Part 7

Abban nem lehet kétség, hogy minden ellen vétkezik, ami ellen vétket elkövetni lehet, aki háborut idéz elő. De háboruval szemben, amely megvan (vagy, ami egyremegy, elkerülhetetlen, csak egyik ember talán jobban látja vagy talán ösztöne van az ilyesmi iránt, hogy mennyire elkerülhetetlen s nem azok szándékán muló, akikre rászakadt) mondom: már meglévő vagy elkerülhetetlen háboru iránt különbözőkép érezhetnek még azok is, kik elvben minden háboru iránt egyformán éreznek s minden háboru megelőzésére egyformán törekszenek. Ha például a bur háboru idejében angol lettem volna, vétettem volna fabiánus meggyőződésem és törekvésem ellen (mert angolnak nyilván fabiánus volnék) ha ott és akkor háborupárti lettem volna. De ha ugyanakkor bur vagyok, és pedig bur munkás, bur szocialista, bur pacifista, bur radikális, progressziv és filantrop: az angol ármány ellen fegyvert emelőknek nem vetettem volna gáncsot, nem fogtam volna meg a karjukat, ha tudtam is volna, hogy Krüger apó s mind a többi apók egy igen reakciós társadalmat képviselnek és akarnak itt megmenteni kis országuk formájában, hol a szociális haladásnak útjában áll a patriarkalizmus, a nemzetiségi igazságnak pedig (például az angol munkások iránt való legelemibbnek) útjában áll a hatalmi gőg s a gazdasági féltékenység. Azt gondoltam volna, hogy a bur állapotok ugyan nem ideálisak s elég dolgunk lesz vele s dicső feladata munkánknak, ha kell: önfeláldozásunknak, hogy megváltozzanak s megjavuljanak, – de még mindig jobbak, mint volnának idegen uralom alatt, s nem szabad vele törődnöm, hogy mi minden menekül meg a burok országával: az a fő, hogy megmeneküljön. Sőt s itt szabadjon cinikusnak lennem: el tudok képzelni akkori bur embert – s a burok többségének mai viselkedése azt mutatja, hogy el lehet képzelni – ki azt mondta magában: igaz, hogy az angol uralom idegen uralom, de angol uralom, haladott és igazságos uralom, mely tulajdonkép több önállóságot és boldogulást biztosít számunkra, mint a tehénpásztori függetlenség. Ám nem hiszem, hogy ugyanilyesmi megfordult legyen bármely bur lélek titkában, ha a szóban forgó s robogva közeledő idegen nem angol uralmat jelent, hanem – csak példának mondom és pofonütve a geografiát – orosz. A lengyeleknek e percben – bár csak elgondolásban – választásuk van abban, hogy részben porosz fegyelem, részben osztrák imperium alatt éljenek-e tovább, vagy, mint az oroszok igérik nekik, újra született független lengyel királyság gyanánt – csak éppen orosz… hogy fejezzem ki magam… orosz érdeklődés alatt. Csodálatos: nem kérnek e lehetőségből, sőt légiókat szerveznek ellene… Ahogy én évek óta Magyarország helyzetét, a monarchia helyzetét, a világ mozgalmait és szándékait látom: nem kellettek hozzá a mai napok állapotai, hogy világos legyen előttem, mennyire nincs, kivált itt Magyarországon egyéb választásunk (jobban mondva nem is a mi választásunkon áll, hanem a sors dönti el s nekünk a kétségbeesettség elszántságával kell majd beleavatkoznunk, merre döntsön) mint vagy e monarchia s annak vagy _fortvurstlizása_ vagy ujjászületése, – vagy olyan uj kombináció, aminőből például a megnyugvások főiskoláit megjárt lengyelek a maguk számára nem kérnek. Nem vagyok annyira progressziv, hogy orosz akarjak lenni, se háboruval, se háboru nélkül. Sőt még háborut sem sajnálok, hogy ne kelljen annak lennem, kivált mikor nem is kérdeznek, mert az orosz nem kérdi, hogy akarok-e háborut. Egészen bizonyos: nemcsak az, hogy körülbelül ezerkilencszáztizenhatra az orosz teljesen felkészülvén, mindenesetre nekünk esett volna, még ha ingyen tettük volna is lába elé, amit el akar venni, hanem az is, _hogy mikor idén tavasszal egy komoly betegségi eset elképzelhetővé tette, hogy e monarchiában változások lesznek, az orosz ezekre való tekintettel mindenesetre mobilizált_, s ez a magyarázata, hogy a háborunak mindjárt első ütközeteiben szibirják és mongol csapatokkal ismerkedhettek meg a mi jó magyarjaink. Nem hiszem, hogy abban, amire e mobilizáció feltételesen készült, megakadályozta volna az orosz cárt vagy Nikolajevics Miklós nagyherceget, ha én abban az esetben határozottan és félreérthetetlenül kijelentem, hogy én utálok minden háborut s nem engedem meg, hogy Magyarország háborúba keveredjék.

