Part 11

– Hát nyisd fel a korsót! parancsolá Pilátus.

Én megpróbáltam mindenféleképen: sehogy se ment. Utoljára aztán kikapta a kezemből Acháb s hogy ő sem tudott vele boldogulni, oda állította a korsót az ezüst medencze közepébe, ráütött a kardmarkolatával, mire a korsó széttörött, s a medencze megtelt a tartalmával.

Akkor aztán Bethsabé, meg Thámár (hires bibliai jó gazdasszony mind a kettő!) fügét, mazsolaszőlőt és narancshéjat hánytak bele, míg Delila egy viaszgyertyatekercscsel meggyujtotta az egész nagy tál krampampulit s ugyanakkor minden más világítást kioltottak.

Akkor aztán, mikor a borszesz égett, az asztalfőnél álló Nabukodonozor, a szenteltvizhintő aspergillumot belemártva az égő borlélbe, azzal osztotta ki a körüle csoportosuló hivőknek a forró italt, az odatartott calixokba öntögetve, a mit azok, mint pokolbeli folyó tüzet vittek az ajkaikhoz. A tüzet osztogató négyszarvú király, a tüzet szürcsölő rémalakok, a középen lobogó kék-zöld lobogványú medenczétől halottképekké sápasztva, olyan csoportozatot tüntettek elő, mely megszégyenített minden eddig látott képet a danse macabreről. Maga Sába királynője olyan volt a zöld világításnál, mint egy elkárhozott mezitelen lélek, egy szent palástjával a nyakában; arczán, ajkain semmi pir; csak villogó fekete szemei mutatják, hogy él. És rivallt minden hangon a förtelmes istenkáromlás. Tűz a szájba, tűz a szájból.

Én menekültem a pokolsanhedrinból. Most már bizonyos voltam felőle, hogy nem álmodom. El voltam határozva, hogy kitörök innen.

Ha ezek ördögök, úgy nagyon ostoba ördögök lehetnek, holott nem tudják magukat megőrizni attól, hogy a saját kelepczéjükbe beléejtse őket egy olyan szegény ördög, mint én magam vagyok. Hiszen ha megiszogatják azt az álomitalt mind, a mit az én delektálásomra készítettek, majd olyat alusznak tőle, hogy holnap nem tudom ki végzi a resurrectio ceremóniáját?

Kiosontam a bálványimádás bűnbarlangjából s aztán így okoskodtam magamban:

Ha ezek az emberi lények (mert nem egyebek) a kriptaajtón keresztül jövének ide, akkor a kriptából valami katakombának ki kell vezetni a szabadba, a honnan egy titkos ajtón át az asszonyi állatok ide fellopakodnak. Azon az úton én innen megszökhetem.

Fogtam a lámpásomat, lementem vele a kriptába, s a mint annak a hosszú boltozatán végighaladtam, a két sor fülke között, mely az ide eltemetett rendlovagok emlékköveivel volt betöltve, egy «Ptolomeus» nevű lovagnak a sírürege elől félretolva találtam az emléklapot. Az nem volt márványból, hanem bádogból, mely márványszinűre volt fénymázolva.

Ez a fülke nem volt sírüreg, hanem egy szük lépcsőzet feljárata. Felmentem a lépcsőkön. Azok is meredek csigaalakban vezettek föl. Tizenhét lépcsőt számláltam meg. A tizenhetediknél találtam – nem egy ajtót, hanem egy szent szobrot. A fához kötözött szent Sebestyén szobra volt ez, nyilakkal átlövöldözve, a hogy az istentelen Diocletián kivégezteté a hős vértanút.

Láttam én ezt a szobrot nappal is elégszer a kolostorban, csakhogy akkor kivül volt a falon, s kifelé nézett, egy fülkében állva. Bizonyos, hogy ő tudja a kijárásnak a titkát; külömben most nem lehetne idebenn.

– Oh szent Sebestyén! könyörgék neki egész alázattal, tekintsd azt, hogy én is morva vagyok anyai ágon, a kiknek te országos védszentjük vagy, s taníts meg rá, hogy hogyan jöttél te ide be a falon keresztül? hogy én meg ugyanarra kimehessek.

Mert semmi nyilás nem látszott a háta mögött.

