Part 6

A katonaság úri, királyi, zsarnoki származású, de túlnő ezen a származásán. A militarizmus a néphadseregben törököt fogott, mely nem ereszti. Leszámítva bizonyos külsőségeket, más időkből maradt sallangokat, melyek éppúgy nem tartoznak a katonaság lényegéhez, mint nem tartozik hozzá a stechschritt: a militarizmus csakugyan nem egyéb, mint a népeknek már békeidőben való megszervezettsége hadiidőkre. A militarista német militarizmus ma már valójában szintén nem egyéb, mint a miliciás svájci vagy amerikai militarizmus. Hogy melyik forma az alkalmasabb s a merevebbel járó áldozatok szükségesek-e a célhoz: arról lehet elmélkedni s a próba el fogja dönteni. De hogy amíg van rabló, addig csendőr is kell s hogy amíg van lehetősége annak, hogy egyik embercsoport a másikat testi erővel igyekszik lebirni, addig minden embercsoportnak meg kell szervezve lennie ilyen kisérletek ellen: azt csak az nem látja, aki nem figyeli meg, hogy a szabad Amerikában munkásszervezetek úgy, mint munkáltató szervezetek olyik helyt ágyukat rejtegetnek, ha netalán össze kellene ütközniök. Kell valami okának lenni, hogy az antimilitarista szocialisták habozás s az elvtagadás minden önvádja nélkül fegyverbe álltak e mostani háborúban. Ez nem az antimilitarizmus ellen szól, mert az antimilitarizmusnak igaza van abban, hogy jó volna, ha nem volnának háboruk. De szól a számítás ellen, mellyel a kalmárcinizmus antimilitarizmusánál fogva akarja megfogni a béke s a haladás hitvallóit, mint ahogy a mészároslegények lovagiasságuknál fogva akarják verekedésben megfogni a katonatiszteket. Ostoba ravaszság – az angol kalandorság nem megtörni fogja a militarizmust, hanem bebizonyítja, hogy még jóideig szükség van a militarizmusra.

Jó ideig – egészen pontosan: mindaddig, mig akad nép, mely a többinek rovására akar élni s azt hiszi nem tud megélni, ha más elől el nem veszi az életet. A kollektiv életben ez ugyanúgy van, mint a magánosban – amig az emberek össze nem szoknak egymással, addig mindig kell rendőr, – amig a nemzetek meg nem férnek egymással, addig mindig kell militarizmus. Sőt addig mindig lesz és mindig kell háború is. – Társadalmi küzdelmekben ultima ráció a guillotine, – a királyok mindaddig nem látták be, hogy mások is emberek, mig a Stuartok s a Capetek végzete meg nem tanultatta velük. Világos kezd lenni, hogy elkel ilyen iskola a királyi nemzeteknek is. A franciák már megtanulták ezernyolcszázhetvenben: az angoloknak is meg kell tanulniok ezerkilencszáztizennégyben, hogy türniök kell, hogy mások is vannak a világon és élnek és boldogulni akarnak. S ezt csak vérveszteséggel lehet megtanulni, megmagyarázás és bölcs kifejtés hiábavaló, – megint csak bebizonyosodik, hogy az ember, az embersokaság is, csak azt tanulja meg, amit a bőrén tanult meg. A német birodalom s vele együtt a mi monarhiánk mostani háborúja szakasztott azon szabadságharc, mint volt a nagy francia s a juliusi s a februári forradalom.

Hogy mindazonáltal a militarizmus ez igazolódása a szabadsági gondolatok és intézmények visszaesésével fog járni, az nagyon lehetséges. De lehet más is. Lehet, hogy a militarizmus fog hozzá alakulni ahhoz a szabadsághoz és polgárosultsághoz, melynek ime legfőbb eszköze és szerve gyanánt mutatkozik meg. A polgárság s a katonaság, a polgári s a katonai kormányzat, izgatás és intézmények különbsége olyan időkből származik, mikor e katonaság csakugyan a hatalom kezében volt eszköz. Ma, mikor minden polgár katona és minden hatóságnak dolga van katonai ügyekkel: ma semmi értelme e megkülönböztetésnek. Miért volna az ezredes vagy a generális másfajta tisztviselő, mint az alispán s a miniszteri tanácsos? Miért kell a polgári igazgatásnak mintegy kiszolgálnia azt a katonai igazgatást, melyet tulajdonkép ellát? Miért kell, hogy példát mondjak, mintegy más lénnyé és más urat szolgálóvá lennie a vasutasnak, mikor mozgósításkor vagy hadi időben lát el ugyanolyan szolgálatot, mint egyébkor is? Nem azt mondom, hogy polgár háborúban ne legyen katona, – inkább: azt mondom, hogy mindig legyünk katonák, békeidőben is, békebeli szolgálatunk is legyen állandó hadiszolgálat, hassa át a polgári melegség, s a hadiidők ne legyenek egyebek, mint az akkori feladatnak megfelelő keményebb gyeplőjü fokozott ellátása ez állandó szolgálatnak és készenlétnek.

