Part 2

Nemrégiben szó esett nálunk a mi diplomáciánk ügyefogyottságáról s voltak, kik abban vélték okát láthatni, hogy az arisztokráciából rekrutálódik. Arisztokraták is akadtak, kik e nézetet felkapták – s ha a dolog csakugyan ily egyszerüen állna, még a mi feudális világunkban is könnyü volna róla tenni. De mit is mondott Pulszky Ferenc, mikor kifejtették előtte, hogy a husevés egészségtelen és gyengitő táplálkozás s a legerősebb s a legmunkabiróbb állatok rendre növényevőek?… Például az oroszlán! szólt erre Pulszky Ferenc. Például Bismarck, lehet egy szóval elintézni az egész antinemesi elméletet. Bizonyára: a diplomácia ne legyen zárt kaszt, a diplomaták legyenek éberek a társadalmak szükségei iránt, a mai diplomata mindenütt forduljon meg s mindenhez értsen, legyen gazdasági érzéke… és így tovább… s nagyon igaz, hogy a mi diplomatáink ezekben az alkalmasságokban nem bővelkednek. De csakis azért-e, mert uri származások? Hiszen nem mind azok. Van köztük plebejus is – a demokrácia geniejével miért nem ragadják magukhoz a hatalmat s a befolyást, amihez a genie mindig el tud jutni, hiszen azért genie? Bizonyára: e monarchia diplomáciájának, egész hivatalosságának s vezetőségének közelebb kellene jutnia a társadalomhoz s én egy szóval sem mondom, hogy őrmestertől külügyminiszterig akár minden egyese ne legyen polgárember, sőt, ha úgy tetszik, munkásember. Ennek is sok volna a hübnere, egyszer talán bővebben is elgondolkozhatunk rajt’ – de most nem ez a téma, hanem az, hogy _ha_ a mi diplomáciánk _weltfremd_, annak egyéb okának is kell lenni, mint a származás – hiszen hány olyan mágnásunk van, kiről kétségbeesve mesélik az érdekeltek, hogy akárhány örmény vagy zsidó tanulhatna tőle?! Ami baj van a mi diplomáciánk körül, az ugyanaz volna, ha egy arisztokrata sem ülne közöttük, mert a parasztot vagy a polgárt vagy a proletárt éppugy nem volna, ami osztrák-magyar Hartwiggá alakítsa, mint ahogy nincs, ami uj Metternichet vagy Schwarzenberget vagy – Andrássyt formálna a mostaniakból. Helyben vagyok, itt a példa. Miért tudott Andrássy Gyula Andrássy Gyula lenni? S a minden bizonynyal meglévő jó néhány ismert és számlálatlan sok ismeretlen és lappangó nagy ember és nagy elme közül, mely ötven millió ember közt föltétlen ugyanoly számban születik, mint más hazákban, minálunk most miért nem nőnek Hartwigok és Csarikovok és Izvolszkiak? Hiszen ezek is csak emberek s a mi embereink is emberek volnának?!

Az hiányzik nálunk, ami másutt megvan, s amit e sorokon végig gondosan megválasztott szavakkal neveztem hol érdekeltségnek, hol szerelemnek, ami mindakettő egyet jelent. A tehetség magában nem teszi. A tudás sem, a tanultság sem. Mindez csak az ügyek ellátására futja, a korrektságra, a helyes munkavégzésre. A leleményt, ami nélkül igazi ügyvitel nincsen, a szenvedély adja, ezt pedig az érdekeltség ébreszti. Hogy a magam mesterségénél maradjak: a leggeniálisabb s a leggyakorlottabb iró is másképp ir, mikor muszájból vagy kötelességből ir, s másképp, mikor valami felgyujtja képzeletét. S mindenki úgy van, mint az iró s minden olyan, mint az irás. Máskép ir felségfolyamodást az ügyvéd az ő halálraitélt klienséről, s másképp irna, ha a maga életéért kellene könyörögnie. Ennek a monarchiának, ennek a hibrid, elzárt, befelé neutralizált, kifelé mozdulni tilos alakulatnak legmagasabb emberétől le utolsó utkaparójáig csak kötelességtudó hivatalnokai lehetnek, nem leleményes szerelmesei. Mert hol az a szenvedély, az a hiuság, az az érdek, az a becsvágy, az az önzés vagy önzetlenség, mely érdekelve lehetne e monarchia mai belső vagy külső lehetőségeiben?

