Part 3

S ez a történelem: a rablások és gyilkolások sora. Az a hódító volt őszinte, ki üszköt vetett az alexandriai könyvtárba. _Minden_ háború ilyen alexandriai könyvtárégetés, s csak még utálatosabb, ha azt komédiázza, hogy kiméli a könyvtárakat. Amig nem lehet a háborút elkerülni, addig nem lehet a könyvtárakat sem kimélni – viszont, amig minden ország rablóktól és gyilkosoktól van körülvéve s ezen nem háborodhatik fel, mert maga is rabló és gyilkos, addig, aki fél a háborútól, az legjobb, ha maga lövi magát főbe. Ez nem azt jelenti, hogy keresni kell a háborút vagy erőltetni vagy provokálni kell. Ma már vagyunk annyira, hogy átok van és legyen az országon és kormányzóin, akik mindenáron harciasak s vérben, vasban úgy spekulálnak, mint babban. Hires verekedők közt is élhetek úgy, hogy én nem kezdek ki senkivel. De azt tudniok kell, hogy, ha sora kerül, nem hagyom magam. Különben elvesztem. S amily rettenetes s az emberiséghez nem méltó a háború: emberhez méltóan kell viselni és elviselni. Szomorú, hogy az emberiség sem okosabb a buta földtekénél, mely örökkévalósága közben meg-megrendül s meg-megindul s felboritja a boldogtalanokat, kik életüket építik mozdulatlanságára. De az ember azért ember, hogy ne birjon vele a földindulás sem.

A MI HÁBORUNK

1914. augusztus 1.

Ennek a háborúnak a dolga a legegyszerűbb a világtörténelemben.

Ha volna még kétség, hogy enélkül mi várt volna reánk, nézzünk jól szemébe a Sir Edward Grey első közvetitő ajánlatának.

Oroszország bele akar szólni abba, hogy van-e Ausztria-Magyarországnak joga életét megvédeni egy nyiltan arra törő kis szomszéd ellen, – s a nagy, a bölcs, az emberséges angol külügyminiszter ezt az ügyet nagyköveti tanács elé tartozónak itéli s leint bennünket, hogy várjunk Szerbiával, majd ők rendelkeznek.

Ez azt jelenti, hogy nem: Törökország sorsa várt ránk, hanem: már benne vagyunk Törökország sorsában. Ebből ki kell vágnunk magunkat, különben mindenki, ki e monarchiának lakója, egyenkint főbelőheti magát. Aki azt hiszi, hogy ez frázis, hasonlat vagy túlzás, az nézzen le a Balkánra, hogy a nagy bukaresti rendezkedés után mint válnak földönfutókká a görög kézre került bolgárok, az albán kézre került görögök, a szerb kézre került mohamedánok – és igy tovább.

A tíz éves vergődés, melyben, majd minden második esztendőben mobilizálva, e monarchia azzá lett, akinek a hűvös szemű Sir Edward nyilván joggal látja: ez nem pusztán a monarchiának vagy, mondjuk, a dinasztiának prestige-vesztesége, hanem minden egyes embernek életbeli kára, ki e monarchiában él.

Nézzétek meg üres zsebeiteket, megszegett pályafutásotokat, megrendült egzisztenciátokat, – a kereset hiját, a munka pangását, a kilátások elsötétedését s aztán feleljetek: mindegy-e az egyes számára, hogy van-e prestige-e az országnak, melynek lakosa, a dinasztiának, melynek alattvalója?

Én megkérdem magamat s így kérdezze meg önmagát minden egyes, s nem hazafiságból s regényes szófuvással, hanem józan önzéssel, rideg számítással: akarok-e szerb lenni? Vagy román lenni? Vagy orosz lenni? Lenézek a Balkánra, felnézek Finlandba s azt mondom, hogy nem.

