Part 9

– Már most ez ellen tenni kellett valamit. Ez a folytonos drukkolás, várás, gibiczelés fel a levegőbe… ez még a mi egészséges bakáink idegeit is megtámadta. A robbanást megszokja az ember, ez nem bántja, a míg közvetlenül mellette nem robbant. De ez a feszült figyelés arra a vékony kis nótára… nap-nap után… ezek az évekké nyujtott másodperczek… a melyek egyszerre száz-kétszáz-ötszáz embernek csavarják fel az idegeit… A mi embereinket B… és S… körül nagyon megviselte a nehéz orosz tüzérség. Nem is a találataival, csak a zenekisérettel. Ott már torzult arczok figyeltek fel a felhők közé, csupa megkínzott, kitanult hang-szakértő. Az ilyet nem lehet napokon át elviselni. Csinálni kellett valamit, hogy a nehéz gránáttól elvegyük ezt az előnyét… hiszen elég hatása van, ha robban… Hát kiadtuk parancsba, hogy nem szabad odafigyelni. Nem volt szabad gibiczelni a jajgató vasmadárnak. Tudjuk, hogy a magyarok szeretnek énekelni. Azt mondtuk: énekeljenek. Akkor a magyar bakák elkezdtek énekelni, a mint az első nehéz orosz gránát megjött. Ezeket az önök jó, vidám, ropogós «tschardasch» nótáit… Mozdulni egyikük sem mozdult az árokban. A mikor robbant a gránát, akkor egy pillanatra elhallgatott a nóta, de a következő pillanatban megint bevágtak, frissen, hangosan, túlénekelték a repülő gránátot, azontúl már senki sem várta a közeledő suhogást, senki se fogadkozott, hogy az «ulululu» azt jelenti, hogy mögénk megy, a «hujujuju» azt teszi, hogy előttünk robban és a «hulljuhulljuhullju» pont nekünk szól. Mikor az elsőt dobbant a hegyek mögött a nehéz orosz tüzérség, felrikoltott egy magyar altiszt ajkán az ének, hirtelen végigharapózott az árkokon és hullámozva zengett az egész állásban a magyar nóta, furcsán, mint a mikor énekelve masiroznak a katonák és az eleje egy taktussal előbbre van, mint a vége… ez nagyszerűen bevált. A népies nóta védőleg takarja el a katona idegeit… otthon talán nem is tudta, hogy vannak idegei, itt meg dalolnia kellett, hogy elfelejtse.

Hallgatom ezt a derék osztrák katonát, a ki így ráborította a magyar nótát a magyar parasztgyerek lelkére, a ki énekelteti őket valami baj ellen, a mit nem is ismernek.

És ez az ártatlan nótázás a lélek beborulása ellen, ez az a színes parasztvirág, a mi hirtelen felfeslik előttem a sötét háttéren… ez a vidám dalolás az orosz gránátok közt… az ember látja ezeket a földből félig kidugott fejű, kipislogó, kedves parasztfejeket, a mint teli tüdőből vágják a bakanótákat… eszembe jut mind, a mit itt hallottam: «írtam a királynak…», aztán «Szeged felől gyön egy üjeghintó» – és az a sok, sok, a mi mind így kezdődik: «idesanyám» – az a sok jó, kurjongatós, szívet jól marokra-fogó idesanyám, a ki «bemén Egerbe», a ki türi, hogy «én is közibük állok», az a jó idesanyám, a ki megbizásokat és tanácsokat kap, hogy «mondja meg annak a jánynak» – és «ne sirasson» és «ne keresse a fejfámat» – a ki «engedjen el a bálba», a ki «… majd gondol rád, rózsalevél lesz a párnád» – és mind ez a sok naiv, öntudatlan, könnyesmosolyogva énekelt «rózsám» és «babám» és «falu végén» és «jutok én még eszedbe» és megint «idesanyám» és újra idesanyám, a mitől végig édesen zeng egy fél év óta ez a sáros, piszkos, büdös, véres nyomorú Galiczia – most, hogy itt állok és folyton a fejembe vagdal az «eigene schwere Artillerie» és hogy egy jóakaratú osztrák kapitány magyarázza a «k. und k. Armee» gránátok közt daloló magyar bakáinak lélektanát, – felénekel már régen, régen nekik ajánlott öreg budapesti szívemben ez a sok egyszerű kis nóta, felénekel bennem az ő nagy, szűzi paraszt-ártatlanságuk, úgy hogy nemcsak a gránát zúgását, de az elsütött tarackot se hallom tőle. A kapitány sohase fogja megtudni, miért oly fontos nekem a nehéz gránátok hangjából származó ideghatásnak az illető vidékek népies énekeivel való mérséklése, nekem most dolgozhatik egyszerre mind az egész nehéz tüzérsége mind a három császárnak, ha ezekre a kisfiús tekintetű, őszinte, kedves, katonaruhás parasztgyerekekre gondolok, a kik ki se tudják mondani ezt a helyet, a hol vannak, de a modern háború veszett tüzében kuksolnak, pislognak és beleéneklik a romlatlan szívüket a hófelhős Galicziába, – tán nem is tudják, biztosan nem tudják, hogy ezzel az orosz császár nehéz gránátjai elől védi az idegrendszerüket az idesanyám.

