Part 10

– Kövess bennünket! parancsolá ekkor Sába királynője, s maga ismét leghátul maradva, a másik hat túlvilági hölgy nyomdokán egy csigalépcsőn át, mely a kápolnából vezetett föl valahová, lépdelt előttem, míg egyszer egy czifra aranyozott vasajtóhoz ért a menet. Az felnyilt s egy előttem eddigelé még ismeretlen, nagy boltozatos terme nyilt meg a kolostornak, melynek semmifelé nem volt ablaka, hanem a fülkékből rejtélyes lámpások vetettek fényt a terem pompájára. Csupa arany és selyem borította a falakat.

S a terem mélyéből egy nehéz függönyökkel takart sátor alól egyenkint lépegettek elő mindenféle régi világbeli lovagok, törököknek, rómaiaknak, persáknak, chaldeaiaknak, egyptomiaknak öltözve, a kiket a most érkezett hét hölgy neveiken szólított.

– Üdvözlégy Ahasvér!

– Baál veled Nabukodonozor!

– Osiris áldjon, Farao!

És így sorba, ki Herodes, ki Pilatus, ki Nero, ki Sardanapal: mind az én rendbeli lovagjaim.

Maga az én vörös szakállú patronusom volt Judas Iskariotes.

No ez szép társaság, mondhatom.

A templomi drágaságokat itt elszedték a kezemből s lerakták egy hosszú asztalra.

Ekkor az én vörösszakállúm rám kiálta:

– Málkhus!

Széttekinték, hogy hát az kicsoda.

– Csakugyan levágták a füledet a Gecsemane kertben, hogy nem hallasz?

Ekkor tudtam meg, hogy én vagyok az a Málkhus.

– No hát itt tartsd a füledet, parancsolt rám a patronusom, a kinek az éjszakai neve Iskariotes volt, valamint az enyém Málkhus, a nevezetes poroszló, ki legelső emelte kezét az Idvezítőre. Itt tartsd a füledet mondom, mert ha én le találom vágni, azt nem ragasztja oda a názáretbeli «Ben Hanotzri».

Még akkor nem tudtam, hogy mit értenek azon név alatt?

A veresszakállú e szó után odalódított a nagymester elé, a kit ezuttal Nabukodonozornak hallottam czímeztetni. Annak a haja és szakálla mind gyöngyfüzérekkel volt összefűzve, a hogy a régi persa szobrokon látni.

Ez azt kérdezé:

– Mi érdeme van Málkhusnak, hogy a Baphomet szolgálatába fölvétessék?

Iskariot felelt rá helyettem.

– Eretnekül született, istentagadó lett, rablókkal együtt dúlt, embert ölt, hamisított, álorczás volt, urának feleségével házasságtörő, végre halálra itélt rab, ki börtönéből megszökött, s kinek minden város végén ott áll a jó barátja, az akasztófa.

– A mi emberünk ez! dörmögé erre Nabukodonozor; mire a lovagok között vita keletkezett, hogy megesküdtessenek-e elébb az ephiticus diagrammára, mielőtt titkaiba beavatnának? Abban állapodtak meg, hogy ez fölösleges, miután oly notorius gonosztevő vagyok, hogy akárhová fordulnék az ő titkaik elárulása végett, a legelső volna a magam nyaka, a mi a hurokba beleakadna.

Most kezdém már sejteni, hogy miért voltam olyan szivesen látott vendég ezen a helyen?

Akkor aztán levettették velem a barátcsuhát, s felöltöztettek római liktornak, mely minőségben az első feladatom az volt, hogy egy falmélyedésben fekvő sarcophagról le kellett emelnem a kőfedelet.

A kit e kőkoporsóban megpillantottam, az nem volt más, mint az én uram Jézus Krisztus, a hogy őt a koporsóban szoktuk látni a keresztfáról levéve, teste öt vérző sebbel átlyukgatva, homlokán a töviskoszoru.

Az egész alak viaszból volt idomítva.

A lovagok aztán körülállták a koporsót s elkezdődött a vita a fölött, hogy ki volt a Jézus Krisztus?

Latinul vitatkoztak, mely nyelvet én egészen jól értettem.