Ha osztrák-német volnék, vagy ha magyarúl is meg lehetne az az esélyem, hogy e monarchia felborulta valami formában német kéz alá juttatna, talán én is közömbösebb volnék az iránt: legyen-e még osztrák-magyar monarchia a világon. De mikor e közt van választásom, s a közt, hogy szerb, román, vagy orosz legyek-e, igazán nem nehéz – akár, ha sora kerül, életemmel és véremmel – magyar hazafinak lennem.

S ha kérdem tovább: megint csak legridegebb, minden történetiségtől meghántott önzésemet: akarok-e, aki csakis magyar lehetek, inkább egy helyreállított nagyhatalmu Ausztria-Magyarországon lenni magyar, mint egy magában álló Kis-Magyarországon, mely Szegedtől Kassáig terjed s Kanizsától Nyiregyházáig: akkor viszont nem nehéz szenvedélyes habsburgistának lennem.

Igen: ha ez az orosz csalogatásnak kigondolt mediatizált és neutralizált Kis-Magyarország például Svájc, például Belgium, például Luxemburg helyén feküdnék: a mindenkiben benneélő cinikus és egoista énbennem azt mondhatná: ilyen szomszédságban nem rossz élni s nem baj meghalni. De élni, teszem, Illyria, Szerbia, Románia, és bocsánat, Lengyelország között, s ha mégis meghalunk, valahova ide halni át: ez a perspektiva könnyűvé teszi a legsúlyosabb kockázatot is, hogy hátha lehetne másképp is. Mindenkinek, aki az osztrák-magyar birodalomban él, de mindenesetre minden magyarnak személyes életérdeke, hogy az osztrák-magyar monarchia megmaradjon és nyugodt zavartalanságban éljen. Ez ma már háború nélkül lehetetlen. Ezért nem lehet, ezért nem lehetett e magyar földön magyar vagy magyarságba tartozó ember józan észszel más, mint magyar, más, mint magyar hazafi, sőt, ha úgy tetszik, magyar chauvin, magyar nacionalista, magyar imperialista, magyar militarista. Mai ember számára ez kétséges érzés, de nem rajtunk állott eddig s most a háborún áll, hogy lehet-e ebben enyhülés és modernizálódás.

Nekünk magyaroknak kell a magyar állam és kell a habsburgi birodalom, – a mi egyetlen boldogulási formánk csak az lehet, ha, mint a kompasz a hajó hidján, biztosítva ringatódzunk ez állam, e birodalom ölén. Amely nemzeti törekvés, legyen magában még oly érthető, túlkivánkozik e monarchia határain, az halálos ellensége minden egyesünknek mint magánembernek is. S amig a nemzetiségekben ilyen törekvéssel elegy az ő nemzeti törekvésük, addig a magyar államon belül lehetetlen velük szemben s az ő számukra az az emberségi, igazsági és méltányossági politika, melyet különben szégyen volna, hogy huszadik századbeli európai országtól még követelni kell. Mert addig minden méltányosság csak az elszakadó szándékot, lehetőséget és jogot nevelné. A becsületes, az igazságos, a méltányos és modern magyar nemzetiségi politikának előfeltétele a háború, mely karddal vágja el az irredenták szálait s ágyúval szoktatja le hosszú időre: a szomszédokat arról, hogy ideát kereskedjenek, a nemzetiségeket arról, hogy a határon túl remélkedjenek. Ha kifelé is, befelé is mindenki bizonyos benne, hogy Ausztria-Magyarország megmarad és testéből senki nem eszik, akkor minden lakosa e határokon belül keresi majd boldogulását s akkor nem lesz veszedelem ebben minden igazsággal, nemzetivel vagy nemzetiségivel, megsegíteni.