Nem tudom, most igazán nem tudom itt Grybowban, az állomáson, anekdota-e ez, vagy a mi történelmünk?

ESTÉK A FRONT MÖGÖTT

Grybow, január.

A lakásunk két vaggon a grybowi állomáson. Ez a végállomás, a vonatok nem mennek tovább. Az állomás végére toltak bennünket, ott élünk napok óta, onnan járunk ki a honvédek frontjára. Most hideg napok járnak és éjjel keresztül fúj a hegyi szél a vaggonokon. Tehervonatok gyakran jönnek, este kémlelő szemmel nézünk végig a vasúti síneken, jön-e valami jó meleg mozdony. Nagy öröm, ha a völgyből fölfelé hallunk szuszogni valami municziós vonatot. A mozdonyt megkérjük: úgyse megy innen tovább, töltse velünk az éjszakát, a municziónak úgyse kell az ő melege. Ilyenkor a mozdony elszalad, visszajön, csattog a váltókon, végigrobog egyedül az állomáson, kaczérkodik velünk, mintha el akarna menni, aztán egyszerre lassan megjelenik a két vaggon mellett. Gyöngéden meglöki őket, aztán bekapcsolja a gőzfűtést, ma éjjel melegben fogunk aludni. A mozdonyvezető jóéjszakát kíván és elmegy az állomási épületbe. Mi levetkőzünk és elhelyezkedünk, ünnepeljük a fűtést. Egyszerre alulról a völgyből nagy lármát hallok. Előbb dörömbölést, aztán hosszas ordítozást. Fölkelünk, az ordítozás nem szűnik meg. Le kell menni, megnézni, mi az. Itt lenn a völgyben, – minden reggel sokáig nézegetem – a hóban hat szép fényes tábori ágyú áll egymás mellett, rendben, mindenik mögött a lőszerkocsi. Reggel mindig az ágyúk körül szalonnáznak a tüzérek. Odébb – innen a magasból reggel nagyszerűen látni – a hóban nagy és pontos barna kör van. Ott szokták sétáltatni párosával a tüzérlovakat. Egy pihenő üteg ez, a melyet kivontak a frontból, itt állnak már egy hét óta. Az ágyúk mellett lapos, nagy fabódé, frissen épített egészen új barakk. Innen a hegyről az egész olyan, mint egy skatulyából kirakott ólomkatonajáték. Minden olyan friss színű, a barakk is új, az ágyúk is fényesek és innen felülről minden olyan kicsi. A lapos barakk a skatulya, mellette az apró, csillogó ágyúk, a színes katonákkal, oldalt a körben forgó lovacskák – és az egész alatt a végtelen, síma hótakaró, mint az abrosz az asztalon, a hol a gyerek játszik.