S itt térek vissza Andrássy Gyulára. Solferino után és Königgraetz előtt ez a birodalom épp úgy ég és föld közt lebegett, mint most. Akik érte és benne dolgoztak, céltalan kötelességből dolgoztak. Ott volt a magyar Benedek is, kitünő katona s a végsőkig kötelességtudó – de szemben állt vele a hidegen izzó Moltke, a mindent kockáztató Bismarck, a porosz németség két küldetéses szerelmese. Königgraetznél felborult az egész tehetetlen osztrák világ, romban hevert a sokkörü imperium – s ekkor, mint mikor a professzorok után a _feladott_ cárevicshoz elhíják a szent barátot, olyan lélekkel hagyta a császár a magyarokra, hogy ám próbálkozzanak. S ők próbálkoztak is. Deák és Andrássy megmentette a monarchiát, azzal, hogy magyar gondolat szerint szervezte ujjá. A dualizmus éppúgy, mint a hármas-szövetség: magyar gondolat, s magyar genie, Andrássy, a magyar ember szerelmes érdekeltségével avatkozott bele a cseh-osztrák kiegyezésbe s ugrott élére, akár tetszett, akár nem, az ujjáteremtett birodalomnak, a _mi_ birodalmunknak. A mi érdekeltségünk leleményével tudta a königgraetzi romokat osztrák-magyar monarchiává felépíteni s a megalázott és megrugdalt árnyékbirodalmat öt év alatt nagyhatalommá tenni, mely az orosz-török háboruban már diktált, Berlinben vezetett, s mig lábainál uj országokat teremtett, a Habsburgok zászlaját levitte a Hunyadyak utján Boszniába. Mennyi összeütközése volt, mennyi intrika, perfidia és neheztelés vette körül – de tudott győzni és tudott teremteni, mert volt miért. Aehrenthal, ki pedig kitünő ember volt és hatalmas akarat, már nem tudott, s a halál váltotta meg helyéről, honnan amugy is lehervadt volna. Mert miért dolgozott Aehrenthal, s egy magyar avagy cseh vagy német vagy akárki, ki ma az ő helyére kerülne: vajjon miért dolgozna? Andrássy visszavonulása már nem volt véletlen: már első jelensége volt annak a _visszacsinálásnak_, amit berlini világtörténelmi diadalai után a dualizmuson megkezdeni jónak láttak. Életprincipiumától fosztották meg ezt a monarchiát, anélkül, hogy tudtak volna helyébe más principiumot tenni. S ettől a perctől fogva e lélektelen birodalom lelket sem tudott többé embereibe önteni, s nagytervübb s nagyobbakaratu emberei munkájuk végezetlen sülyednek el a tragikumban. Ferenc Ferdinánd valami egyebet akart – jót-e vagy rosszat, az az ő kriptája titka, de volt terve s ezzel együtt tudott nőni és cselekedni. De őt eltették láb alól, a magyar gondolat meg indexre van téve, s a gondolattalan árnyékbirodalommal szemben ott áll a kifogyhatatlan leleményü Oroszország, mely, amig céljai vannak, embereket is tud nevelni. Hartwig Miklós helyébe uj bástya jő, uj bástyák, futárok, parasztok, számlálatlan sokaságban – nincs az a sakkmester, ki így ezt a partit meg tudja nyerni.

AMERIKA

1914. julius 19.

