Part 9

Itt megszakítom elmélkedésemet. Nem tudom, éppúgy meggyőztem-e önöket arról, hogy csakis a valóság adalékaival nemcsak számító, de sokban megalkuvó politika lehetséges, foganatos, s így egyedül követendő, mint ahogy engem most kivált ez a háboru ujra meggyőzött erről. De annyit merek mondani, azzal zárva szavaimat, amivel kezdtem, hogy ilyen józan és megfontolt politika semmikép nem ellenkezik az ifjuságból következő vagy az ifjuságra állítólag köteles idealizmussal. Most tapasztalhatják, mennyi hév, önmegtagadás, önzetlenség és lendület lehetséges az ilyen politikában, kell az ilyen politikához. Nem félek, hogy mikor erre beszélem rá önöket, eltéríteném önöket ifjúi rendeltetésüktől. Igazság csak egy van, úgy a fiatal hév, mint az érett megfontolás számára, s fiatalnak, öregnek egyaránt végig elgondolt politikát kell ifjúi lendülettel elébbrevinnie.

A HÁBORU, MINT TERMÉSZETI TÖRVÉNY

1915. április 25.

Ha azt mondom, hogy a háboru elkerülhetetlen volt, azzal éppen és csakis annyit mondtam, hogy mi, sajnos, nem tudtuk elkerülni, – nem volt benne módunk még áldozatokkal sem, sőt ezek az áldozatok, mentül nagyobbak és lemondóbbak lettek volna, annál inkább olyan összeveszéseket okoztak volna másfelé, melyeknek fegyveres elrendezésére a mi országunkat választották volna szintérül. Egy év ide vagy oda lehetett volna a haladék s az is csak talán. A háboru tehát és talán elkerülhetetlen volt, de ez sem azt nem jelenti, hogy örvendetes, sem azt, hogy ami vitákat eldöntsön, azoknak más, mint véres eldöntése lehetetlen volna. Erre még rátérek, – itt csak annyit, hogy aki azt mondja, hogy a háborus döntést nekünk elkerülnünk nem lehetett, mert ellenfeleink _ezt_ szorították ránk s egyéb döntést elzártak előlünk: ezzel nem azt mondta, hogy _ez_ a döntés a legjobb vagy egyedül jó vagy éppen a kivánatosabb.

Hasonlóképp: ha azt mondom, hogy e háboru során csudálatos erényekben mutatkoztak meg az emberek, csudálatos fejlettségben mutatkozott meg az emberiség, nevetségben maradtak az elfajulásról szóló sopánkodások és kiderültek a szolidaritás nagyszerűségei: ezzel nem azt mondtam, hogy mindehhez háboru kell, hogy háboru nélkül az emberek önzőek volnának, az emberiség elmaradna, a műveltség elposhadna. Inkább: ami erényeket a háboru megmutat, azokat a béke termette. S ha azt mondom, hogy a ránk szakadt háboruban ki kell tartanunk minden erényünkkel és erőnkkel, azzal sem azt mondtam, hogy ezt az erényt s ezt az erényt a háborunak köszönhetjük. Egyszóval: a háborus állapot minden következésének levonásában, a becsületes készségben és önfeláldozásban, melylyel, ha ránk szakad, elviseljük: semmiféle helyeslése nem foglaltatik a háborunak, mint intézménynek.

De különösen nem foglaltatik benne meghajlás az előtt a biztatás vagy vigasztalás előtt – nem tudom, minek szánják – hogy a háboru természeti törvény. Mióta a háboru megindult, itt is, ott is találni cikkeket és tanulmányokat, melyek úgy kezdődnek, hogy: »ha kimegyünk az erdőbe«… vagy: »ha kimegyünk a mezőre«… vagy: ha két virágot ültetek egy cserépbe«… és így tovább… s a vége az, hogy erdőn, mezőn, cserépben és üvegházban, lombikban s föld alatt és föld felett az ember arról győződik meg, hogy a természetnek örök törvénye a háboru, tehát…

