Part 8

Ebbe a tudatlanságomba világított bele a szociáldemokráciával való, szinte véletlen megismerkedésem.

Megint csak jellemző, hogy tíz filléres röpiratokból, mintegy kuriozum gyanánt került elém, tehát megint csak esztéta és belletrista formában a tudomány. Hosszú volna önöknek elmondanom, de talán magam előtt sem tudok róla pontosan számot adni, mint változtatta meg e megismerkedés egész gondolkodásomat s hajtott ezzel a politikában szinte napok alatt a legszélsőbb ellenzékiségbe, melynek számára csakugyan minden, ami ez országban előtte elterült, egy reakciós masszának tetszett. Ma már látom, hogy ebben is könnyebb végét fogtam meg a dolognak, – sokkal kényelmesebb volt ez a mindennek mindenestől való tagadása, mint lett volna a válogatás s az osztályozgatás, s a végletesség számára, mely mindig a legkényelmesebb, sokkal egyszerűbb volt a nagyszerű elfogulatlanság, mellyel polgári származásomnak s mivoltomnak föléje emelkedve, egyszerűen fejmunkásnak deklaráltam magamat s e szent alacsonyság gőgös magaslatáról néztem le a bugrisokat (azt hiszem, a népi és irodalmi nyelvben addig szűkebb körre értett szót én alkalmaztam először a bourgeoisie kifejezésére) mondom: kényelmesebb volt így műproletárnak s forradalmi marxistának lennem, mint például észrevennem, hogy Magyarországon a polgárság számára sincsenek francia vagy angol állapotok, s törnöm fejemet ez ugyancsak kisemmizettek számára való politikán… Magánkörülményeim, melyek hamar rászorítottak a kenyérkeresetre és pedig a politikai ujságírásból való megélésre, sok ideig meg tudtak tartani ez elméletiség enclavejában. Minthogy a politikai ujságírónak, ha kenyerét minduntalan elveszíteni nem akarja, amivel azonban egy idő mulva már nem igen szabad, mert az a kenyér nemcsak az ő kenyere, – minthogy ujságírónak minálunk, a kiadók, gyakran a kiadói érdekek váltakozása szerint hol ezt, hol azt a politikát kell szolgálnia, nekem csakhamar bele kellett nyugodnom abba a megalkuvásba, hogy a nem nevem vagy írói jegyem alatt, hanem névtelen folytatott ujságírást úgy fogjam fel és úgy gyakoroljam, mint például a politikai államtitkáron alul rangozott tisztviselő a maga munkáját, melyhez csak kötelességének van köze, nem meggyőződésének, s e kötelességének azzal felel meg s meggyőződése ellen nem követ el vétket, ha legjobb képessége szerint megfogalmazza azt, amivel főnöke megbizta. Emellett azonban megmarad a neve vagy jegye alatt való írás, saját egyéniségének, saját legbelsőbb hitének kifejtése, – s minthogy a gyakorlattal végeztem a robotban s egyúttal az ettől megkövetelt önmegtagadásnál fogva ez mindenestől gyülöletessé vált előttem: természetes, hogy mikor magamnak s a magam nevében írtam, menekültem mindenestől a valóság elől s gyönyörködve pihentem és andalogtam a mindentagadás szivárványhidján.

