Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LXV. KÖTET

EGY HIRHEDETT KALANDOR A TIZENHETEDIK SZÁZADBÓL

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1897

EGY HIRHEDETT KALANDOR A TIZENHETEDIK SZÁZADBÓL

IRTA

JÓKAI MÓR

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK TULAJDONA

1897

ELSŐ RÉSZ. OSTROM ALATT.

I. Fejezet és bevezetés. A TŰZKORSÓ.

Regényes történethalmazunknak hőse egy «constabler». Nem annak a hasznos osztálynak a tagja, mely napjainkban azon feladat teljesítésére született, hogy a budapesti lánczhid két végénél a szekereket figyelmeztesse, hogy «jobbra kerülj, balra térj!» hanem inkább egy olyan testületnek a vezetője, melynek egyenesen az a feladata, hogy kárt tegyen s minél több pusztítást tesz, annál nagyobb a jutalma, dicsérete: vulgo tüzértiszt.

A krónika csak keresztnevét jegyezte föl: «Hugó». Bizonyosan kimélni akarta az atyafiságát.

Hugó az ehrenbreitsteini legszélső montalambert-torony ütegeinek volt a parancsnoka az 1688-ki hadjáratban, mikor a francziák Coblenczet ostromolták.

Coblencz és Ehrenbreitstein a Rhénus két partján úgy feküsznek egymással szemközt, mint Pest és Buda. A Gellérthegy épen úgy néz le reánk, mint az ehrenbreitsteini fellegvár Coblenczre. Ez a város is köröskörül meg van erősítve s megszokta már, hogy hol franczia, hol porosz, hol osztrák, hol svéd vegye ostrom alá.

Ezúttal a francziák lövették kegyetlenül s nagyon sok kárt tettek az «ó-városban». Különösen följegyzésre méltó volt az, hogy gyujtó golyóik a városparancsnok és a fejedelem lakásait mindenütt föltalálták. Akárhogyan változtatták meg azok a tanyájukat, a franczia megtudta, s ámbár kivülről nem láthatott bele a városba, mégis odatalált a golyóival.

Ebben valami boszorkányságnak kell lenni.

Hugó montalambert-tornya a legveszélyesebb pontját képezte az ehrenbreitsteini vár azon oldalának, a honnan az megtámadható volt. De annál nagyobb dicsőség volt annak védelmezése. A montalambert-torony ugyanis nem valami olyan nyurga épület, a mit «falunyelé»-nek szoktak nevezni; hanem egy mindenféle zegzug sánczokból, falakból összebonyolított mértani ábra, melynek egyik oldala a másikat védelmezi, s annak minden oldalából ágyúk néznek egymással farkasszemet, míg a tetején furfangos barbatták messzehordó lövegek terhét viselik.

S a hajdankori ágyúval bánás nem volt olyan együgyű tréfa, mint a mostani Krupp és Uchatius lövegekkel való mesterkedés.