Ez a tehát az, ami semmit sem bizonyít. Mindenekelőtt kimehetek nemcsak az erdőbe s a mezőre, hanem a szántóföldre, a kertbe s az istállóba is. Elmehetek a gyermekmenhelyre, ellátogathatok a kórházba, benézhetek az iskolába s kimehetek a hangárhoz. S mindenütt azt látom, hogy a természet mond valamit s az ember is tud rámondani valamit. Hogy a természet akar valamit, de az ember is akarhat valamit. Hogy amit a természet halálra rendelt, azt az ember megmentheti az életnek. Hogy akikkel a természet egymást eteti, azokat az ember békén állíthatja egymás mellé. Hogy mikor a természet egyik törvénye azt parancsolja, hogy a vas leessék a levegőből a földre, az ember ellene szegezi a természet más törvényeit, melyek a levegő rugalmasságáról szólnak, a rugalmas levegő feszítő és emelő erejéről s egyéb effélékről – s ezzel megcsinálja a repülőgépet. A természetnek igen sok törvénye s igen sok lehetősége van – egyebek közt olyan is, hogy az ember e törvényeket és lehetőségeket a saját esze, a saját kényelme, a saját céljai szerint, a saját megmaradása javára, a saját elbukása ellen kombinálhassa és ellensulyozhassa. A természet mindenhatóságából minden porcikájában van egy rész s e részek mindenhatóságát ellene lehet vetni az egésznek. Ez is természeti törvény. Lehet, hogy a háboru természeti törvény. De ebből nem következik, hogy háborunak kell lennie s az embereknek az ő vitáik elintézésére háborut kell választaniok.

Mit jelent az, hogy természeti törvény? Azt jelenti, hogy megkerülhetetlen. Hogy kihagyhatatlan és kijátszhatatlan. Hogy nem kellek hozzá én, hogy uralkodjék, sőt ellene vethetem magamat kézzel-lábbal, mégis uralkodik. Hogy, ha kidobom az ajtón, bejön az ablakon, hogy, mint a római mondta, kergethetem vasvillával, mégis visszaszalad. A természeti törvénnyel úgy vagyok, mint a gyorsvonattal, ha benne ülök. Nem szorul arra, hogy belülről lökdössem – megy magától is. S ha belülről ellene vetem magam, azért nem áll meg. Ha a háboru természeti törvény, akkor nem szorul rá, hogy csináljam. Akkor csinálódik, ha el is kerültem. Akkor háboru van ott is, ahol azt hiszem, hogy béke van.

És így is van. A háboru csakugyan természeti törvény. A létért csakugyan küzdenek. Egyesek is, fajok is, nemzetek is. Mindezek állandóan háboruban állnak – az egész világ, az egész emberiség állandóan háboruskodik. Akkor is, mikor ezt nem ágyuval és puskával csinálja, – mikor nem ás sáncokat s nem huz eléjük drótsövényeket. Ha kimegyek a mezőre, vagy ha kimegyek az erdőbe, vagy lemerülök a tenger mélyébe vagy felmászom a hegy tetejére: ott sem ágyuval és puskával, sáncárokkal és drótsövénnyel folyik a háboru. Ugy látszik: éppen mert természeti törvény, számtalan formája van. Úgy látszik: _minden_ ő neki a formája. Szűkkeblü tolakodás egy formára akarni korlátozni. A természeti törvények százféle átirásban, áttételben, elvegyülésben és beépítettségben uralkodnak. Uralkodnak a fundamentumban s uralkodnak az emeleten, fel a torony zászlójáig, a villámhárító hegyéig. Uralkodnak egyszerüen s uralkodnak összetetten. Uralkodnak szemmelláthatóan s uralkodnak észrevehetetlen. Uralkodnak nyiltan s uralkodnak rejtetten. Uralkodnak durván és nyersen s uralkodnak megnemesedve, kifinomodva, megmagasztosodva.