Az egyik lovag azt mondá, hogy ez az öreg Istennek, a kinek a neve Jaldabaoth, egy æonja; a pneumaticus Messiás, a kit azért küldött a földre, hogy az ő örök ellenségével, az Ophiomorphossal megküzdjön; de miután Jézusnak nem volt hozzá elég bátorsága, azért Jaldabaoth büntetésül keresztre feszítteté őt. Ezt bizonyítja Valentinus próféta, a gnosticus.

Ezzel szemben a másik lovag azt állítá, hogy a mint Alexandriai Basilides bizonyítja, s Bardesanes megerősíti, az úgynevezett Jézus Krisztus nem volt más, mint egy ámító, a kinek igazi neve Ben Jozua Hanoczri s keresztre feszíttetése egészen megérdemelt büntetés volt.

Velem a világ keringett e szavakra. Ha gonosz indulataim voltak is, de a szentek iránti kegyelet erős volt szivemben. A két kezemet a fülemre tettem, hogy ne halljam, a mit beszélnek.

De azért mégis hallottam.

A harmadik lovag azt állítá, hogy az egész Jézus Krisztusról való történet nem egyéb, mint üres mese. Ez alak soha nem létezett; se nem született, se meg nem halt. Egy emblema az egész, egy symbolum, a minek nem volt teste, csak úgy, mint Brahmanak vagy Izisnek s emberi alakja csak olyan bálvány, mint Baalé vagy Dagoné.

Azt hittem, hogy ennél már irtóztatóbb káromlást nem lehet emberi szájon kibocsátani; de a negyedik lovag véleménye meggyőzött róla, hogy még van a hyperbolának is superlativusa.

Ez volt maga Nabukodonozor.

Ez bebizonyítá az irásokból, hogy Jézus Krisztus az a demiurgus, a ki az emberiséget oly törvényekkel kinozza, melyek mindenkit szerencsétlenné és boldogtalanná tesznek, megtiltja azt, a mi a saját testünknek jól esik s a természet rendelésének ellenére minden emberre azt a szabályt köti, hogy azt cselekedje, a mi a felebarátjára nézve üdvös, holott az embernek az a hivatása, hogy azt tegye, a mi magának jó, nem tekintve arra, hogy másnak baj-e az, vagy sem? Annálfogva mindenkinek, a ki a Jaldabaoth, a teremtő törvényét megérti, az a hivatása, hogy e demiurgus parancsaival daczoljon s azoknak mindenben ellene cselekedjék. A csalás, rablás, gyilkosság, hamisság, csufolódás, kéjelgés, részegség nem csak meg van engedve, de kötelesség s a ki az emberiséget az erények rabigájába kényszerítette, akár æon volt, akár demiurgus, akár Ben Hanoczri, akár Jézus Krisztus, megüldözendő és ostorozandó.

Ebbe aztán mind valamennyien beleegyeztek, s én elborzadva láttam, hogy a jelenlevők mind valamennyien a palástjukból, hosszú tövis alakú tűket vonva elő, azokat a koporsóban fekvő Jézus-szobor szíve tájába szurták bele.

– Ki hát az igazi Messiás? kiáltá ekkor Nabukodonozor.

– A Baphomet! A Baphomet! kiáltozá az egész gyülekezet egyhangúlag.

Erre Nabukodonozor egy nagy támtámra ütött az öklével s annak a hangjára szétvonultak a függönyök a terem hátterében levő sátor fölül.

A fölülről jövő fényes világításnál egy pompás oltárzsámolyon állva láttam két bálványalakot, a mik közül a jobb felül álló volt a Baphomet.

Ennek a bálványnak két arcza volt; egy férfiui és egy női, s az egész alakja félig férfi volt, félig asszony. Egy óriási kigyó tekergőzött rajta végig s ennek a tizenkét gyűrűjére volt fölvésve a zodiacus tizenkét égi jegye. Az egyik kezében volt a nap, a másikban a hold. A két lába alatt volt a föld. Az meg egy krokodiluson nyugodott.

Balról e szobor mellett volt egy másik bálványszobor. Az meg a Mylitta volt. Egy mezítelen női alak, egy vadkanon ülve, fején ragyogó koronával, mely csupa rubintokkal és karbunkulusokkal volt megrakva.

A lovagok és a hölgyek mind odajárultak egymásután a két bálványhoz s a Baphometnek a vállait, a Mylittának térdeit csókolták meg egyenkint.