Elkezdtem keresni a nyilást.

A hős martir testébe három nyil van bele lőve, azok a nyílak rézből vannak. Ugyan micsoda vakmerőnek és istentelennek jutna az eszébe, hogy a halálra kínzott szent sebében megforgassa a belelőtt nyilat?

És én úgy vettem észre, hogy a három nyil közül az egyik fényesebb volt, mint a másik kettő, mintha azt fogdosták volna.

Felálltam a talapzatára s megkisérlém a nyilat elfordítani. S a mint a nyil tolla engedett az ujjam nyomásának, az egész szobor, fülkéstül együtt elkezdett megfordulni s én egy percz múlva a csillagos eget láttam magam fölött. Szent Sebestyénnel együtt kivül voltunk a kolostor falán.

– No már most megint ereszsz vissza, drága védszentem, mondék s a nyilat visszafelé fordítva, megint visszakerültem a katakomba feljáratába.

Tehát ez a kisértetek sétaútjának a titka.

Visszamentem megint a kriptába, s körültekinték, valamit keresve.

Arra is rátaláltam.

Tudniillik, hogy a lesülyesztett Arminius-siremlék ott függött a fejem fölött, a boltozatból aláfordulva, a megholt nagymester szobrával, melynek ki volt tekerve a nyaka.

Hátha én ezt a fejet helyreilleszteném, mi lenne belőle?

Az lett belőle, hogy arra a síremlék ismét felemelkedett és megfordult, s mikor én a lépcsőn felmentem a kápolnába, már akkor ott állt a helyén, elzárva a Baphomet-bálvány termébe felvezető lépcső gádorát, a hogy ezt megszoktuk látni.

Most van már jól! A Krisztustagadók nem csak el lesznek altatva, s ki tudja, mikor, mikor nem ébrednek föl? hanem még azonfölül ki sem tudnak jönni az ördögtemplomukból, a minek se ajtaja, se ablaka, hacsak ki nem törik a falat valahol.

Holnap senki sem fogja tudni, hová lettem? Én pedig az alatt hetedhét országon túltehetem magamat.

Határozott czélt tűztem magam elé.

Elmegyek az aacheni érsekhez, s bevádolom a Baphometimádó rendlovagokat.

S hogy állításaimnak tökéletes hitelességet szerezzek, magammal viszem a beundokított, megfertőztetett templomi edényeket is. Nem! Az ájtatos keresztyén gyülekezet ne igyék a Salome és Delila által ürítgetett áldozó kelyhekből, ne keresztelkedjék abban a medenczében, melyet Nabukodonozor vomitusa befertőztetett, ne fogadja a szentelt vizet abból az aspergillumból, a mivel a főördög osztotta a többieknek a lángoló pokolitalt, a míg azokat avatott kegyes kezek újra be nem szentelik és a varázslattól meg nem szabadítják.

Elviszem mindezeket az érsek elé, a zsinat elé, a szent inquisitió elé; szolgáljanak tanújelül és exortizáltassanak.

(– Azt ugyan okosan tetted, fiam! Igaz keresztyén módjára cselekedtél, kiálta föl a nagyherczeg, egészen fölháborodva a «tövislovagok»-nak istentelenségei fölött, a miknek a puszta végighallgatása által is olyanformán érzi a kegyes ember magát, hogy szüksége van az absolutióra. Becsületesen tetted!

– Mondtam úgy-e? pattant föl a soltész, lecsapva a birói pálczát az asztalra. Még a templomrablásból is úgy kibeszéli magát, hogy még megdicsértetik érte, s az mondatik rá, hogy «jól tetted fiam!»

E fölött aztán a nagyherczeg és a soltész úgy összekaptak, hogy fölugráltak székeikről, s ököllel verték az asztalt, hogy azon gyertyatartó, halálfej, crucifixus és porzótartó csak úgy tánczolt s elvégre is erre a napra félbe kellett szakítani a vallatást. A gonosztevő megint egy napi akasztófa-haladékot nyert s csak úgy nevetett magában befelé.

Másnap aztán, mikor a birák megint lecsillapíták fölgerjedésüket, az in pendenti hagyott causa tovább continuáltatott.

– Hol hagyta el reus?)

Folytatá a vádlott.)