Egyelőre az angol, a francia, az olasz progressziónak nagyszerű valósága sem tudta utját állani s nem a Balkán igaz demokráciája, hogy ez a háború évek óta főljön, készüljön és most kirobbanjon. Annál kevésbbé a magyar progresszió, ha mégoly kötelességtudó is s ha mégúgy abban látná az elvhűséget, hogy lehunyja szemét a valóság előtt. Én a magam részéről abban látom, hogy a progressziót benne lássam nagy összefüggéseiben és sok mindennel való relativ összetartozandóságában, amivel külömben abszolute szemben áll. Nekünk nem volt szabad hagynunk ezt az országot, most pedig meg kell tartanunk. Ha ez sikerül, rajta kell lennünk, hogy olyan legyen, aminőnek mi szeretnénk látni. Ehhez a végsőig menő önfeláldozáson kivül még csak eggyel járulhatunk hozzá: ha a végsőn is tulmenő áldozatkészséggel mentjük át _aztánra_ intézményeinket, eszközeinket és – embereinket.

JEGYZETEK

1914. december 13.

_Szabadságharc_… Nekem hatkor kell kelnem és szaladnom munkára, mikor te még két órát alszod ki pont éjféltől fogva boldog nyolc órádat. Lehajtom hig kávémat s nyelem hozzá a száraz zsemlét – te napjában ötször eszel húst s reggel halat, sajtot, szalonnát, gyümölcsöt. Én töröm magam a vevőm után, lesem, hogy mi a gusztusa s szászor át meg át kalkulálom s kikalkulálom zsebemből a fele hasznot, csakhogy én szolgálhassam ki s meg tudjam tartani. Te azalatt gőgösen ülsz párnázott irodádban, várod, hogy a vevő felkeressen s ha nem tetszik neki, amit nálad talál, hát akassza fel magát. Én tanulok, kieszelek, töröm magam, – bejárok, kijárok, bujom a könyveket, hogy mit vihetnék át belőlük munkámba, lesem az uj gondolatokat, hogy mit fejhessek masinára és köcsögbe. Te folytatod, ahol apád elhagyta s mialatt én éjet nappallá teszek, te estebéd után feketében ülsz kandallód mellett, s külön töltöd a bort a hat embernek való után, amit hasadba temettél. A te házad a te kastélyod – falba épített szekrényekkel, tágas ablakokkal, hideg-meleg viznek falból ömlő bőségével. Az én szállásom két szoba, konyha, mit feleségem rak tele gyámoltalan kézimunkával s lyányom mázol be aranyfestékkel. A feleségem… a lyányom: legfeljebb ha egyszer egy héten takarító asszony jár kezükre, hogy tönkre ne menjen a sikálásban, a mosásban, az egész házra való főzésben, varrásban. Te ezalatt uri módban szolgáltatod ki magad, szombat déltől hétfő délig vidéken nyujtózkodol, kertben alszol, csónakon hintálsz, halászol, vadászol, úgy élsz, mint a nagy urak. Két-három hónap egész familiástól utazás, a legfinomabb fogadókban, a legszebb helyeken, a pénzed négyszer annyit ér, mint az enyém, s amellett négyszer annyid van belőle. Miért? mi jusson? miért vagy úr, míg én csak szolga vagyok? miért parancsolsz ott, ahol én csak befurakodhatom? miért vagy isten, ahol én ember is alig lehetek?…