Jellemző viszonyainkra s politikánknak, hogy úgy mondjam, tárgytalanságára, hogy hosszú éveken át zavartalan – úgy értem, hogy saját kritikámtól vagy föleszmélésemtől meg nem zavartatva – élhettem e bolog elméletiségben. S ugyancsak jellemző, hogy mikor e tündérszigetemre elhatottak a revizionizmus első hangjai s elolvastam Bernstein kritikai és polemikus irásait: erős logikája ugyan megkapta bennem az esztétát, de különben úgy bosszantott és zavart az egész, mint a protestantizmus első vitairatai zavarhatták a katholikum nagy kristályrendszerében már elhelyezkedettet. S míg elméletben és úgy is hittem: nálamnál senki nem érzékenyebb a gondolat s a birálat szabadsága iránt: valójában eretnek tolakodásnak éreztem e mozgalmat, – türelmetlenségnek, mely nem tudja bevárni a nagy megérést s elméletet keres, hogy tudománynak hitesse el gyakorlati megalkuvását. Nagy belső küzdelmek, lelki válságok s nem is maguknak a revizionistáknak munkái – s nem, ami, úgy látom most utólag, csak idegeim alján hatott rám: a David agrárszocializmusa – inkább az angol munkásmozgalmak, az ausztráliai munkásállamok s a német államszocializmus elémtárulása s gyökeresebb tanulmányozása voltak az és volt az, ami először ejtett gondolkodóba: politika-e az elzárkózás, a maga képére alakíthatja-e a társadalmat valamely osztály, ha csakugyan nincs köze a társadalomhoz és csakugyan nem függ össze azokkal, kiknek fölébe kerekedjen? Sok ideig tartott, míg abban a, ha úgy tetszik opportunistább politikában állapodtam meg, melyet barátaim gyakran vesznek tőlem rossz néven. Nem szándék dolga vagy eltökélésé az ilyesmi, hanem a kiforrásé és meggyőződésé. Én hasznosabbnak tartom e politikát s magamat is e politikával, mint boldog szigetidőmet. Bár szabadjon hinnem, hogy teljesen haszontalan nem volt ott való időzésem sem. A magyar polgári sajtóban, az erősen belletrista revue-ujságírásban, egy csöppet a magyar politikában is én voltam időrendre egyik első, ki komolyan vette a szocializmust, érezni kezdte a munkáskérdés fontosságát s figyelmeztetni kezdett úgy a guvernementális, mint az ellenzéki usance-politikának még a mi fejletlenebb viszonyainkhoz képest is feltünő elmaradtságára s tartalmatlanságára. Velem együtt már olyan nemzedék került a magyar ujságírásba, melyet nem ért annyira tanácstalan, fölszereletlen és értetlen például a mult századvégi erős agrármozgalom s ezzel egyaránt az ipari munkásság jelentkezése és követelődzése, mint érte ugyanakkor a nálunk egy emberöltővel idősebb s fiaiknál egyebekben talán tehetségesebb, ragyogóbb, tekintélyesebb s bizonyos dolgokban műveltebb és tapasztaltabb publicistákat. Sőt tán abban is van része hatásomnak, ha most az önök személyében olyan fiatalság előtt ülök, hogy ismételjem a szót, a vallatószékben, mely a nálánál idestova egy emberöltővel idősebb publicistától igen komolyan számon kéri szociális meggyőződését.

Azt szeretném, ha a mostani történelmi idő tisztázó és revideáló hatalma nem mulnék el fölülünk anélkül, hogy e főfontosságu dologban meg ne értettük legyen egymást. Nekem az az érzésem, hogy az események, melyek most mindenütt a világon szoros, még pedig belső összekivánkozástól összeterelt egységben mutatnak munkás és polgári társadalmat: a történelmi parancs erejével igazolnak olyan politikát, aminő például azok előtt lebegett, kik közül nekem fáj legjobban, hogy a magyar demokráciának és radikalizmusnak egy kalap alá való terelésre, legalább egyelőre, nem sikerült. S ehhez, a polgári radikalizmusnak s a szociális előretörésnek összeállásához a világesemények megujult alap gyanánt igazolják és dolgozzák ki – hatalmasabban, mint minden teoretikusa tudta – a szocializmusnak, a szociáldemokráciának is azt a variánsát, melyet német terminologiáju országokban revizionizmusnak szokás nevezni s melyről az orthodoxia azt szokta állítani, hogy polgári métely a munkásszocializmuson. Hogy mételyről van-e itt szó, vagy inkább a valóság kiütközéséről, azt a továbbiakban kéne megállapítanom. De elébb ismétlem, hogy a világháboru próbája sokkal szorosabb rokonságát mutatja a munkásszocializmusnak s a polgári radikalizmusnak, mint háboru előtt a jobbszemüek is észrevették vagy elfogadták. A háboru tanuságain megerősödve még jobb lelkiismerettel vagyok revizionista, ha úgy tetszik opportunista, mint voltam, – annyira, hogy nem érzem magamat politikai liliomtiprónak, mikor még önöket fiatalokat is ugyanilyesmire merem rábeszélni.