A háboru, ami most – legyünk vele tisztában: főképp német s angolok közt – folyik, nem folyik mától fogva. Nem is mióta, kilenc hónap előtt, egymással hadba álltak. Folyik éppen ötven esztendeje, mióta Poroszország szervezetbe fogta s életre keltette a németségben szunnyadó erőket. Folyik az egyetemeken, hol a németek tudást színak magukba, folyik a műhelyekben, hol felkészülnek a piacokra. Folyik a piacokon, honnan kiszorítják a rég ottülőket. Folyik a tengereken, miket hajóik átszelnek, folyik a hivatalokban, hol emberi ellátottságot adnak annak, ki a német munkában részes. Folyik a mezőn, hol a paraszt kétannyi élelmet hoz ki, mint más országok parasztja, folyik a takarékban, hova kétannyit rak, folyik a vállalatokban, mikbe tizannyit fektetnek. Folyik a lemondásban, mellyel a német ember kétszer annyit dolgozik, folyik a követelésben, mellyel a német helyet kiván magának, mint Bülow kancellár mondta: a napon. Ez német-angol háboru volt, még mielőtt a német tudta s az angol észrevette. S e háborában már rég győzött a német, mire az angol ráeszmélt, hogy győzni talál. Az a bestiális, az alávaló, az első percre annyira felháborító, hogy később az ember már ma is szégyelli, ami indulatra az ezen való elképedés elragadta: az az ocsmány az angolok e mostani háboruján, hogy a munkának, az elmének, a legnagyszerübb emberi iparkodásnak és emberi erényeknek azt a háboruját, melyben a németek ugyan megszolgáltak minden talpalatot, amihez hozzájutottak: hogy ezt a győzelmet akarják az angolok visszacsinálni testi háboruval, vérrel, vassal, vagyis a háborunak legocsmányabb, legdurvább, művelt emberhez legméltatlanabb formájával. Mintha a teológia boxpárbajra hivná ki Darwint.

S nem igaz, hogy kellett ez a háboru. Nem igaz, hogy ilyen háború kellett. Nem igaz, hogy az angolok nem tudnak másat. Az angolok csak a német versenytárssal s hadakozó féllel szemben vesztették el szokott okos hidegvérüket, úgy, mint ahogy csak testvérek szokták, vagy, mondjuk, egy elkényeztetett s nagyvilági fölényessége alján asszonyosan hiu nagybátya egy heves, becsvágyó és geniálisan tapintatlan unokaöccsel szemben. Nem ahogy a németek az angolokkal versenyeztek, hanem ahogy Edward király az unokaöccsére féltékeny volt: az döntötte el, hogy a német-angol háborunak szublimált és emberhez méltó formájából vissza kelljen sülyednie a ragadozói fokra, – hogy a nagy osztozkodásnak, mely a végén végbe szokott menni egymásban emberükre akadt versenytársak közt: az angolok s a németek közt bunkóval s fejbeveréssel kelljen megtörténnie. Tud az angol másképp is. Az orosztól, az orosz fegyveres hatalomtól csak nem kell jobban félni, mint a némettől: mégis – okosan, bölcsen és felsőségesen – kitért a vele való fegyveres leszámolás elől, belenyugszik a megváltozhatatlanba s osztozik vele békességben és megfelelő nagy stilusban, kicsiségekkel nem bibelődve s nagy ajándékokkal tartva fenn a nagy barátságot. Ezt megtehette volna a némettel is, s hogy ezt nem tette, amiért pedig a német szintén minden nagy áldozatot meghozott volna: ezért gyülöli a német oly feneketlen s ezért száll a háborun való minden felháborodás és a véren való minden elszörnyedés és fájdalom a mi vidékünkről is olyan gyülölet formájában Anglia ellen, amit az angol, ki gyülölni nem tud, megérteni sem tud. A gyűlölet nem is méltó az emberhez, de nem méltó hozzá a háboru sem – s az angol méltó minden gyülöletre, amért az emberiséget ebbe a méltatlanságba lökte le és sülyesztette le. Válogatása lett volna, hogy a háboru természeti törvényének legnemesebb formáját keresse ki s tegye az ő páratlan tekintélyével és tagadhatatlanul óriás hatalmával általánosan kötelezővé, – s ő ehelyett vademberekkel vademberekhez való formát választott s szerzett ennek létjogosultságot.