Azután odavitték a két bálvány közé a szentségtartót, s kivéve abból a szentelt ostyát, azt mindnyájan nagy hahotázva leköpdösték, s elszórva a földön, elkezdtek fölötte tánczot járni, kezeikkel körbe fogózva a két bálvány és a szentségtartó körül; azok az asszonyok olyanokat rúgtak a szentségtartó felé a lábaikkal, hogy a térdkötő szalagjuk is kilátszott a fellebbent köntös alul, s ez alatt valami előttem ismeretlen keleti nyelven énekeltek pokolbeli zsolozsmákat.

Nekem ez alatt az volt a hivatalom, hogy a templomi áldozó kelyheket tele töltögettem borral, a mi nagy kancsókban volt elkészítve, s a tánczolóknak szolgáltam vele, kik a Baphometre ittak nagy áldomást.

Borzalmam is nagy volt; de kiváncsiságom még nagyobb, hogy mi lesz mindezekből?

A nagy kancsók nagy hamar kiürültek s erre Iskariotes azt parancsolá nekem, hogy menjek le a pinczébe, s hozzam azokat ismét tele.

Mire visszatértem a kancsókkal, már akkor a lovagok és az úrhölgyek mind az asztalnál ültek, még pedig úgy, hogy Sába királynője Nabukodonozornak az ölében ült.

A mint a kezeikben tartott szentelt áldozó kelyheket újra megtöltém, Sába királynője így szólt hozzám:

– Ejh, Málkhus! Ez az én koronám nagyon szorítja a fejemet: eredj le a templomba, hozd el a számomra a názáretbeli asszonynak a koronáját.

Tetőtől talpig futott rajtam a hideg borzadály.

A templomban volt egy felséges oltárkép, a mi Boldogasszonyunknak a szobra; annak a fején volt egy pompás korona, egymásra hajló abroncsai csupa igazgyöngyökkel és gyémántokkal megrakva, a legkegyesebb fejedelemnő fogadalmi ajándéka. E szent szoborhoz vándorolt sátoros ünnepeken a környék egész ájtatos népe, s el volt az halmozva a fogadást tevők és hálaadók mindennemű drága ajándékaival. S én most ennek a szent alaknak a fejéről levegyem a koronát; ezt a kegyeletes ereklyét, hogy egy fertelmes buja asszonyi állatnak a zilált hajfürteit ékesítsem vele? Hiszen ha nem Istennek anyja volna is a Názáretbeli Mária, hanem csak egy közönséges, becsületes embernek az anyja, még akkor is istentelenség volna e gyalázatot elkövetni rajta!

Haboztam; nem akartam teljesíteni az őrült kivánságot; hanem akkor az én veres szakállú patronusom úgy ütött hátba a vasöklével, hogy majd a lelkem szakadt ki belőlem s rám ordított:

– Nem hallottad a parancsszót? Menj a galileai nőhöz s mondd neki, hogy Sába királynője Astarte, a Mylitta helytartónője kivánja a koronát! Siess!

Tennem kellett, a mit mondtak, különben agyonütnek.

Azt hittem, valamennyi szentek mind rám kiáltanak szobortalapzataikról, mikor ezt a szentségtörést elkövettem, s pásztorbotot, nagy könyveket, mennyország-kulcsot vágnak a fejemhez, hogy rögtön pokolra hullok. Maga a Boldogasszony-szobor, úgy tetszett, mintha szemöldökeit összeránczolná, mikor a koronát leveszem fejéről s az a kis korona a kezemben olyan nehéz volt, hogy a föld meghajlott a lábam alatt, mikor egyet léptem vele.

Mikor a csigalépcsőn fölértem a Baphomet-imádat termébe, már akkor az orgiának minden dæmona elszabadult; a mult ezredév bűnös asszonyai, bachansnőknek pongyolásítva, tánczoltak szilaj choréákat a Pilátusokkal és Heródesekkel. Astarte, a mint meglátott, kikapta kezemből a Mária-koronát s felcsapta azt szétbontott hajfürteire, s azzal elkezdte a Mylitta papnők őrületes tánczát járni, melyet Nabukodonozor phrygiai tánczának bakkecske ugrándozásai kisértek; Astarte haja repült körülötte, szélesen elterülve, mint a szélrózsa küllői, s a mint oly sebesen pörgött maga körül, nekem úgy tetszett, mintha neki is két arcza volna, mint Baphomet bálványnak.

