Part 5

… Tudom, hogy ilyenkor az embernek nem illik másképp a világon lennie, mint úgy, hogy szinte nincs is a világon. A hadi idők paradox voltába tartozik, hogy ugyanakkor, mikor a leglappangóbb értéket is kiszorítják az egyesből, viszont magától értetődőnek kivánják vétetni, sőt az ettől értek heves helyeslését teszik fel, amiért közömbösen száguldanak el az egyes fölött, ki mentül kiválóbb, annál kéjesebben veti, szinte tálalja magát a háború vak demokráciája alá, melyben a lángelme szakasztott azon ágyutöltelék, mint a félhülye. Bismarck azt tartotta, hogy a franciából hiányzik, ami minden német őrmesterben megvan: hogy éjjel, sötétben, egymagában s mikor senki sem látja, teljesítse kötelességét. Az idestova egy hónapos ütközet, melyben most a francia nem enged a németnek s éjjel-nappal folyik benne a harc akkora vonalon, hogy minden egyes katonán megfordulhat valamennyiük sorsa: azt mutatja, hogy képes erre a francia, sőt a gyülevész angol is, ha van rá alkalma. Ez ilyenkor a levegőben van, mint tavaszszal a csók – nem lehet másképp. Megint csak meglátszik, hogy az emberek se nem ördögök, se nem angyalok, hanem mindkettőre megvan bennök a lehetőség. Én sokszor mondom asszonyoknak, hogy nem ismerik egymást, mert, hogy úgy mondjam, csak hétköznap s ennek alacsonyságában ismerhetik egyik a másikat, holott mi a szerelem vasárnapjairól ismerjük őket, mikor a hevület kiváltja belőlük a legszebbet s a legjobbat, ami ott lappang, tehát ime megvan bennök, – s ez is igazán ők, nem csupán az alacsonyságaik. Bizonyos, hogy nem tulzás, mikor a háboruban hősökről, sőt félistenekről beszélünk, – vannak ilyenek, sőt sokan vannak, sőt némely hangulatok idején a legtöbb katona ilyen. Viszont ezek a félistenek, ezek a hősök, ezek a katonák ugyebár ugyanazon felebarátaink, kik a békés életben székálló legények voltak, vagy ügyvédek, vagy orvosok, vagy parasztok, vagy hivatalnokok vagy ujságirók, – s rendszerint igen kevéssé tették a tökéletesség vagy éppen a hős vagy pláne a félisten benyomását? Látom is, kivált a polgári sebesülteken, kik – a derék, az igazán hős fiuk – most már szerencsésen itt lábbadoznak közöttünk, hogy egy kis, egy bocsánandóan csöpp hiuságot nem tudnak elnyomni magukban, – hogy vitézi köntösüket s dicső sebüket némi megilletődéssel s kacérsággal viselik, maguk is gyönyörködve magukban s egy kicsit adva is azt, amik valóban: a félelmetlen és gáncstalan lovagot – főképp az olyanja, kinek apái messze visszamenő soron nem forgattak fegyvert, még bicskát sem igen, s most úgy helyezkednek el, jóleső elégtétellel, a rájuk hárult nem csekély áldozatban, mint olyasmiben, mi eddig csak az előkelőbb rendeknek, népeknek, felekezeteknek volt fenntartva. Meg vannak hatva maguktól – s méltán: mi is meg vagyunk hatva tőlük, – s amennyire egyéb s közönségesebb tulajdonságokkal elegy s békeidőkben ezektől el is nyomott bennük az önzetlenség, az áldozókészség, a rettenthetlenség: annyival még szebb, még dicsőbb, még szeretnivalóbb, hogy most egyedül ez van meg bennük… Megfigyeltem minap a főváros közgyülésén, melynek emberei végre sem naivakból és rajongókból választatnak, – megfigyeltem, hogy mialatt együttvéve a legmagasabb elszántságot s hevületet jelenítették meg, ugyanazalatt akárhány egyesben megmaradt a józan ember számos kétsége s a kulturembernek az a hamis szemérme, mely maga előtt is szégyelli az ellágyulást vagy ünnepeskedést… Clair-obscur érzéssel keltek fel, mikor felállással ünnepelték királyunkat, a német császárt s a távol tereken vérző hadakat – de megfordítva is lehet mondani s így is igaz: hogy, mialatt egyik-egyik tele volt kétséggel, józansággal, talán cinizmussal is, ugyanakkor ugyancsak egészen eltöltötte a valamennyiük nemes hevülete, szent hite, minden áldozatra kész nemes elszántsága… Az emberek összetettek s az idők még összetettebbek, mert ez összetett emberekből vannak összetéve. Ahogy most nézzük, amit messziről és kivülről jobban láthatunk: az entente táborát: mennyi hencegés, mennyi nagyszájuság, mennyi gyerekesség, – gyerekes gyerekesség, gyilkos kegyetlenség, pokoli ravaszság, megható erőfeszítés, ocsmány elvadulás, hősi türés, nagyszerű indulat, humoros fölöttesség, komédiázott objektivság… s vér, vér, vér… s mindez együttvéve nagyot jelent, a legnagyobbat, mit a világnak műveltségben vagy sokaságban élén álló nemzetek együtt kitenni tudnak, tehát valóban a nagyot.