A sekrestyében találék egy nagy bőriszákot, abba beléraktam mindazon templomi arany- és ezüst-drágaságokat, a mik az orgiáktól meg voltak szentségtelenítve, nem feledkezve meg a Boldogasszony koronájáról sem.

Mikor azt az iszákot fölvettem a vállamra, az majd letörött alatta, olyan nehéz volt, s nem tehettem át fölváltva a másik vállamra, a tudvalevő fehér galamb miatt.

A körülforgó szent szobor segélyével aztán kijutottam a kolostor falán kivül.

Még onnan csak egy magas bástyán át kellett leereszkednem. Megtaláltam a kötélhágcsót, melynek segélyével a pogány tisztátalan asszonyok ide feljöttek s hasznát vettem, s azután az iszákba tett kincsekkel elkezdtem gyorsan ügetni a kikötő felé.

(– Most megállj! szakítá félbe a soltész. Itt megfoglak és convincállak. És ez lesz a criteriuma annak, hogy bünös, vagy kegyes cselekedet volt-e az, a mit elkövettél? Miért mentél az összeszedett egyházi drágaságokkal a kikötő felé, a hol az elutazásra kész hajók horgonyoznak, és nem a városháza felé, a hol megtaláltad volna a polgármestert, a soltészt, vagy a várnagyot s feljelenthetted volna az általad észrevett szentségtörést s a vétkes rendlovagokat; míg bűvös álomtól voltak meglepetve, in flagranti lepethetted volna meg, ha igaz, hogy úgy volt?

– No gonosztevő erre találj mostan cadentiát, dörmögé a nagyherczeg.)

– Igen egyszerű a dolog magyarázata, kegyelmes uraim, felelt meg a kérdésre ex tripode a reus; ha egy szót mondok, abból rögtön meg fognak érteni mindent. Annak a városnak a neve, a hol ez történt, Stettin. Ezt a várost, tudjátok, hogy azon idő szerint Gusztáv Adolf birta, a kinek az eretnek vezérei nemcsak hogy nem törődtek azzal, hogy a katholikus kolostorokban, a miket ők maguk is akárhányszor megszentségtelenítettek, imádják-e a Baphometet? s tartanak-e Mylitta-ünnepet? de a mi több, igen jó szövetségben éltek a «tövislovagok»-kal, a kik a svédekkel egyesülten, vitézül harczoltak a császári ostromló seregek ellen, s az eretnekeknek leghivebb fegyvertársaik voltak. Oda hiába mentem volna vádaskodni: magam jártam volna rosszúl. Azért határoztam el, hogy egy kegyes német nagyfejedelem országába meneküljek, a ki vádamat meg is hallgatja s az inquisitióhoz elegendő erővel is fog birni, s úgy hivém, hogy ily rettenetes eset megérdemli, hogy valaki egy hadjáratot indítson meg miatta. S minthogy a tengeren legkevésbbé tarthattam a nyomoztatástól, ezért igyekeztem a stettini kikötőt elérni.

(– Habet rectum! Rectissimum! Sietett véleményét kimondani a nagyherczeg. A svéd eretnekek nem lehetnek birák ily spiritualis kérdésben. Töröltessék ki a bűnsorozatból a «furtum sacrosanctorum».

– Fogadni mernék, hogy az egész lajstromot sorban letisztázza még a gazember! dörmögé szakálla közé a soltész. No de most következik a «Homicidium!»)

ÖTÖDIK RÉSZ. A HOMICIDIUM.

I. A MYNHEER HAJÓJÁN.

Legnagyobb bizonysága kegyes intentiómnak az, hogy a midőn legnagyobb szükségem lett volna kész kivert pénzre, mégis megállhattam, hogy a templom bejárásánál levő kegyes adakozások perselyére rá ne tegyem a kezemet, a mely pedig ilyenkor, a passió napjain, tele szokott lenni batzenekkel, sőt silberlingekkel is. Azt nem volt «okom» elvinni.