Egyszer aztán Nabukodonozor csak leesett a lábáról s a térdén és a tenyerén állt meg s elkezdte a szemeit kimeresztgetni s olyan nyomorúságosan bőgött, hogy én azt hittem, most másodszor fog rajta megtörténni a csoda, hogy ökörré változik. A bőgésből kivehettem, hogy «Málkhust» kiabál. Vajjon egy nyaláb füvet hozzak-e neki? Legelni akar? Nem, csak kérőzni akar. A barom, ha jól lakott, kérőzik, az ember, ha barommá lett, szintén kérőzik. «Hozd a keresztelő medenczét!» Ordíta rám. S a fertelmes állat beundorította a szentséges templomi edényt, a mit nekem kellett tartani előtte.

A kitörés után egy pillanatra eszéhez látszott térni.

– Szedd össze az edényeket; takarítsd ki s vidd vissza a helyeikre. A sanctuariumot állítsd a szokott helyére. A hostiát tedd a kehelybe. Azután eredj aludni.

Astarte a keringőtáncztól elszédülten rogyott le a földre, s a mint hátraszegett fejét Nabukodonozor vállára vetette, a Mária korona lehullott a fejéről, s oda gurult a lábamhoz. Én fölvettem és megtörülgettem azt.

– Azt is tedd vissza a helyére! ökrendezett Nabukodonozor.

– Előbb igyál! mondá Astarte, rekedtes, kifáradt hangon, s egy rendkívüli szép hólyagos kulacsot vett le oldaláról s azt oda tartá a szájamhoz. A kulacs gyönyörű vert arany munka volt, gazdagon kirakva türkizokkal és tűzopálokkal. «Ez a bor arról a szőlőtőről való, a mit Noe ültetett, a kőurnája, a miben áll, ott van Semiramis nagyanyám sarkophagja mellett Ninivében. Igyál!»

S minthogy én vonakodtam, hirtelen megragadta a nyakamat az egyik karjával, odahuzta a fejemet magához, aztán egyet huzott a kulacsból, s azzal odaszorítva az ajkait az ajkaimhoz, úgy itatott meg a saját szájába vett borral. Soha én annál édesebb, bódítóbb, tüzesebb bort nem ittam életemben.

– Ki ütött most engem pofon? kiálta föl erre Sába királynője, széttekintve szilajon maga körül.

– No hát igyál! szólt odanyujtva ismét a kulacsot.

Én a szájamhoz vittem azt; de az első kortynál észrevettem, hogy nem az a bor az, a mit az előbb ittam. Ezen kesernyés íz érzett és valami idegen illat, a mi összeborzasztott. Nem ittam többet annál az egy kortynál, csak mutattam, mintha tovább kortyogatnék belőle. Köszönettel visszaadtam a kulacsot, mikor elég lehetett már.

– Tartsd meg! Neked adom emlékül, szólt erre a pogánykirályné s odaveté azt is a többi templomi edények közé, a miket, hogy egyszerre elvihessek, kénytelen voltam mind a tágas keresztelő medenczébe berakni.

Azzal elkezdték a részeg dæmonok a gyertyákat kioltogatni, s én siettem elmenekülni onnan a nyalábra fogott templomedényekkel, nehogy ott rekedjek velük a sötétben.

Én azután a templomi edényeket mind háromszor megmostam tiszta vizben s a helyeikre visszaállítottam; a szentségtartót is visszahelyeztem az oltárra, s a koronát föltettem a Boldogasszonykép homlokára, nem mulasztva el, hogy a palástja szegélyét megcsókoljam, bűnbocsánatot kérve. Az a palást is gyönyörű munka volt, a nagyfejedelemnő saját maga készítette azt, a tizenkét apostol képe gyönyörűen ki volt himezve rajta színes selyemmel és arany meg ezüst fonállal.