Már az maga egy tudomány volt, hogyan kelljen egy fehéren izzóvá tüzesített ágyúgolyót a kemenczéből kivenni, azt a hosszú csatakigyónak a gyomrába betömni, s ha az ágyú elsütése után a golyó beleragadt az ágyú torkába, nem jött ki, mindenféle dugóhuzókkal, pelikánokkal, csiptetőkkel onnan megint kikaparni; minden lövés után egy furfangos eszközzel, mely hasonlít a Merkur-pálczához, az ágyú «lelkét» megvizsgálni, ha nem ütött-e lyukat rajta a kódorgó teke? hanem hát ebbe mégis csak beletanulhatott valaki, ha nem is volt valami nagy lángész. Az «elefánt»-tal is megbarátkozhatott hosszas tapasztalat után, s ha értett a quadranshoz kellőleg, úgy nem hiába lövöldözte ki belőle a nehéz bombákat. Hanem aztán meg kell gondolni, mennyi ügyesség és tapasztalat kellett ehhez egy constablernek, hogy ez olyan stratagémákkal kudarczot ne valljon, a minők a «tűzpajzs», mely harminczöt likból pattantott ki ugyanannyi golyót a közeledő ellenségre; túltett ezen még az «ostromhordó», melynek két kereke van, a henger oldalai éles késekkel spékelve, a két kereke pedig lőporral megtöltve, mikor azt az ellenségre eleresztik. Mert, ha annak pontosan és ügyesen egyszerre gyulad meg mind a két kerekének a tölteléke, hát akkor az, mint a veszett bika, úgy rohan az ellenség közé, s a kit elől-utól talál, annak részint szemét, szakállát ki- és elégeti, részint a késeivel összekaszabolja, de ha csak az egyik kereke talál elsülni, a másik nem, akkor elkezd mint a búgatyú pörögni az alvamaradt kereke körül, míg a tüzében tart, szétkergetve az egész compániát; ha pedig a másik kerék valamivel, egy fél másodperczczel későbben fog tüzet, akkor az egész stratagema visszafordul, s a saját gazdáját kergeti el a mezőről. Nem szükség aztán hosszasan magyaráznunk a lánczos golyókkal való lövöldözésnek a fortélyait; mert azt úgy is mindenki megértheti, ha elgondolja, hogy mikor két ilyen lánczczal összekötött golyó az ellenség közé repült, az a láncz az első katonának a nyaka körül csavarodott, akkor a rajta levő golyó elkezdett körülkeringeni, a mellette levő katonának egyikét előlről, másikát hátulról ütötte orron és fültövön, és így tett mindaddig, a míg a lánczban tartott; a mi pedig a nyeles golyókat illeti, azokért igazán örök kár, hogy kimentek a divatból; mert az olyan volt, mintha két vas főzőkanalat a nyeleiknél fogva karikával összekapcsoltak s aztán úgy lőtték volna ki. Az még csak jól járt, a ki a két nyele közé jutott, mert annak csak a torkát szorította össze; de a mellette álló két katona, a kinek a töksije abba a két üres főzőkanálba került, mikor az annak a fejét egymáshoz csapta, tudom, hogy holta napjáig megemlegette azt a tréfát.

Azonban két legújabb találmány idézett elő a tüzérségi harczban, (a mit akkor «arkoláj»-nak hivtak) valóságos forradalmat.

Az egyik német, a másik franczia találmány volt.

A német találmány, s ez Hugó alkotása volt, a nevezetes «fias bomba-vető». Egy nagy mozsár, melynek a középső lyuka ötven fontos bomba számára van kiszabva, köröskörül azonban még nyolcz kisebb üreg van, melybe csak öt fontosak vannak szánva. Mind a kilencz golyót egyszerre viszi ki ugyanazon töltés a bombavetőből. Képzelhetni annak a francziának a mulatságát, a ki azt hallotta, hogy egyet lőttek, s aztán arra az egy lövésre a bomba-emsén kívül még a nyolcz bomba-malaczot is látja a nyaka közé potyogni! Ezzel mulattatta Hugó az ostromló francziákat.

Hanem aztán azok is találtak ki valamit az ő distrahálására.

Ez volt a «tűzkorsó».

Tökéletes hasonmása az azoknak a korsóknak, a miket a mi aratóink visznek ki magukkal a tarlóra, s a mik olyan jó hűsen tartják a vizet. Csakhogy ezekben nem viz áll, hanem tűz. Vasból vannak, meg levén töltve valami pokolbeli keverékkel. Aztán nem egy fogantyujok van, hanem négy, s annak is épen úgy, mint a mi vizes korsóinknak, van egy lyuka, a min keresztül a szikrázó tűzláng csak úgy fityfirékel elő. Arra való, hogy a hová leesik, ott a mi égni valót talál, azt meggyujtsa. Hiszen ilyen gyujtó golyóik a németeknek is voltak. Csakhogy ennek a tűzkorsónak még egy másik jó tulajdonsága is volt. Mert a bombák kétféle jó tulajdonsággal dicsekesznek. Vannak olyanok, melyek folyvást és huzamosan okádnak olthatlan tüzet, és így gyujtogatnak; vannak mások, melyek rögtön szétdurrannak, és így rombolnak, meg öldökölnek. A «tűzkorsó» egyesítette mind a két kitünő virtust egymagában.

Előbb gyujtogatott, azután szétdurrant.