A magyarság számára tehát nem kérdés, hogy az osztrák-magyar monarchiára szükség van, tehát a mostani háborúra szükség volt. Soha a maguk lelkiismerete, és, ha nagy napokban szabad a nagy szó: a történelem itélőszéke elé emberek könnyebb szívvel nem állhatnak, mint állhatunk azok a néhányan, kik társainktól lenézetve vagy érthetetleneknek tekintve ezt hét-nyolc éve mondjuk. Ki olyan ostoba vagy olyan aljas, hogy a szerbet vagy a románt vagy bárki emberfiát ne nézze embernek, ne tisztelje álmait, ne becsülje még önzését is vagy sajnáljon tőle bármi boldogulást? Csak éppen annyira nem vihetjük e megértést, hogy öngyilkosak legyünk.

Mióta ez a birodalom fennáll: ez az első háborúja, amely népeinek háborúja. Nemcsak általuk folyik, de érttük is, – nemcsak a birodalomnak érdeke, hogy éljen, hanem azoké is, akik benne élnek. Hogy aztán, ha az osztrák-magyar monarchia életét biztosítottuk, abban nekünk magyaroknak fussa a számadásunk, az megint azok okos önzésének dolga, kik igy e monarchiában mindenkorra (vagy, mert a történelemben örökkévalóság nincs, hosszú időre) bennrekednek. Most már csak világos, hogy nemcsak a magyar érdek esik össze a birodaloméval, de a birodalomé is a magyar érdekkel – végső soron tehát mindenkié, kinek e birodalomban kell élnie. Ma nincs a napja, hogy erről szót ejtsünk, csak még egyszer gondoljuk el, ami nem igéret vagy biztatás, hanem tétel: hogy minél biztosabb e birodalmon belül a magyarnak élete, annál többet tehet és áldozhat itt minden egyéb életért. Egyébként pedig: minden mese valóság s még nem volt mese, melyben aki a királykisasszonyt megváltotta, a királykisasszony az övé ne lett volna. A magyarság magáért dolgozik, mikor e monarchiát megváltani siet gonosz megalázottságából.

BÚCSÚ

1914. augusztus 9.

Isten hozzád, szép város.

Mióta az eszemet tudom, a neved ige előttem.

Mióta beszédből értek, neved köré áll foglalatnak, ami emberi nyelven nagyot, dicsőt s egyben bájosat jelenthet.

Az egész világ mintha a te foglalatod lett volna, s te benne vetetted az átlátszó szikrát, szolitárius.

Ezer éve, hogy a kedves értelem minden felsőségével mosolyogsz le a többi emberekre.

Nagy templomodban, az ó-sziget sarkában, az oltár főoszlopa előtt ott áll a Miasszonyunk szobra. Lesz vagy hétszáz esztendős – s azon mód áll ott, kidüllesztett három hónapos hasacskájával, lesütött, de pillája alól kileső szemével, liliom kisujját negédesen görbítve s kisdedét mint a napernyőt nyugtatva könyöke hintájában, akár a nagyerdei lófuttatásokon begyeskednek mai asszonyaid. Huszonöt emberöltő óta vagy a szerelem városa.

S a tudásé. Hajdani ódon főiskoládra felzarándokoltak a vadságukat levetkezni vágyó nemzetek fiai – s a magyar irodalom és történelem is őrzi nemes ifjak, szent barátok nevét, kik e kegyes anya emlőiből itták a bölcsesség tejét. S mindig volt abban kecsesség, ahogy e drága nedvet ömletted. Nincs nagy gondolata az emberiségnek, mely ne koponyáid s kupoláid alatt villant volna meg először. A világosság városa vagy – s mily egyszerű és derüs e világosság!

S a szépség városa vagy: szép minden köved. Ami magadból nőtt: elszáll, olyan finom, s amit idegenből vettél, magadhoz finomítottad. Egy kelet-nyugati költő azt dalolja, hogy a csillagok akkor a legszebbek, mikor utcáid tocsogóiban tükröződnek. Még a sarad is más, mint más városoké.

Karcsú tornyok, nyilt homlokú házak, a házakban serény nappalok, kacagó esték, nyugodalmas éjszakák. Nevetni hol lehet úgy, mint falaid között? S dolgozni hol lehet jobban? S örülni az életnek lehet-e így másutt, barátot ily kedveset, kedvest ily barátságosat találni?