Háboru mindig volt és mindig lesz, de épp ezért nem szorul arra, hogy csinálják. Nekünk kerülnünk kell, nekünk föléje kell emelkednünk, nekünk embereknek épp ugy ki kell irtanunk életünkből, mint a betegséget s az emberölést. Segitsen magán, ahogy tud, s ha természeti törvény: érvényesüljön hozzájárulásunk nélkül.

COGNOSCO STILUM

1915. május 29.

Tehát a görög király jobban van? Hála istennek – csak vissza ne essen. S az olasz király hogy van? Ő még nem beteg?

Ezt szabad kérdezni. Olyan helyzetekben, mikor nemzetek életéről-haláláról van szó, fontos azoknak az élete és egészsége, kiknek, koronás vagy koronázatlan személyeknek, e sorsba született vagy megszolgált beleszólásuk van. S mivel mióta e háboru kitört, sőt már mióta előzményei megindultak, csodálatos végzet nehezedik s pontosan a döntő percekben azokra a férfiakra, kik dönthetnek vagy dönteniök kell: nem tulzott a figyelem, ha az ember most, éppen most, megkérdi: nincs mellhártyagyuladása Viktor Emánuelnek? S Giolittit nem kerülgeti tüdőguta, mint Wittét? Vagy nem most esik öregkórba, mint Hohenzollern Károly?

Ezek, mondom, nem megokolatlan kérdések. Ha az ember a Tanin minapi leleplezései után meggondolja, mily kis hija volt, hogy Mohamed szultán ma nem néhai, hogy Talaat bégnek s Enver pasának turbánlepedője ma már nem egész testi ruha, a mohamedán embernek másvilági uniformisa, – s ha az ember számba veszi, hogy bizonyára nem lord Kitchener tehet róla s nem Venizelosz ur, hogy nem így történt: akkor csodálja az öreg Giolittit, hogy a háboru ellen ki merte nyitni száját és bámulja Viktor Emánuel királyt, hogy még nem irt proklamációt népeihez. Liszabonban megfizetett ágyuk dörögnek s rálőnek a miniszterelnöknekre, s Rómában megfizetett torkok ordítanak. Két világrészben ujságok cserélnek gazdát, nagykövetek cserélnek állást, leégnek malmok s megfulladnak meggyőződések. Romlik a közegészség s romlik a közbiztonság, fel, egészen a trónokig. A harctéren folyik a háboru s a harctér mögött folyik a politika. Az entente csinál világtörténelmet.

*

Ki hiszi el, hogy Hartwig előre nem tudott a Ferenc Ferdinánd meggyilkoltatásáról? Ki teszi fel, hogy Izvolszkinak nem voit része a Jaurès láb alól való eltételében? Ki oly naiv, hogy azt gondolja, hogy Witte Szergej természetes halállal halt meg?

Rablószövetkezet állt itt össze rablóvállalatra. Rablócélokkal és rablóeszközökkel. Az alapokok s az alapmozgatók lehetnek tudományosan kikutatható személytelenül gazdaságiak s világpolitikaiak. De az emberek is lehetnek csirkefogók. Örök és változhatatlan törvények voltak, amelyek kardot nyomtak az Obrenovics Milos kezébe és gyilkot a Karagyorgyevics Péter kezébe. Azért mégis: Obrenovics Milos szabadsághős, Karagyorgyevics Péter pedig orgyilkos. Ennyi különbséget meghagynak a történelem örök törvényei s a választást is meghagyják az embereknek, hogy ez örök törvényeket lovagi karddal vagy kapcabetyári bicskával hajtsák-e végre. S a Grey, az Izvolszki s a Delcassé világpolitikája apachei stilusában szolgálja a világalakulást. A Borgiák stilusában. A tatár khánok stilusában. Az orosz hivatalok stilusában, a londoni Whitechapel stilusában, a párisi fortifikációk stilusában. A történelmi materialista szemével nézem George Washingtont, s azt mondom szent ember volt. S a történelmi materialista szemével nézem mister Bryant, s azt mondom – de nem mondok semmit, mert a cenzura ugyis kihagyná.