Mikor most tiz éve Newyorkban jártam, egy odavaló kollega megintervjuolt s harmadnap beszélgetésünk valamelyik nagy lapban azzal a felirással jelent meg, hogy: _Akinek tetszik a Fifth Avenue!_ S valóban: nekem tetszik a Fifth Avenue, a milliardairek kertes palotácskáinak utsora, melynek minden jót és drágát összeszedő és utánzó hörcsökgazdagságát fitymálni szokták az európaiak, s utánuk az amerikaiak is úgy tesznek, mintha fitymálnák, ezen a legolcsóbb módon mutatván ki, hogy izlésért és műértelemért ime nem kell már átmenniök a tengeren. Mondom és igaz, hogy ennek már tiz éve s e tiz évbe esik az a lelki fordulat, melyről e sorok elmélkedni kivánnak. Akkor azonban Európa még elhitette magával, hogy a barbár Amerikát alapjában lenézi s Amerika még nyelt egyet, erre gondolván – körülbelül úgy, mint ahogy a zsidó bankár, kié az ország, a hatalom s a dicsőség, egy darabig még együtt viccel az expropiált gentryvel a zsidókról, mig végre a valóságos hatalommal fölülkerekedik benne a tartózkodás nélkül való gőg, s az alulkerültben a valóságos megtörtséggel együtt fölülkerekedik az őszinte áhítat.

Nekem azonban már akkor mert tetszeni a Fifth Avenue, mert mi ne tetszenék egy hatalmasan széles s mértföldnyi hosszú utdarabon, melynek egyik felét a viruló Central Park szegi, másik felét kastély kastély után, mely majd mind valami nevezetesebb, kivált francia villának másolata vagy utánszülötte. A Fifth Avenue így bizonyára nem eredeti, s nem is szép abban a szerves értelemben, mint mondjuk a brüsszeli Grand’ Place, mely minden házastul ott nőtt ki az odavaló földből, s nemcsak építőinek, de lakóinak is véréből és idegeiből. Viszont komédia és sznobság azt mondani, hogy ne volna szép – mint ahogy komédia és sznobság lett volna a régi Róma idejében rámondani a római fórumokra, hogy nem szépek, mert minden emléküket s palotájukat vagy templomukat görög építészek görög izlés szerint s nyilván az uj talajhoz csak hozzámódosított távoli eredetiek után másolták át a hódító piacára.

… Mit szólhattak a görögök, mikor az első rómaiak megjelentek náluk? Nyilván ugyanazt, mint a rómaiak, mikor az első germánok végigszántottak a hátukon. Én már gyerek se voltam, mikor Párisban még lenézték az amerikaiakat s a nagy restaurantok pincérei azzal a tulzott alázattal vágták zsebre aranyborravalóikat, melynek szemerebbenéséből kivillan a lenézés. Ma már erről szó sincs. Amerika tökéletesen expropiálta Párist s Páris lihegő alázattal szolgálja ki az amerikaiakat. S a világért sem titkos lenézéssel vagy lappangó gyülölettel! Nem – inkább ma még szemérmetesen eltitkolt és röstelt áhítattal, mely azonban – minden jel erre vall – csakhamar nyilt és türelmetlen imádatban fog kitörni. Ugyanígy fogadták mindig, mióta világ a világ, a művelt és finom alulkerültek a durva és nevetséges hódítókat. Elébb kinevették, aztán lenézték, majd gyűlölték őket – mignem megtörtek hatalmuk igézetétől, s megtéve őket isteneikké, boldog büszkeséggel vadultak vissza hozzájuk, hogy hasonlóik legyenek. A végén a görög imádja a rómait, a római a germánt, az aztek a spanyolt, az indus az angolt s a párisi az amerikait.