A költészet városa vagy, a tőkéletes beszédé. A te nyelveden megérteni, hogy a szó leszürődött lélek. Ez a nyelv mindenre való. A szónok falakat dönget, a bohóc hasakat renget vele. A kiformált méltóság lépked vele szabatos fenségben. S a józan okosság beszél vele nevető természetességgel. Márványos kiszámitású tud lenni az irás nagy művészeinél. S lázasan formátlan a prédikáló természethajszolónál. A hang egy-két lejtése: s megszületik a nóta – félig muzsika, félig illat. Uriságába behat a mezők lehellete.

Mint ahogy beléd magadba is, gyalogosok városa. Hol végződnek utcáid s hol kezdődnek erdeid? Meddig vagy város s hol kezdesz falu lenni? Széles körutaidon ódon fák vetnek árnyékot a kávéházak előtt hüselőkre. Aszfaltos utak szegik át erdeidet s bokraik közül kis tündérpaloták kandikálnak az arra száguldókra. Halk hajócskák surrannak el karcsú hidjaid alatt, egy óra mulva kúszóvasutnál állanak meg, mely széles hegysíkra segít fel. Lelátni a gyöngykigyóra, a folyóvízre. Messzi innen fölmered a völgyből a hegybe ágaskodó ketrectorony, négy talpa körül tarka pázsit. Szép vagy s a királyok városa vagy.

Hogy már öltél is királyt? Éppen azért, jussod volt hozzá, a magad fajtája volt. Minden királyodban volt valami utcai embereidből, minden utcai emberedben van valami királyaidból. Az omnibusz tetején, amig megvolt, a földalatti vasuton, mióta megvan, egyenes szót nem lehetett s nem lehet hallani. Az akadémikus s a székálló legény egyformán közvetetten beszél s királyi irónia bájosítja be rosszaságukat. Mert, köztünk legyen mondva: rossz kutyák laknak benned, te gyönyörű város.

S én nem tudok egyébre gondolni, mint arra: hogy rossz kutyák laknak benned. Szeretnék visszagondolni az isteni ételekre, melyeket asztalaidon ettem. A kacajokra, melyek mulató hegyedről most is fülembe csengenek. Szinházaidra, hol a szemtelen maiság vetekszik a halhatatlan hagyománnyal, hogy melyik megejtőbben eleven. Kocsizóidra gondolok, s elszorul a szivem. Képeidet, szobraidat, asszonyaid tipegését járatom lelkemben – s szememből kicsordul a köny. Rossz kutyák vagytok s elaljasodtatok. Nem látlak többé benneteket.

*

És veled is, nagy város, isten veled.

Szép, ilyen szép, nem vagy. A kecsességet nem rólad találták ki. De kényelmes vagy, és, ha kiigazodnak benned, barátságos. Sehol oly maga, oly magát felakasztani valóan maga az ember nem lehet, mint benned. De sehol oly meghitten sem, ha utat találtak beléd. Olyan vagy, mint a kéz, mely kivülről ököl, aki üt, de belülről tenyér, amibe fejet hajthatni. Mindent összevéve szeretni való város vagy.

A husevők városa vagy. A szőrős-ujjuaké s a hosszan hallgatóké. Kik azonban, ha sora kerül, látomásosan ordítoznak s valószinütlenül selyem pázsitú erdő-kertekben. S az utcasarkakon emberkéményekből füstöl az ó-testamentum.

A szédület városa vagy, a teremtés nyüzsgésével lüktető. Hét millioman élnek benned egy helyen – annyian, amennyinél alig több a mi egész népünk, csecsszopókat, tengerentul menteket s beleolvadtakat is belevéve. Külön levegőtenger, mit minden lélekző pillanatban a levegőégbe felküldesz. Aki más csillagról néz le ide, külön golfáramnak láthatja a levegő oceánján.