A revizionizmus, tudvalevő, nem polgári politika. Ha jobbszárnya is a szocializmusnak, a szociáldemokráciának, épp oly tiszta vizű szociáldemokrácia, mint az orthodox marxizmus. A társadalom s a gazdaság mai rendjével szemben éppoly tagadásban áll, elemeit és mozgatóit ugyanazokban látja s a jövőt, ha szükségesnek tartja elképzelni, nagyjában ugyanúgy képzeli. Csak mivel a társadalom s a gazdaság fejlődése sokban nem úgy következett el, mint a szociáldemokrácia tudományos és politikai megalapítói várták és megjósolták, s mivel viszont politikájuk taktikáját ezekre a várakozásokra építették: azért kivánja taktikáját megváltoztatni a szociáldemokráciának, de ezt aztán olyan forradalmi módon nem forradalmivá tenni s mégis az egész szociáldemokrata mozgalomban a fősúlyt nem is a végső célra, hanem magára a mozgalomra, tehát tulajdonkép magára a taktikára vetni, hogy a gyakorlatban minduntalan s a polgári pártoknál nem ritkábban szembekerülne az orthodox szociáldemokrata taktikával, ha ez az orthodoxia is gyakran ki nem térne a napi állásfoglalások elől vagy meg nem nyugodnék olyan megoldásokban és formulákban, melyek tulajdonkép szintén nem orthodoxok, tehát tulajdonkép szintén revizionisták… Merek önök előtt e dolgokról csak ilyen nagy általánosságban, nehány odadobott műszóval és célzással beszélni, mert tudom, hogy mindezeket legalább is oly jól tudják, mint én. S merem gondolatmenetemből egészen kizárni a szindikalizmust – nem mintha alábecsülném a munkásmozgalomnak ezt az új vagy mondjuk pontosabban: egy tegnapelőttiből holnaputánivá ifjított formáját, hanem mert inkább igen komoly jelenségnek tartom, de olyanfajta ellenzéknek, melyben mi akarva sem vehetnénk részt, még ha forradalmiak volnánk is. Mert a szindikalizmusnak lényege az, hogy a munkásság türelmetlenül és elzárkózóan rázzon le magáról minden társaságot, minden szövetséget, minden összefüggést, minden tekintetet, sőt minden intézményt is, kivéve saját szervezetét, melyet alkalomról-alkalomra s az ugrásra mindig készenállva szegezzen neki mindenestől az egész társadalomnak. Ez a felfogás óriási erőt tesz fel a munkásságról, mikor így és ennyire életre-halálra szembeállítja minden egyébbel, ami emberi, tehát egy mindenesetre óriási erővel és hatalommal. S egyúttal roppant rizikót vet a munkásságra, ha számítása nem válnék be s állandóan és mindenkorra túlerővel találná magát szemben. A szociáldemokrácia minden eddigi formája és árnyalata, bármily ellentétbe helyezkedjék a polgári társadalommal, mégis valahogy úgy képzeli a dolgot, hogy legalább egy darabig s egyfelől a munkásság megerősödéseig, másfelől a polgári társadalom megrothadásáig: a munkásság próbálja felhasználni a polgári társadalom intézményeit is, próbáljon ezekbe is bejutni, próbáljon ezekben is hatalmat jelenteni s így ellensúlyozni fokról-fokra a túlerőt, melyben az egész többi társadalom állna a munkássággal szemben, ha a munkásság hadizenően helyezkednék szembe az egész társadalommal. A mi számunkra, kik érezzük az osztályok egymással való összefüggését s azt érezzük, hogy ennek segítségével tudunk a magunkén kivül helyezkedni s valamennyi javára cselekedni és dolgozni: a mi számunkra ez az, ami elképzelhetőbb és elfogadhatóbb volna még akkor is, ha volna választásunk és úgy volna lehetséges szindikalistáknak lennünk, mint ahogy nem lehetünk azok, mert a szindikalizmusnak lényegébe tartozik, hogy ne kérjenek belőlünk az ő vidékein…