Ezekről különben korán van most beszélni s a jövőt a ma akkor szolgálja legjobban, ha minden figyelmét önmagára veti s a jövőt hagyja jönni. Csak éppen vonultassuk fel magunk előtt egy percre a sejtelmet, hogy a sok kisértet közt, mellyel ez a szent háború végez, ott a militarizmus kisértete is, – nincs militarizmus abban az értelemben, hogy rabság volna a népszabadságok felett, de a népszabadságnak van esze és komolysága, hogy fegyelmezze, szervezze és fölfegyverezze magát az elnyomás ellen, akár uri zsarnokok, akár rabló nemzetek fenyegetik vele.

A MAGYAR

1914. október 25.

A magyarnak most divatja van – már amennyire a világ most ráér, hogy divatja legyen. S nemcsak ellenségei tüntetnek mellette – ez lehetne ugratás is… barátjai számára. Ám e barátjai is kezdik felismerni – kéntelenek vele. A magyar az, ki e háboruban csodákat mivel. Nemcsak a személyes bátorság és hősiesség csodáit – ez nem csoda, mert ezt mindenki tudja. De a honvéd, kit helyi katonaságnak neveltek s a világtörténelem legnagyobb háborujának terein állja meg helyét: ez csoda. A népfölkelő, a már deresedő polgárember, ki a legnagyobb feladatokban a hadra nevelt fiatalokkal egy biztosságban félelmetes: ez csoda. A tartalékos tiszt, a hivatalszobából a sáncárokba került, kin, a haderő emberanyagának szélesedésével a háboru nyugszik: ez a csoda. S hogy olyan politikai előzmények után, minőket kivül-belül a háboru felváltott, egy áruló, egy hátráló, egy közömbös vagy gyülölködő itt nem találtatik: ez a csoda.

A multra visszavetődően talán van benne némi megalázó, hogy az idegen mind e csodákon ennyire csodálkozik. De nem lehet rossz néven venni. A háboru, amily kulturapusztító, olyan kulturpróba – s a magyarnak éppen kulturája volt az, amit nem ismertek. Az emberek megszokták, hogy kinél-kinél azt keressék, tehát csak azt lássák meg, amit nemzedékek óta megszoktak tőle várni. A magyarnál bort, buzát és lovat keresnek, tehát csak bort, buzát és lovat várnak nála. A kultura nem lehet magyar exportcikk, mert éppen azoknak van belőle bőven maguknak is, akikre való tekintettel, hogy észrevegyék, nem ártana, ha exportálhatnók. Aztán meg: az új magyar kultura egészen fiatal. Jó, ha két nemzedéknyi. Ennyi idő alatt nem szokhatták meg, hogy észrevegyék, amig a háboru az egyetlen észrevétető helyen, a bőrükön nem veteti velük észre. A porosz katonai kulturát is csak 1866-tól fogva vették észre, holott az akkor már félszázados volt. A mi békekulturánkat is most a háboru tárja föl: az első, mióta, mohácsi elrejtezkedésünk óta, ujra a világon vagyunk. Mint ahogy Cavour nem sajnálta a krimi háboruban való véres részvételt, csakhogy a megalakuló olasz egység leadhassa a világban létének névjegyét, úgy ne sajnáljuk most e súlyos áldozatu próbáját annak, hogy a világon vagyunk.

Jogunk van arra – hiszen az ellenkezője volna szerénytelenség – hogy magunk is meghatódjunk, látván, hogy csakugyan a világon vagyunk. Hiszen ha valaha, úgy most látszik, hogy ez mekkora csoda. Csak Belgiumra kell néznünk, hogy meglássuk. Egész Európa dolgozott rajta, nagyapáink napjai óta, hogy megtartsa. S nem tudta megtartani. Ellenünk egy világ dolgozott, évszázadok óta, hogy lemerítsen bennünket a történelem tengerében. S mi megvagyunk. Mulatságos volna, ha nem volna oly nagyszerü.