Innen jön most sötét éjszakán a lárma. A barakk ablakai egymásután világosodnak ki. Most már tisztán hallom, hogy jókedvű lárma van benn. Tüzéreket látok, a kik egy söröshordót gurítanak lefelé a hóban. Az ajtó nyílik, egy csoport jön ki a sör elé nevetve, kiabálva. Köztük egy tüzérkapitány, boldogan, sugárzó arczczal. A kapitányt ismerem, véletlenül találkozunk ezen a furcsa éjszakán. A neve Sobicka, kommandánsa volt egy budapesti tüzérezred egyik tartalék-ütegének. A Sannál harczoltak, a kapitány ott beteg lett, elvitték, megoperálták, de többé hadiszolgálatra nem találták alkalmasnak. Hiába könyörgött, nem eresztették vissza az ütegéhez. Nem tudott otthon nyugodni, beosztották hozzánk a sajtóhadiszállásra, itt se volt nyugta, azt beszélte folyton, hogy látni akarja még egyszer az ütegét, a könnyek jöttek a szemébe, ha ezekről a magyar rezervistákról beszélt. És most elindult azzal, hogy kimegy a frontra és addig nem jön vissza, a míg az ütegét meg nem találta. Egy hordó sört vett a fiúknak, azzal utazott. Ment a hordóval parancsnokságról-parancsnokságra, bejárta fél Galicziát, egyik vonatról le, a másikra fel, utazott sebesültekkel, municzióval, provianttal, menetzászlóaljakkal, mindenütt féltékenyen czipelte a hordót, most végre megtalálta őket itt a grybowi állomás alatt egy völgyben, a hol pihennek. Aludtak már a barakkban, nem volt türelme várni reggelig, fölverte őket, összeölelte őket, megint jöttek a könnyek a szeméből és most hozzák már a tüzérek a hordót, a mely annyit utazott a kapitánynyal. Körülfogják, viszik be, mesélnek neki. Egy fejjel magasabb, mint a legénysége, látni a boldog, naiv katonaarczát, a mint mindenkire figyel, pedig öten mesélnek egyszerre. «Aztán Wojnicnál megint kivittünk két ágyút a lövészárokba – kiált egy hang – az ötöst és a hatost… a hídfőhöz…» – «Ah – az ötöst és a hatost? Mit nem mondasz!»

Becsukódik mögöttük az ajtó. Bandukolunk vissza a vaggonokhoz. A sötét vaggon ablakából még egyszer lenézek a völgybe. Kis sárga négyszögek – a barakk minden ablaka világos. Szép, tiszta téli éjszaka. Kapitány úr Sobicka megtalálta az ütegét. Most jut eszembe, mennyiszer hallottam tőle, hogy nem nyugszik, a míg meg nem találja. De elfelejtettem az egészet. Most csöndes ének hallatszik fel a barakkból. Valami szép férfiasság van ebben a szentimentális esetben. Ez igazán háború. Az ének megszépül a téli éjszakában, mire halkan, tompán idáig ér. A szívemben vele zeng egy szavakban ki nem fejezett régies szöveg: Dal a beteg kapitányról, a ki az ütegét keresi. Hegyen, völgyön át vándorol egy hordót gurítva, a szemében könnyek. Vonatról le, vonatra fel, mindenütt a hordóval… katonák sietnek el mellette, sebesültek mennek haza, trén állja el az útját, ő mindenkit megkérdez: «Nem látta valahol az ütegemet?» Most csönd van lenn a barakkban. Bizonyára a kapitány beszél. Lefekszem és eloltom a gyertyát. Messze tőlünk egy tehervonat áll a szomszéd sínen, a lovak nyugtalanul dobognak a vaggonokban. A csendőrőrmester nyit be hozzám egy lámpával. A holnap reggelre szóló parancsot hozza. «Milyen nyugtalanok ezek a lovak – mondom – érzik, hogy háborúba viszik őket.» «Nem uram – mondja ő – a lovak alszanak. Ezek a Hadfy Excellenc ágyúi Bobowán.» Figyelünk egy kicsit. Igaza lehet. Alulról most megint ujjongó lárma jön. Most ütötték csapra a hordót.

Grybow, január.

