Part 4

Egyet nem lehetett tőlünk kivánni. Azt a fajta hazafiságot, mely tárgytalanul s alkalom hiján mintegy foglalkozásosan szereti a hazát. Magyarország, a magyar nemzet a mult század során rettentő megpróbáltatásokon ment át. Legdicsőbb irodalmi és politikai emlékei olyan időkből valók, mikor senki komolyan nem hihette, hogy van még értelme és lehetősége magyarnak lenni. De a mi nemzedékünk a lét s a nemlét e mesgyéjén már innen született. Mikor én születtem, már volt Magyarország s nem kellett félteni. A Kölcsey, a Vörösmarty s az Eötvös mélabúját, a Petőfi, az Arany vagy a Tompa heves vagy csöndes vagy őrült kétségbeesését már azzal a történelmi szemmel olvastam, aminővel például a Thomas Moore honfibúját tiszteltem és mérlegeltem. Értettem, szerettem, végtelenül tiszteltem – mint ahogy áhitattal hallgattam édes apámat, mikor elmondta, hogy a pusztáról, ahol sót vitt ki a jószágnak, mint szökött fel Pestre deáknak, később Bécsbe medikusnak, hogy keserves tanítóskodással tartsa el magát s tudjon közben művelődni s orvosnak készülni. De magam már a budapesti ötödik kerületi gimnáziumba jártam, volt zsebpénzem s még az intőt is el tudtam fogni a levélhordónál. Komédia lett volna, ha én érzem és panaszlom a diáknyomoruságot, – s komédia lett volna, ha a mi nemzedékünk féltette és siratta volna a hazát, melyet senki se bántott. Aki világos délben, mikor se közel, se távol semmi veszedelem nincs, ellenben rendőr áll minden utcasarkon, odaugrik egy gyanutlan sétáló szép asszony elé s karjába rántva szegénykét, fülébe ordítja, hogy: megvédelek a pokol ellen is!: az vagy bolond, vagy zsebtolvaj. Mi nem voltunk sem bolondok, sem zsebtolvajok – s mint érzést mélyen értve, mint művészetet áhitattal tisztelve apáink honfibúját, magunk ezt sosem mimeltük, mert nem volt rá okunk.

Ma – más szemmel olvassuk ezeket a verseket. Nem más érzéssel, de izgatottabb lélekkel. Tegnap még úgy hatottak ránk, mint a fájdalom szobrai. Ma úgy hatnak ránk, mint mikor édesanyánkat sírni láttuk. Tegnap gyanuval néztük – s méltán és becsületesen! – az időn kivül való patriotizmust, melylyel az önző hatalmaskodás akarta magát támadhatatlanná tenni. Ma, mikor a hazafiság áldozat, de ugyanazon tudományos mérlegelés, mely könnyűnek találtatta volt velünk a nacionalizmust, a humanitás s a civilizáció minden érdekét a mi kis országunk megmaradásának serpenyőjébe veti, – ma, mikor ennek kimondása nem olcsó szólam, hanem súlyos kötelességvállalás: ma megmondjuk, hogy szeretjük ezt a hazát, csüggünk életén s mindenünkkel helyt állunk megmentésére, hogy, ha megmarad: az igazság, a becsületesség, az erkölcs, a műveltség, a minden beletartozója iránt egyformán áldozó méltányosság olyan tanyája gyanánt maradjon meg, aminővé mi békében akartuk formálni s aminővé most harcnak tüzében fog edződni.

Büszkén vallom magamat világpolgárnak még e napokban is, mikor az egész világ megbolondult, totus mundus stultizat, mint Ferenc császár mondta. Ma is tudom mintegy a Marsról nézni, ami idelenn történik. De van bennem annyi önzés, hogy csöppnyi magamat meglássam még a Marsról is, s azt lássam – álmélkodva – hogy Franciaország, Angolország és Oroszország én ellenem fogott össze, az én kenyerem s az én gyerekem ellen, az én egyéni boldogulásom, az én európai művelődésem, az én emberi szabadságom ellen. Ez ellen fogott össze már tíz év előtt a nagytervü M. Delcassé a vidám és elmés emlékü Edvárd királylyal. Nem mondom, hogy éppen ellenem magam ellen – vagyunk vagy husz, vagy ötven, vagy hetven, tán száz millioman is, kiktől M. Clémenceau, kiktől a mindenható második Miklós, kiktől a felséges ötödik György sajnálja az életet. Kényelmetlen nekik, hogy vagyunk a világon. Poloskáknak, tetveknek, szúnyogoknak néznek bennünket, akiket ki akarnak füstölni. S a mi kicsiny országunkat külön célba vették, mint amely, úgy látszik, ezen nyüzsgésnek fészke.