Még mindig a zsidó főpap szolgájának maskararuhája volt rajtam: a római balteus, bőr caligák, a szijas chalizehbocskor, s az óhebréus pallium. Akárhol a világon elfogtak volna ebben az öltözetben, mint futó bolondot, csak itten nem. Stettin a svédek uralma alatt szabad kikötővé volt téve s annálfogva az Oder öble tömve, dugva volt a világ minden nemzetének kereskedő hajóival s a rakparton egymást taszigálta a néger, spanyol, török, berber és chinai, a kerek földön viselt mindenféle öltözetekben; úgy hogy ott, abban a tarkabarka sokaságban akármiféle csodaviselet bátran elvegyülhetett. Meg sem nézett senki a furcsa jelmezem miatt.

Én sem sokat kérdezősködtem, csak azt néztem, hogy hol van egy hajó, a mely épen a vasmacskáit felszedni s a vitorláit kifeszíteni készül, hogy arra felmeneküljek? A véletlen egy hollandi hajóra vezetett.

A hajótulajdonos, mynheer Ruissen, a mint a hajó megindult a kedvező széllel, s az Oderből már kijutottunk a nagy öbölbe, úgy hogy nem volt szükség többé az ő nagy felügyeletére, észrevette, hogy én is ott vagyok a födélzeten a batyúm mellé letelepedve, s odajött hozzám, két kezét a két kabátzsebébe dugva s elkezdett hozzám tizenkétféle keleti nyelven beszélni.

Én persze egyiket sem értettem.

Ekkor aztán elkezdett a maga vlaem dialectusán káromkodni.

– Teringettét, micsoda nyelven ért ez a ficzkó?

Ezt aztán megértettem. Mondtam neki, hogy tudok hollandusúl, s nem vagyok palæstinai pogány, hanem igazhivő keresztyén.

– Hát hova akarsz menni?

– A hova visznek.

– Van pénzed a vitelbért megfizetni?

– Nincs nekem egy batkám sem.

– Hát mid van?

– Van egy szép hólyagos kulacsom, kövekkel kirakva: azt oda adom zálogba, vagy fizetésül.

– Loptad?

– Esküszöm a Szentháromságra, hogy egészen jogos úton szerzett tulajdonom, s nem loptam senkitől. Egy szép asszonytól kaptam emlékül, egy csókért, egy ölelésért. Sűlyedjek el ezzel a hajóval a tengeren, ha egy szóig nem igaz, a mit mondtam.

– No no, csak ilyen bolondúl ne esküdjél! Hisz én úgy is elhiszem. Ez a kulacs megér annyit, a mennyiért Hamburgig elviszlek.

– Meg biz az annyit, a mennyit a kend egész hajója.

– Hát abban a bőriszákban mid van?

– Csupa arany és ezüst kincsek; drágaköves klenodiumok.

– Azokat is mind úgy csókoltad el magadnak? Ne hazudj ám, mert én el nem foglak, nekem mindegy.

Én aztán azt mondtam neki, hogy menjünk be a kajütbe, majd ott elmondom az egész történetet.

A mynheer bevitt magával a kajütjébe s megengedte, hogy az iszákomat a zúgban elhelyezzem. Hozatott magának egy korsó sört, azt, hogy engem beszédemben félbe ne szakítson, megitta maga, aztán elővette a kis porczellánpipáját, ennek a gyüszűnyi öblét megtömte dohánynyal és a szájába dugta; de nem gyujtott rá, hogy tovább tartson.

Mikor aztán végig elmondtam neki az egész történetet, egész odáig, hogy én most ezekkel a befertőztetett drágaságokkal az érsekhez és nagyfejedelemhez akarok eljutni, hogy a vádamat előadjam: a mynheer kiverte a pipájából a dohányt s visszatette a dohányzacskójába, s aztán fölhörpintve a korsóban maradt utolsó kortyot, még mélyebbre dugta a két zsebébe a két kezét, s így szólt:

– Hja fiam, te egy nagyon okos dolgot és egy nagyon bolond dolgot csináltál egyszerre. Az «elhozás», az még okos dolog volt; hanem az «elvivés» az már bolond. Te egymagad, egy szegény ördög, be akarsz vádolni olyan hatalmas embereket, mint a «tövislovagok», olyan absurdus bűnökért, a miket senki sem hisz el. Azt fogja rá mondani minden ember, hogy álmodtad azokat.

– De már hogy álmodhatnám én olyan dolgokat, a miket élő szemekkel és fülekkel soha senki se nem látott, se nem hallott? Hát hogy álmodhatnám én meg a Baphometbálvány mysteriumának leírását? hogy gondolhatnék ki neveket, mint a Jaldabaoth és az Ophiomorphos? meg az egész disputát a Jézus fölött.