Ha tehát meggyőződésből, de kényszerüségből, hogy úgy mondjam: odapofozottságból a magunk számára olyan politikát választunk, mely összefüggésben látja az egész társadalmat s tennivalóit is ez összefüggésből származtatja s ehhez igazítja hozzá: akkor bármily hajlandóságuak voltunk eddig, nagyon el kell gondolkoznunk azon s le kell vonnunk további magunktartására nézve annak a jelenségnek következéseit, hogy ebben a háboruban a szociáldemokrácia világszerte: hűtelen ugyan nem lett elveihez, ellene ugyan nem cselekedett meggyőződéseinek, sőt legigazabb hitem és itéletem szerint a háborukban való becsületes helytállásával mindenütt magáért és létjogosultságáért állt helyt, – de világos, hogy, antimilitalizmusról nem is szólva, mikor ennyire döntő, életbevágó s a mai társadalmi renden belül folyó akcióban az uralkodó társadalommal egyetértve vesz részt: teljesen szakít a merev tagadásnak, szakít a társadalom felbomlását váró forradalmiságnak, szakít a fölötte s vele szemben álló rendektől vagy osztályoktól való kérlelhetetlen elkülönböződésnek taktikájával (és, mivel a taktika politika, politikájával), s ilyen mód tulajdonkép revizionista politikát folytat. Kéntelen folytatni, – s amint az élet valamely politikát kéntelennek, szükségszerünek, elkerülhetetlennek bizonyít, akkor egyúttal ezt a politikát igazolja is s az ezzel ellenkező politikát tévességben marasztalja.

Egészen bizonyos, hogy a szocialisták e háboruban nem csupán olyan kénytelenségből vesznek részt, aminővel a közigazgatás és az állami hatalom, ha nem megy máskép, a tisztek revolverével kergeti rohamra a népfölkelőt. Vanderveldét nem revolverrel kényszerítették a miniszteri székbe s ha Vanderveldére rá lehet mondani (én nem mondom), hogy rhétor és stréber: Jules Guesdere, a marxistára nem lehet ezt mondani, pedig most ő is miniszter. S Frankot, az igaz, hogy revizionistát: szintén nem kellett bottal kergetni, sőt önként állt katonának s halt hősi halált a gazdasági irigyektől és hatalmi versenytársaktól ostromlott német nemzetért és birodalomért. Az is igaz ugyan, hogy Bernstein, a revizionizmus apja, épp minap fejtette ki, hogy ha tudták volna a német szociáldemokraták, hogy a németek háboruja főképp a demokrata Franciaország és Anglia ellen folyik s nem főképp a rabszolgatartó Oroszország ellen, bizony másképp viselkedtek volna. De én nem hiszem, hogy máskép viselkedtek volna, – nem viselkedhettek volna máskép s kivált a demokrata Angliával szemben nem. A demokrata Anglia a német nemzet és birodalom közén át minden német embert, tehát német munkást is másodrendüségbe, tehát kisebb keresetbe, rosszabb ellátottságba, kevesebb biztosságba akar leszorítani. Ez az, amit ösztönszerüen megérez a legkisebb, a legtudatlanabb vagy a legtudósabb s legforradalmibb érzésü német ember is, s ez az, aminek tűzzel, vassal, foggal, ököllel, és körömmel való visszautasítása nem ellenkezhetik semminő olyan elvvel, amely minél több ember számára miné nagyobb boldogságnak követeléséből származik. A revizionizmus mit mond? Azt mondja, ugyebár, hogy a munkásságnak fokról-fokra kell haladnia hatalmi és gazdasági térfoglalásban, s minthogy e fokokon minduntalan találkozik polgári osztályokkal