Meg vagyunk híva három kollégámmal vacsorára az Etappen-Commandóhoz. Egy fogorvos elhagyott lakásában tanyáznak. Egy fehérbajuszú öreg kapitány a kommandáns. Három nagy asztal van a legnagyobb szobában, mind tele idetartozó és átutazó tisztekkel. Sötét van, füst van, az asztalokon néhány palaczkba dugott gyertya ég. Mi, négy ujságíró, szétoszlunk a társaság közt. Nagyon be van fűtve. Mialatt vacsoráztunk, gyalogosított magyar huszártisztek jöttek, még lovon sebesültek meg, most gyalog mennek vissza a harcztérre, titkolják, de ez örökké fájni fog nekik. Csöndes beszélgetés mind a három asztalnál. A tisztek az ujságíróknak mesélnek. Naplókat vesznek elő, abból olvasnak. Gyönge vörösbor van az asztalon, sok. A beszélgetés egyre csöndesebb, már tizenegy óra van. Az én szomszédom is hallgat, én is csöndesen ülök. Csak a harmadik asztalnál szól egyre, változatlan monotoniával egy hang, egy magas, feketebajuszos kapitány beszél, a ki nagyon egyenesen ül a széken, igen magas állógallérja van, sovány ember, csontos, kipirult arcz, nem nagyon figyelem, mit beszél, ide úgy hallatszik, mintha Morse-jeleket mondana, szaggatottan, de egyformán kopognak a szájából a szavak. Érdekes, hogy folyamatosan beszél, de nem a pontoknál áll meg, ez teszi olyan telegráfszerűvé az előadását. Mindenki elhallgat végre a szobában, csak ez az egyhangú beszéd éli túl a társalgást. Most akár akarom, akár nem, hallom, mit mond. A kezével ok nélkül fogja az üveget, a melyben a gyertya van, nagyon egyenesen ül, pont a gyertyába néz és hallom… «mellettem jött a kapitány az országúton, a szélén mentünk, az egész út tele volt a sietve visszavonuló trénnel, azt mondja a hídnál egy Generalstäbler… itt nem mehetsz keresztül, ez a híd a tizennegyedik hadtestnek van fenntartva, rendnek kell lenni, akkor visszajött, átment a túlsó oldalra és épen utána akarok menni, jött egy gránát és leszakította a kapitány lábafejét, én port, földet, füstöt láttam és aztán a kapitányt, a mint felugrik a földről egy lábára és egylábon ugrálva ordított, nagyokat ugrott, nem ugrálhatott egy helyben, mindig előre kellett neki menni, hogy ne kelljen a másik lábára lépnie, folyton kiabált, «elvérzem, kötözzetek be», aztán szídta a kocsisokat, a kik verték a lovakat és nem akartak megállni, én szaladtam feléje, de közben rálépett a másik lábára, elbukott, a földön ordított, hogy ne gázolják el a kocsisok, mi nagy nehezen… lehúztuk az útról, bekötöztük és föltettük egy kocsira és mikor… mentünk át a hídon, rákiabált a Generalstäblerre, látod, mégis átmegyek a hídon, pedig nem tartozom a 14-ik hadtesthez, átmehettem volna rajta, mikor még két lábam volt, most azonban legalább rend van, mi hasznod belőle? A Generalstäbler mozdulatlanul állt, sáppadt volt, egy szót sem felelt, ez egy horvát kapitány volt, nem a Generalstäbler, hanem a kinek ellőtték a lábát».

Most végre ő is elhallgatott és most senkise beszélt. Még mindig fogta az asztalon álló üveget a gyertyával. Hallgatott és a palaczkot lassan forgatni kezdte.

Grybow, január.

Rablótörténet.

Üldögélünk este a tisztekkel egy szomorú parasztházban, gyertya mellett, künn rémes havas-eső szakad, igazán kellő alkalom ehhez a vadregényes esethez.

Sz. M. népfölkelőhadnagy mondja el, előtte a naplója, abból veszi az adatokat. (Még nem találkoztam tiszttel, a ki naplót ne vezetne. Még a tábornokok is. Micsoda könyvtár lehetne ebből!)

Röviddel azelőtt, mielőtt az oroszok bevonultak Krosznóba, egy kommandónkhoz, a mely a szomszéd helységben táborozott, rémülten jött el éjnek idején néhány lengyel zsidó s azt jelentette, hogy egy kozákcsapat jár be Krosznóba fosztogatni. A tisztek nem hittek a zsidónak, mert kétségkívül meg volt állapítva, hogy az oroszoknak még kozákelőcsapatai se juthattak el Krosznóig. A zsidók azonban fenntartották a panaszt és egybehangzóan azt vallották, hogy egy negyven-ötven főből álló kozákcsapat nyargalt be a városkába, élén egy magasabb rangú, aranygalléros tiszttel s megrohant néhány zsidó házat, a honnan minden ételt-italt elvitt, de senkit nem bántott.