Történelmi kurzus: elnézni, hogy az amerikai barbárság, tisztára a több pénz, a sok pénz, a könnyü pénz hatalmával mint rontja magához a kényes Párist. Fogadó, vendéglő, szinház, ujság: minden és mindenki az amerikaiakat szolgálja. S nem fogcsikorgatva! Ez tegnap volt – ma már szerelmes imádattal! Nézzétek meg a francia divatot s a francia divatlapokat. A legujabb divatok, néhány év óta, olyan ijesztőek, hogy már akadnak, mint ezelőtt soha, divatfilozófusok, kik fennakadnak rajtuk. S nézzétek meg figyelmesen a longchampsi vagy auteuili futtatás után világgá kerülő parisienne-fotografiákat. Hát parisiennek még ezek a parisiennek? Ezek a hernyólábu, térdig derék potrohos állatok? O istenem: szegénykék még parisiennek, de ruháikat már nem maguk eszelik ki – jobban mondva: a mesterek, akik kieszelik, többé nem az ő testük köré, nem az ő izlésük számára kristályosítják. Hanem: az amerikai asszonyok számára. Ezeknek termetére illik ez a ruha. S ezeknek vérében még biedermeyerkori nagyanyáik vagy dédanyáik idejéből megmaradt a fodros szoknyához való huzás. Nem mintha nem volna izlésük, nem volna kimondott hajlandóságuk. Nagyon is van, talán egészséges is, de barbár, kezdetleges s az árnyalatok iránt érzéketlen. Mint ahogy a kocsisnak is van izlése, csak nem ugyanolyan, mint az úrnak. S Páris s a parisienne s lassankint – sőt nem is lassankint, hanem száguldó hamarsággal – az egész világ úgy van velük, mint volna az úr, kit a kocsisa fizet. Elkocsisodik.

Amerika elkocsisítja a világot. Ez nem baj, nem veszedelem, de veszteség, mert visszaesés. Legyünk vele tisztában, hogy a barbár Amerika az ő pénzével most szakasztott úgy önti el Európát, mint valamikor a germán az ő fegyverével. Szerencsétlenség nem lesz belőle, de veszteség igen. Körülbelül ezer évnyi visszaesés és időveszteség Európa pallérozódásában. A germánná vált Európa körülbelül ma ért el annyi kulturához, amily fokról a görög-rómainak maradhatott Európa ezer év előtt továbbfejlődhetett volna. Szédület elgondolni, hogy ma már hol tarthatna. De azért nem baj – így is elég messze tart.

Amerika a mai Európához képest körülbelül éppúgy ezer évvel fiatalabb s pallérozatlanabb, mint voltak a germánok a görög-római-egyiptomi kulturához képest. Észak-Amerika, és, mely bő költőpénz dolgában mind erősebben kezd számbajönni, Dél-Amerika, teszem Argentina. S vegyük hozzá a Fokföldet is, gyémántból kinőtt rengeteg vagyonaival. A tehetős barbárságnak e – paradoxon, de így van, – szomjas áradata óhatatlanul a maga alacsonyságához, vadabb érzéséhez, fejletlenebb izléséhez, mohóbb durvaságához rontja hozzá Európát. Figyeljétek meg a plakátstílust, mely külsőre, belsőre, hangra, nyomásra és szinvonalra minden zsurnalisztikát uniformizált. Ez már Amerika hatása. Nézzétek meg a szinházakat: belsőség nélkül való s ordítva moralizáló vagy röfögve disznólkodó darabjaikkal: ez már Amerika. A cigány-nyugat izlése kiváltja a cigány-kelet művészetét, s az orosz ballet kiszorítja hajlékaiból az operát. A koncerttermeket magukhoz ragadják a zene légtornászai és fogművészei, a szalónt kiszorítja a hotelbeli tangó-tea s a beszédbeli hódítás lelkiességét a táncban való egymásratalálás. A kaliforniai aranyásók vasárnapja: ez ma Európa.