– Hát ezt hová tegyem? mondám magamban, az ajándékul kapott kulacsot nézegetve, hogy el ne lopják tőlem? Hisz ez megér, ha eladom, egy egész paraszttelket, vagy egy ötkerekű malmot. De hátha csak álmodom ezt, s mire fölébredek, már nem lesz a kezemben? Azt teszem, hogy a fülénél fogva a balteusom szijára kapcsolom (még mindig liktor voltam), onnan nem veszhet el.

És úgy is tettem; mert aztán nagyon előfogott az álom, azt se néztem, hol fekszem le? csak elámolyogtam valamerre s magam sem tudom, meddig aludtam.

Csak azt tudom, hogy a fülemnél fogva huzott valaki, mikor fölébresztett, s a sarkaival ugyancsak rugdalta az oldalaimat.

Az én veres patronusom volt.

– Jól van no, Iskariotes, majd mindjárt kelek! dörmögém fél álmomban.

– Oh, trifurifer! Még Iskariotesnek nevez! Várj, majd mindjárt kijózanítalak én!

Azzal fogott egy nagy kanna vizet s végig öntött vele.

Erre csakugyan egészen magamhoz tértem.

– No te kegyes Silenus! Ugyancsak jól viselted magadat! szidott a lovag. Én azt parancsoltam neked, hogy várj a kriptaajtóban, míg vendégeink érkeznek, s te összetévesztetted a kriptaajtót a pinczeajtóval: onnan huztunk fel a csap alól. Azt sem tudtad, melyik világon vagy.

– Hát a drága kulacsom, a mi a balteusom szijához volt kötve?

De biz ott már nem volt se kulacs, se bőrpánczél, hanem a régi szőrcsuha volt rajtam, a mi a megholt sekrestyésről rám maradt.

– No ne álmodjál már, hanem siess a kápolnába, csavard meg a kelepelőt, a mise mindjárt kezdődik.

Pedig én olyan elevenen láttam magam előtt mindent!

A mint a templomba beléptem a sekrestyén keresztül, ott találtam mindent a maga helyén, a hogy előtte való nap.

A mellékkápolnában volt felállítva a szent ravatal, körülrakva viaszgyertyákkal, s én ugyanazt a Krisztus-képet láttam magam előtt a koporsóban, melyet a mult éjjel a Baphometimádók töviseikkel összeszurkáltak. De ezen nem látszott semmi nyoma a tövisszurdalásnak.

A templom tele volt áhitatos néppel, mely végeszakadatlan processióban jött és ment, a gyászpompában gyönyörködve.

Azután előjöttek hosszú sorban a rend lovagjai, szürke szőrcsuhákban, és mezitláb térden állva közelítettek a Megváltó koporsója felé, s egyenkint megcsókolák a márványlépcsőket, melyek a koporsóhoz fölvezettek.

És én azt láttam az éjjel, hogy ez az ember ottan a főmester, öklelő koronával a fején, melynek négy ökörszarva volt, leköpte a Krisztus szentséges orczáját, s azt mondta rá, hogy csaló volt! És most a lábait csókolja. S ezek a többiek, a kik vitatkoztak fölötte, hogy vajjon hát «æon» volt-e ő, vagy a Jaldabaoth fia, ki az Ophiomorphostól meghátrált? vagy «senki?» most mind megalázott fővel közelítnek felé és a melleiket verik ököllel s mikor az inclangorium megcsendül és újra megcsendül, valamennyien leborulnak a földre és egy sóhajtás nem hallszik a néppel tömött templomban, a mint a nagymester felemeli a Krisztus testét magasra: engem az ördögök ösztökéltek hátulról, hogy elkiáltsam magamat ebben a nagy csendességben: «emberek! keresztyének! ne térdepeljetek! Abban a kehelyben egy ostya van, a mire Astarte a sarkával taposott!» ha az a fehér galamb nem tartaná a szárnyát a szájam elé.

Azután megzendül az orgona és a templomi ének, s én hallok női hangokat a «miserere», a «de profundis» énekére zendülni, a mik eszembe juttatják, hogy ugyanezek a hangok énekelték a mult éjjel azokat a kicsapongó énekeket! Ez Astarte hangja. Ez Deliláé! Ez Jezabelé, ez a mély harangbúgás! Itt jöttek fel a szemem láttára a kriptaajtón! Itt mentek fel egymásután a csigalépcsőn! De hol? Hisz nincs itt csigalépcső sehol. Azon a helyen, a hol én háromszor lejöttem és felmentem, nincs se ajtó, se lépcsőgádor, hanem a rend nagymesterének, a megholt Arminius lovagnak a tömör márvány síremléke áll ott, tetején a lovag fekvő szobra, mellén összetett kezekkel, teljes ornatusában. Mégis csak álom volt ez az egész.