A helyzet az, hogy az entente belátta, hogy nem bir velünk, s gyerekek voltunk, ha azt hittük, hogy erre abbahagyja a játékot. Ó, sokkal többet tett fel a kockájára. És sokkal többet fektetett bele. Ott tart, hogy ebben a tourban már csak nyernie szabad. Mit mondott az egyszeri alsós, akit rajtakaptak, hogy csal? _Anders war die Partie nicht zu gewinnen_. Az entente nem tud másképp győzni, mint ha az egész emberiséget belekeveri a viaskodásba. Csak úgy nem ég le ő maga külön, ha felgyujtja a világot mind a négy sarkánál. Ezért nem várok jót vagy józanságot a most következő szakaszoktól. Kalandorvállalkozást indítottak meg kalandorok. Mentül rosszabbul fordul kalandjuk, annál elszántabbak és fék nélkül valóbbak. Nem nyugszanak, mig a földtekét föl nem borították. S nem nyugszanak bele, ahol egyszer nem sikerült. Belefognak ujra, nekikerülnek ujra, s amig van foguk, amivel marni tudnak, s van körmük, amivel tépni tudnak, s van nyelvük, amivel hazudni tudnak, s van pénzük, amivel lefizetni tudnak, addig mindennap mindenütt minden ujra kezdődik. Nem én kérdem, Bukarestben kérdezték: mit kapott Take Jonescu? Nem én kérdem, Milanóban kérdezték: Mit kapott Gabriele D’Annunzio? S nem én kérdem, mert nem kérdés, hogy hogy dolgozzák meg Hollandiát és Amerikát, Görögországot és Portugáliát s a folyamok partőreitől fogva a kancelláriák ajtónállóáig a hadba nem kevert országok embereit, deákjait, kiadóit, szószátyárait, félbolond felkentjeit és egészen okos minden hájjal megkentjeit az entente ügynökei, az entente kémei, az entente nagykövetei, kiskövetei, fő- és alkonzulai, irnokai, dragománjai, nagyvilági irói és félvilági asszonyai. A játék nem megy babra. Ezt nem lehet abbahagyni, itt megállás nincs.

Ezt tudva kell nézni mindent, ami történik. Erre számba véve kell kiszámítani, amit várni lehet. Erre gondolva kell tisztában lenni azzal, mi a helyzetünk s honnan mi fog hozzájárulni. Itt a május: az az időhatár, amit az angolok kitüztek, hogy ekkor fog a háboru igazán megkezdődni. Az ochrana erkölcseivel szövetkezett, a tatár khánok politikájával frigyre lépett angolok. A görög király beteg s Portugallia még betegebb s Olaszország lázban vonaglik.

_Cognosco stilum_: ez az entente kezejárása. Igy csinál világpolitikát Grey, Delcassé és Izvolszki. Így csinálnak világpolitikát a rablók, a kalandorok s az orgyilkosok.

JEGYZETEK

1915. julius 18.