S az embert bántja, hogy ezt a nagyot idestova izgalom nélkül tudja birni. Hogy mialatt a világtörténelem legnagyobb eseménye történik, – ha nem, mint indult, legnagyobb politikai, mindenesetre eddig legnagyobb hadi és, nem találok rá más szót, tehnikai eseménye – azalatt tud nyugodt lenni, néha unatkozni is, napot nap után egykedvűen, néha illetlenül derülten, néha méltatlanul rosszkedvüen leőrölni, s érző, értő, az emberiség minden dolgaiban résztvevő ember létére valahogy úgy állani e földindulással szemben, mint ahogy az ember szélvészben felhajtja a gallérját s éllel fordul a vésznek. Az ember érzi, hogy ilyenkor nem szabad magára gondolnia s el kell tűnnie a semmiségben, mert mi ő s az ő kicsiny érdeke a teméntelenségekhez képest, mik most egymásra zúdulnak? De olyat is érez, hogy óriássá kéne nőnie ez óriás idő miatt, hogy tudjon tenni valami ezekkel egyaránt nagyot, valami döntőt, hasznosat s a sors erejét javunkra fordítót, – s elfogja a csüggedés, ha nemcsak ezt a nagyot nem tudja, de magát az idők nagyságát sem tudja annyira érezni, mint amennyire eszének át kell látnia, hogy nagyok. Lehet, hogy ez óriás idők hosszantartása is teszi. Mindenben másban a villám egy pillanat, a tüzokádás egy nap s ha a föld megnyilik, egy perc alatt benyel világokat. De ez a világvihar, amily heves, olyan állandó, – beláthatatlan, hogy mikor lesz vége. Kétségbeejtő, de úgy van, hogy az ember kezdi megszokni, s kezd eltompulni úgy dicsőségei, mint csapásai, mint távlatai iránt. Nichts is schwerer zu ertragen, Als eine Reihe von schönen Tagen, – ez, úgy látszik, áll a nagy napokra is, s az ember, ki eped az után, hogy tegyen valamit, hogy használjon valamit s a felviharzó bizonytalanságokban jelentsen valamit felebarátai számára: könyörögve néz körül köteles eltörpüléséből: tartsátok bennem a lelket, hogy tudjam bennetek a lelket tartani!

S körülnéz nagy példák, nagy társak, nagy elődök után. A legnagyobb, talán az egyetlen mai nagy iró, Anatole France fájdalmas öngunynyal teszi le a tollat: hozzáértők azt tartják, hogy stilusom nem vág e mai napokhoz, – igazuk lehet… hetvenegyéves vagyok bár, de erős és egészséges, beállok katonának!… S a legnagyobb, ki valaha tollat forgatott s emberi jelenségül is tán a legkülönb, kit eddig hátán hordott a föld: Goethe az ő örökkévaló ábrázatán folt gyanánt viseli az emléket, hogy mikor kortársa volt az addig ugyancsak legnagyobb világeseményeknek, világhaladásnak s világveszélyeknek s bennük saját nemzete irtózatos válságainak, rémítő bukásának s isteni talpraállásának: mindez óriás történetek éppen csak eszéig tudtak felhatni, de érzését nem tudták felgyujtani. Egy-egy elkényszeredett szatira, egy-egy nekifohászkodó intelem – ahogy az addig legnagyobb idő az addig legnagyobb emberre valóban hatott, az mindössze a Hermann und Dorothea kispolgári nyájassága… még csak nem is valamely büszke archimedesi elzárkózás a földi bármily nagy végességek elől a geometria örökkévalóságba, – nem, csak a jobbmódu ember fennakadása a zavaros idők kényelmetlenségein s ellágyulása a kis életekben való visszatükröződésén… Hogy lehetséges ez? Mi teszi ezt? A közelség? S végzete az embernek, hogy valahogy mindig megcsalódjék, mikor az örökkévalósággal találkozik, mint ahogy a leány; mikor megtörténik vele a legnagyobb, mit a teremtés az ember számára tartogat, nem tud nem érezni egy halk _ennyi az egészt?_