A gyujtó golyókon már ki tudtak fogni az ostromlók. Mikép Munkács várának védelmezője, Zrinyi Ilona, úgy a németek is kitalálták már azt a mesterséget, hogy mikor egy ilyen tűzprüszkölő szörnyeteg jött, ott várták vizes marhabőrökkel, a mint leesett, lefülelték, letakarták s mivel hogy a tűzgolyó is, mint minden állat, él, ha lélekzetet vehet, de ha nem vehet, kénytelen megdögleni: tehát az történt velük.

Ámde a tűzkorsó nem engedte ezt a tréfát magán produkáltatni; a mint a német lefogta a marhabőrével s bedugta mind a négy orralikát, a tűzkorsó egyszerre szétdurrant s itt egy csizma, ott egy irha; a német, a hány darabból állt, annyifelé repült.

Többet aztán nem volt kedvük a tűzkorsóval komázni.

Hanem egyszer egy ilyen a sánczba belőtt tűzkorsó, miután kifujta a mérgét, kapta magát, nem durrant szét; épségben maradt.

Azt, a mint kihült, felvették a tüzérek s odavitték Hugóhoz.

– No, most megtudom hát, hogy mi lakik ebben a veszedelmes lövegben? mondá a constabler s akkor azután majd én is készítek ehhez hasonlót a komának.

A tűzkorsó nyakán volt egy kalap, olyanforma, mint a kulacsnak a száján, az bizonyosan lesrófolható volt. Hugó e fölfedezésre meghívta a várparancsnokot, a főkapitányt, a nagyherczeget, a városkormányzót, a tüzérségi főparancsnokot, a soltészt, meg a syndicust, meg a fejedelem alchymistáját, hogy legyenek jelen a tűzkorsó fölbontásánál. Azok egyenkint mind azt mondták magukban: «elég, ha a többi ott lesz, minek menjek én oda? Hátha az a bolond korsó akkor sül el, mikor felnyitódik?» s mindnyájan otthon maradtak. És igy csak Hugó maga tudta meg, hogy mi volt annak a tűzkorsónak a fenekén?

Hugó, miután a tűzkorsót felbontá, megtudta, hogy miféle ördöngös mestersége van annak belül; nagyhamar öntetett hasonló tűzkorsókat s épen úgy elkészítette, a hogy a francziák, s azokat a fejedelem és a várparancsnok szeme láttára átlövöldözgeté a francziák táborába. A főurak távcsöveikkel nézték és gyönyörködtek benne, hogy talál oda a tüzes golyó, mint egy lángfarku sárkány a megczélzott pontra; ott azután gyujt, ha arravalót talál, s végre szétpukkan.

Egy-két tűzkorsóval megesett Hugónál is, hogy nem durrant szét a franczia sánczok között; hanem ez a sors az ellenség lövegeivel is közös volt: a francziáknak is mindennap veszett így kárba egypár lövegük. Hugó rendesen behozatá az ilyen csütörtököt adott tűzkorsókat s aztán újra megtöltve azokat, visszalövöldözé a kölcsönadókra. Oh, azon időkben nagyon kedélyesen ment az ágyúzás. Két ellenség szép barátságosan visszalövöldözte egymásnak a golyóit. Derék, takarékos korszak volt! Még 1809-ben is Napoleon a wagrami csatatéren huszonnyolczezer ellenséges ágyúgolyót szedetett össze, s azokat lövöldöztette vissza az osztrákokra, s ha még két napig tartott volna az ütközet, háromszor lőtte volna innen oda, onnan ide a két ellenség ugyanazokat az ágyúgolyókat.

Meg is jutalmazta a fejedelem a derék constablert ezért az eltulajdonított találmányért, felemelve hópénzét az eddigi tizenhat tallérról húszra, s még azonfölül egy hordó dupla sörrel is megajándékozta. A miért a főparancsnok meg is orrolt, mert ő neki be kellett érni fehér sörrel.

Hugónak sok volt az irigye, de nem mertek belekötni.