A mozgalom városa vagy, csendes nyugodtságodban. Mint ahogy a nyugodt testen belül rezegnek az atomok, s minden atom csillagrendszer, melyben őrült sebességgel vágtat a nap körül a bolygó, úgy dulják át belső vágtatások halk tenyészéletedet. Föld felett, föld alatt, vizen, szárazon s víz alatt is szárazon. Sehol annyi élet nincs együtt, mint benned. Sehol úgy nem érezni az egész földtekét, mint utcáidon.

Vaskerítés, udvar, kis kastély – kinéz a széles aszfaltra, mely kormosan friss napfényben nyujtózkodik a part felé. A fejedelmi kastély kaszárnya, s vaskerítésének két kiskapujában egy-egy szénfekete paripa áll mozdulatlan, fejjel a mai ruhában arra sietőknek – s hátán pirosban, fehérben, vállnak vont karddal s éppoly mozdulatlan a testőrőrmester. Azt hinnéd, halott – pedig él s minden órában felváltják. A középkor nyujtja így fejét, mozdulatlan, de eleven meg-megujulásban huszadik századi életedbe.

A nehéz sör, az ojtóizű viaszsajt, a rejtett odvak s a zárt folyosók városa vagy. De vagy a végtelen tengerszagé is, a láb alá kivánkozó füé, a szellős csarnokoké s a két ujj közt álmodozva tartott hosszú rózsaszálaké. Mily harmatosan szemérmes tud lenni lappangó állatiságod! Gyermekeid a legszebb gyermekek, asszonyaid a legszebb nők, fiaid a legszebb ifjak, férfiaid a legszebb férfiak. Valóban, szólt a szent olasz püspök: méltán neveztetnek az angeloszoktól. Mert angyalian szépek.

A tompa akarás világvárosa vagy. A némaságé, mely kidülledt homlokérrel keresi szavát. A nyelvetek is ilyen: zuhatagos dadogás, forró fuvatu egytaguság, mint mikor rengeteg vashajóitok oldalszelepén kiszortyantják a tuldagadt gőzt. Nem az értelem nyelve, hanem az indulaté – olyan fajtáé, melyben a tudás s az okosság is menten érzésnek s elhatározásnak formáját ölti, s a gondolat, még mielőtt megvilágosodhatott volna, már cselekvéssé lett. Mindent megtalálni benned, nagy város, mert mindenre, ami valaha volt a világon, már mondottál igent vagy nemet.

Az én számomra ember-képeskönyv voltál. Sehol annyiféle embert, mint toronyhidaidon és sehol annyi emberi emléket, mint megőrzöttségeidben. Költőitek embereket irnak le, festőitek arcok mását őrizték meg. Hiven, tudományosan, egészségesen – így festenek jóemésztésü emberek jóemésztésü embereket. Sehol nem oly befelé élők az emberek, mint benned. És sehol oly otthon nem vagyok, mert emberi mivoltomra állandóan emberi adalékokkal figyelmeztetett, mint benned.

Raktára vagy az emberiségnek, te nagy város. Kávé, gyapot, cukor, ékirás, görög szobor, olasz kép, török szőnyeg, belga csipke: itt van minden, a legtöbb, a legjobb, a legdrágább. Raktára vagy az emberismeretnek s hazája vagy az emberhez méltó életnek. Az ellátottság, a berendezettség, a jól elhelyezettség városa vagy. A szabad rend városa vagy s ezzel az emberi méltóságé. Sehol nem oly ur az ember, mint a te kalmáraid között.