Vagy hogy ma, fájdalmas gunyjául e legnagyobb időknek, embert egyet sem tudunk annyira nagyot, hogy eszét, szivét és hatalmát a sors személylyé váltában érezzük magunk felett? Ez nem akar kisebbítése lenni a sok, sőt példátlanul sok kitünő jellemnek és tehetségnek, kit, élükön a német császárral, e mostani események felbukkantottak. De tán a most kiváló kollektivítások rengetegsége teszi, hogy ezekkel felérő egyes embert nem tudunk, – valahogy azt érezzük, hogy a Krupp-mozsarak s a vizalatti hajók, hogy a mai tüzérség, várostrom s ötszáz kilométerig szélesedő harcsorok geniálisabbak mint az emberek, akik kitalálták s rendezik és vezetik. Mintha a személytelen nagyság korszaka kezdődnék, – s akik megszoktuk, hogy nagyságot csak a magunk emberi fajtájában keressünk s most vagyunk, sok tiz- vagy százezer esztendő után leszokóban arról, hogy a mindenség mindenhatóságát is emberformában képzeljük és imádjuk: éppoly ürességet érzünk magunk körül, mint érzett az első hivő, kinek azzal kellett kiejtenie kezéből a szentirást, hogy nem szentirás, csak legenda… Vagy teszi mégis csak és egyszerűen ez a rengetegség, mely sokkal hirtelenebbül jött, hogysem idegzetünk fel tudná venni, mint ahogy bizonyos fokon tul a rettenetesen nagy hang, az irtózatosan erős villamosság nem megy át rajtunk, nem ráz meg bennünket, csak leszalad rólunk, mint akik gyengeségünkben s törékenységünkben méltatlanok vagyunk felvételére, még arra is, hogy őbele pusztuljunk bele?

Nem tudom – ki tudhat bizonyosat ilyenkor? S amit tud is: nem nevetséges-e vele ilyenkor? Ki számit ilyenkor? S mi jelent valamit ilyenkor? A vihar végigszánt a világon s vele menni s meghajlani előtte: ez az egyetlen, amit tehetünk – ilyenkor.

REGELE CAROL

1914. október 18.

Regele Carol… mily hamar mulik az idő… igazán mintha tegnap lett volna, holott akkor még uralkodott Abdul Hamid s a szelámlikon még láttam fehér lipicáneres kis fogata után szaladni a pasákat, – nemcsak Károly király élt még, de az európai török uralom is, – a két balkáni háboru előtt volt, sőt a bosnyák annexió előtt, hogy a Regele Carol-hajón átutaztam Konstanzából Konstantinápolyba. A Regele Carol-hajó szép hajó, hosszu és karcsu hajó, Liverpoolban épült, – rézverete csillog az üde szellőben s a delfinek vidám bukfenccel üdvözlik kétfelől, ahogy tarajat hasit az ágaskodó fekete vizekbe. Most, gondolom, másodmagával járja az örvényes tengert, akkor még magában járta, s Lahovary ur, miniszter, hazájának akkor, úgy emlékszem, konstantinápolyi követe, boldog büszkeséggel ütögette tenyerével a fapadot, amin néhányunkkal üldögélt – szakasztott ahogy a paripa nyakát szokás megveregetni, kivel, érzik, dijat fognak nyerni. A román államférfi, ki csak éppen egy cseppet cigány, de különben a legeurópaibb eleganciáju diplomata-gentleman, ahogy Konstanzából (mely éppen csak egy cseppet cigány, de különben szakasztott Ostende vagy Biarritz) ahogy mondom Konstanzából átrepültünk a gyönyörü hajóval (mely éppen csak egy cseppet cigány, de különben szakasztott Calais-Dover vagy Boulogne-Folkestone) átrepültünk Konstantinápolyba: finom mosolylyal beszélgetett velünk magyarokkal az ő büszkén fejlődő hazájáról. A mi királyunk okos ember, mondogatta komoly meggyőződéssel. Aztán elhallgatott, majd a hajót magyarázta, milyen szép, milyen sokba került, de mennyire megéri, mert mennyire egy kis darab világforgalmat, talán világhatalmat is jelent a román királyság számára ez a vonal. Itt megint elhallgatott, maga elé nézett, majd felnevetett: tudniillik és viszont nekünk is van magunkhoz való eszünk!… Ebben a nevetésben volt egy csepp… volt valami, ami nem volt kellemes, – de a miniszter ur mindent összevéve igen jó benyomást tett ránk, – amit mondott, érdekes is volt, igaz is volt, s ha életem legnagyobb tengeri betegsége még azon este minden gondolatomat el nem vágja, bizonyára el is gondolkoztam volna szavain.