Persze: Amerika is pallérozódni fog. Máris úton van ehhez s miközben magához rontja a művelt világot, sokat átment magához műveltsége romjaiból. Mint ahogy átlopja a Fifth Avenuera a francia kastélyokat s összevásárolja a legszebb képeket, sőt már a régi templomokat is: észrevétlen magába szíja a lelki finomságokat is s kötélidegei öntudatlan átveszik a finomabb rezzeneteket. Európában pedig a leányzó nem hal meg, csak alszik – ha majd Amerika is, gazdagságától s technikájától siettetett gyorsasággal, kifinomodik s kiművelődik s uj fogékonyságát átveti a régi világra is: ennek lappangó előkelőségei éppúgy felneszelnek majd az uj szellő zsongására, mint ahogy Napoleon, kiben Taine oly geniális szemmel látta meg a renaissance későszülött fiát, nem is tudta, mennyire igazán a római imperiumot jártatja végig a germán rabságu Európán.

Egyelőre azonban nagy megaláztatások következnek s nagy alázkodások. Nagyobbat képzelni sem tudok, mint egy angol ujságnak abbeli megfigyelését, melyet minap olvastam, hogy: »nézzétek meg a képes lapokat: minden angol ember képében van valami stupiditás s minden amerikai ember képében valami okosság!« Teremtő isten, – senki ezen több joggal nem mulathatott, mint én, ki egyszer külön kis értekezést irtam arról, hogy az angolnak nemzeti vonása a stupiditás. De hogy, mikor akad végre angol ember, ki ezt észreveszi, akkor is az amerikai emberekkel szemben veszi észre: ennyire stupidok eddig mégsem voltak az angolok. Ez már amerikai hatás!

HÁBORÚ

1914. julius 26.

Háború – az én korombeli magyar, mikor ezt a szót leírja, úgy írja le, mint ahogy azt írja le, hogy Uj-Zéland. Tudja, hogy van, de mi köze hozzá? még sose volt ott.

Utolsó igazi háborúja e monarchiának 1866-ban volt, a porosz-osztrák párviadal. Ebből az időből való a felelet, amit a katonaviselt ember adott a kérdésre, hogy hol sebesült meg: Königrécnél meg a hónom alatt! Ezekben az időkben csupa ilyen feleleteket adtak Magyarországon s csupa ilyen keserű anekdota járta a háborúról. Nem mintha a porosz háború nem lett volna népek csatája. Az volt, a magyar nép, a magyar nemzet csatája volt, csak éppen hogy nem a porosz ellen, hanem az osztrák ellen. A magyar anyák, kiknek fiai ott véreztek Bismarck és Moltke előtt, imádságba foglalták a Bismarck s Moltke nevét. A magyar anyák akkor ilyen különösek voltak. Arra ugyan nem tudta rávenni őket Bécs, hogy (a Deák Ferenc szava szerint) kétszer szüljenek egy esztendőben s kétszer annyi katonát állíthassanak a császárnak. De hogy egyszer szült s olyik egyszülött fiát ne sirassa, ha elesett porosz kéztől s ezzel is kevesebb legyen a bécsi hatalom katonája: ezt az akkori magyar asszony el tudta viselni. Erre nevelődött nemzedék volt: az 1866-iki magyar anyák 1848-ban voltak kislyányok.

