vesznek maguknak szép gyümölcsös kertet; az öregem prémes bekecset, a mámi selyempalástot vehet magának, így parádézhatnak a templomba menetelkor, abból a pénzből, a mit a fiuk keresett.

(– Ellopván a templomi ékszereket! veté közbe a soltész.)

«Finis sanctificat media», felelt meg rá a bűnös.

A mire a nagyherczeg kegyetlen nagy hahotára fakadt.

A soltész pedig olyan vörös lett, mint a kanpulyka.

(– Azt biz a jámbor jezsuiták nem azért találták ki, hogy lopd el az arany kelyheiket s végy az árán apádnak-anyádnak új ruhát. Folytasd!)

Így éltem én szép istenfélő módon végig a három hónapot, a mi a váltóm lejártáig eltelt, a nappalokat csendesen átszunnyadva, éjszaka pedig a kötéltánczosbódékat és a pinczéket látogatva, az éjjeli őrjáratokat szétkergetve, a professorok ablakait kulimászszal befestegetve, a szép asszonyoknak szerelmes dalokat énekelve, a zsidókat megdöngetve s az egész «hamburgi hegyet» jucundus rettegésben tartva, egész Palmarum vasárnapig.

Nagyon jól emlékezem rá, hogy ezen a napon volt, mert ujdonat új zekét és pulidert vettem ezen a napon. Azonkívül azt is tudom, hogy a zsidóknak az ezt megelőző szombatra esett a páskaünnepük, mivelhogy én és a czimboráim a zsinagógájukba, mikor legjobban énekeltek, tizenkét szilaj macskát hajítottunk be az ablakon keresztül, a miknek a farkaikra száraz hólyagok voltak kötve s a kegyes mulatság után karonfogózva az egész utczát elfogtuk s így mentünk kegyetlenül danolva a «Három alma» korcsmáig, a hol is fogadásból egy vándor kuruzsolónak minden medicináját sorba megittuk. Lehet, hogy az is confundálta egy kissé a fejemet; ámbátor azt hiszem, hogy azok nagyon ártatlan szerek voltak. Mindamellett az én Rupertus czimborám csak nagy hamar eldült székestül s megadta magát. Minket pedig a csapláros kizavart a korcsmából, a mint az éjfélt ütötte, tilalmas levén virágvasárnapján a csapszéket tovább nyitva tartani.

A Rupertust kénytelenek voltunk otthagyni a csaplárosnál, mert az mozdulni sem tudott; mi többiek pedig, a mint az utczára kijutottunk, azon kezdtünk el tanakodni, hogy mi egészséges tréfát lehetne még elkövetni a hátralevő éjjel, minthogy hazamenni még korán van.

– Hej, czimborák, mondá a skót klán, én tudnék valami jót. Rupertus nincs jelen, alszik. Gyerünk el az öreg Mayer gazda háza elé s adassunk Hermannal ablaktalálkozót a menyasszonyának.

– Bolondok vagytok, mondám én nevetve, hogy adhatnék én a szép Ágnesnek ablaklátogatást, mikor az ő hálószobája az erkélyre nyilik, az meg két ölnyi magasan van, épen az eresz alatt. Hisz nem vagyok én a múh-borjú, hogy a nyakam a padlásig felérjen.

– Hát mi mire valók vagyunk? mondá a hidalgó. Csinálunk pyramidot. Három czimbora odaplántálja magát az ablak alá, kettő annak a vállára áll fel, s te Herman megint annak a kettőnek a vállára: onnan csak eléred az erkély karfáját; bekoczogtatsz a menyasszonyodhoz, ő kinyitja az ablakot; mi felőlünk aztán akár csókolódhatol is vele; csak nagyon hangosan ne tedd.

Engem meglehetősen bolonddá tett a sok theriák, a mit a salmagundi szekrényéből megittam, hogy ráálljak a bolond indítványra s azzal megindultunk, szép utczariasztó nótákat énekelve, az öreg Mayer háza felé.

Odaérve, gondunk volt rá, hogy az utczán keresztül vont köteleken függő lámpásokat összetörjük, hogy annál kedvezőbb sötétség legyen a merész kalandunkhoz.

Az acrobatai terv igen szépen sikerült is; én nagyhamar oda fenn voltam az ember-pyramid harmadik emeletén, a honnan igen könnyen elérhettem azt az erkélyt, melyre a szép Ágnes hálószobájának ablaka nyilt.

Csak épen be kellett koczogtatnom az ablakon, hogy bájos kedvesemet kicsaljam a gyöngéd érzelgő találkozóra.

Ekkor, mintha a föld alul támadna elő, megbődül az az előttem már ismeretes szörnyeteg hang; a minden bőszült fenevadak ordításából keveredett pokolbeli symphonia; a czimborák oda lenn elkiáltják magukat ijedten: jaj, a múh-borjú! s azzal kiugrálnak alólam s fut mind az öt, egymást eltaposva, hanyatthomlok, a merre nyitva van az út; engem meg ott hagynak a két kezemnél fogva az erkélybe fogózva eviczkélni a levegőben, mint egy horogra akadt békát.