Másnap más zsidók jöttek jajveszékelni a parancsnoksághoz és ezek már újabb részleteket meséltek a rabló kozákokról. A kozákok ismét betörtek egy zsidó portájára, de ezúttal az illető zsidó nem szökött el, hanem tárgyalni kezdett az aranygalléros tiszttel, hogy inkább ad nekik pénzt, csak a lakását ne bántsák. Az aranygalléros tiszt húsz korona hadisarczot vetett ki a zsidóra, de rövid és heves alku után megelégedett tíz koronával, és csapatával együtt elvágtatott. Ezek az újabb zsidók már azt is vallották, hogy a kozákok közt egy fiatal leány is volt, férfiasan ült a nyeregben, de női ruha volt rajta, csak a fején viselte a kozákok ijesztő nagy prémes kucsmáját. De neki is volt puskája és lándzsája, mint a többinek.

A mi tisztjeink nem értették a dolgot. Már az első panasz után járőrt küldtek minden irányban, de minden járőr nap-nap után azzal a jelentéssel tért vissza, hogy orosznak az egész messzi környéken nyoma sincs. Miután ezek a panaszok a következő napokon is megismétlődtek s miután mindig egybehangzóan vallottak a zsidók (minden esetben előfordult a 10–20 korona hadisarcz és a vadul nyargaló kozákleány), a tisztek elhatározták, hogy maguk járnak utána a dolognak.

A fentemlített Sz. M. népfölkelőhadnagy vállalkozott arra, hogy felderíti a rabló kozákokat. Csak azt kérte, hogy egy magyar csendőrt adjanak melléje. Így indultak el ketten estefelé Kroszno irányába, lovon. A hadnagy huszárkarabélyt vitt magával. Minden egyéb fedezetet vagy védelmet visszautasítottak.

Mikor estefelé megérkeztek Krosznóba, a zsidók már várták őket az országúton. Elbujtak a városka végén, azon a tájon, a hol a kozákok be szoktak volt jönni. Késő este megérkezett a kozákcsapat, nyugodtan, lépésben. Mikor beértek a házak közé, a hadnagy a csendőrrel lóra ült, hogy megtámadja őket, de a csapat, a mint messziről meglátta a két lovast, eszeveszetten vágtatott el, hiába lőttek utánuk, hiába nyargaltak a nyomukban fél éjszaka uttalan utakon, nem tudták utólérni őket. Megvárták a virradatot és akkor tanakodni kezdtek. A hadnagy azt mondta:

– Ezek nem kozákok, mert kozákcsapat, ha már egyszer rabolni indul, nem megy el egy háztól öt pengőért…

A csendőrnek a fiatal leány volt gyanus.

– Rablók lesznek ezek – mondta – és csak ezek a szegény rémült zsidók nézik őket a sötétben kozákoknak.

Virradatkor tovább mentek a patkók nyomain. A nyomok jól látszottak, de olyan messze vezettek, hogy dél lett, mire egy ritkás erdőbe ért a hadnagy meg a csendőr. Az erdőben elveszett a nyom. Egy tisztáson rongyos vándorczigány-csapat főzött ebédet. Az első pillanatban kérdezősködni akartak tőlük, de a következő pillanatban már egymásra néztek és hirtelen fegyvert fogtak a csapatra. A hadnagy arczhoz emelt karabélylyal tartotta sakkban a czigányokat, a míg a csendőr rendre megkötözte őket. Aztán felkutatták a tanyájukat, a mely az erdő sűrűbb részében volt és ott a következő dolgokat találták és vették jegyzékbe:

1. Negyven ló, részben a mi lovasságunk, részben kozákok lovai.

2. Egy osztrák-magyar altábornagyi blúz.

3. Egy egész raktárra való kozák- és cserkeszegyenruha, a melyre az osztrák-magyar 72-ik gyalogezred gallérjai és gombjai voltak felvarrva.