_Hős_. I want a hero – tizenegyedik hónapja keresek valakit, ellenséget, kit szivembe zárjak. Az emberben benne van ez a vágy – talán egészséges ellensulyául a sok fájó haragnak s égő gyülöletnek, mit a világverekedés lelke legaljáról fölvet – talán már előre verődő hidul a békességbe, mikor majd megint szabadon szerethetjük egymást. Eleinte Joffre volt, kit erre mintegy előjegyeztem. Amennyire távolálló tudhatja s hozzá nem értő megértheti: igen imponált nekem, ahogy a németek hatalmas belgiumi száguldása után ő nem vesztette el, s egyedül ő nem, Franciaországban a fejét, s a nem ilyesmire nevelt s nem ilyesmire hajló s nem ilyesmire született francia népsereget egy lökésre bele tudta lökni s egy rántásra benne tudta tartani a szivós türelem taktikájába. S ennél még jobban imponált, hogy ezt némán cselekedte, nem kérkedett, nem fenyegetődzött, nem szavalt, nem diadalmaskodott. De azóta beszélt, azóta fenyegetődzött olyasmivel, amit beváltani nem tudott, azóta kérkedett olyasmivel, amit állani nem tudott – egyszóval: nem tökéletes hős. Igaz: sosem igérte, hogy az lesz, de az ember nem a felebarátja igéreteiben való megcsalatkozását nem tudja megbocsátani, hanem az abban valót, amit ő maga igért magának felebarátja felől… Bernard Shawban sok az arravaló tehetség, hogy megbecsüljék, talán meg is szeressék. Szebb a szépnél: tisztességes és férfias, ahogy szokott különvéleményével ma is első sorban áll ott és olyankor, ahol s amikor különvéleménnyel igazán nem bátorságos elül állani. De egyrészt Angliában még mindig bátorságosabb, mint egyebütt – az angol szabadság még a háboruban is komoly kiváltsága az angol polgárnak, – dühösek ugyan rá, ha igazat szól, de fejét nem törik be – hiszen az, hogy _lehet_ Angliában véleményüket elmondani, legyen bár az kellemetlen a hatalmasoknak, egyuttal azt is jelenti, hogy nem életveszedelem elmondani. Aztán meg: Shawnak, mondom, mestersége és írói képe az, hogy külön véleménye legyen – annyira szabad társadalomban, mint az angol, a kérlelhetetlen moralista s a lármás szatirikus mindig gyanus egy kicsit – ahol annyira szabad az embereknek, szabad a felséges népnek, szabad a még felségesebb uraknak s hatalmasoknak pofájukba vágni az igazságot, ott az, aki ezt szinte sportból, szinte mesterségből s kenyérkeresetből cselekszi, a nézőnek akarata ellen abba a gyanuba kerül szemében, hogy tulajdonképp épp oly hizelgője a népnek, az uraknak s a közvéleménynek, mint az egyenes hizelgők, csak éppen e közvetett formájából él a hizelgésnek, mint a régi királyok udvari bolondjai, kik megmondták ugyan a királynak, hogy: szamár vagy vagy lókötő vagy, ó felség, s a felség röhögött is ezen a gorombaságon, de a gorombaság s a röhögés együttvéve mégis csak úgy jött ki, mint mikor az udvaronc azt mondja: felség, te vagy a világ legdicsőbb és legnemesebb embere, s a felség azt mondja: köszönöm… Szeretném én azt az angol embert látni, aki komolyan felteszi Bernard Shawról, hogy nem az angol embert tartja a világ legelső emberének!