Hugó igazi viadori termet volt; ábrázatja dúsgazdag veres hajzatával olyan, mint egy oroszlánpofa; örökké mosolygó, soha zavarba nem jövő. Azt senki sem haragudni, sem megijedni nem látta soha. Bánat, szomoruság nem hagyott nyomot vonásain. Negyven év körül volt már, s egy kicsit himlőhelyes; de azért a hol egy elszerezni való asszony volt a szemei lőtávolában, az az övé lett! A jó evésnek, ivásnak is nagy barátja volt. S azért nem is állta a pénz.

Pedig mindenből azt válogatta, a mi a legjobb.

Ez az inyenczség a soltészt boszantotta nagyon. Ő, mint a polgárőrség főparancsnoka, előljárója volt a constablernek, és azért az mégis mindenben túltett rajta.

A czifra Rike, a markotányosné, a polgárőrség főparancsnokának jól a körmére ütött, ha az csipkedni próbálta, a constablertől pedig azt is eltürte, ha megölelgeté.

Az ostromzárolás miatt minden élelmi szer rendkívül megdrágult a két városban: így történt, hogy a piaczon egy kövér ludat három tallérra tartott a kofa, a mi hallatlan nagy pénz volt. A soltész felesége alkudott rá, de nem tudta megvenni; ekkor odajött a czifra Rike s azt mondá: «hogy adod? ide vele!» megvette s odább állt vele.

A soltész megtudta, hogy a kövér ludat a czifra Rike Hugó constabler számára sütötte ki.

– Hallod-e constabler, mondá másnap a soltész Hugónak, ez nem történik Isten hírével. Te kövér ludat eszel, mikor nekem nem jut, csak sovány sajt vagy héring a kenyér mellé; pedig soltész vagyok. Van neked húsz tallér hópénzed, ebből nem jut mindennapra három. Valld meg, honnan pénzelsz?

Erre ezt mondta neki a constabler:

– Látod soltész, ha én téged most bolonddá akarnálak tenni, hát azt mondhatnám, hogy nem az én pénzem ára ez. A czifra Rike belém bolondult; hogy mivel bolondítottam így belém? azt ha magadtól nem tudod, hát én tőlem meg nem tanulod; szerelmes az asszony, rám költi a pénzét, s ő tudja, hogyan szerzi azt? biz én nem kérdeztem tőle. De hát nem akarlak megcsalni. Megvallom az igazat. Kérlek, el ne árulj senkinek, mert nem szeretnék a papokkal tánczba keveredni. Tehát megsúgom, hogy nekem bizony varázstallérom van: tudod, a mit úgy hínak, hogy «Heckethaler.» Valahányszor kiadom, nem marad ott, rögtön visszaszökik hozzám.

– Ej, ej, s hogyan jutottál ehhez a varázstallérhoz, constabler?

– Azt is megsúgom; de el ne áruld a kapuczinusoknak. A hogstrateni mocsárban kaptam ezt a «baklovagok»-tól.

– No no! De csak nem adtad el érte a lelkedet?

– Nem. Rászedtem az ördögöt. Egy tudatlan zsidógyereket adtam oda a «makers»-nek magam helyett.

– No ezt jó lesz titokban tartanod!

A soltész azonnal sietett a megtudott titkot elárulni a fejedelemnek, a ki azt mondta neki rá, hogy bárcsak az ő tallérjai is mind Heckethalerek volnának, akkor volna könnyű háborút viselni.

Hugó constablernek csak annál nagyobb lett a becsülete, hogy el lett róla hiresztelve a félelmetes «baklovagokkal» való szövetsége, meg a varázstallér soha el nem fogyatkozó kincse.

Akközben a francziák egyre lövöldözték tüzes korsóikkal Ehrenbreitsteint és Coblenzet, s mindennap rátaláltak a fejedelem megváltoztatott lakhelyére.

A fejedelem utoljára jutalmat tűzött ki annak, a ki felfedezi azt a titkos kémet, a ki napról-napra elárulja a francziáknak, hogy ő hova költözött át, mert ezt valakinek el kelle árulni. Pedig a város kijáratait olyan jól őrzik, hogy azon élő ember ki nem mehet. Már galambpostával sem lehet árulkodni, mert a mi házi madár volt a két városban, azt már mind megették.

A soltész nagyon hamar készen volt a gyanujával.