Már megkönnyebbült egészen a szivem attól a nagy tehertől, a mi oly szertelenül nyomta. Sokat ihattam, a phantasiám fel volt hevülve, az a hibás. Tehát senki sem hibás.

Tehát e szerint az sem való, hogy én a Boldogasszony koronáját levettem a fejéről s azt Sába királynője saját fejére téve, a bálványimádati tánczban megszentségtelenítette.

Mikor vége volt a szent misének, s én szokás szerint odajárultam a Boldogasszony szoborhoz, hogy a szüntelen égő lámpásba, mely lábai előtt állt, olajat töltsek, a mint feltekinték rá, csak elmeredtem a bámulattól.

A szent szobor fején levő korona diadémján elől volt egy mogyoró nagyságú igazgyöngy, hátul pedig egy szintén olyan nagy rubin.

Mindig az igazgyöngy szokott a szemközti részen lenni. Most a rubin ragyogott a homlokán.

Ezt a koronát tehát megfordította valaki!

És így még sem volt az valami álom.

De mi volt hát?

Ez a nap mondom nagypéntek volt: átalános jejunium napja. A «tövis lovagok» oly szigorúan tarták a bőjtöt, hogy ezen a napon még egy halálos betegen fekvő novitiusnak az orvosságot sem adták be, mert a decoctumban manna volt s a pilulák hydromelben voltak meghengergetve s a manna és a hydromel már ételnek vehető. Magam is koplaltam egész nap. S mint afféle tág lelkiismeretű ember, bántam már nagyon, hogy a tegnap éjjeli nagy lakomából (ha csakugyan nem álom volt az) egynémely három ezer esztendő előtti fürjnek a czombját el nem dugtam mára.

De ugyan hova dugtam volna? Az is oda lett volna, a hova a kulacs.

A mint este, a harangszó helyett, a nagypénteki kerepelővel elvégeztem a három verset, a veresszakállú lovag ismét ott várt a sekrestyében a lámpással s azt mondá:

– No ma megint itt fogsz várni a vendégeinkre a kriptaajtóban, de aztán el ne aludd megint az időt, mint a mult éjjel.

Gondoltam magamban: «rajta leszek, hogy el ne aludjam».

– Ma korábban fognak jönni.

Úgy is lett. Alig ütötte a toronyóra a tizenegyet, már hangzott a koczintás a kriptaajtón, s a mint én azt felnyitottam, eléjöttek az én óvilági szépségeim, a kiknek most már nem kellett magukat előttem bemutogatni. Ismertük egymást.

Ma is ugyanazt a parancsot osztogatták, a mit tegnap, hogy a szent edényeket hordjam utánuk.

De hogy merre megyünk bele itt a falba? Arra voltam igen kiváncsi.

Mikor aztán a Sába királynője parancsára azt kelle tennem, hogy az oltár fülkéjéből kivegyem a szentek szentjét, a királynő rám kiáltott:

– Hátra ne nézz, mert elvisz az ördög!

Nem is néztem hátra, hanem a mint a kezembe került a szent kehely sima arany födele, hát annak a fényes lapja tökéletes tükör gyanánt szolgált nekem. Abból én kilestem, hogy a Jezabel oda lép az Arminius-siremlékhez, a fekvő lovagszobornak a fejét elfordítja, s arra az egész márványemlék lesülyed s aztán a talapjával fölfelé fordul. Az eltünt siremlék-helyen aztán ott látszik a csigalépcső bejárata, míg a lefordult szobor talapzata az egyik kezdő lépcsőt képezi előtte.

Úgy tettem, mint a ki nem lát semmit.

Mindent utána hordtam az asszonyságoknak.