… Bothára is gondoltam egy darabig, a burok főemberére, kiről most akarják az angolok Dél-Afrikát elnevezni Bothalandnak s ki most tizenöt év multán koronázza be fényes okossággal, mit tizenöt év előtt megkezdett: a bur nemzetnek az angol világbirodalom ölén való bátorságos, boldog, s teljes szabadságu és egyéniségü elhelyezését. De ha valaki ezért szeretnivaló s kivált annyira szeretnivaló, hogy még az ellenség is, kinek kárára van az ő érdeme, szeretni tudja érte: az a Botha s az afrikanderek esetében talán nem is maga Botha, hanem inkább a régi angol politikai bölcsesség, mely sok nagy nemzedéken át oly nagygyá fejlődött, hogy még a mostani epigon ivadék sem tudja lecsökkenteni. Nem akarok most, a vérközösség s az egymásra találás mézes heteiben még visszamenően sem fájót mondani osztrák testvéreinknek, de annyit talán meg lehet mondani, hogy jóval nehezebb volt Deák Ferencnek az osztrákkal szemben lennie Deák Ferencnek, mint Botha generálisnak az angolokkal szemben lennie Bothának. Amily fájdalmas tapasztalás volt számunkra, meglátnunk a háboru elején, hogy Dél-Afrika komolyan nem fog fegyvert az angol elnyomó ellen, annyira jóleső jelenség volt ez a saját érdekén túl is gondolkozó politikus számára – fényes bizonyság amellett, hogy úgynevezett nemzetiségi politika csak egy lehetséges a mai világban: a méltányos és igazságos, s hogy ennek áldozata és gyengédsége megtérül a hatalmasnak, ki nem sajnálja a gyengétől. Botha generális bizonyára nagystílű ember, mint ahogy nagy a stílus az angol birodalmi politikában – de szeretni mégis csakis a szabadságot, a bölcseséget s az igazságot lehet s nem Bothát s nem az angol államférfiakat… S bizonyára nem a francia államférfiakat sem. Sem a parancsolókat, sem az ellenkezőket. Legkivált nem az öreg Clémenceaut, a világ legrosszabb emberét, ki még a jót is rosszaságból cselekszi. Ellenben, s nem magától fogva, kezdem megszeretni Hervét. Mire a háborunak vége lesz, talán ő lesz az, kiről az ellenség is elmondhatja: egy percre sem volt a mi emberünk, egy pillanatra sem a mi igazunkat védte, egy rezzenetre sem ingott meg fajtája iránt való elfogultságában s önfeláldozásában, de oly önfeláldozó volt s elfogultságában oly becsületes, bátor és őszinte, hogy lehetetlen ezért nem tisztelni, nem szeretni, lehetetlen azt nem kivánni, hogy bár volna minden tisztes ügy számára oly tisztes bajvivó végig az emberiség jövendő történetén, mint volt az entente silány ügye számára ez az igaz ember. Legjobban azért tisztelem Hervét, mert hiányzik belőle a hiuság s mert mert ma mást mondani, mint amit tegnap mondott, – tudja a világtörténelem korrekturája után bőrét éppúgy vásárra vinni a megkorrigálódott igazságért, mint vitte volt a korrigálatlanért, tudja korholni azt, amit szeret, tudja szeretni azt, amit korhol és semmi egyebet nem akar országának szerencsétlensége közepett, mint valami formában hasznosnak lenni országa számára és minden lehetséges formában hasznosnak lenni. A kivülálló könnyen megláthatja, hogy ma épp oly tulzó az ő sovinizmusában, mint tegnap volt az ő antimilitarizmusában, de épp oly becsületes és elszánt ebben, mint amily becsületes és elszánt volt abban, – hogy a köznek s testvéreinek forró szeretete hajtja minden tulzásba, téríti viszont meglepő józanságra s szerez neki olyan erkölcsi tekintélyt, mely még a francia hadirabság közepett is szabadságot és lehetőséget biztosít neki, hogy a cenzura cenzora lehessen, a despoták ellenőre s a mindenhatók körmére nézője. S szeretem benne, hogy bár szónoki természet, most nem szaval – viszont a keserü guny s az elmés szatira játékait sem űzi ily keserüen komoly időkben. Mégegyszer mondom: még ha francia volnék, sem osztanám minden nézeteit s nem értenék egyet mai politikájával, de közel állok hozzá, hogy igen megszeressem még tévedéseiért is, s ha majd egyszer csak vége lesz ennek a keserves háborunak, a sok silányság között, mit az ő részükön felvetett, úgy ne nézzek vissza alakjára, mint aki tiszta s meleg ragyogásban válik ki sötétjükből.

*