– Hja fiam. Erre azt fogják mondani, hogy olvashattad azokat a titkos pamphleteket valahol, a mik a «Leviticon»-ban össze vannak gyűjtve, s a miket a templariusok ellenségei koholtak e hatalmas rend ellen, a melynek eltörlésére Fülöp királyt a rend nagy gazdagsága ösztönözte. S a mi szabad volt Fülöp királynak, az nem szabad neked; meséket mondani neked a Baphomet-bálványról, meg a kigyóimádatról. S ha a szemeiddel láttad is mind ezt s a füleiddel hallottad is, de nincs rá tanúd, a kivel bebizonyítsd.

– De van rá tanúm! mondám, elővonva a bőrzsákból az elhozott szentségtartót, s kivéve ebből a szent hostiát. Itt a tanúm. Ez a bálványimádóktól leköpdösött, földre dobott, asszonyi szoknyáktól ide-oda sepert szent ostya. Nézd, itt van a közepén Astarte papucssarkának a nyoma, a mint rátaposott, épen az agnus Dei zászlóján keresztül.

A mynheer erre föltette az orra nyergére a nagy pápaszemét, s figyelmes vizsga alá vette az ostyát.

– Terringettét! dörmögé, ez csakugyan az a symbolum, a mivel a Baphometet jelzik: egy félhold, mint patkó, s annak a közepén egy nyolczassá tekeredett kigyó, felemelt kettős fejjel. Ez van belenyomva az ostyába. E szerint te fiam, mégis dicső tettet követtél el, a midőn megakadályoztad, hogy a mai napon annyi ezer meg ezer keresztyén embernek a lelke az örök kárhozatra jusson; a midőn a szent mise alkalmával a fölemelt Krisztus teste helyett a Baphomet-bálvány symboluma előtt borúl térdre, hogy azt imádja. Valóban, ma fél Stettin városa neked köszönheti, hogy az üdvözülés «haben» lapja helyett netto, az elkárhozás «soll» lapjára brutto át nem került. E derék tetteddel megszabadítottál legalább tizenkétezer embert a pokol kapuitól. Ez tehát okos dolog volt. De hátra van még mindig a bolond dolog: hová viszed ezeket a megszentségtelenített kincseket? Te be akarsz vádolni egy kolostort, tele papirendű lovagokkal; nem is egy kolostort, hanem kettőt; mert azt mondod, hogy asszonyok is voltak ott; tehát apáczák. Papot megtámadni mindig veszedelmes dolog: még a hímjét is, hát még a nőnemenlevőjét! Ebbe te belevesztesz. Hiszen ha feljelented valahol a dolgot, legelőször téged csipnek nyakon, s mint templomrablót, rögtön máglyára visznek, s mondhatod aztán, hogy így volt, meg úgy volt. A hatalmas rendlovagok ellen kinek lenne kedve vizsgálatot indítani? S ha megtenné is azt valaki, mire a vizsgálat előkerülne, akkorra azok minden nyomát úgy elhárítanák az útból a maguk gonosz tettének, hogy te maradnál benn, mint rágalmazó. Van kedved a nyelvedet kivágatni?

– De hát mit tegyek akkor ezekkel az elhozott kincsekkel? kérdém megszeppenve. Visszavigyem a «tövislovagok» kolostorába?

– No akkor tennél még csak nagy bolondot. Hisz azok, a mint megtudnák, hogy te akartad őket elárulni, rögtön befalaztatnának valami zúgba: ott aztán várhatnád a feltámadást.

– De hát mit csináljak akkor?

– Hát fiam, a mit elhoztál, az már a tiéd. Vedd úgy, hogy az Isten adta. Te az ördögtől vetted el. Majd ha kikötünk Hamburgban, én utasítani foglak egy derék, becsületes emberhez, a kinek az a foglalatossága, hogy az ilyetén kincsektől, a miket jámbor emberek az ördögtől vettek el, a mik megtaláltattak, a nélkül, hogy elvesztek volna, s a mik két annyit nyomnak a jámbor ember lelkén, mint a mérlegen: hát a ki az ilyen tehertől meg tudja őket szabadítani, én ismerek olyan jámbor keresztyént. Ne félj, nem sadduceus: igaz kvakker, a ki nem csal – vasárnap. Meglátod, hogy jámbor cselekedetedet megérdemlett jutalom követendi, csak az «odavivésben» is olyan okos légy, mint voltál az «elhozásban». Mert az a kereskedésnek a titka: okosan hozni és okosan vinni.