S az benne a legnagyszerübb, hogy amily valóság e létel s amily igazi e kultúra, annyira igaz az a tudomás is, mely megfeledkezik a magyarról, mikor a világra vagy az emberiségre gondol. Csak éppen néhány évtizeddel maradt el megfigyelésében. Valóigaz: 1867 előtt nemcsak Magyarország nem volt a világon, de az a valami sem, amit magyar világnak vagy műveltségnek lehetne nevezni. Éppoly kevéssé, mint ahogy a Mistral költői nagysága nem jelent provenceál műveltséget, világot, országot. Magyarország 1867-ig jog szerint teljesen középkori kis enclave volt s az volt valóság szerint is, mert ami kulturintézményt az osztrák elnyomás rákényszerített, az fölületesen és gyökeretlen fityegett rajta. A háború előtt sokat beszéltünk és vitatkoztunk magyar hegemóniáról, s ennek jogtalanságát s a magyarnak kulturképtelenségét az idegen azzal bizonyította, hogy hiszen minden, ami most e földet műveltté teszi, idegenből van átvéve. Ez nagyjában igaz s arról, hogy a háború előttinél szerencsésebb, mert biztosítottabb körülmények között a magyar hegemóniának a háború után mint kell úgy szerveződnie, hogy minden ez országbeli jognak és érdeknek biztosítéka legyen, elfogulatlan s elhittség nélkül kell majd gondolkoznunk és gondoskodnunk. De ha voltak mulasztásai, akár vétkei is a magyar hegemóniának, egyben igazolását is magában hordta. Még e mulasztásai is igazolják s igazolják a hűvös figyelmeztetések, hogy mi is volt ez az ország még negyvenhét évvel is ezelőtt. Való igaz: középkor volt, Ázsia volt – noha annak előtte, a régibb multról nem szólva, tizenhét esztendőn át teljes hatalommal szoríthatta rá a saját nagy és fejlett kulturáját az ősi Ausztria. Ez az osztrák hatás s a külföld minden kulturbefolyása, az idegenből való átvétel és eltanulás mind csak azóta foganatos e földön, mióta a magyar annyira amennyire a maga ura rajta – s ha azt mondják, hogy monopolizálta ez országot s a nemzetiségeket kizárta belőle, akkor, ha ebben volt hiba, azt nem kell szépíteni, ami ebben nem ráfogás, azt nem kell letagadni, ami ezen változtatandó, azt szándékba kell venni, – de akkor ez is csak kulturpróbája a magyarnak, mert nem jelenthet egyebet, mint hogy azt az Európát, mely a Duna-Tisza mentén az 1867 előtti Ázsiát felváltotta: a magyar csinálta meg.

Ez nem chauvinkedő kérkedés, még kevésbbé akar jogcim lenni későbbi chauvinizmusra. A chauvinizmus átok, ostobaság és öngyilkosság – de az a bátortalan lemondás is. Mint ahogy az egyes ember lője magát főbe, ha bármi nagy előtt nem azt gondolja, hogy ezt is csak ember csinálta, mért ne tudnád megcsinálni te is? – úgy kell az egyes népnek is eltelve lennie ugyanezen önbizalommal. A magyar most beszámol a világnak s ezzel egyben maga előtt is beszámolhat, hogy van-e oka az önbizalomra. Nem hivalkodásra, nem tolakodásra, de annak megmondására, hogy: amit más tud, azt én is tudom, ahol más megélhet, ott nekem is jogom van megélni. Nos hát: van. Ha maga nem merné meglátni: a világ meglátja és elismeri. Nem volt soha oly elfogult a javunkra, hogy ezt a bizonyítványát el ne hihetnők.