Az én nemzedékem már nem nevekedett ágyúdörgés között. Csecsszopók voltunk, mikor a porosz bevonult Párisba s a commune bukása a pokol vörösét vetette föl az égre. Nagy háború volt, de nem a mi háborúnk, – sőt, a rövid bizonytalanság után, melyben Andrássy legyőzte Beustot és Albrecht főherceget, cserbe hagyatta a franciát s hozzácsatolt bennünket a porosz élethez, mely ma ennek fejében ime helyt áll a mi életünkért: a porosz-francia háború sikere olyan virágzást és játékos kedvet öntött végig a megujult monarchián, hogy a pajzán farsangnak csak az 1873-iki krach hamvazó szerdája tudott véget vetni. Aztán jött, néhány évre rá, az osztrák-török háború. Andrássy ezt is csak megnyerte, anélkül, hogy részt kellett volna benne vennünk. Bosznia: az persze már háború volt, a magunk háborúja. Én már az Über Land und Meer cimü ujság buzgó olvasója vagy legalább is lapozója voltam, s éppen Kecskeméten, mikor a kecskeméti bakákat levitték ebbe a kecskemekegéses görbe országba. Két képemlékem is van róla: egy langyos délután, mikor künn vagyunk a vasútnál s a teherkocsik lépcsőjén fehérbajszu bakák – nyilván tartalékosok – sírva bucsúznak asszonyuktól s gyereküktől. S este is látom magam, – őszi vagy téli hamar este – amint nagyanyámmal s a Roza szolgálóval hallgatag ültünk a banyakemence körül s nem tollat fosztunk, mint máskor, hanem ami vásott lepedő, de gatya és pöndöly is a házban találtatik, fölszálazzuk tépésnek. Mostani antiszepszises eszemmel borsódzik hátam, elgondolván, mennyi fertőzetet küldhettünk ártatlanságunkban a sebesülteknek. Akkor ez így volt rendjén, így volt emberséges és irgalmas – s ma már körülbelül mindegy, mert aki akkor katonasebesült volt, az azóta nyilván amúgy is meghalt volna… Sok familiát tudok, hol a családi fényképek, chignonos asszonyságok s torzomborz szakállú s vasalódeszkásvállú akkori gavallérok arcképei közt ott szürkül és halványlik egy csupaszképű és pufók bakalegény fotografiája… a szegény Imre, vagy Peti vagy Zsiga, ki elesett Dobojnál vagy Maglájnál, egy asszony lötte le a hegyről, látta, amint puskát fogott rá, borzasztóak ezek a vad asszonyok… Egy országos név is sírt akkor a gyászolók között, Trefort Ágost, a hires kultuszminiszter siratta egyetlen Ervin fiát.

De mindent összevéve, bármennyi vérrel és könnyel járt: ez sem volt igazi háború. Nem volt háború úgy, hogy befelé való szele, mint a tornado, végignyargalt volna az országon. Azóta, ha szabad ilyenkor ilyen durva szó, ott kibiceltünk a török-görög, az angol-búr, a spanyol-amerikai, a borzalmas orosz-japán, a tripoliszi olasz s a még rettenetesebb két balkáni háborúnál. Mindről hallottunk rémületeket, olyik minden percben átcsaphatott hozzánk s kivált a balkáninak gazdasági áthatása egy kicsit mégis valósági érzéssel kólintott bennünket fejbe. A búr háború során szívtépő volt – meg is írtam akkor versben – hétről-hétre, szivós angol egyhangúsággal ott látni közzétéve a képes lapokban levélszám a Ladysmithnél, a Magersfountainnál elesett gyönyörű angol fiúk arcképét… mennyi ifjú szép halott, mennyi ifjú hős halott, fiatal halott… számlálatlan, egysorjában, déli éjek harmatjában, temetetlen rothad ott annyi ifju szép halott, annyi ifju, annyi hős, annyi fiatal halott… Szomorú volt, fájdalmas volt, de csak szemünkön át láttuk, a bőrünkön nem éreztük.

Hanem – istenem: az ember gondolattalan állat s azt hiszi, hogy tud, mikor csak utánapapol. Mindnyájan tanultuk a harmincéves háborút, pusztításait, visszavetéseit: de ki gondolja végig, hogy mit jelentett: akkor élni?! Japánban találni ajnókat, Egyiptomban találni fellahokat, a legutolsó, a legnyomorultabb, a legműveletlenebb, a legmegtörtebb embereket a világon. De kezük és lábuk karcsúsága leszéplik róluk: nem illik állatiságukhoz. Nem is, mert ezt őseiktől vették örökbe, kik hajdan urak voltak, büszkék és boldogok, – de jött a háború, jött az idegen hódító, s visszavetette őket az állatiságba. Ez az, amit nem tudunk elgondolni, hogy velünk s a mi világunkkal megtörténhessék. Csakugyan lehet, hogy ahol ma márványpaloták tündöklenek, ott holnap homok lepje be a romokat? Hogy ahol ma öntöző csatornák körül virul a kertes élet, ott holnap esőtelen nyár szikassza ki az eliszaposodott folyóvizeket? Ez ma már talán nem lehetséges – ma már, aminők az emberiség mai állapotai: nem igen lehet elképzelni annyira barbár népanyagú tatárjárást, mint aminő tönkretette Asszirt és Babilont, Egyiptomot, Hellászt és Rómát. De háború még mindig van és lehet s vele mindannak megingása, mit gondolatlan életünkben olyan soha meg nem rendülhető tartozékának hittünk, mint a talajt, amin lábunkat megvetjük, a levegőeget, melybe felnyulunk.