A két ostromolt városban minden ember sír, jajgat, imádkozik, káromkodik, böjtöl; csak ez az egy ember nézi a világot hidegvérrel, iszik, fütyörész és jóllakik.

Ha jön egy tüzes szörnyeteg, sivítva, prüszkölve, minden nép fut előle szerteszéjjel s búvik a pinczébe; ez az egy ember pedig utána megy, fölkeresi, a hova az leesett, s ha szét nem pukkant, kiássa a földből, a hova az befúrta magát s hazaviszi magához.

Ez több, mint vakmerőség.

A constabler, a maga földalatti tüzérműhelyében aztán az épen maradt tűzkorsót szétszedi, felnyitja, újra megtölti s azzal visszalövi az ellenségre.

Ez több, mint tréfa.

Egyszer, a mint Hugó ismét saját maga hozott elő egy tűzkorsót a tüzérműhelyéből, a soltész azt mondá neki: «Megállj! Nyisd fel azt a tűzkorsót; hadd látom meg, mivel van megtöltve?»

Hugó hidegvérrel lesrófolta a tűzkorsóról a bezáró kupakot, mire annak a felső része két felé nyílt s abból egy ritka vászonba burkolva ki lehetett venni a gyúanyagkeveréket. Azt azután megmagyarázta a constabler a soltésznak, hány rész lőpor, mogyorófaszén, kénvirág, gyanta, szurok, szalamia, borax és ólomczukor járult hozzá, hogy együttesen olthatlan pokoltűz váljék belőle.

– Ez bizony nagyon szép; de hát ezen alól mi van?

A tűzkorsót a görögtűzanyag csak félig tölté meg.

– Ezen alól következik egy agyaglemez, mely a gyujtóanyagtól elzárja a tűzkorsó fenekén levő robbanó anyagot, a mi nem egyéb, mint lőpor. Mikor a görögtűz odáig leég, az agyag izzóvá lesz; ez robbantja el a lőport. Ez az egész titka a kettős virtusú bombának.

– Szeretném én azt látni, hogy mi van ez agyaglemez alatt? mondá a soltész.

E szóra a constabler hirtelen hátratekintett. E szilaj tekintetben a kalandor egész kétségbeesett vakmerősége volt kifejezve: düh, elszántság, harag s ijedtség, de csak egy pillanatra. A soltész fogdmegjei állták körül, elzárva előle a menekülés útját.

Ekkor aztán elnevette magát s széles vállain egyet vont.

– No hát nézd meg, hogy mi van alatta.

A soltész fölfeszítette az agyagréteget bicskája hegyével s az alatt nem hogy lőpor lett volna, hanem puszta homok volt s ennek a fenekén volt egy írás, a miben az ostromló francziák számára körülményes értesítés volt adva a várbeli állapotokról.

– Verjétek vasra! kiálta diadalmasan a soltész. Itt van valahára a csalhatatlan bizonyíték ellened, gaz áruló! Majd adok én neked czifra Rikét! majd adok én neked kövér ludat.

Hugó az alatt is nevetett, míg a lánczot rakták a kezére.

S hogy a tanújel kiegészíttessék, jön nagy süvöltve a franczia ostromtelepből legottan egy tűzokádó vaskorsó, lecsap a sánczárokba; de nem durran szét. Azt felhozzák, széjjel bontják, s ime abban is mit lelnek az agyaglemez alatt? Kétszáz darab Albertus-tallért.

II. A KÍNVALLATÁS.

🖝

Az a mutató kéz, meg az a két vonal annyit jelent az aktákban, (rövidségnek okáért) hogy a törvényszéknek elnöke intett a kínpad mesterének, hogy csavarjon egyet a köteleken.

Mely megtörténvén, a törvényszék jegyzője felirá a kimondott szavakat, egész a kínzott «irgalom, kegyelem» kiáltásáig.

A fejedelem egy külön asztalnál foglalt helyet, emelvényre állított s fekete trónmennyezettel fedett karszékben. A soltész elnökölt.

Első kérdés vádlotthoz:

– Mi a neved?