Ez ugyebár úgy hangzik, mintha forradalomból kiáltana ki. Mintha munkás kiáltaná a gazdag tőzsér felé, szegény ember az úr felé. Pedig nem. Ez annak a háborunak veleje, mely most Flandriában két ároksorba ássa szembe a németet az angollal. Egy Heyking nevü német iró füzetecskéjéről írnak a német ujságok, – ez a füzetecske arról szól, hogy milyenek valójában az angolok, s ha nem is azokkal a szavakkal panaszolja fel, mint ahogy én érzékletessé próbálom tenni, de mégis az a tétele fejtegetéseinek, hogy mi jogon él az angol polgár kevesebb munka után hasonlíthatatlanul jobban, mint a világ egyéb polgársága?! A kérdés jól van feltéve s jól van beállítva az is, hogy a rávaló felelet sehol sem közömbös az emberiségre nézve. Mert, most látni éppen letagadhatatlan példán: ahhoz, hogy az angol polgár ezt a kényelmét és jobb módját megtarthassa, időről-időre háboruba kell kevernie a világot, vérben kell megfürösztenie a konkurrenciát, sőt most már szines félvadakat kell rászabadítania fehér testvéreire. Szinte mellékes ehhez képest, hogy a boldogok e szigetén is a tagadhatatlan haladó demokrácia nem, mint másutt, abban áll, hogy legalulról is mind följebb emelkedjenek az emberek emberi életvitel felé, hanem csakis abban, hogy szélesebbre terjedjen a kiváltságosok köre, kik a többi angolságot éppúgy kiszipolyozzák, mint az egész angolság a tengerentuli félvadakat. A fő az – s e frappáns és sokunknak eddig szemet nem szúrt példával különösen igazolódik abbeli tételem, hogy e mostani háború ugyanúgy szabadságharc, mint volt a polgárság harca a királyság, a papság s a nemesség ellen – a fő az, hogy az angol polgárság rendjében egy kiméletlen kiváltságolt és kizsákmányoló osztály ül a világ nyakán, melynek, hogy hatalmát s kiváltságait megtarthassa, időről-időre világháborukra van szüksége, akár csak az orosz autokráciának. Ez, a demokrata s az autokrata kivaltságnak e rokonsága magyarázza meg, mint tud a szabad angol szövetségben állani a rab oroszszal, s ebből alakul, ugyanolyan demokrata és szociális szükség gyanánt, mint amely miatt most százhusz éve imádkozni kellett, hogy a nagy forradalom nemzete ne bukjék el: a jövőnek az a képe, hogy a kontinens országai Európai Egyesült Államok szövetségébe fogódzanak össze, keletre az orosz autokrácia, nyugatra az angol demokrácia ellen.