4. Számtalan feketeprémes kozák- és cserkeszkucsma.

5. Egy osztrák tábori csendőrtiszti aranyozott dísz-sisak.

6. Lándzsák, osztrák-magyar lovassági karabélyok, orosz tiszti revolverek.

Ezenkívül rengeteg rablott holmi: ezüst gyertyatartók, evőeszközök, csizma, ruhanemű stb.

A czigányleányt is megtalálták, a ki résztvett a rabló-kalandokban. A «magasrangú aranygalléros kozáktiszt», a ki vezette őket, a czigányvajda volt, a ki osztrák-magyar altábornagyi blúzban, fején a tábori csendőrtiszti sisakkal nyargalt elől és öt forintért megkegyelmezett a zsidóknak.

Sz. hadnagy és a csendőr még aznap felöltöztette az egész társaságot a maskarába és úgy vitte be valamennyit megkötözve a parancsnoksághoz. A zsidók egy hétig turkáltak a rablótanyán a holmijuk után.

Sz. hadnagy a 16/I. hadtápzászlóaljhoz tartozk és a csendőr ugyanott teljesít szolgálatot.

Grybow, január.

A Gorlicze körül folyó kisebb harczokban a minap Ropa falu környékén több orosz tisztet fogtak el s valamennyit beszállították ide Grybowba, a hol a mieink gondoskodtak az ellátásukról, szokás szerint. Az élelmezésüket Szikora Miklós hadnagyra bízták, a ki ebédjüknél megjelent és egy korsó vörösborral kínálta meg őket. Az egyikük, egy főhadnagy, legnagyobb meglepetésre tiszta, jóízű magyarsággal mondta:

– Köszönöm a jóságát, de nem iszom bort.

A mi hadnagyunk nagyot nézett és megkérdezte tőle:

– Főhadnagy úr, hol tanult meg magyarul?

– Konstantinápolyban voltam két évig, – felelt az orosz tiszt – ott sokat forogtam magyarok közt, azután nekiadtam magamat a magyar nyelvtan tanulmányozásának és még ott, a török fővárosban tökéletesen megtanultam magyarul írni és olvasni.

A hadnagynak arra a megjegyzésére, hogy a kiejtése is meglepően magyaros, ezt felelte mosolyogva:

– Igen, aztán egy egész évet töltöttem Magyarország egy színmagyar városában.

– Mint aktiv orosz katonatiszt?

Ismét mosolygott:

– Igen, mint aktiv orosz katonatiszt.

És hozzátette:

– Többen is vannak az orosz hadseregben, a kik ép oly jól beszélnek magyarul, mint én és körülbelül valamennyi ezzel a módszerrel tanulta meg az önök nyelvét.

A hadnagy még megkérdezte tőle, hogy csupán a magyar nyelv megtanulása végett töltött-e egy évet nálunk, de erre már nem felelt.

Elmentem, hogy fölkeressem ezt a fursca orosz tisztet, de mire a foglyokig jutottam, ezt a csoportot már elszállították valahova Ausztriába.

Grybow, január.

Az este a tisztek egy Keller nevű orosz tábornokról beszélgettek. Beszélgetés közben hallom a jelzőt: «egy népszerű» orosz tábornok.» Kezdek figyelni.

Ilyen is van?

Talán az egyetlen kivétel a néptudatban Galiczia földjén, a hol az oroszok oly kegyetlenül pusztítottak. Gróf Keller császári orosz tábornok nem pusztított, rendben tartotta a csapatait. A többi vagy nem tudta, vagy nem akarta a kozákjait visszatartani a rablástól, gyújtogatástól, gyilkolástól.

Hogy az orosz tábornok milyen katona, azt a harczoló csapataink tudják. Azok ítélik meg a mozdulatait, azok tartják számon napról-napra a parancsait. Mikor az orosz visszafelé vonul, kimegy a városból, a mi csapatunk nem ér rá jegyzőkönyvet venni fel a lakossággal, mert üldözés a dolga. Siet az orosz után.

De a «hadtáp», az tanyát ver az orosztól elhagyott faluban vagy kisvárosban, az érintkezik a lakossággal, az másnap minden családról, minden üzletről tudja, hogy mit csináltak vele az oroszok. A legtöbbször valóságos lajstroma ez a felháborító pusztításnak. Különösen visszavonuláskor jön rájuk valami fékezhetetlen, rémült dúlási düh. Mikor Alt-Sandecből kivonultak előlünk, már nem volt idejük erre, ott csak ezt kiabálták futás közben a lakosságnak:

– Majd ha még egyszer visszajövünk, mindent elpusztítunk!