Mi nem tudtuk, hogy ezen mi kis országunknak ekkora a jelentősége. De _ehhez_ igazán ők értenek jobban: megbecsülni, hogy ki mit ér a földtekén. S ha ők úgy tartják, hogy mi vagyunk a veszedelem, mert mi vagyunk a versenynek fészke: ezt vakon elhihetjük nekik. Nekünk sok kifogásunk volt állapotaink elmaradtsága, belső politikánk ázsiaisága ellen. De ha külföldi szakértők azt állítják, hogy mégis, mindent összevéve, mi termeljük a nyugatiság mételyét: akkor nyilván úgy lesz. S ekkor úgy van, hogy mind a hatalmas és dicső gondolatok, melyeket ez uri népek csak nemzettek, de megtagadtak, az ő rablóváraikból idemenekülnek a mi nádfedelü viskóinkba s megszentelik a mi szegénységünket s megnevelik a mi erőinket. Mint hajdan a magyar emigránsok Londonban és Párisban: a száműzött angol és francia gondolatok itt találnak menedéket Magyarországon. Szeretjük ezt a hazát, mely a mienk, szeretjük ezt a hazát, mely az emberiségé.

A NÉMET

1914. szeptember 6.

Nem mondom, hogy nekem gondolatban bocsánatot kéne kérnem a németektől. Sőt épp a minap nevettünk össze Hatvany Lajossal, azzal a komoly nevetéssel, ahogy komoly időkben szokás s ahogy azoknak van joguk, akik előre megmondták. Mi csakugyan előre megmondtuk, hogy gyerekes tettetés vagy öncsalás nálunk a németnek az a kérkedő fitymálása, mely kivált iróinknál talán Tóth Béla vagy még régebbről talán már kávéforrási idők óta szokás, s ami amily mulatságos olyan kulturánál, mely mindenestől a németből ered s a némettől táplálkozik, annyira öntudatlanul e függésből való kikivánkozásból magyarázódik, ebben van mentsége. Nem régen beszéltem el e helyt, hogy Newyorkban én voltam az az ember, kinek mert tetszeni a Fifth-Avenue, – így voltunk mi itthon s kivált Hatvany, azok az emberek, kiknek mert tetszeni Berlin, noha nincsenek sem hegyei, sem dombjai, sem római vizvezetékei s mint a mai pályaház-, áruház- és kórház-épületek: meri szépségét keresni a célszerüségben. Több évvel ezelőtt – Feljegyzések című könyvemben meg is van – cikket írtam berlini nagy benyomásaimról s az ethikumról, melynek levegője ott megilletett megihletett. Viszont Párisról igen kevéssel a háboru előtt, de még a háboru előtt itt a Világban írtam meg utálatomat, amiért lakájává romlott az amerikaiaknak. Egyszóval: nekem a büszke örömmel együtt, mely bennünket, a németekkel szövetségeseket most elfog, nem kell egyben annak szégyenét is érezni, kit az események lefőztek. Mindazonáltal…

A furcsa az, hogy e lefőzetésen már egyszer keresztül ment a világ, keresztül áldozata, a francia, keresztül mind a páholyból nézője vagy véres részvevője az évszázados párbajnak, mely a franciaság s a németség közt folyik. Mikor mi mai kommentátorai születtünk, a világ ugyanígy tele volt a német nagyszerűségen való elképedésen, s ugyanily szánalommal és siratással elegy lenézés kelt volt benne a francia nagyszájuság iránt. Azok közt, kik előre megmondták, legnevezetesebb a hires Thomes Carlyle volt, ki megmondta már mint fiatal ember, már a harmincas évek legelején, mikor mint ismeretlen ifjú a nagy Goethével levelezhetett. Ha negyven, negyvennégy, negyvennyolc év előtt a poroszok így meglepték a világot, azt meg lehet érteni az alárendelt szerep után, melyet a diplomáciában még azután is játszottak, hogy Waterloonál tulajdonkép ők verték meg Napoleont, játszottak még 1850-ben is, mikor Olmützben annyira megalázta őket Schwarzenberg. De azóta a németek egyre vezetnek, – a berlini kongresszus óta ők a világ urai, – hogy’ van, hogy ujra meglep bennünket, hogy csakugyan azok?