Ezuttal a nagy terem nem a tegnap látott mysteriumokhoz volt berendezve. Az asztalok megrakva mindenféle drága pecsenyékkel, pástétomokkal és keleti gyümölcsökkel. Nagypéntek estéjén husételek! A mikor minden igazhivő, még a kálvinista is bőjtöl és cziberelevest eszik, vagy étlen-szomjan forgatja imádságos könyve lapjait s keresi, hogy melyiken találna magának való vigasztalást, a mivel bűnbánatát és éhségét elverje? S ennek a nagy ünnepnek a tizenegyedik óráján elkezdeni a dobzódást, lakmározást! De még milyen lakmározást! Mintha a vendégek és gazdák mindegyike csakugyan ki két, ki háromezer esztendő óta nem evett, ivott volna semmit. Nem győztem a számukra a bort felhordani a pinczéből s a sülteket fölszeletezni. Ugyanazok a jelenetek következtek, a mik a mult éjjel, csakhogy emberi észtől kigondolhatatlan változatokkal.

Sába királynője ma még nagyobb bolond volt, mint tegnap.

Egyszer aztán azt mondá:

– Ejh. Meleg nekem ez az öltöny! Eredj Malkhus! hozd el nekem a galileai asszonynak a palástját; az jó hűs lesz.

– Hogy lenne rajtad Dejanira-köntössé ez a palást! mondám magamban fogcsikorgatva. De Iskariotesnek egy hátbaütése meggyőzött róla, hogy engedelmeskedni kell s én csak ismételtem a tegnapi szentségtörő merényletet.

Mire a palásttal visszatértem, már akkor arra nagy szüksége volt Astartenak, ki a vaddisznón lovagló bálványkép druszájától már semmiben sem különbözött. Úgy, hogy én a szememet kénytelen voltam előtte lesütni.

Astarte kaczagott.

– No jer ide, Malkhus! hivogatott nevetve. Itt a kulacs. Igyál belőle. A hogy én is iszom. Én iszom Bafometért, te Astarteért.

S azzal maga ivott előbb a kulacsból. Ugyanaz a hólyagos művű arany kobak volt az, a miből tegnap megitatott.

Rájöttem már a tréfának a nyitjára. Hallottam egyszer, hogy vannak olyan művészi kulacsok, a miknek kettős belseje van, az egyikbe egyféle italt lehet tölteni, a másikba másfélét. Aztán a kulacs nyakán, mikor az ember a tetejét lecsavarintja, ha jobbra tekerint, az egyik, ha balra, a másik ital kerül elő. Megfigyeltem, hogy merre facsarja a kulacs tetejét a pogány királynő, mikor maga iszik? Hát akkor jobbra csavarta. Mikor meg nekem adta ide, akkor balra. Én aztán, szintén észrevétlenül, visszatekerintettem azt megint jobbra. És csakugyan a jó édes, zamatos bor jött ki belőle. Ittam is abból komolyan és nagyot.

– Nos, úgy-e jó volt? kérdé a hazugság királynéja.

Én pedig hasonló pénzzel fizettem neki vissza.

– Kissé kesernyés, mondám. S erőltettem a számra a fintorgást.

Astarte fittyet vetett az ujjaival az orrom alá, s kaczagva mondá:

– Az jó te neked. Ez a kánai menyegzőből fenmaradt bor. «Urad» csinálta; hát csak igyad. Ezt a kulacsot is neked adom. Tedd el a másik mellé.

Erre az egész pokolbeli társaság nevetett.

– És most hordd el a boros edényeket! parancsolá Nabukodonozor, aztán hordd fel a spiritus vinit.

Én megint lehordtam a megundokított templomi drágaságokat, s aztán felhoztam a pinczéből a kőkorsóban tartott spiritus vinit.

A dæmonoknak nem volt már elég a mámorhoz a bor, pálinka kellett nekik, attól akartak tovább részegedni.

Én akkor gondoltam valamit.

A pálinka abban a kőkorsóban igazi orosz gyártmány volt.

Olyan furfangos dugasza volt, hogy azt csak az tudta kihuzni belőle, a ki be volt avatva a titkába. Én még a hajdemákoknál beletanultam. A pinczében kinyitottam a korsót, kiürítettem belőle valamelyest s aztán a nekem ajándékozott kulacsból beletöltöttem azt a nekem szánt álomitalt. Azzal megint becsináltam a dugaszt.

– Nem ittál-e belőle, Málkhus? kiáltott rám Herodes.

– Baphometre esküszöm, hogy nem ittam.