A hadtáp-parancsnokságok, a melyek folyton érintkeznek egymással, mindenik visszavonuló orosz tábornoknak ismerik már a szokását. Kicserélik tapasztalataikat. Ez a tábornok rossz ember. Az a tábornok hanyag ember. Amaz a tábornok «sok piszkot hagy». Másik tábornok igazságtalan ember. Gróf Keller tábornok derék ember.

Egy egyrubeles papirpénzt mutatnak, a melyre ez volt írva:

«Am 2. December 1914. Muszyna. General Graf Keller.»

Ezt a papirpénzt az étapp-tiszt a muszynai gyógyszerésztől kapta. Gróf Keller tábornok deczember másodikán Muszyna városkában (Nyugat-Galicziában, közel a magyar határhoz) bement a gyógyszertárba, szerényen és udvariasan viselte magát, vett valamit, orosz pénzzel fizetett és mikor a patikus megkérte, hogy adjon neki autogrammot, erre a papirpénzre ráírta a nevét. A papirpénz most már emléktárgy, mikor mutatják, a magyar tisztek komolyan mondják:

– «Szegény gróf Keller derék ember volt.»

Deczember másodikán még Muszynában parancsnokolt gróf Keller. Néhány nap mulva nagy nyomást kapott dél felől az orosz sereg, úgy hogy húzódni kezdett észak felé. Muszynát kiürítették, a kis városnak semmi baja sem történt.

– «Szegény gróf Keller megkorbácsoltatott minden kozákot, a ki rabolni akart.»

A mieink vonultak be Muszynába, ekkor fedezték fel a tisztek gróf Kellerről, hogy nem pusztítótábornok.

– «Szegény gróf Keller mindenütt készpénzzel fizetett…»

Deczember 9-én és az ezt követő napokon volt a limanowai csata és ezzel egyidejűleg nagy felnyomulásunk dél felől északnak: Neu-Sandec és Grybow felé. Gróf Kellernek a seregével tehát szaladni kellett tovább. Ment fel az országúton Krynicába, majd innen is tovább. A «hadtáp» néhány nappal ő utána rendezkedett be Kryniczában és kikérdezte a lakosságot, mit művelt a menekülő orosz sereg.

– «Szegény gróf Keller megtiltotta, hogy az orosz katonák a sötétség beállta után a faluban mutatkozzanak.»

Krynicában sem volt baj.

Innen észak felé Krzyzowkába és Polanyba menekült az orosz sereg, a Biala völgye felé. De itt se maradhatott. Itt is nyomában volt a mi támadó seregünk.

– «Szegény gróf Keller mindenütt a falvakon kívül ütött tábort és be se engedte a katonákat a faluba.»

Így futottak tovább, egészen Florynkáig. Florynkánál nemcsak utólérte, de be is kerítette a seregét a mi Kornhaber altábornagyunk csoportja. Gróf Keller egy dombon állt a tisztikarával és onnan nézte az ütközetet. Mikor Kornhabernek teljesen sikerült a körülkerítés és biztossá vált, hogy az orosz csoport nagyrésze a tisztikarral együtt fogságba kerül, mikor látta, hogy a bekerített területbe beleesik az a domb is, a melyen ő áll, gróf Keller tábornok elővette a revolverét és főbelőtte magát. Ezért kapta a «szegény» predikátumot.

A katonái nagyrészét és a tisztikarát elfogták. Benne voltak abban a harminczegyezer fogolyban, a melyet deczember közepén a Bochnia–Limanowa–Neu-Sandec vonalról Höfer jelentett. Saját katonái nagyon szerették. Öngyilkossága történetét a foglyok különféleképen adták elő, némelyek szerint nem halt meg, hanem súlyos fejsebével elvitték, meg tudták menteni a fogságtól barátai. A többség szerint ott a dombon halt meg. A merre járt szegény gróf Keller tábornok, dicséret maradt utána.

Grybow, január.

Egy zsidóról.