Mert, köztünk legyen mondva, rideg kalmárok vagytok. Gyilkosan önzőek bünös számitásotokban. Olyanok vagytok, mint a párisi bazárégéskor a férfiak, kik, mikor életükért kellett versenyezni, csizmasarokkal rugták képen az asszonyokat, akiknek elébb még udvaroltak. Visszagondolok lóhátas délelőttökre, csolnakos délutánokra s leánykacajos hétvégekre. Zsilipekre, amint emelik a hajót, sokaságokra, amint emelik az embert. Ódon sáncokra a nagyváros közepén, anyaöles karosszékekre messze idegenben, kézrázásokra, nagy ivásokra s nagy barátságokra. Mennyit tanultam benned, mennyit láttam, mennyit mulattam, mennyiben gyönyörködtem, mennyiszer éreztem benned az eltörpülés gyönyörüségét! De már utánad se vágyom, annyira megutáltam a fajtátokat. Nem tudnék a képetekbe nézni, ha még egyszer közzétek kerülnék S ha a föld szinéről elsepertetnél, egy könnyem nem hullna utánad.

*

S dombtetőről dombtetőre: örök város: tőled is búcsúzzam?

Völgyutcáidban, halmaid aljában úgy apróztam lépésemet, szinte szivárogtam, mint a csatorna cseppje. A hallgatag áldozár lépéseivel mentem fel lépcseiden – benned a világ legszebb háza: a minden hajdani istenek temploma, melyben most a mának minden dicsősége pihen. A pogányság városa vagy, soktemplomu város. Mennyi hit van beléd temetve! Mennyi hitetlenség beléd épitve!

Az istenek megszálló városa voltál mindig, mindmáig. Amit az indus megálmodott, a görög kieszelt, a tuszkán kimódolt, az egyiptomi elrendezett, a zsidó örökbe vett s a latin utánok dadogott: szenvedéssel és gyönyörüséggel, állatok belétől s tömjén füstjétől illatozva párolog halmaid felett háromezer esztendő óta. Egy harangod, ha megkondul: több benne a térdreejtés, mint a világ minden orgonáiban és zsolozsmáiban.

Vannak bájosabb városok. Vannak nagyobb városok. De hivóbb és megállitóbb és lekötőbb hely nincs több ilyen. A világ minden urainak ilyen helye voltál s császáriságuk külön ércmohával zománcolja be vörös köveidet. Dombjaiddal és váraiddal és sárga házaiddal olyan vagy, mintha minden többi városok vállán emeltetve kiáltatnál ki parancsolónak. Ave Caesar Imperator!

Kecskepásztorod ősvilágokról dudál. Feltépett szemétdombjaid a világhatalom piacát tárják fel. Kemény jogod, mint romtégláid, pusztulhatatlanná van kiégetve.

A vágyódások városa vagy: mindenki tégedet akart megejteni. A vér városa vagy – mert hányféle vér omlott itten! Fekete szerecseny-vér, világos germán-vér, piros zsoldos-vér, kék uri vér, mindenfelől a földtekéről. A vér itt keresztelt, megváltott, beszenynyezett, mulattatott, mindenre való volt, mindenben benne van. Este, mikor a nagy mezőség peremén lebukik a nap, elárulja, hogy ő is vérből való. A láz bujkál e mezőségen, s a láz fehér izzásával van kimeszelve a meredek kápolnafal, melyre, s fölébe a csúcsos menyezetre a mélabu minden vad erejét ráfestette egy komor lángelme. Ó a szobrok, melyek teremtő dühét hirdetik! Oroszlántalpu festés, épités és faragás – leüti vele a régiségek nyugodt báját, szelid méltóságát.

Pedig ezek is te vagy s a stanzák képei is te vagy s a francia-utánzó izléstelen plakát, mely utcáid sarkán ordít: az is te vagy. Mi az, ami te ne volnál? Tulajdonképp tegnapi város vagy, te leghajdanibb város, s ma is az vagy, ki barokká törted a régiségnek tiszta vonalait. Végiggondolom mezőségedet. Miért és miben más, mint a mi pusztánk, holott ez is, az is: poros fü és poros országut? Tudom már, mi teszi. Messze feketéllik – nem nagyobb egy legelő lónál – valami régi romladék. Ives lehetett, bolthajtásos, mert úgy áll a fü között, mintha fésü fogait mártották volna bele. Ezzel más ez a mező minden egyéb mezőknél. Nemcsak elandalító hatalma van, de emlékeztető is.