Azóta nem egyszer bebizonyosodott, hogy Károly király csakugyan okos ember, de az ő hol makrancos, hol kezes, alapjában azonban hű románjai szintén nem estek fejük lágyára. Az olaszon kivül ma kétségtelen a román Európának legokosabb nemzete – ami pedig Károly királyt illeti: nem kegyeletlenség, hanem valóban bevezető a Pantheonba való bevonulásához, ha halálakor eszünkbe jut, amit Metternich mondott Talleyrandról ugyanily szomoru alkalommal: hát ezzel mi célja lehetett?! Hohenzollern Károly a legokosabb, legkeményebb, legszerencsésebb elme volt, mely Európa utóbbi félszázadában egy ország helyett s annak számára gondolkozott. Alatta _lett_ Románia, alatta lett ország, alatta lett alkotmányos monarhia. De nagyon rövid ideig maradt volna monarhia s nyilván ország sem sokáig, ha Károly király tulságosan betü szerint veszi a liberális alkotmányt, melynek ő volt legfőbb őre. A román nép igen tehetséges nép, feltétlenül kulturnép, s szerencsés tengeri fekvésében s amennyire kényes, olyan sok esélyt kináló helyzetében beláthatatlan nagy jövő előtt áll. Ostoba gőg volna közjogi intézményeit fitymálni, – de fiatal, a rabság alól alig kiszabadult s állandóan életveszedelemtől ostromolt országokban a béke is hadiállapot, – háboruban pedig a parancs az erő s az ember a biztosság. A balkáni országoknak sorra liberális, sőt demokrata az alkotmánya, még Montenegrónak is – de azért kell, hogy az uralkodó legény legyen a talpán, ő legyen az állam s szava legyen törvény, különben az alkotmányos szabadság nem tartja együtt sem az alkotmányt, sem a szabadságot. Amily nagy bennük a nemzeti önérzet, annyira jobb, ha a dinasztia idegen: nem csupán a külföldi összeköttetések miatt, de mert balkáni király csak autokrata lehet, viszont balkáni nyak nem igen hajlik meg maga fajtája előtt. Még Szerbia, még Montenegró urának is legalább is külföldön kellett iskolába járnia, hogy valami nyugati szagot hozzon magával a hazai illatba. Kis országok, de kivált a Balkán országai olyan terei az uralkodó művészetnek, hogy nem csoda, ha minden veszedelmes voltuk mellett mindig akad trónjukra vállalkozó. Nemcsak nyereség dolga, hanem becsvágyé is, s egy jó balkáni király igazán minden elégtételt megszerezhet magának: az egyéni hatalmat, de azt a tudatot is, hogy nagyot alkotott s nagy sokaság ember számára alkotta meg a boldogság föltételeit.