– A nevem Podoliában «Terguszko Jaroszlav»; Zbaraszban «Kohaninszky Zdenko»; Odenseeben «frater Hilárius»; Hamburgban «Junker Elias»; Münsterben «Stramm Vilmos»; Amsterdamban «Mynher van der Bullen Tóbiás»; Singaporeban «Maharadzsa Kong»; a tengeren «Captain Rouge»; Hoogstratenben «Malchus lovag»; Lillenben «Chevalier de Mont Olymp»; a Pfalzban «Doctor Sarepta»; itt pedig «Hugo von Habernix».

– Több nincs? kérdé az elnök elbámulva.

S ez olyan furcsa kérdés volt, hogy mindenki elnevette rá magát. Kezdte a vádlott a kínlajtorján, folytatta a nagyherczeg, az ülnökök is mind kaczagtak, még az asztalfőre kitett halálfő is nevetett. Csak az elnök maradt haragos.

– Többre nem emlékezem, végezé a vádlott.

🖝

Második kérdőpont:

– Minő vallású vagy?

Felelet:

– Születtem ágostai hitvallású eretneknek, Krakkóban áttértem a socinianusokhoz, Ukraniában az orthodox keleti egyház kebelébe léptem, azután lettem igazhivő római katholikus, később rozikrucianus, azután kvekker; voltam az indus brahman vallás kebelében, végre beálltam az istentagadó és ördögimádó manichæus felekezetbe, másnéven kainisták közé.

– Szép gyüjtemény! monda rá az elnök.

A jegyző felírta a vallomást.

🖝

Harmadik kérdés:

– Mi az állapotod, vádlott?

– Zászlótartó, – fogoly, – rabszolga, – harámbasa, – parasit, – herczegi főudvarmester, – kolduló zarándok, – verbunkos káplár, – sekrestyés barát, – nemes lovag, – csigakereskedő, – stockjobber, – alderman, – hajóskapitány, – viczekirály, – tengeri kalóz, – tanító, – kutyapeczér, – boszorkánymester, – baklovag, – hóhér, – pikenier, – asszonyköpönyeg, – csodaorvos, – próféta és constabler.

– Hohohó! kiálta rá az elnök. A jegyző nem bir utánad szaladni.

S megint nem állhatták meg a jelenlevők, hogy ennyi bolond hivatal felsorolására el ne nevessék magukat, maga a vádlott és a csontkoponya is nevetett. Különös jó kedvük volt mai nap.

Negyedik pontja a kínvallatásnak, a megelőző

🖝 után:

– Miféle bűnök elkövetésében vallod magad részesnek?

Kínvallatott válasza:

– Voltam haramiabanda és mordályégető társaság tagja.

A soltész nagyobb hítelesség okáért diktálta a jegyzőnek a bűntény latin nomenclatióját.

– Primo Latrocinium!

– Elcsábítottam a jóltevőm feleségét bűnös szerelemre.

– Secundo Adulterium!

– Kiraboltam a templomot, a minek az őrzése rám volt bízva.

– Tertio furtum. Sacrilegium!

– Álnév alatt kiadtam magam nemes embernek.

– Quarto larvatus.

– Hamis oklevelet készítettem magamnak.

– Quinto falsorium!

– Megöltem párbajban a jó barátomat.

– Sexto Homicidium ex duello!

– Megcsaltam a kereskedő társaimat.

– Septimo stellionatus.

– Elárultam a rám bizott államtitkokat.

– Octavo felonia!

– Kereskedtem a más vagyonával.

– Nono Barattaria!

– Áttértem a bálványimádó hitre.

– Decimo Idololatria!

– Második feleséget vettem, míg az első élt.

– Undecimo Bigamia.

– Harmadikat, negyediket, ötödiket, hatodikat is vettem.

– Duodecimo Trigamia, polygamia!

– Királyt öltem.

– Decimo tertio Regicidium!

– Tengeri kalóz voltam.

– Decimo quarto Pirateria.

– Az első feleségemet megöltem.

– Decimo quinto Uxoricidium!

– Boszorkánymesterséget űztem.

– Decimo sexto Sorcelleria!

– Az ördöggel szövetkeztem.

– Decimo septimo Pactum diabolicum implicitum.