Moltke, ki egyik legélesebb szem volt, mely német pápaszemen át nézte a világot, megmondotta már első dicsőségük napjaiban, hogy amit most 1870-ben szereznek, azt tulajdonképp csak negyven-ötven év mulva fogják igazán megszerezni. Bámulatosan igaza volt e nagy embernek – s nemcsak katonailag vagy a politikában. Minden téren még egy nagy, még egy nagyobb erőfeszítés kellett, hogy a világ elhigyje a németeknek, hogy azok, akik. Miért? Mert 1870-ben mégis csak olyan szine volt, hogy valami csoda, valami véletlenség a franciákon való diadal. Talán a második császárság korrupciója, az akkori Páris léhasága… és így tovább. Erősítette e fentartást a tüneményes hamarság, mellyel a francia a szörnyü megaláztatásból összeszedte magát. Az öt milliárdot, melyet akkor mesebeli pénznek tartottak, a mellénye zsebéből fizette ki, – Páris szebb lett, mint valaha, a polgári demokrácia büszkén hirdette jobb erkölcsét és keményebb fegyelmét… a hetvenediki vereségeket lassankint olyanoknak kezdték feltüntetni, mint aminők álmukban érik a művelt népeket, mikor egy tatár csorda váratlan rajtuk üt. De most! Negyven év óta elő volt készítve ez a háboru. Husz év óta szövi a diplomácia az intrikahálót, mellyel Páris egy kézfordulattal megfojtsa Berlint. A világ legtökéletesebb erődjei vonulnak Belgiumtól Svájcig. A világ legtökéletesebb ágyui a francia ágyuk, – lám a balkáni háboruban is a velük dolgozó balkán-tüzérség hogy megverte a német nevelésü törököket! A francia lélek meg sem érezte a hetvenediki érvágást. A francia művészet, a francia tudomány, a francia felsőség vezeti a világot. Még a filozófiában is, melyet a németek úgy tettek, mintha ők találták volna ki, itt a nagy Bergson, ki túlálmodja mind a német álmodozókat. Ezernyolcszázhetven csak véletlenség volt.

Valljuk meg: lelkünk mélyén ezt hittük valamennyien, még azok is, kik máskép beszéltünk, még azok is, akik magunk sem hittük, hogy lelkünk mélyén ezt hisszük. A német – ezt nehéz megszokni oly népnél, mely már ezer éve szerepel a történelemben – a német tulajdonképp fiatal és fejlődésben levő nép. Tulajdonképp tanítványa: szellemiekben a franciáknak, gazdaságiakban az angolnak. A mesteren, ha még úgy leromlott is, mindig megérezni, hogy mester, a tanítványon, ha még úgy előre tör is, mindig megérezni, hogy tanítvány. A német épp oly kevéssé tudott imponálni a francia vagy az angol mellett, mint a tizenhét éves kamasz a negyven éves férfi mellett. Hiába: más az, mikor olyan valaki nyitja ki a száját, kinek már tizedik öregapja is tiszta mondatokban beszélt. Az ugyan ostobaság, ha most az angol s a francia kinjában barbárnak nevezi a németet. De bizonyos, hogy a német csak amolyan utánuk cseperedett az ő uriságukhoz képest. Az idegen, ki a nemzeteket nem itélheti meg egyébről, mint ami kikerül kezükből, lehetetlen, hogy ne lássa a különbséget az angol s a francia tökéletesség s a német igyekvés között. Az angol ujság mégis csak más, mint a német. A francia szappan is más, mint a német. S ha most nincsenek is nagy iróik: valahogy meglettebb benyomást tesz a francia irás, mint a német.