Károly király mindez elégtétellel szállhatott sirba. Nagyszerü munkájával egyaránt nagyszerű volt az őszinteség is, ahogy csinálta. Sohasem titkolta, hogy Románia dolgát a maga ügyének tekinti, – nemcsak úgy, hogy mindenestül eljegyezte magát Románia érdekeivel, de úgy is, hogy e szép országot s e tehetséges népet szinte olyanformán tekintette a maga birtokának, mint valamely nagy trösztkirály az egész trösztöt s annak minden milliárdjait és érdekeltjeit, s természetesnek veszi, hogy a részvényeseknek természetesnek kell venniök, ha ő az ő vezető hatalmát tovább örökíti fiára vagy unokaöccsére. Hogy úgy mondjam: a maga vállalatának tekintette Károly király Romániát, – annyira annak, hogy az orosz-török háboru idején, mikor az orosznak oldalán karddal vágott országának helyet az európai koncertban, de ez ocsmány hálátlansággal fizetett az uj kishatalom segítségeért: leveleiben egyenesen úgy ir ide is, oda is segítségért s támogatásért, mint aki így nem tudja magát fenntartani a nehézségek közepett s abba kell hagynia vállalkozását… Károly király jó román volt, de egyáltalában nem adta a románt, egyáltalában nem titkolta, hogy németnek érzi magát, mindenestül Hohenzollernnak, ki az ő Peles-kastélyából úgy igazgatja e szép világot, állítja vissza klastromait, ápolja nyelvét és nemzetiségét, mint ahogy például a porosz földesur törődik magyar birtokán az iskolával, vagy a zsidó földesur a katolikus templommal. Végrendeletében meg is mondja, hogy ő holtáig jó katolikusnak érezte magát, de nagy szeretettel van az orthodox hit iránt is s kivánja, hogy koporsóját mindkét szertartás szerint beszenteljék. Ez a végrendelet különben is érdekes okmány. Bőkezűen s nemesen rendelkezik benne számos milliónyi összegek felől az a Károly király, ki (ellentétben bolgár Ferdinánddal) meglehetős vagyontalanul érkezett volt annak idején uj hazájába. Tehát: se nem tagadja, se nem leplezi s igen helyesen csöppet sem szégyenli, hogy hosszú uralkodása alatt nemcsak országa hasznával törődött, hanem a magáéval is: egészséges erkölcs szerint a maga számítását is ráépítve országa számvetésére, hogy saját érdekének nagy lendületével tudjon ez országért dolgozni, helytállni, csodákat mivelni. A szabadszáju román ujságok (melyeknek száját szuverén fölénynyel sohasem igyekezett befogni) ezt sokszor szemére is vetették a, mint ők irták, jött-mentnek. A jött-ment nyugodt önérzettel fütyült ezekre a firkákra s nyugodt nyiltsággal vette világi hasznát az örökreszóló haszonnak, melyet uralkodóművészete a románságnak hajtott. A románság nagyobb elméi így is értékelték e nyiltságát: erkölcsösnek és egészségesnek, – a nagy román költő. Alexandri, azt mondatja vele egy versében: »Én, Károly király, a román nemzetnek háboru zajában országot, magamnak pedig békében házat épitettem…«

Nyilván nem ok nélkül jutott eszembe Bismarck, mikor most husvétkor lesz két éve Szinaijában jártam s a szép Peles-kastélyt szobáról-szobára megmutogatta a főkulcsár. Mindent összevéve s leszámítva némi _schmücke dein Heim_-os izléstelenséget, gyönyörű fejedelmi kastély, mely minden műkincseivel s márványaival mégis inkább családi hajlék, mint reprezentációs épület. A királynő lelke uralkodik rajta jobban, mint a királyé, – a szelid költőnőé, ki valahogy e makrancosan érdekes nép fejedelmi méretű német guvernántjának érzi magát. Egészen német tanya, egészen német fészek, – valaki olyannak buen retirója, ki itt van igazán itthon, itt pihen a sok nagy után, mit a künn tengerekig terjedő földért művelt, – viszont, bármennyire nem kér többet az élettől, mint hogy ebben a hajlékban családostól békében vonhassa meg magát, annyira elképzelhetetlen számára, hogy az e házon kivül messze terjedő országhoz neki úgy ne legyen mindenkorra köze, mint az apának fiaihoz, mint az alkotónak művéhez, mint a gazdának uradalmához – sőt nemcsak neki, hanem fiainak vagy öccseinek is. Minden művész Pygmalion, ki szerelmese és ura a Galatheának, kit kiformált s kibe életet könyörgött. Az utóbbi hónapokban – mi kortársak csak sejtjük, de utódaink a történelemből bizonyosan fogják tudni – Károly király jó néhányszor azon a ponton volt, hogy inkább leköszön s otthagyja trónját, semhogy az ő keze vezesse vesztébe az országot, melyet igazán a semmiből teremtett meg. Fenyegették ezzel, ő is fenyegetőzött vele s nyilván komolyan gondolta e fenyegetődzését – de nem hiszem, hogy lelke mélyén egy percre is bele tudta volna magát élni s elhihette volna, hogy ő élhet s Románia is élhet, de nem egymással élnek. Végrendeletet is irt, már évekkel ezelőtt – de nem hiszem, hogy mind halála percéig egy percre is bele tudta volna magát élni abba, hogy lesz idő, mikor a világ lesz, Románia is lesz, de ő nem lesz.