II. A MÚH-BORJÚ.

Meg vagyok felőle győződve, kegyelmes uraim, hogy mindnyájotok előtt ismeretes dolog az, hogy mi legyen az a «múh-borjú»?

Én magam tartózkodom előlegesen a véleményemet felőle kimondani, mivelhogy ez által az események kifejlődésének rendjét zavarnám meg.

Ugy hiszem, hogy Coblenzben minden ember tudja a múh-borjú történetét, mivelhogy nagyon sok szenvedés van felőle följegyezve e város krónikáiban, valamint az is, hogy megjelenése jó bortermő esztendőt szokott jósolni.

A múh-borjú rendesen oly városokban szokott előfordulni, a hol a zsidók túlságosan megszaporodtak és elhatalmasodtak.

Minthogy köztudomású dolog, hogy a borjú a legszelidebb és ártatlanabb jószág a világon, a kinek eszében sincs valakit megtámadni és annál kevésbbé egy egész város népe fölött szertelenül kegyetlenkedni, azért én nem is hiszem az egész múh-borjú felőli nemde-mondát. Hiszik talán kegyelmességtek?

(A birák egyrésze erre bizonyozni kezdett, hogy az bizony valóság, másrésze tagadta a létezhetését, végre a soltész mérgesen közberivallt, a bűnöst megdorgálva: «Te pedig nem azért vagy itt, hogy minket vallass, hanem vallj magad. Ha nem hiszed a múh-borjút, hát beszélj másról».)

– Hát a mint Hamburgba megérkeztünk, a hajós gazdám úgy intézte a dolgát, hogy csak alkonyat után vergődjünk be a kikötőbe. Én mindjárt a hátamra vettem a bőriszákomat s mynheer Ruissen vezetése mellett elindultam a Sanct-Pauli előváros tekervényes utczáin keresztül-kasul keresni azt a «hamburgi hegyet», a hol az ő jámbor keresztyén ügybarátja lakik, – a ki engemet az én lelkem terhétől megszabadít.

Egy sereg állatmutogató bódé, fabábtánczoltató theatrum, szemfényvesztő és kötéltánczoló etablissement körme közül megszabadulva, a hova mindenképen be akartak minket hívni, s a jövő-menő részeg matrózokat lerázva a nyakunkról, szerencsésen elérkeztünk a keresett úrnak a házához.

A nevét még most is megtartottam a fejemben, ámbár ritka egy név. Kevés hasonló fordul elő Németországban. Mayernak hívták.

Lutheránus ember volt. A mint hogy Hamburgban a lakosság tizenegy-tizenketted része lutheránus s egyedül azoknak van polgárjoguk.

Mynheer Ruissen félrehívta Mayer urat s értesítette róla, hogy mi járatban vagyok. Mayer úr erre ott marasztott vacsorára.

(– Remélem, hogy nem fogod az időt azzal tölteni, hogy elsorolod előttünk, hogy mit ettetek? türelmetlenkedék a soltész.)

– No azzal ugyan nem sok időt lopnék el, mert nem adott egyebet, mint kenyeret meg sajtot, hozzá tiszta vizet. A kenyeret, sajtot úgy el tudta dicsérni, hogy az milyen drága kincs, a vizet meg, hogy az az Illés-kútból való s csodatevő erővel bir, miközben a bőriszákból kiszedett tárgyakat szemlélgeté sorba s a nyelvével csettentgetett az elszörnyedéstől, a mint egyenkint rájuk ismert: «Cz! cz!» keresztelő medencze! Hogy nyújthattad ki ezután a kezedet? Tömjéntartó! S nem gondoltál a pokol tüzére, mikor ezt megmarkoltad! Cz! cz! Áldozatkelyhek! Micsoda teher lesz ez a lelkeden! Cz! cz! Még a szentség-tartó is! Jaj, de mély a pokol? oh! oh! Szerencsétlen fiatal ember. Még a szűz Mária koronáját is elhoztad! Jaj neked, boldogtalan!