s térfoglalásának tere a mai társadalom s a mai gazdasági rend: azzal a mozgalom lehetősége, a szerzemény és annak megtartása kedvéért hol itt, hol ott ideiglenesen meg kell békülnie, azokkal együtt kell operálnia. A háboru s benne a munkásság sokhelyt tüntető részvétele ezt szembetünően igazolja. Mert érthetetlen volna, ostobaság volna, öngyilkosság volna, egyszóval olyasmi volna, amibe egyes ember belekeveredhetik, de amire egész osztályok vagy csoportok sohasem vetemednek – érthetetlen volna, mondom, a munkásság e foganatos fáradozása, hogy tulajdonképp a mai világrendet megmentse, ha abba neki magának is számos érdeke nem kapcsolódnék bele. Ez nem azt jelenti, hogy e mai rend jó, hogy fenn kell tartani. De jelenti azt, hogy például a mai német munkás is életlehetőségért és munkalehetőségért küzd, mikor a mai német birodalomért harcol. A munkásnak érdeke, hogy a mai rend megváltozzék, de az is érdeke, hogy fel ne boruljon. Nem ideális eltartója, rajta kell lennie, hogy gyökeresen megváltozzék, de mégis csak eltartója s ma benne gyökeredzik. A mai gazdasági és társadalmi rend, amily elnyomó és kizsákmányoló (mert az!) olyan támaszték és tápláló is. Mindenkinek van benne veszíteni valója, s nem csupán láncok, mint a kommunista manifesztum hitte. Ebből nem az következik, hogy fentartsák, de igenis, hogy ezt kell megváltoztatni, s mindenkinek, aki változtatni akar rajta, egyben annyi érdeke füződik mindenkori fokához, hogy csak fokról-fokra lehet megváltoztatni. Ez ismét nem jelenti azt, hogy a forradalmak ilyenformán örökre kizártak vagy sohasem jogosak – fokokért is lehetséges forradalom és lehetséges olyan forradalom is, mely nem éget el maga mögött minden hidat. De ha ez így van, akkor a revizionizmus jó és gyökeres szociáldemokrácia abban is, hogy gyakran együtt taktikáz polgári pártokkal polgári alapon, abban is, hogy előtte a mozgalom vagyis a fokról-fokra való fejlődés a fő, a végcéllal nem fontoskodik. Olyan nagy jelenség, mint ez a világháboru, elvitathatatlanul olyasvalami, amit természeti jelenségnek szoktunk nevezni. S így mozzanatainak és adalékainak, tényeinek és valóságainak épp oly döntően bizonyító az erejük, mint, mondjuk, a fizikai törvénymegállapításokra a fizikai jelenségeknek. Minthogy nem lehet véletlen, minthogy nem lehet meggondolatlanságból elkövetett hiba, minthogy emberi hatalomtól meg nem állíthatóan szükségszerű volt, hogy a munkásság e háboruban a polgári rendekkel együtt küzdjön tulajdonképp a _mai_ gazdasági rendért: e szükségszerüségben döntő bizonyítékunk van amellett a munkáspolitika mellett, az olyan felfogásu vagy taktikáju szociáldemokrácia mellett, mellyel ez az eljárás megfér, melyre ez a jelenség nem cáfol rá. S minthogy az sem lehet véletlen, hogy a háboruba sodródott nemzetek munkásai közül és szociáldemokrata táborából kivált a németek azok, kik minden fentartás nélkül, szinte tüntetően szálltak le a lövészárkokba, vagyis annak a birodalomnak proletárjai, mely állami hatalommal mérsékeli a proletárizmust és sokban feudális alkotmányán belül emberi sort biztosít minden dolgozó fiának: ebben is szükségszerünek, jogosnak, helyesnek, a valóságtól diktáltnak bizonyosul az a szociáldemokrata taktika, mely a mozgalomra veti a fősúlyt s nem sokat vesződik a végcéllal – vagyis megint csak a revizionizmus.