*

_Emberanyag_. Azt mondja a Manchester Guardian, hogy ez a háború egy nagy vezéri geniet revelált a rendes katonai képzettségen fölül, mely mind a seregekben igen magas foku: Hindenburgot. Ez bizonyára így is van, – a német Hindenburg az a napoleoni temperamentumu katonai lelemény, ki e háboruban a csodákat produkálja. De az okos angol ujság mintha méltatlan volna egy másik katonai nagysággal szemben, kit ugyancsak ez a háboru revelált: Joffreal szemben. Igaz, hogy Joffre nem genie, de, ha lehet így mondani: a genialitás nélkül valóságnak genieje. Éppen annak a rendes és szakszerü katonai tudásnak, melyet, ha konstatálja is e háboruban jelentkező magas fokát, az angol ujság mintha mögéje tenné a Hindenburg originalitásának. Azt hiszem nincs igaza. Az a német alaposság, melyet elég furcsán itt a francia fővezér képvisel a németek mostani latinos ötletességével szemben, a francia harctéren a francia emberanyaggal ugyanolyan csodát mivelt, mint Hindenburg az orosz-lengyel harctéren a német emberanyaggal. Röviden: a Joffre vaskeze és hideg esze a heves, a dühösen támadó, de hamar elkedvetlenedő, a páratlanul hős, de páratlanul szeszélyes francia emberanyagot olyan vasfegyelembe törte, olyan agyagos szívósságba nevelte bele, amilyet Napoleon se tudott volna ebből az emberanyagból kiváltani. Ezekben a franciákban, ezekben a földbe ásva heteken, sőt hónapokon át egy helyben kuksoló franciákban a saját édes anyáik sem ismernének fiaikra. Ennek a háborúnak Joffre a Moltkéja… de, mondom, Hindenburg a Napoleonja. S mind a kettő abban remekel, hogy olyasmit vált ki emberanyagából, mit az maga sem ismert magában, olyasmit követel tőle, amit senkisem tehetett fel róla. Ha csoda, ahogy Joffre egyhelyben ületi a franciákat, még nagyobb csoda, ahogy Hindenburg ide-oda vágtattatja, szaladgáltatja, masiroztatja, utaztatja, száguldtatja a németeket. Belgiumtól a Mazuri-tavakig három sinpáron D-vonatokon: a német császár így szolgálja ki katonával az ő nagy marsallját, ha az erősítést kér tőle. S Belgiumtól Boroszlóig, Krakótól Lodzig, Varsótól Posenig: Hindeburg úgy dobál ide-oda egész hadseregeket, mintha lapdázna velük. Ő a genieje annak, aminek már Napoleon is genieje volt: hogy hisz az emberi gépezet korlátlan lehetőségeiben. Ha szüksége van arra, hogy az emberek repüljenek, vizen száraz lábbal menjenek át, golyó ne fogja őket, ne kelljen enniök, sötétben lássanak s egyenkint százszor annyit érjenek, mint amennyit érnek: akkor egyszerűen felteszi, hogy az embernek szárnya van, hogy az ember tündér, hogy az ember angyal, hogy az ember elefánt, hogy az ember tigris – és kitűnik, hogy neki van igaza: az ember minden tud lenni, aminek lennie kell, az ember mindent meg tud tenni, amit tennie kell. Az ember az a masina, amelyik mindent bír s akitől mindent lehet kivánni. Ha egyébre nem, arra megtanított bennünket ez a háború, hogy higyjünk nemünknek nemcsak lelki, de testi genialitásában is. Mind, ami jóslás az embert illető bizalmatlanságon épült: ostoba fontoskodásnak bizonyul. Amit arról fecsegek, hogy a mai elpuhult és túlkultivált ember nem birhatja a testi hányattatásokat, annak éppen megfordítottja igaz – csakúgy, mint ahogy éppen most is tapasztalhatjuk a sokszor megfigyelt igazságot, hogy nem az északi népek bírják legjobban a hideget. Azt mondják, hogy a nyápic városiakkal nem lehet vízben, sárban, rossz koszton élni és harcolni – s kitünt, hogy a nyápic városiak, a polgári élet, a hivatalok rezervistái vezetnek úgy a német, mint a magyar s az osztrák hadisorokban. Azt mondták, hogy a degenerált francia egy hétnél tovább nem bírja a háborút: nos, a degenerált francia olyan szivós benne, azaz hogy sokkal szivósabb, mint a lomha muzsik. S azt mondták, hogy a mi ideges nemzedékünk nem birhatja a háború idegbeli gyötrelmeit – s csakugyan, ha az ember elgondolja, amit semmi háborus nemzedéke az eddigi emberiségnek nem ismert: a mai csatának rémületes zaját s a különböző robbantó szerektől dögleletes füstjét és levegőjét, nem tudja megérteni, hogy ezt ember hogy állhatja. És mégis állja s a mai ember az, aki állja. Ha nem jókedvéből teszi, annál becsületesebb, hogy megteszi. Ha kényszerüség számára: annál nagyobb és hősebb, hogy akármit érez vagy gondol, de a helyén megáll.