S itt is azt kell mondani, hogy amit ellenünk vetnek: mentül igazabb, annál inkább mellettünk bizonyít. Nem lehet eltagadni: amily örvendetesen teljes a magyar kultúra, olyan kevés benne a magából nőtt adalék. Az ágya a mienk, a zamata – majd minden egyebet idegenből vettünk. De ha így van: micsoda munka volt ez! Kis igényü paraszt nép felett tétlen tenyésző uraság: nagyjában s karrikaturában ez a nagyapáink Magyarországa. Mindent, de igazán mindent, ami a mai Magyarország: tanulni kellett, megcsinálni kellett. Igazgatás és közlekedés – a pénzgazdaság bonyodalmai, a kereskedelem magasságai, az ipar nehézségei, – a tudomány rejtelmei, a technika titkai, a művészet különösségei – az önállóság terhei, a szabadság gondjai, a parancsolás lemondásai – a munka, a kötelesség s a jogállapot fegyelme: mind új volt, mind félelmetes volt, mind szokatlan volt, furcsa volt, zavarbaejtő volt, s az igények, melyekkel az ujnak emberei a réginek öröklői elé állottak: megszokhatatlanul megrendítőek voltak. A boltos, akivel kezet kell fogni, a munkás, akinek jogot kell adni, – a törvény, a szabály, a rendelet, aminek engedelmeskedni kell, a gépezet, amibe bele kell illeszkedni, a nem kivánt, amiért még meg is kell dolgozni, a fölöslegesnek vagy károsnak érzett, ami előtt meg is kell hajolni: mennyi hősiesség kellett ehhez! A nyelv, a szokás, az életmód, az ősi meghittség s az öröklött idegzet: mind elmondhatatlan szük volt ennyi minden ujnak s idegennek befogadására, s mindehhez mégis hozzá kellett tágítani, s úgy, hogy ne csak meg ne szakadjon bele, de inkább eleven, hajlékony s táplálóan magához alakító foglalata legyen! S mind e nehézségekhez még egy, talán a legfőbb nehézség. E sok idegenséget és ujságot egyben elég gyakran idegen igények s idegen elemek hozták, képviselték vagy követelték. Aki pénzt küldött ide és itt piacot nyított, az uralkodni akart rajta – s az idegen foglalkozásokat idegen nevelésüek űzték. Visszaverni a felsőbbségi igényt, anélkül, hogy eljátszanók a hasznot, melynek fejében támasztják: mennyi diplomácia kellett ehhez! S az idegen foglalkozással együtt az idegen embert is felszíni, de úgy, hogy az új foglalkozás ne vigyen bele idegenséget az életbe s az idegen ember otthonába olvadjon e földön: ehhez az érzésnek olyan magasrendüsége kellett, mely annál tiszteletreméltóbb, mentül többször kell önmagán erőt vennie.

E háború abban is próba és megnyugtatás a magyarra nézve, hogy nincs oka megbánnia érzésbeli áldozatait. Akiket ujabb története során magához váltott: ugyanazon hősiességben és dicsőségben állják meg a nagy kulturpróbát, mint amely most a világ elismerését a magyar felé fordítja. Hibáit, ha még maradtak, erényeit, melyek kivirágzottak, maradék nélkül magukba szítták, amit pedig magukkal hoztak, az eleven erő e mostani küzdelemben, melylyel a magyarság az életre való igényét jelenti be s melyben a beolvadtak vérükkel fizetnek e közösségért s vérükkel pecsételik meg az egységet. Akik a harctérről hazajönnek, drága és megható csodákat beszélnek ez egybeforrottságról s ez egységes sokféleség hasznáról. A paraszt baka, ki a pásztornép mindenlátó szemével segíti a pápaszemes hivatalnok-tisztet, – s ez a tiszt, ez a tartalékos, ki a hivatalnok igazgató erejét vagy a kereskedő fürgeségét, a fiskális leleményét vagy a tudós rendületlenségét viszi át csapatára, – az ur, ki a gépfegyver poklában is ur marad, – kalmár, ki a halálveszedelem mámorában is józan marad, a városi csirkefogó, ki patrouilleban is tuljár az ellenség eszén s a legény, aki legény ebben a csárdában is, – az uri autós s a külvárosi chauffeur, kik egyforma egykedvüen száguldanak a parancscsal a komitácsikkal szegett éjszakai országuton, a pásztor, ki remekbe rakja a kunyhót a sáncárok mélyébe s a gyári munkás, ki ezermestere a tábornak: s mind egyformán becsületes, egyformán megbizható, egyformán az, aki s minden pillanatban mindig a legtöbbjével szolgál s a szava szentirás s a munkája netovább: ó, ez jutalom, ez elégtétel, ez igazolás s megmutatja, hogy a magyar igazán okos volt, mikor okos volt.