A hiba itt van: hogy egy gondolattalan angol közhely szerint a németeket a költők és gondolkodók nemzetének tekintjük. Igaz: a német költészetben nagyszerü értékek találtatnak. A legszebb emberi jelenség, Goethe, egyben német költő is. A német tudomány gazdag és élénk. De nem a németek találták ki a tudományt, sőt nem is régtől fogva tudósok. Egészen Schopenhauerig még legeslegnagyobb filozófusaikban is van egy lélekzetnyi naivság, sőt tudománytalanság a franciákhoz vagy az angolokhoz képest. Ezt szinte szentségtörés kimondani a Kant nemzetéről, – de éppen Kantról jut eszembe, hogy egyik leggeniálisabb megsejtésü munkájában, melyben a csillagvilágok keletkezését szinte mai természettudományi érzékkel magyarázza, ugyanekkor olyasmit is fejteget, hogy minél messzebb van valamely bolygó a naptól, annál könnyebb testű s megfelelően finomabb lelkü s tökéletesebb lényeknek kell rajta élniök… Hogy Hegel, ki különben oly geniális megsejtője volt az evoluciónak, milyen szinte orcátlan tücsköt-bogarat ir össze például a fizikáról, ugyanakkor, mikor Angliában már járni kezd a vasut, azt el sem hinné, aki maga nem olvasta. Ehhez képest Descartes, ki kezdte a tudományt, vagy Hume, ki Kantra hatással volt, még úgy is az érettebb, a meglettebb benyomását teszi, hogy szinte tolvajnyelven kell gondolkozniok az inkvizició miatt, mely a franciát, a cant miatt, mely az angolt körülvette. A német mint költő, mint gondolkodó, mint tudós alig másfél vagy kétszáz éve, hogy a világon van. S amit a német genie e tereken tündöklőt és halhatatlant alkotott, annak gazdag misztikumában van valami hasonlatosság azzal a még misztikusabb értékkel, mit például az orosz irodalom szállított az emberiségnek. A német nemzet művelt nemzet, a német ember irástudó, tehát felvilágosodott ember, a német úr s a német nép között nincs tudásban olyan ég és föld különbsége, mint az angoloknál vagy a franciáknál. _Ez_ a németek egyik ereje, nem pedig az, hogy ők a költők és gondolkodók nemzete volnának.

A német genie más téren nagy és hódító, s e tér az, melyen még a világhódító és szervező angolt is fölülmulja. A német az igazgatásnak és a fegyelemnek genie. Ezt furcsa olyan népről mondani, mely ezer évig szomoru példája volt a megtépettségnek s az élhetetlenségnek. De mégis így van. Csak éppen úgy járt geniejével, mint ahogy némely életrajzokban olvashatni, hogy egy-egy nagy művész más tereken való évtizedes vergődés után jött rá, hogy ő tulajdonképp mire való, s husz évig festett, mire rájött, hogy irónak született. _Ez_ volt véletlenség: hogy a német egy és más körülmények összejátszása folytán ezer évig nem jött rá, hogy ő a tettnek, a cselekvésnek s ezzel a hatalomnak embere. Ő maga sem tudta, magát is meglepte 1870-ben, hogy mily könnyen megy neki, – hogy hihette volna a többi világ mindjárt első intrádára?

Pedig valamiről gondolhatott volna rá. Arról, hogy sehol annyi király nem volt, mint német földeken s még ezenfelül exportált is királyokat a német. Ma is németek nemcsak a német uralkodók s német a mi dinasztiánk is, de németek királykodnak az oroszokon, az angolokon, a bolgárokon, a románokon, nem szólva arról, hogy a francia, az angol s részben az olasz arisztokrácia is német származás. Kell hát a németben valami olyan tulajdonságnak lenni, mely kijelöli az uralkodásra. Kell valami olyan erejének lenni, mellyel vezetni és fegyelmezni tud. Kell benne annak az erőnek vagy ügyességnek vagy értéknek meglennie, mellyel az ember fölülmarad. Ezek az értékek lehetnek sokfélék, lehet bennük különbség jelentőségre és erkölcsi rangra. De hogy javarészt java értékek, azt megmutatta a hetvenediki háboru és megmutatja a mostani. Sokat gondolok most Heinéra, hogy mit szólna ő, ki annyit viccelt a német kisfejedelmekről, a két Lippe herceghez, ki most egy mukk nélkül esett el a háboruban. S a császártól a legkisebb emberig: a német nemzet az erkölcsi komolyságnak, a fegyelemnek, az áldozatkészségnek olyan képét mutatja, mely mellett e komoly napokban játéknak tetszik mindaz az irodalom, művészet, tudomány és szépség, mely máskor életünket betölti.