*

_Magánélet_. Az ember tolakodásnak érzi, ha ilyenkor a maga bajával áll elő vagy titokban is gondolni mer rá… mikor olyan nagy dolgokról van szó. Ezeknek a nagy dolgoknak joguk van leszorítaniok minden saját dolgunkat, mivel épp azért nagyok, mert kinek-kinek minden saját dolgát, dolgának lehetőségét magukba zárják. Nincs jogom magánéletre, nem siránkozhatom, hogy jövedelmem megcsappant, mikor amiatt a birkózás miatt csappant meg, mely arról dönt, lehet-e ezen a darab földön akárkinek is munkája, keresete, jövedelme… És így tovább… ez így van… az altruizmus köteles és szivesen vállalt idei ezek, az altruizmusé, mely, mint a tudomány megállapítja, csak szublimált egoizmus. De azért tudja isten, nevessen-e, sirjon-e az ember, mikor a villamoson lábbadozó sebesültek beszélgetnek egymással, egy csinos fiatal parasztmenyecske hallgatja őket s egyszerre csak bátortalan s pirulva szól az egyik vitézhez: hát az én uramat nem látta-e, lelkem? szép, magos barna ember, pirosképű, kis fekete bajsza van!… A vitézek nevetnek, a menyecske még jobban elvörösödik – megérti szegényke, hogy milyen kicsi és senki ebben a világfelfordulásban az ő ura, ha még oly szép magas ember is s ha néki mindene is… És mindnyájan úgy vagyunk ezzel a nagy megpróbáltatással, hogy nem illik benne sem magunkra, sem valaki kedves emberünkre, sem valami kedves dolgunkra gondolnunk, de mégsem tudunk egyébre gondolni s lelkünk titkában az egész minden együnk számára ilyesmi körül is forog. Édes istenem, ezt még az isten sem veszi rossz néven, ő is számol azzal, hogy minden embernek csak egy élete van s mind csak egyszer él a világon s ha bárkinek is, de az egyesnek mégsem egészen mindegy, hogy mi történik vele, mi marad el tőle s ennek mindennek hamarabb vagy később van-e vége. Amily furcsa, hogy az emberek ilyenkor is magukkal törődhetnek, annyira kegyetlenség megzavarni őket primitivségénél fogva szent egocentrikusságukban. Én legalább sose felejtem el, most is rossz tőle a lelkiismeretem, annak az öreg zsidónak a tekintetét, kinek egész kiépült s boldog biztosságban megállapodott lelkivilágát megrendítettem azzal a szemtelen kérdéssel, hogy: mondja csak Schön úr, maga csakugyan azt hiszi, hogy a mindenható uristennek, a világ urának, minden teremtett lélek parancsolójának nincs egyéb gondja, mint éjjel-nappal lesben állani, hogy Kecskeméten a Lakatos-utcában a Schön úr, isten ments, nem eszik-e disznóhust?! Berény Róbert barátomnak van egy gyönyörü kis angora macskája, Puki nevezetű, mely szentül meg van győződve, hogy a világon minden, ami történik, neki van és ő miatta történik, s mikor gazdája a vászon előtt áll s buzgón járatja az ecsetet, ő még buzgóbban ugrik minden ecsetemelés után, mert erről is azt hiszi, hogy ezt vele játsszák. S valljuk meg: mindnyájan ilyen Pukik vagyunk, s nézzük el egymásnak kölcsönösen még a világháboruban is. Elvégre csakugyan nekünk játsszák.

REVIZIÓ ÉS REVIZIONIZMUS

1914. december 16.

Elmondatott a Demokrata Ifjak Március Körében.

Kedves fiatal barátaim, mikor megtisztelő kivánságuk szerint ideülök a vallatószékbe, hogy beszámoljak önöknek politikai nézeteimről, talán az is érdekli önöket, mint fiatal politikusokat, hogy egy barátjuk politikai fiatalsága minő hatások alatt alakult.

De elébb meg kell mondanom kettőt.