Mint a lyányaid szemének, a fiaid beszédének. Mint az éjszakának, mely kinéz e szemekből, mint a történelemnek, mely kipereg e beszédből. Afrika csontja fehérlik márványaidban. Mégis csak te vagy a világ közepe.

Az vagy – és maradj az. Legalább te marad meg. Legalább te ne hagyd szégyenben szerelmünket. Legalább te ne légy komisz vagy rideg s fanyalgó fitymálója a műveltségnek, mely belőled sugárzott szét. Lelöketve a háború mélységeibe, köteles gyülölettel minden és mindenki iránt, ki ránktör és ellenünk hitet szeg: reszketve imádkozunk, hogy legalább te ne essél ellenünk bünbe. Hogy kiméljen meg a sors: téged a pusztulástól, minket attól, hogy meg kelljen tégedet is utálnunk. Konduljanak meg harangjaid, harsanjanak fel harsonáid. Nem volna érdemes életben maradni, ha te is kivesznél életünkből!

A HAZÁRÓL

1914. augusztus 15.

Az ugyan mindig szamárság volt, mikor bennünket intellektuálisokat azzal vádoltak, hogy mi nem szeretjük a hazát.

(Mellesleg mondva: az intellektuális szó, mint csufnév, a francia nacionalistáktól származik. A Maurice Barrès-féle perverzus lelkektől, kikben a roszaság viszájára fordítja az intellektualitást s értelmüket arra használják, hogy tudva legyenek lelketlenek.)

Mondom: mit ne szerettünk volna mi a hazán?

Én sokszor megpróbáltam, még hazaáruló koromban, a józan világpolgár, az elfogulatlan marslakó, a csöndesen megfigyelő globetrotter szemével nézni kis országomat. Minél idegenebb szemmel néztem, annál jobban meghatott igyekvésének lendülete s félszegségeinek bája. Sőt: mig mint idevalót fellázított számos állapotaink középkorisága, mint idegen természetesnek találtam. Ország, mely tulajdonképp csak ötven esztendeje, hogy a világon van…

De _nem_ voltam idegen. Itt születtem, itt nevelkedtem, ebbe a nyelvbe nyulnak bele érzéseim szálai. Ami elfogultság és önzés ellen itt kellett hadban állanom, mégis csak más szemmel néztem, mint a junkergőgöt vagy a chauvin rosszaságot. Vagy pláne a jingo-stupidítást. Kedvesebb emberfajta kiméletlenkedett itt. Jobbak itt még a rossz emberek is. És jó parasztész javitja a tudatlanságot. Nagy harcaim folytak – istenem, mintha száz év előtt lett volna – azzal a gyerekes kivánsággal, hogy a mai városi magyar azon a hangon s a gondolatnak abban a menetében irjon, mintha parasztnak született volna. De itt volt Arany János, ki a gondolat e ritmusában csakugyan világ-magasságra tudott művészedni. Ha elfogultság volt is, de érthető és bocsánandó, mely ezen az uniformison csüggött. S ha szellemileg barbárság volt is s politikailag reakció a tudománytól való félelem s a szociológiának nemzeti indexre való tétele: az emberei mégis bejutottak az egyetemre, polgári boldogulásukban nem zavartattak s a társadalmi szabadságmozgalmaknak kevesebb vértanuja volt itt, mint legtöbb más hazában.

Szó sincs róla, hogy itt is öröm lett volna az élet. De el lehetett viselni, mert az elégedetlenségnek mindent összevéve elegendő volt a szabadsága. Most, mikor semmitsem adhat érte, megvallhatjuk: nagyon szerettük ezt a mi kis országunkat. S akik magyaroknak születtünk, vagy beleolvadtjai voltunk a magyarságnak: szivünk minden rokonságával csüggöttünk e kedves fajtán, még ott is, ahol hibáival sajátmaga ellen vétett.