Ez persze a nagy napok optikájával járó csalódás. A német azért erős erkölcseiben, mert komolyan veszi s lelkébe és cselekvésébe felszítta mindazt a tudományt és szépséget, melyre maga jött rá vagy amit másoktól tanult. Csak éppen, hogy ez a dicső helyfoglalás a világ népei közt, melyet a kultivált erő hatalmával visz most végbe a német, nem befejezés, hanem kezdet. Most már el fogják a németnek hinni, hogy az, aki. Most már nem nézik majd jövevénynek. Most majd nem fog már össze ellene az egész világ, nem hiszik, hogy véletlenül van helyén s nem remélhetik, hogy kiturják onnan. S ekkor, ha majd nem kell minden erejét, gondját és munkáját arra fordítania, hogy a kaján irigység ellen megvédje magát: most transzponálhatja majd erőit mind a szépségek, akár kecsességek felé is, melyek eddig hiányzottak belőle és életéből. Meglesz az a hatalma s ezzel az a nyugodt biztossága, melyben pótolhatja az ezer évet, amivel tulajdonképp fiatalabb a latin műveltségü vezérlő népeknél. Még nem volt Mars, kire Vénusz és a gráciák rá ne mosolyogtak volna. Aki meghódítja a hatalmat, az meghódítja a szépséget is.

SUVALKITÓL SZIGETIG

1914. október 7.

Nagyanyám hiu és tiszta öregasszonyka volt, kinek hullámos fogyaték haja még töpörődött korában is rávallott a legszebb szőke kis ördögre, ki valaha lánykorában Balassagyarmat és Vágujhely közt hancurozott. Ez bizony nagyon régen volt, még a márciusi idők előtt, – s negyvenkilencről nagyanya azt mesélte, hogy már mint menyecske féltette bölcsőben ringó első kis fiát a Kecskeméthez közeledő kozákoktól. Egy este, beszélte, a gyertya már égett a lakószobában, úgy várta haza nagyapát a sötét konyha felől. Egyszerre dobogás hallatszik, ropogás, kiabálás, csörömpölés, – lábában megzsibbad a vér, alig hogy oda tud vánszorogni háttal a bölcső elé, hogy kitárt két karjával valahogy – maga se tudja, hogy’ képzelte – megvédje kis fiát, – egyszerre a konyhaajtó beroppan, valaki belökte vállal s egy nagy darab csizmás, szakállas, pikás katona ront be a szobába. Veres és izzadt a képe s tántorogva közeledik a fiatal asszony felé, mint a rossz álom. De el is vonul, mint a rossz álom, – a fiatal asszonyon fehér csipkekötény van, a bölcsőre fehér csipketakaró van vetve, – a kötényt letépi az asszonyról s ellöki a bölcső elől, a takarót lerántja a bölcsőről, aztán dülöngve, ahogy jött, zsákmányával kirobog a sötétbe…