Az egyik az, hogy amily tisztesség számomra, hogy nézeteim iránt érdeklődnek, csakis a magam nézeteit mondom el s ezekre annyira nem tartom kötelezőknek a mások nézeteit, még – ugyebár nem veszik kicsinylésnek – az önök nézeteit sem. Ebből az is következik, hogy sem maga a tény, hogy szives felszólításuknak szivesen megfeleltem, sem bármi, amit mondani készülök, nem tüntetés senki és semmi ellen. Épp oly kevéssé, mint nem tüntetésből teszem, mikor egyéb társaságban vagy iskolában elmondom egyről és másról való nézeteimet fiatal barátaimnak, kik azokra kiváncsiak. A mostani nagy szabadságharcok idején nem kell külön meglobogtatnom a vélemény szabadságának zászlaját, s mint ahogy idestova negyedszázados politizálgatás közben mindig csak a magam véleményét tartottam magamra nézve kötelezőnek, viszont senkitől sem kivánom, hogy az én véleményeimtől bármiben is megköttesse magát. Ha tehát akár önöknek, akár másoknak valami politikát javallok, az mindig csak baráti tanács, de épp oly kevéssé tolakodás az önök meggyőződésével szemben, mint ahogy nem tüntetés mások meggyőződése ellen.

A másik, mit az uj politikai nemzedék pártkülönbség nélkül való érettsége előtt nem kell sok szóval magyaráznom, az, hogy mint ahogy a multban fiatal fővel sem fogadtam el, most s a jövőben vénebb fővel sem fogom – reméllem – soha elfogadni a közhelyet, mely kivált a politikában ellentétbe állítja az ifjúi hevet az érett kor megfontoltságával, s mikor ilyenformán úgy tesz, mintha menedéklevelet állítana ki az ifjúságnak, voltaképp kiváltsági levelet ír az öregségnek. Én, ha fiatal volnék, felháborodva tiltakoznám az ellen, hogy bármi eljárásomat azzal mentsék, hogy fiatal vagyok. Visszautasítanám e kedvezményt, mert érezném, hogy e látszólagos joggal jogaimtól akarnak megfosztani, s e réven a nagykoruság s a dolgokba való belebeszélhetés jogait mind átjátszani az idősebb nemzedékre. S ezzel szemben, annak fejében, hogy nem kötnek meg sértő kiváltságokkal, vállalnék minden kötelességet, mely nyomja annak vállát, ki a közügyekbe beleszól, tehát vállalnám a teljes informáltság, a józan és gyökeres megfontolás kötelességét is. Azt mondanám, hogy az ifjuságnak, melynek számára inkább készül a mindenkori világ, mint a vénebbek számára, kik a jövőt már nem érik meg: az ifjuságnak joga van belebeszélni abba, hogy milyen legyen ez a világ, de – ekkor viszont éppúgy kötelessége a ridegségig s magát egy szavával sem csalva vagy részegítve realistának lennie, mint mondjuk a mozdonyvezetőnek, akár húsz éves, akár hatvan. Azt mondanám azoknak, kik vállamat veregetik, hogy a csacsiság lehet talán kedvesebb, mint a szamárság, de éppoly veszedelmes. Sőt mivel éppen nem áll, hogy az idősebbek tapasztalata többet ér, mint a fiatalok fogékonysága, sőt mivel a fiatalok fogékonysága tulajdonképp jobb, mert frissebb értesültség, míg az öregeknek tapasztaltság kifogása és álruhája mögé húzódó azon való mérgelődése, hogy változtatniok kell kedves megszokásaikon vagy le kell vonulniok kényelmes pozicióikról: mivel e gyanusan követelőző tapasztaltság tulajdonképp kitérés a tapasztalás elől s valójában keserves struccpolitika, amely tehát nem politika, – mivel egyszóval a fiatalságnak nagyjában és többnyire igaza van: emiatt aztán a fiataloknak kétszeres kötelességük a lelkiismeretesség s az alaposság, s nekik, a fiataloknak, sincs joguk a maguk kényelmével, melyben szintén a lustaság bújnék az ifjúi hév és meggondolatlanság kifogása mögé, kompromittálniok az igazságot, mely tehetségükre, akaratukra és meggyőződésükre van bízva.