Hogy e háború, ha sikere lesz, mit jelent az osztrák-magyar monarhia, mit a magyarság, mit Magyarország számára: azt hivságos volna akkor mérlegelni, mikor csak _ma_ van, a tegnap mintha sosem lett volna s a jövőnek következő perce is végtelen távolság. De valahogy érezni lehet, hogy általában jó a magyarság ez igazolódása s csak jó és öröm és elégtétel válhatik belőle mindenek számára, kik ez országban vele együtt élnek s most vele együtt véreznek és dolgoznak. Csak még egyszer lássuk meg, hogy nem maguk a hadi, az úgyszólván testi és jellembeli erények azok, melyek most a magyarság jogcime gyanánt ragyognak föl, hanem a kulturértékek, melyeket ezek jeleznek. A külömbség 1866 és 1914 között: a háború között, mely a magyarnak ellenére folyt s a háború között, melybe a magyar is beleviszi lelkét, tehetségét, törekvéseit: ez csalhatatlan értékmérője a magyarnak s uj keletü, de belsőséges kulturmunkájának. Legyen maradandó a világon, mely most meglepetve fedezi fel magában.

AZTÁNRA – ÉS MOSTANRA

1914. november 29.

Érdekes levelet vettem ma Dunántulról, melynek irója ritka jóeszü ember, de ehhez képest talán nem eléggé informált. A levélre magánlevélben is felelek mielébb, ám egy s más ebbevágó másokat is érdekelhet, tehát ideirom. Hogy mire feleletek, az kitünik abból, amit mondanak.

Tehát: a hirlapoktól távolabb élők úgy látszik nem tudják, minő helyzetben vannak a háboru óta a lapok. Nem panaszképp mondom, mert ez a legkisebb baj, mely a háboruval velejár, nem is nyügösködésből vagy birálgatóan, mert a cenzurának mivoltából következik, hogy ne lehessen jó: de mégis emlékeztetnem kell azokat, kik mintha elfelejtették volna s a lapoknál úgy panaszkodnak rossz kiszolgálásról, mint aki az étkezőkocsiban elkedvetlenedik, hogy nem talál olyan jó konyhát, mint a Hungáriában: emlékeztetem őket, hogy most a lapok is hadi állapotban vannak. Minden értesítés egyformán megszűrve s ugyanazon forrásokból jut csak el hozzájok s nézeteik is egyforma szűrőn mennek át. Ha a legfőbb tekintet nem is függesztené fel a pártkülönbségeket: a szűrés és irtás eltörülné, s így bizony uniformitás áll elő – ha nem szándékos, hát önkéntelen… egy állandó lelkes mosoly, melyen csak a beavatottabb veheti észre, ha olykor vagy néhol talán egy kicsit elkényszeredett… Sem az ország érdeke, sem az, amit az igazgatás hadi időkben foganatosan képvisel ilyen gyanánt, nem hagy időt, alkalmat, módot, hogy a lapok feltétlen szabadok legyenek politikájukkal… s mikor a Világban is, egyéb helyütt is arról irtam, hogy a háboru árvize kivált a progresszió intézményeit van benyelőben s ha valaha voltak a haladó törekvésüeknek ezek iránt kötelességeik, úgy most vannak: igazán nem arra gondoltam, hogy most vessék őket alá a háboru istenitéletén kivül még külön tűzpróbáknak, hanem arra, hogy nem nézve, milyenek, milyenek lehetnek most, arra nézzenek, hogy mindenekelőtt és mindenesetre megmaradjanak, megmaradjanak _aztánra_, megmaradjanak akkorra, mikor lehetnek olyanok, amilyeneknek lenniök kell, amilyenek lenni szeretnek, amilyennek lenni kötelességük… Ezt általában arról, ha a progressziónak megmaradt intézményei és emberei ma nem mind viselik annyira a saját képüket, mint mikor kiki szabad és köteles is azzal, hogy milyen legyen a képe.