A háboru próbája, s ezzel a kisérlet souverain döntése állapítja így meg, hogy a revizionizmus nem holmi polgári s a veleszaladó polgári elemektől belevitt métely a szociáldemokráciában, hanem a munkásság legsajátabb helyzetéből és érdekéből a munkásság számára kötelezően következő taktika. A szociáldemokrácia megalapítói geniálisan meglátták, hogy a polgári társadalomnak végzete, hogy maga alatt vágja a fát. A revizionizmus módot ad arra, hogy e fát polgárság és munkásság együtt vághassák, összefogásban megsokasodott s nem ellenkezésben megcsökkent erővel. A dolog úgy áll, hogy ahol a munkásosztály hatalma és ellátottsága csekély, ott bátran megengedheti magának a polgári tábor balszárnyával való szoros szövetkezést, mert számos olyan polgári jót víhatnak ki együtt, mely az ő számára is hasznos. Ahol pedig a munkásosztály már ellátott és hatalmas, ott számos olyan, jövő törekvéseivel nem ellenkező, mai polgári érdeke is van, melynek megvédésére természetes és erkölcsös szövetségbe állhat a polgári radikalizmussal. Egyszóval: a revizionizmus nem polgári métely a szociáldemokráciában, hanem – talán még a saját teoretikusai előtt is öntudatlan – honorálása annak a sok ideig számba nem vett valóságnak, mely tulajdonkép összevág a természetnek abbeli ismert tulajdonságával, hogy benne ugrás nincsen, éles válaszok nincsenek s a szigoru megkülönböztetések is inkább a mi elménk kényelmében gyökereznek, mint a valóságban… honorálása, mondom, annak a valóságnak, hogy ugyanakkor sok a közös érdekük is, s a munkásságnak, melynek távolabb életérdeke mindenesetre az, hogy a mai polgári világrend gyökerestől megváltozzék, sok közeli s a távolival nem ellenkező érdeke gyökeredzik a mai világrendben.

Ami ebben látszólag ellentét, azt a revizionizmus természetesen s életképesen oldja meg, ezzel bizonyítván, hogy az ellentét csak látszólagos. E mostani háboru során revideálnunk kell a forradalmárságról s az idealista politikáról vallott nézeteinket s átlátnunk, hogy még a forradalmi, még az idealista, még a végletes politika is, ha egyáltalában számot tart a politika névre, csak józan, csak megfontolt, csak a valósággal hüvösen számoló lehet. Eddig gunyból vagy ugratásból mondták, hogy az kezd kiderülni, hogy a szociáldemokrácia nem egyéb, mint formula arra, hogy a munkásság egy felső rétege kispolgári ellátottságba jusson. Nincs okunk kitérni ez ugratás elől, vegyük kitüntetésnek e gúnyt és mondjuk, hogy ez nem is olyan nagy baj, talán nem is esik messze attól, amit akarunk, nem messze attól, ami lehetséges, s kezdő jelenségül szépen egybevág a távolabbi s a legmesszibb törekvés abbeli tartalmával, hogy a társadalom alsóbb rétegei egyre emelkedjenek hatalomban, jólétben, a többivel való egyformaságban, még végre valamennyien egyforma magasra érnek szerves homogénségben s egyik sem nyög a másik alatt.