Ezt nem oktatásul vagy figyelmeztetésül mondom, – inkább magyarázatául annak a jóleső megfigyelésemnek, hogy a politikában nem kell félni az úgynevezett fiatal öregektől, hogy szent isten mi lesz belőlük később, ha már ifjan ily megfontoltak. Én azt tapasztaltam, hogy férfiak lesznek belőlük, kik megőrzik megöregedett tapasztalatuk számára a fiatalság hevét és lendületét. S ezért merem majd mai beszélgetésünk során önöket rábeszélni, hogy merjenek politikai meggyőződéseikben egészen gyakorlatiak és józanok lenni, nem keresvén az ifjúságra kötelező idealizmust szándékos naivságban, mely voltaképp épp oly elzárkózás az igazság elől, mint a szándékos bátortalanság.

De elébb hadd mondom el önöknek, hogy az én politikai nevelkedésem sokkal fogyatékosabb volt, mint az önöké, mert az én nemzedékem attól a, nem tudok rá más szót, dilettantizmustól körülvéve nevelkedett, mely kevéssel ezelőttig a magyar belpolitikában úgy gruppirozta a gondolattalanságot, hogy mélységnek lássék. A gondolattalan kurucságnak, amiben évtizedeken át kimerült nálunk az ellenzéki politika, mely maga sem vette magát komolyan, a jobboldalon gondolattalan labanckodás felelt meg, mely még leleplezni is alig tartotta érdemesnek, hogy alkotmányosságunkban és saját többségi hatalmában csak formulát lát arra, hogy saját akaratunknak tessék, amit Bécsből ránkparancsolnak. Mégis: városi fiúknak, amilyen fejlődésem legfogékonyabb esztendeiben voltam, e labancságban több tetszett kultúrértéknek, tehát nemzeti értéknek is, mint a szűk szótárú kurucságban, mely mögött egyáltalában nem volt semmi. A labancpolitikának valami kevéssel merkantilisabb, iparibb s fináncpolitikaibb Einschlagja többnek, tartalmasabbnak, modernebbnek látszott előttem, mint az ellenzéki szavalgatás, mely zavarba esett volna, ha az események szaván találják fogni. Arról nem volt itéletem, hogy ezt az országot mily fogyatékosan kormányozzák. De épp ezért aztán azok, kik de facto mégis kormányozták, tehát de facto mégis csináltak valamit, jobban imponáltak a helyes ösztönnel a politikát a cselekvésben kereső ifjúnak, mint nagy ellenzéki szónokok, kik közül egyről egy nagyszerű beszédje után még nagyszerűbben írta volt meg akkor Kozma Andor, hogy gyönyörű volt, elragadó volt, mindenkit meggyőzött, az egész házban csak egy embernek a képére volt ráírva, hogy nem hisz az egészből egy szót sem – s ez az egy ember maga a szónok volt… Amellett tudatlan voltam: merem mondani: tudatlanok voltunk a végletekig – pontosabban szólva: abba az egyoldaluan esztéta, belletrista, bécsi feuilletonista műveltségben elfogultak és kimerülőek, melynek sajnos most is kedvez nálunk a humanistának nevezett betürágásban veszteglő középiskola. Már jogász voltam, sőt már alapvizsgáztam nemzetgazdaságtanból, mikor még sejtelmem sem volt gazdasági vagy éppen pénzügyi dolgokról – s erre még büszke is voltam. Radikalizmusból, liberalizmusból elég volt számomra az a légies antiklerikalizmus, mely előfuvallata volt a közeledő egyházpolitikának, – egyszóval ugyanakkor, mikor egyetemi társaim szinte barrikádra mentek az ellenzéki véderőpolitikáért, én, – ma már furcsa, de hiába tagadnám – fiatal fővel szabadelvűpárti voltam. Ugyanúgy, mint többen azok közül, kik ma egy haladottabb nemzeti politika munkásai. S nyilván ugyanazon érzésből: mert érezvén, hogy a fiatal ember számára kétszeresen kötelesség a komolyság s a pozitivság, egyben környezetünknél, a miliőnél fogva, melyben felnőttünk, több komolyságot s pozitivumot láttunk az akkori guvernementális politikában, mint az akkori ellenzékiben.