Ami énnekem a mostani háboruval szemben való érzéseimet illeti: azokat nem lényegükben revideálta a háboru s nem mind revideálódnak visszamenően, bármint végződnék is Magyarországnak s a monarchiának e fegyveres mérkőzése. Ami arra vonatkozik, hogy én fennakadtam rajta menten, mikor Sir Edward Grey monarchiánknak Szerbiával való ügyét nagyköveti konferencia elé akarta állítani, hogy tehát ekkor chauvin presztizspolitika kerített hatalmába: nem tagadom, egy kicsit büszke vagyok rá, hogy sok jobbszemü barátommal ellentétben én Sir Edwardnak ebben az ajánlatában menten megláttam az ellenséges, a háborus szándékot. Mert ha valamely önálló ország egy másikkal területi épsége dolgában különböződik össze – pedig nem kellett a háborut megérni, még a trónörököspár meggyilkoltatását sem, hogy világos legyen, mennyire ekörül forog a mi vitánk Szerbiával – akkor az az ajánlat, hogy ő ez ügyével idegenek birói széke elé álljon, nem presztizs dolga többé, hanem önállóságé, önjoguságé, tehát életé és életlehetőségé. Ez nem lehet kérdés. Kérdés csak az, hogy amely nemzet vagy faj vagy ország számára az osztrák-magyar monarchia életbenmaradása életkérdés, fontosnak tartja-e a monarchia élete számára, hogy annak mai birtokállománya ne változzék? Az is kérdés, hogy akik e monarchiát s egyes államait vagy országait igazságos és manapi politikával akarják megerősíteni: lehetségesnek tartanak-e ilyen politikát, valameddig tisztázva nincs úgy az ittlakók, mint a kivülállók számára, hogy akik e monarchiában élnek, itt fognak-e maradni, itt akarnak-e maradni, itt kell-e maradniok, itt lehet-e maradniok? Hogy mindezek tisztáztassanak, hogy mind e kérdésekre felelet alakuljon ki, annak időpontja talán, de csak nagyon talán, talán egy, talán két, talán csak egy félévre: lehet, hogy a mi kezünkbe volt adva s hogy ennyi ideig talán fel tudtuk volna tartóztatni a világháborut. De ha egyéb nem, amik megindulása óta kiderültek: világosan mutatják, hogy nem rajtunk állt, hogy végkép elkerülhessük, akár akart az ország háborut, akár nem, sőt még akkor sem, ha bármiféle áldozattal – s itt a legvégsőbbig menő áldozatokra gondolok – maga adta volna előlegbe mindazt, amijébe egy elvesztett háboru kerülhet. Belgium példája és sorsa ezt megmutatja, s nem tudom, hogy a háboru további folyama meg fog-e állani ennél az egy példánál. Nem arról van szó, hogy akartuk-e a háborut, mert azt a mai történelemnek nálunknál nagyobb urai nem kérdezték tőlünk. Arról lehet csak szó, hogy amit a sors ránkmért, annak önérzettel és elszántsággal nézzünk-e szemébe, vagy az áldozati bárány lemondásával olyankor, mikor hála istennek egy cseppet sem bizonyos, hogy áldozatok leszünk.

Már most: hogy a háboru annak a politikának megmaradásáért folyik, melyet a háboru előtt nem tartottunk jónak, az nagyon igaz már azért is, mert Magyarország megmaradásáért folyik s benne nyilván kiki azért küzd és remél, hogy megmaradjon annak, aki, s abban, amije van. Ám ez a generális megmaradás nem csupán azoknak érdeke, kik a régi politikának hasznavevői voltak, hanem azoknak is, kiket az kisemmizett. Én ugyan a háboru jó végétől, mint egypárszor éppen itt a Világban fejtettem ki, bizonyos haladásokat igenis várok, úgy szociális, mint kivált nemzetiségi tekintetben, úgy érezvén, hogy ezek számára a háboru során előállt változások hol szükséget teremtenek, hol lehetőséget nyitnak. De azt is megírtam, éppen _aztánra_ vonatkozó figyelmeztetéseimben, hogy a háboruk általában a konzervatizmusnak kedveznek s el lehetünk készülve, hogy a háboru után a progresszió embereire és intézményeire még nagyobb szükség lesz, mint volt a háboru előtt, mert nagyobb visszahatással kell majd megküzdeniök. Tehát valóigaz: a háborunak sok a politikai veszedelme, s ha a progresszió emberei akár maguk sürgették volna s idézték volna elő, akár pedig mikor, mondjuk, nem lázadnak ellene, vétenének hitük és igyekvéseik ellen, akkor bizony nagy hibát követnének el. Lehet, sőt úgy van, hogy évtizedek rossz belső politikája juttatta e monarchiát abba a leromlásba, hogy környöskörül s a világhatalmak legmagasáról már romlandó prédának tekintsék. De hogy, miután már ennek vették, ilyen gyanánt kezdtek vele bánni s mint ilyet kezdték ki s mikor most arról van szó, hogy éljen-e, haljon-e s benne éljünk-e, haljunk-e mi: hogy akkor, aki ez élethez különben ragaszkodva, e ragaszkodásnak a mai világrendtől pontosan megszabott következéseit levonja és vállalja, nem vét semmiféle, bármily haladott politika, még a pacifista politika ellen sem: arról való meggyőződésemet e háboru igazán nem revideálja. Azt persze nem követelem tőle, hogy ő csinálja meg, amit én nem csináltam meg, amit mi nem csináltunk meg: a progressziv Magyarországot. Teljesen elég, ha megment egy országot e szent igyekvés számára, s azért tört ki, _hogy_ megmentse.