Ha visszaemlékszem arra a szociáldemokráciára, amellyel még én ismerkedtem meg s amely pedig a tudomány világtörténetében korszakot tevő lépés volt, mint szerzői jól mondták, az utópiától a tudományig: azt kell mondanom, hogy a mostani világháboru körül történtek betü szerint véres cáfolata volnának az osztályellentéteken épülő szociáldemokráciának, ha ennek taktikája a revizionizmusban meg nem újult volna. Mert világos, hogy amennyire megfér minden, ami most történik, a revizionizmussal, annyira ellenkezik az orthodoxia betűjével s a betühöz ragaszkodó orthodoxiával. Már pedig az olyan politika, melyet épp olyankor kell megtagadniok a vallóinak, mikor döntő alkalmazásáról volna szó: lehet igen szép, de nem lehet helyes politika. Vannak ugyan, akik azt vélik, hogy bizonyos szent elvek érintetlen megőrzésére kell mindig valami ellenzéki testőrség. Én ezt a hitet nem osztom. Azt hiszem, hogy az olyan testőrség, melynek éppen akkor kell eldugnia kardját, mikor a szent elveket támadják, csak kompromittálja ezeket az elveket, – hogy talán nem is szentek, vagy ha azok, semmiesetre sem e világból valók az olyan elvek, melyek maguk jönnek zavarba, mikor alkalmaztatniok kellene. Jules Guesde, mint szocialista, mint szociáldemokrata is, nyugodtan vállalhatott most miniszterséget, de mint orthodox szociáldemokrata tulajdonképp nem. Az orthodoxia s a revizionizmus közt olyasmi a különbség, mint volt nálunk a Bach abszolutizmusának bukása s a Schmerling félangolos alkotmánykisérlete kezdetén a felirati s a határozati párt közt való. Mindkettő nemzeti és negyvennyolcas ellenzék volt s csak abban különböztek, hogy Deákék, a feliratiak, tudomásul vették, hogy Magyarországnak valóságos ura nem V. Ferdinánd, nem is Ferenc Károly, hanem Ferenc József, a határozatiak pedig, s igen helytálló elvi okokból, nem vették tudomásul. Az okok helytállóak voltak, de az emberek, kik helytállottak mellettük, megkockáztatták volna, hogy a tudomásul nem vett valóság a valóság hatalmával ellenük és hazájuk ellen fordul s ezért, mint jó hazafiak, a képviselőház ülése előtt maguk távoztatták el néhány képviselőjüket, nehogy többségbe jussanak. Sőt lehet, hogy a fényes tehetségü Teleky László, ki a pártnak vezére volt s az ülés előtt való éjszaka főbelőtte magát, egyebek közt e lelki válság miatt is végzett magával. Mindenesetre örökre tanulságos szimbolumot írt vérével minden jövendő elvi politika számára, azt tanítván, hogy nem lehet politika az olyan politika, melynek főbe kell lőnie magát, nehogy megvalósuljon… A felirati s a határozati párt között valójában nemcsak magában a formaságban s a valóság értékelésében volt a különbség, – nem csakis abban, hogy Deákék a császárhoz akartak felírni, mert tudomásul vették, hogy van, míg a határozatiak csak házhatározattal akartak a trónbeszédre vagy leiratra reagálni, mert nem akarták tudomásul vétellel szentesíteni a koronázatlan uralkodó uralkodó voltát. Nem – abban, hogy a felirati párt reálisabb volt a reálitás iránt, mint a határozati, öntudatlanul is annak megérzése vezette, hogy bármily szöges ellentétben áll is Magyarország Ausztriával s a magyarság a dinasztiával, nagyon sok a közös érdekük is, s a magyar politikának meg kell találnia a módot, hogy küzdjön is ellenük, de együtt is dolgozzék velük. Ez is egy fajtája volt a revizionizmusnak, s bármily keservesen, de igazolódott az utóbbi félszázadban. Mindenesetre inkább, mint… de erre a multra igazán vessünk fátyolt.