– Hamis pénzverő voltam.

– Decimo octavo Adulterator monetarum.

– Új vallást hirdettem.

– Decimo nono Hæresis! Schisma!

– Mérges szerekkel kuruzsoltam.

– Vigesimo Veneficus!

– Elárultam a rám bízott várat.

– Vigesimo primo crimen traditorum.

– Embert ettem.

– Vigesimo secundo. Antropophagia! Cannibalismus!

Kiálta fel a soltész, a keze alatt levő pandectára ütve tenyerével. A veríték csorgott kövér homlokáról.

Itt a kínvallatott szünetet tartott.

– Nincs több? kérdezé siránk hangon a soltész, mire a kínvallatott elkezdett hangos hahotával kaczagni. De most már csak egy magában kaczagott, senki sem követte. A porkoláb félreértette a soltész 🖝 intését s még egy hatalmasat csavart a kínzott karjait és lábait megnyujtó köteleken, hogy annak a kínordítása összevegyült a kaczagásával, egyik a másik hangjába átcsapva, mint a kit egyszerre fojtogatnak és csiklandanak. Pedig a soltész azt adta a jelben tudtául, hogy mára a vallatás elég lesz: a vádlottat vissza lehet vinni a börtönébe.

Rendkívüli eset ez! Ennyi bűntett egy csomóban! Ezt az embert kegyetlenül ki kell examinálni.

Maga a nagyherczeg is fölöttébb kiváncsi volt megtudni, hogy minő összefüggés lehet az előadott csodálatos fejezetek között s meghagyta, hogy másnap és a míg benne tart, addig el ne kezdjék a vallatást, míg ő meg nem érkezik a törvényterembe.

A vádlottnak pedig jó oka volt nevetni. Mert míg ő azt a huszonkétféle bűnesetet a törvénybiráknak elhistorizálja, akkorra beveszik a francziák Coblenczet s őt szépen megszabadítják a börtönből és a kegyetlen kínhaláltól. Ezt nevette előre.

Most mi történjék ezzel az emberrel?

Hogy ki kell őt végezni, annyi bizonyos. De mi módon? Ez a nehéz kérdés.

Mert ha csak annyit vallott volna be, a mennyi eredetileg kisült rá, hogy az ellenséggel összeczimborált s áruló volt, akkor világos volna a büntetése: «háttal fordítva, főbelövessék». De ily komplikált vallomás után a birákra nézve fölöttébb meg van nehezítve a válogatás.

Mint rablót kerékbe töretés illeti; mint kettős, sőt hatos házasságban élőt ugyanannyi darabra szétkonczoltatás; mint királygyilkost kezeinél, lábainál fogva négy ló közé fogva kell szétszakítani. Úgy, de ez hogy történhessék, ha már előbb hatfelé szétvágatott? Azonkívül is, mint oklevélhamisítónak a jobb kezét elvágatni elengedhetetlen föltétel; mint ördögimádó, máglyán kiszenvedendő tűzhalálra szolgált, de ugyanakkor hogyan lehessen rajta végrehajtani az elevenen mozsárban való összetöretést, a mi a feleséggyilkosra van kiszabva? s ha mindezek végre lesznek rajta hajtva, hogyan tétessék elég a törvény rendeletének, mely az emberevés bűneért az éhhalállal bünhődés rettentő supliciumát szabta meg világosan?

A fejedelem salamoni itélete döntött.

– Állíttassék törvényszék elé a gonosztevő. Mondja el körülményesen, hogyan követte el mindezen vétkeket sorban? S a melyik vétke aztán legnagyobbnak fog találtatni, annak a büntetése hajtassék rajta végre.

Ebbe a soltész is beleegyezett.

A birák aztán abban állapodtak meg, hogy a másnap megkezdendő részletes vallatásnál ne a nyujtóztató gép alkalmaztassék, mert az nagyon elveszi a testi erejét a vallatottnak, a mire pedig ilyen hosszú vallomásnál nagy szüksége leend, hanem a víztortura, a mi abból áll, hogy a hanyattfekvő vádlottnak egy tülköt dugnak a szájába s azon keresztül folyvást töltik bele a vizet, a míg csak nem vall.