Part 1

IGNOTUS

EGY ÉV TÖRTÉNELEM

JEGYZETEK

1914 TAVASZÁTÓL 1915 NYARÁIG

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

1916

Nyugat nyomdája Budapest, IX., Lónyay-utca 18.

Az itt következő jegyzetek szerzője, mint elmélkedő cikkiró, végigkrónikázta a háborut a Világban, a Nyugatban s a Magyar Hirlapban, s e cikkeiből válogatta össze e könyvben egyelőre az első hadi esztendő terméséből a sorokat, melyeket vagy jellemzőeknek érez azon napokra, vagy további napokra is igazaknak. A tulajdonképpeni háborus krónikáknak elébe bocsát néhányat az előző hetekről, amiken, most visszanézően, már meglátni a nagy világzivatar elővillanását s melyekben mintha egy és más nem rosszul lett volna előre meglátva. Hogy megérték-e e sorok az ujságból a könyvbe való átmentetést s érdemes-e folytatásuknak következnie, azt sokkal nagyobb problemákkal együtt nyilván csak a háboru vége fogja eldönteni.

Budapesten, 1916 junius havában.

KATONASÁG

1914. május 10.

Jó volna, ha valóra válnék a Lord Roberts álma s az angolok vállalnák az általános védőkötelezettséget. Mert bizonyos, hogy mihelyt vállalnák, menten fel is lázadnának ellene. Nem türnék, hogy a haza védelme két-három kiszakadt esztendőt, mulasztást, elmaradást, talán helyrehozhatatlanságot is jelentsen az ember pályafutásában. Ez éppúgy nem jár a véradóval, mint ahogy a pénzadóval nem jár az, hogy az ember egy ujját levágassa. A két-három éves szolgálat, a katonaság külön kaszárnya-élete, az a munkátlan agyondolgozottság, ami ma a katona élete, mind a régi zsoldosseregbő maradt s ellenkezik a népsereg gondolatával. A mai hadsereg még ugyanaz, mint a régi zsoldossereg volt, csak zsoldot kap kevesebbet s mindenki köteles kötelének állni. Ez való a kontinens rabszolganépeinek, melyek csak utánozni és mimelni tudják a szabadságot, nem megszerezni és gyakorolni. Komolyan a szabadságot csak az angol veszi – de ez aztán meg is tudja szerezni s meg is tudja tartani. Az angol népsereg még meg sincs, az angol katonaság zsoldos-katonaság, de máris éppúgy sztrájkba állt, Ulster körül, a munkaadójával, mint a szénmunkások vagy a hajóhordárok. A világnak azért nem esett ki a feneke, Angliát nem borítja el az anarchia, a német császár még nem kötött ki Harwichban, hogy meghódítsa a hármas királyságot – általában az angolok éppoly nyugodtak és egészségesek, mint voltak, mikor először adtak példát a világnak, hogy a királynak is csak egy feje van s a polgárnak is lehet akarata, ha tud akarni. Azt hiszem, a katonai renitencia, melylyel az ulsteri csapatok ejtették zavarba a kormányt, nem rossz étvágygerjesztő voltak a néphadsereghez. Bebizonyosodott, hogy a katonai állás nem jelent megkötöttséget, s nem jelent sem másodrendű állampolgárságot, amibe angol polgár nem nyugszik bele, sem fellebbvalóságot a polgárság felett, amit angol ember el nem tür. _Így_ mindnyájan is lehetnénk katonák, gondolhatják a jó angolok, az ulsteri rebelliseken legeltetve szemüket. Azt hiszem, lord Robertsnek, ha még egy-két évig birja, nagy öröme telik majd utolsó esztendeiben.

Sőt azt hiszem, hogy, ha jószemű ember, mind több gyönyörüsége telhetik a mai világban, mely – nem tudom, vették-e észre – mindinkább elkatonásodik. Persze nem úgy, hogy a tisztek nagy urak volnának s az asszonyok csak hadnagyoknak tartogatnák kegyeiket – ebben inkább feltünő a visszaesés. Ellenben, egyaránt a nagy fegyverkezésekkel, világszerte felütköznek a katonai konfliktusok s több helyt kiujulnak a polgárság s a katonaság közt való összeütközések. A hároméves szolgálat súlyos gondja a francia köztársaságnak. A védelem fejlesztése zsarnokságba ragadta a jámbor svéd királyt. Ulstertől Zabernen át a Vérmezőig, az éposztól a karrikaturáig megmutatkozik, hogy valahogy valami van a katonasággal. S világos, hogy mi. Az emberek érzik, hogy katonaságra szükség van, s jobban s erősebben, mint valaha. De azt is érzik, hogy sem a katonai szolgálat nyügét, sem a katonai uralom nyomását nem tudják tovább viselni. Már pedig, a természet bölcs rendje szerint, elviselhetetlenséget az ember olyankor érez, mikor már nem szükség elviselni valamit – mikor az a jobb, ami a szükséget ellássa, de egyben elviselhető, már tulajdonképp megvan, s csak azért nem látjuk meg, mert itt alakult szemünk előtt. A tejfog is akkor inog meg, mikor alatta növésre készen áll már a vasfog. Az emberek nem éreznék türhetetlennek a katonai szolgálatot, ha tudtukon kivül nem tudnák, hogy már meg is van az a néphadsereg, amit az általános védkötelezettség csak igért, de nem adott meg.