Az életem: hogy nem az enyém. A kenyerem: hogy nem biztos. A pénzem: hogy elvész. Az állásom: hogy tárgytalan. A házam: hogy fölégethetik. A váltóm: hogy be nem váltják. A városom: hogy ostrom veszi körül, a vizvezetéket elvágják, a villamos nem jár, a lovakat elvitték háborúba, a telegráf le van foglalva, a vasút kell a katonáknak, a gyerekem nem kap tejet, az iskolákban sebesültek hörögnek, felvet bennünket a piszok, a fájdalom, a nyomorúság és a betegség, kereset nincs, kolera van, – ez a háború. Testi fájdalom, gyilkos pusztulás, nyugtalanság, zaklatottság, üldözöttség, – az ember országúton él rablók között, erdőben vadállatok között, temetőben hiénák között, pusztaságban sakálok között, tengeren cápák között, örvényben élet-halál között: ez a háború. Rémítő visszaesés – olyan a társadalomra s benne minden egyesre, mint ugyancsak az egyesre a betegség – valami finom, gazdag, előkelő, illatszerben fürdő és ámbrát lélegző emberre, mikor lebirja a vérbaj és eleven testtel elrothad.

S hogy kell-e ennek lenni? Erről gondolkozni minden idő alkalmasabb, mint a háborús. A gondolkozás ilyenkor általában stilustalan – olyan, mint ha a vizbefuló fel akarná lapozni a lexikonban az uszótempókat. Csak egy nagy szociológus igazság dereng át a lőporfüstön, a vérpárán, a tűzhamun, a romporon. Az, hogy az embercsoport a polgárosultságban egy fokkal vagy korral mindig hátrább van, mint az egyes ember. Szedj csoportba kétszáz művelt, jó és jól nevelt embert, egyenként nemének díszét s az előkelőség példáját: együttvéve neveletlen csorda lesz, mely röhög, mint a paraszt s vak dühhel gyilkol, mint a megriadt állat. Egyszerűen: az emberiség még nem jutott odáig, ahová az emberek. Az egyes ember már lebirta magában a vadállatot, – az emberiség még nem. Valamikor, még nem is rég, a társadalmon belül is urak voltak a rablók s a gyilkosok, – az úr nem is volt egyéb, mint, mai szemmel nézve, rablógyilkos, ez volt a hős, a félisten, a legkülönb ember, kit félve tiszteltek, mint ahogy az emberséges gyengét megvetették, lenézték és megalázták. Ennek ma már úgy ahogy vége s a társadalmakon belül annyira amennyire az emberség szab rendet. De az emberiség még nem tart ennyire. Ennek körén belül az ember még vadállat s a gyilkos s a rabló az úr, a csalás a fegyver, a leselkedés a rend, a hitszegés az okosság. Valóban az – ezt nem gunyból mondom. Aki ma, ha még oly derék és tekintélyes ember is, nemzete nevében és számára nem a haramia-morál szerint gondolkozik, az rossz politikus, az ügyetlen, az ostoba, az áruló. A magam nevében mondhatom, hogy nem bántom a másét, szent előttem az emberélet s inkább magam pusztuljak el, semmint más boldogulásának útjában álljak… De országom nevében nem cselekedhetem így, mert tönkreteszem vele s benne magamat, testvéreimet, minden egyes embert, kinek számára a nagyvilágon nincsen e kivül hely.