Segítségért kiáltani nem mertem; mert ha az öreg Mayer meglát, lelő, mint betörő tolvajt; fel sem kapaszkodhattam az erkélyre, mert annak a táblái mind be voltak zárva, csak lógtam ott, keresve a lábaim hegyével valami párkányt a falon, a min lemászhassak ez átkozott helyzetből.

A pokolbeli szörnyeteg pedig egyre közelebb ordítva czammogott felém, már hallottam rettentő szuszogását ott alattam. Elnyultam, vesztegen, mint egy akasztott ember, azt remélve, hogy talán nem vesz észre.

Dehogy nem vett, hisz épen én értem jött oda. A mint fél szemmel lepislantottam hozzá, láttam, hogy nyulik fel a rettenetes két szarvú feje a magasba felém s egyszer csak az éles nyelve elkezdi a czipőimet nyalogatni. Ekkor felhúztam a térdeimet is, meg a karjaimmal az egész testemet, hogy ne érjen el: de biz annak a nyaka oda is utánam nyult s tovább nyalogatta a czipőimet. Iszonyatos nyelve mind feljebb kezdett kereskedni, már a harisnyáimat kefélgette, s én úgy éreztem, mintha takácsmácsonyával czirógatnák a lábikráimat.

Azt hittem, az ördög visz el mindjárt; rugdalóztam, de nem használt semmit. Hegyes szarvai felnyársalással fenyegettek, ha veszteg nem maradok. Iszonyú eltátott szája fertelmesen bömbölt alattam s röhögte kínlódásomat.

Egyszer aztán a horogsertés nyelve elkapta az övemről lecsüggő tarsolyomat, a miben a kétezer Joachim-talléros váltóm volt s azt egy rántással leszakítva, belódította a rettentő szájába.

De már ennek fele sem barátság! mondám elkeseredésemben. A váltómat az ördögnek sem adom oda s azzal nem törődve többet sem a múh-borjúval, sem a lábtörés veszedelmével, leugrottam az erkélyről; szerencsésen a kerek köpönyegem, mint egy ernyő, felfogta a levegőt; nem ütöttem meg nagyon a talpamat.

Most tehát szemközt álltam a mesebeli szörnyeteggel. Nem volt képzelet: igazi szörnyeteg volt; négy vastag lába volt, mint az elefántnak, s másfél öl hosszú nyaka, azon meg egy idomtalan nagy borjú feje, kurta szarvakkal, kilógó nyelvvel: ha megrázkódott, olyan csörömpölést vitt véghez, mint ezer tót szekér.

– De nem bánom én, ha ördög vagy is; de a tarsolyomat vissza kell adnod! kiálték rá, kirántva a kardomat s elállva az útját.

Erre a szörnyeteg hirtelen összehúzta a magasba felnyult nyakát, hanem azután meg vizirányosan lökte ki felém, úgy hogy engemet két ölnyire öklelt fel egy taszításra.

Holmi gyönge szivü ember erre már csakugyan kereket oldott volna. De engemet dühbe hozott az, hogy a múhborju elnyelte a kétezer talléros váltómat. Már most hát miért hoztam én el a templáriusok kincseit? Ime a kincsek maradnak Mayernek, a kétezer tallér a múhborjunak, nekem pedig marad a bűneim terhe! De így nem osztozunk! Hanem vagy engem is vigy a pokolra, ha a pénzemet elviszed, vagy kivágom a bőrödből a váltómat.

A mint a földről felugrottam, a pokolbeli szörnyeteg ismét összehuzta a nyakát, úgy hogy csak olyan közönséges nyaka volt, mint egy rendes tuloknak, s azzal szétvetve a lábait, szörnyű ordítással invitált az újabb támadásra.

Én eszemben tartván a minapi paprikát, azzal az elővigyázattal éltem, hogy a köpönyegemet az arczom elé tartám, a mikor felé közelíték s ezzel elhárítottam magamról az orrából kilövellő paprika tűzlángot s mikor aztán a pokoli kisértet megint kirugta a hosszú nyakát, hogy felökleljen, hirtelen hasravetettem magamat előtte, úgy hogy a nagy feje fölöttem suhant el, semmit sem találva, én pedig megint csülökre kapva, mielőtt a múhborju újra behuzhatta volna a nyakát, úgy taszítottam a szügyébe a kardomat, hogy csak a markolat keresztje tartotta fenn.

Erre aztán kétségbeesett ordítás tört elő, de nem a múhborju fejéből, hanem annak a hasából: egy valóságos emberi hang.

– Jaj nekem! Meg vagyok ölve!

S azzal az egész múhborjú összeroskadt, s annak az idomtalan bőrhüvelyéből egy emberi alak keczmelgett elő, a kiben én, a mint a nyavalyást talpára állani segítém, az én czimborámat, Rupertust ismerém fel.

A vér elől-hátul szökött ki belőle; a kardom keresztül-kasul járt rajta.

– Hát te voltál a múhborjú? kérdezém elbámulva.