Nem tűrhettem tovább.

– Ugyan hagyja kend abba, Mayer gazda, hiszen magam is lutheránus vagyok. Engem nem ijeszt ezzel meg. Hanem beszéljen róla kereken, hogy mit ád ezekért a dolgokért, ha itt hagyom? aztán adjon valami okosabb dolgot enni, meg inni; mert ez nem jár belém!

– Az már más; mondta Mayer gazda s ekkép megjavítva felőlem táplált véleményét, bement a kamarájába és hozott ki besózott halat, meg jóféle savanyú almabort; aztán elkezdte felbecsülni az asztalra kirakott kincseket; közbe hetet-havat összehadart, hogy mennyi köszönettel tartozom mynheer Ruisennek, az ő régi kedves barátjának, hogy épen az ő házához vezetett, mert vetődhettem volna pápisták kezébe, a kik e kincsekért agyonvertek volna, vagy odakeveredhettem volna a zsidók közé, a kik most Spanyolországból az autodafék elől seregestül vándorolnak Hamburgba, itt minden tisztességes keresetmódot elrontanak; a gyanus úton szerzett jószágot potom áron veszik meg; még abban is megcsalják az eladót hamis pénzzel, körülnyirt aranynyal; hogy milyen jó az a tőkehal! s hogy milyen istentelenek azok a zsidók! hogy az elhozott kincsekért ad hatszáz tallért s aztán megihatom az egész korsó almabort.

– Hallja kend, Mayer gazda, mondék neki. Ez a tőkehal olyan sós, hogy az embernek okvetlen inni kell rá, ez az almabor pedig olyan savanyú, hogy inkább nem eszem tőkehalat, mint hogy kénytelen legyek rá almabort inni. Hanem összepakolom a czókmókomat; aztán elmegyek vele a zsidófertályba, s majd találok én ottan olyan jámbor samaritánust, a ki a szegény hajótöröttnek nem akarja hatszáz tallérral kitörülni a szemét ennyi kincsekért, a mik testvérek között is legalább huszannyit megérnek.

A gazda elszörnyedve csapta össze a kezeit.

– Huh! Édes fiacskám! Hogy mennél te ilyen este későn a «hamburgi hegyre» a zsidófertályt keresni? Hát nem tudod, hogy ilyenkor jár az utczán a múh-borjú?

Én vállat vontam rá.

– Nem tudod, hogy mi az a múh-borjú? Jaj fiam, az egy rettenetes fenevad. A mióta ezek a zsidók itt vannak Hamburgban. Mert hát tudod: a borjú magában félénk állat; a zsidó is az. Hanem ezek a mindenféle varázslatokban jártas spanyol zsidók kitalálták azt, hogy ha a fiatal borjúnak tej helyett embervért adnak inni, hát az akkor, mire megnő, olyan kegyetlen fenevad lesz, mint az oroszlán. Egy ilyen múh-borjút bocsátottak el most a hamburgi hegyen; a mi éjszaka az utczákon kóborol s a járó-kelőket agyonrémíti. Nappal elrejti magát s egy egérlyukba belefér. Éjjel pedig előjön és ordít, mint egy behemóth. Megkergeti az éjjeli őröket, s a kapukról letépi a kopogtatókat. Olyan foga van, hogy kettéharapja a dárdanyelet. A kit a nyelvével pofon nyal, olyan lesz a pofája, mintha a posztónyirók drótkeféjével simították volna végig. Az neked ordít mint egy oroszlán, csörömpöl, mint egy társzekér, prüszköl mint tizenkét ló, kopog mint egy kallósmalom, és kukorékol, mint egy veszett kakas. Különösen szereti üldözni a jámbor férjeket és családapákat, a kik lesbe állnak a feleségeik és leányaik kalandjai fölött őrködni. Ez a pokolbeli szörnyeteg azokat úgy elpáholja, hogy megemlékeznek róla. Ellenben azt is megteszi, hogy a szerelmes párokat legédesebb andalgásaik közepett rögtöni bömbölésével szétriasztja.

– Hát aztán mi az a «múh-borjú»?