Ez ezernyolcszáznegyvenkilencben volt, – azóta sok minden történt a világon, Darwin fölfedezte a létért való küzdelmet, Marx az osztályharcot és Peary az északi sarkot, van gyorsvasut, vizalatti hajó, automobil, repülőgép s az orosz nevet beirta a világirodalomba Tolsztoj, Dosztojevszki és Turgenyev, – de nem hiszem, hogy a kozákok azóta, megváltoztak volna, hogy azóta mások volnának, mint ezernyolcszáznegyvenkilencben voltak, s ezernyolcszáznegyvenkilencben mások lettek volna, mint ezernyolcszázhuszonkilencben voltak. A pusztákon legelő ménesek sem változtak ötven, száz, kétszáz esztendő óta. A lappok s az esztek sem változnak, a cseremiszek, a cserkeszek s a tatárok sem, – a kolera sem változik, mert csirái sem változnak, ahogy a szent Oroszország ápolja vagy hagyja az állapotokat, melyek közepett fennmaradhatnak. A szent Oroszország rászabadítja a nyugati világra posványaiból olykor a maláriát, szennyéből olykor a kolerát, rejtett s messzi zugaiból a kozákokat, a tatárokat, az évszázadról-évszázadra változatlan primitivséget s vérszomjuságot, melyet hagy vagy tenyészt a maga szolgálatára. Fenyegetés gyanánt sötétleni, veszedelem gyanánt tornyosodni a művelt világ határszélein: ez az a rendeltetés, melyet magának a földtekén választott. Mi célja vele? hová tart benne? maga sem tudja. Csak van, csak terjeszkedik, csak fal és nyujtózkodik. Mint a spanyol kalandorok a vérbajt az indiánusok közé, úgy küldi maga előtt az intrikát s a korrupciót, a kolerát, a vesztegetést, a külön erre nevelt pusztai csordákat. Mit akar? dulni akar, – élni akar s az ő élete _ez_. A művelődés elől el nem zárkózhatik, a pallérozódást el nem háríthatja magától, – szelidül, javul, természetes nagy tehetségei kifejlődnek, egy miszteriumos nagy filozófia, egy barbáran festői művészet kezd kibontakozni differenciálatlanságából, – de vigyáz magára, hogy valahogy bele ne essék a világnak abba a rendjébe, melyben dolgozni kell, fáradsággal megélni, rendet és fegyelmet tartani. Nem akar változást abban, hogy élete letelhessék gőzben, mámorban, tompa lustaságban. S időről-időre szétrug a többi világban duhajon, otrombán, néha szinte csakis a kár kedvéért, amit ne csak osszon, hanem maga is vegyen, mint ahogy a régi időkben, melyeknek lelkét fenn akarja tartani, a bővérű emberek eret vágattak magukon. Hát ha ez kell neki, kaphat belőle. Szigettől Suvalkiig köszörülődik a beretva.

S ez a háboru arra való, hogy a duhaj szomszédot visszakergesse vackába, hogy vagy ott pusztuljon, vagy kialudja mámorát. Miért volt lenn Szigeten, mint keres a mi szelid, csöndes, tisztes városaink körül, melyek még hatalmát sem növelnék? Ha nézzük a fejetlenséget, mellyel csapatjai lejöttek: mintha maga sem tudná, miért jött. Csak bekukkantott, csak bedülöngött, hogy ami fehéret, csipkét, díszt, meleget, gondot és szépséget talál, egyet rántson rajta, tépjen, szakítson, aztán dülöngjön tovább. S ez a kis haza, első ijedségében, rémült karja kitárásában olyan is volt egy percig, mint a fiatal anya, ki dermedtségében is halálos elszántsággal védi, amit szeret, ami az élete, amiben tovább él. Csöndes életünket, bimbódzó fejlődésünket, becsületes művelődésünket kell végre biztosítanunk a türhetetlen fenyegetés és bizonytalanság ellen, melyet a szándékos vadság jelent számára, mit szomszédunkban tervszerüen tenyésztenek.

S lehet róla tenni, hogy a veszedelemnek vége legyen. Nem játék, de nem is kilátástalanság. Az idők mélye felkavarodott, minden feladatot egyszerre vet föl, de minden erőt is, mely lebirásukra való. Az életveszedelem számára nincs lehetetlenség. Az amerikaiak a Panama-csatorna körül kiirtották a sárgalázas szunyogot s most vannak kiirtóban kontinensükről a legyet. Nekünk is ki kell irtanunk: nem az oroszságot, ami nem szükség s őrület volna gondolni rá, de a kozáktenyésztést, a mocsári lázat, melyet mesterségesen tartanak fenn odaát egy rablógazdaság uralmi rendszerében. Most látjuk csak, mennyi a veszíteni valónk s most látjuk, hogy meg tudjuk menteni.

Suvalkitól Szigetig renaissance készül. Nemcsak a mienk, de az orosz nemzeté is. Kimetszeni belőle a kozákságot: erre vállalkoztunk az emberi műveltség nevében. Fájni fog neki, de hálás lesz érte.

ILYENKOR

1914. október 11.