Pedig mégis így lett s nem csoda, ha ő nem tudta elgondolni, mert mi meg, kortársak, nem tudjuk elhinni s még igen sokáig nem fogjuk megszokni. Egy percre megérint bennünket a világtörténelem szellője s érezzük: e kemény tehetségü férfival a világtörténelemnek egy olyan bizarr fejezete záródik le, aminő talán a konkvisztádoroké volt, kik kalandos kedvvel gályára szálltak, hogy tengeren tul világoknak vessék fel magukat urává. A modern Pizarrók és Cortezek e sorozata Napoleonnal kezdődik s Wied Vilmos albániai felsülésével karikaturában enyészik el. Azt hittük, száraz üzleti időket élünk s utólag kitünik, hogy nincs nagyobb romantika az üzletnél. Mind a nagy birodalom, ország, nemzet és dinasztia-alapítások, melyek száztiz év óta elvonultak nagyapáink, apáink és magunk előtt: azon szárazon, reálisan s valóságosan belekerülhetnek a legendába, sőt a mithológiába. A Herakleszek, a Tezeusok, a Jázonok, az Odisszeusok s az Eneászok kezdő és tapogatózó dilettánsok ezekhez a szemünk előtt meséket mivelt felebarátainkhoz képest, kiket itt láttunk magunk közt huszárhadnagyi vagy küraszir uniformisban, közelről láttuk emberi végességüket s fogyatkozásaikat, láttuk őket azon a ponton, hol kis hija nevetségben nem maradnak s utolsóbakká lehetnek az utcák koldusánál – de csak meg kell halniok, hogy világos legyen, hogy félistenek voltak. Képzelni persze másképp képzeljük a félisteneket, ám ez a mi hibánk. Sem az istenek, sem a félistenek nem lehetnek mások, mint akik elképzelik őket. Emberek, s éppen azzal válnak halhatatlanná, hogy emberfelettit tudnak kiváltani emberi gyarlóságukból.

MILITARIZMUS

1914. október 16.

Az angolokban megvan annak az előkelőségnek kötelességtudása, amelyet maguknak vindikálnak. Nem hazudnak oly naivul otrombán, mint az oroszok, nem átkozódnak oly szíveveszett őszinteséggel, mint a franciák, s rendes képmutatásukkal olyas formulákban igyekeznek megmagyarázni, hogy miért másért is keverik e háború kártyáját, mint a német üzleti verseny megbénítására, amely szólásokkal maguk előtt sem kell pirulniok s nem kell magukat képen köpniök, ha a tükörbe néznek. Az angol snobismus egy idő óta demokráciában utazik – az most a kiváltsága, hogy letesz a kiváltságokról. Ma shoking olyan lépést tenni, mely nem lépés a népuralom felé. Ma angol nem foghat fegyvert, hanem, hogy a nép jogát vivja ki vele. Mérhetetlen szerencsétlenséget a világra, a katonai erőfeszítés minden kínját magára, alkalmasint mihamarább az általános védőkötelezettség soha nem próbált militarizmusát: mind azért veti és veszi az angol, hogy, mint szónokai mondják, megszabadítsa a világot a militarizmus átkától.

Ezt nem gúnyból mondom. Ha valahol megáll a homoepatia, úgy a politikában – ördögöt Belzebubbal, militarizmust, ha csakugyan átok, militarizmussal legbiztosabb kiűzni. Az a kérdés, hogy a militarizmus, melyet a német fegyverkezettség szorított volt ránk, valóban az a militarizmus-é, melyet a népuralom, a népjogok, a népi boldogság elérésére kell leráznunk magunkról?

Jobb szeműek többször meglátták – a háború előtt mind többször – hogy valamint a francia szociál-republikanizmus és parlamenti mindenhatóság álarcában egy csekély tőkés kisebbség zsarnokoskodik a dicsőség népén: a német feudál-abszolutizmus, a porosz junker-monopólium formájában a népakarat uralkodik a kötelesség nemzetén. Legutóbb a legélesebben a zaberni eset körül mutatkozott ez meg, még pedig – s ez a legtanulságosabb – éppen a militarizmus dolgában. A német polgári, és, amig még kényesebb, az elzászi faji önérzet összeütközött a katonaival. A vége az lett, hogy, egypár külsőleges engedmény után a katonai büszkeségnek, a militarizmusnak hazájában valójában a polgári akarat kapott meg minden elégtételt. Hogy’ lehetett ez? Csak úgy, hogy a német nép urai azért tudnak rajta uralkodni, mert egyek a német néppel. S a német militarizmus azért mindenható, mert egy a német népnek maga felett való hatalmával.