Ez a hadsereg megvan az iskolában, ahol a gyerekek tornáznak. Ez a hadsereg megvan a gyepen, ahol a fiuk footballoznak, a férfiak cricketeznek, a lyányok tenniszeznek. Megvan a golfpályán, megvan a lovaglópályákon, megvan az istállókban, a garageokban, a hangárokban. Megvan a csónakversenyeken, a kerékpár-kirándulásokon s a cserkész-táborokban. Megvan a fegyelemben, melylyel versenyre trainiroznak, megvan a fáradságban, melyet a dicsőségért vállalnak, megvan a szervezettségben, mely az embereket hosszában s keresztben a legkülömbféle csoportokhoz forrasztja. Ruskin, a próféta reakcionárius, éppoly mélyre nézett, mikor a sportokat szidta, mint amily igaza volt, mikor a gotika eredetiségét megváltotta a renaissance olasz-utánzásától. Erőt pazarolni éppoly erkölcstelenség, mint pénzt. S a sport ilyen erőpazarlás, mert rendeltetés nélkül való erőkifejtés. Ez nem azt jelenti, hogy meg kell szüntetni s az embereknek vissza kell girhesedniök aranyeresekké. De igenis, hogy cél adassék számára s e ma céltalan rengeteg munka beillesztessék a célzatos közmunkába.

A miliciáról, mely Amerikában és Svájcban a katonai szolgálat formája, a katonatudósok lenézően beszélnek, mint másodrendű hadseregről. Ugyane megvetés közben azonban azt magyarázzák (tegnap magyarázta a porosz hadügyminiszter is), hogy a milicia tulajdonképp már meg is van, – a mai hadsereg is miliciás rendszeren épül. Ez sokkal igazabb, mint a porosz generális hiszi. Az a második réteg hadsereg, mely minden nagyobb véderőben megvan már s most készülnek megcsinálni minálunk is, csakugyan nem egyéb, mint tartalékosok hadserege, vagyis milicia. Az aztán úgy az eredendő, mint az életben továbbfolyó kiképzés dolga, hogy ez a sereg éppoly jó legyen, mint az első rétegű, – s viszont tisztára közigazgatási feladat, hogy éppoly fürge mozgathatású legyen, mint ez. Ámde az nincs sehol megírva, hogy az eredendő kiképzésnek éppen kaszárnyában kelljen végbemennie s éppen husz-huszonhárom esztendős korukban. S az sincs sehol megírva, hogy e katonás képzettségnek frissentartása megint csak kaszárnyaéletben való felfrissítés útján történjék. Mint ahogy minden téren föllázad a társadalom az ellen az ostobaság ellen, hogy az iskolában mindent tanulnak, csak azt nem, ami az életben kell: igen hamar képtelenségnek fogják érezni, hogy olyan mindnyájunkat kötelező munkára, mint a katonai, nem készülünk szinte első lélekzetünktől fogva. Röviden: mint ahogy irni-olvasni nem l’art pour l’art tanul a társadalomban élő ember, hanem hogy tanulni és közlekedni tudjon vele, úgy fog, attól fogva, hogy megtanul járni, fordulni, kezével, lábával s lélekzetével bánni, addig, amíg utolsót lélekzik: úgy fog minden testi kultura, ügyesség s fölszereltség, minden iskolai s iskolán kivüli, minden pihenési s minden versengési mozgás, testgyakorlat és sport annak szolgálatába állani, hogy minden épkézláb ember – s ebbe beleértem testi mivoltuk természetes birásáig a nőket is – köteles testi erejével, ügyességével s alárendelkezésével is rendelkezésére állani annak a köznek, mely viszont az élet egyéb föltételeivel őnéki áll rendelkezésére. Vasut, gőzhajó: ma is kitünően ellátja a polgári szolgálatot s a polgári forgalomban nincs semmi nyügösség és semmi fennakadás. De mégis úgy van megcsinálva és úgy van megszervezve, hogy bármely napon, sőt órában egy óra alatt hadi eszközzé alakítható s hadiszolgálatba állítható. Nos: ilyennek kell lennie a polgári társadalomnak, ha nem vállal zsoldos-szolgálatot s nem tűr katonazsarnokságot. Minden tanulásának katonai tanulásnak, minden további munkájának s mulatságának katonai továbbképződésnek s frissenmaradásnak kell lennie, s minden polgári szervezetének olyannak, hogy egy óra alatt egy gombfordítással _szolgálattá_ legyen átalakítható.

Hogy ez mennyire benne van már a levegőben: a cserkészmozgalom mutatja. Tudnivaló, honnan indult ki: Baden-Powell generális, a lord Roberts pártfele találta ki, egyenesen azzal a szándékkal, hogy katonai foglalkozásban, ügyességben és megszokásban nőjjön fel egy uj ivadék, mely másképp gondolkozzék majd a katonai szolgálatról, mint a mostani elpuhult s szives örömest vállalja, ami nélkül a birodalom tönkremehet, az általános hadi kötelezettséget. A számítás nem rossz, – de nyilvánvaló, hogy, mint nem egyszer megesik, a gondos tenyésztő mindjárt gyilkosát is benne neveli az uj teremtménynek. Mert a cserkészet nemcsak a védkötelezettségre való nevelés, hanem a kaszárnyakatonáskodás ellen való is. Aki tizenhat évet töltött katonai tanulásban és fegyelemben, annak nem kell többé sem három, sem két, sem egy esztendőt töltenie katonai monomániában s kikapcsolódva a polgári munkából. S viszont aki gyerekéletébe is bele tudta kapcsolni a katonai érdeklődést, tanulást, szolgálatot és gyakorlatot, az nem kapcsolja ki meglett életéből, munkájából és pályájából sem. A jövő nemzedék egész élete és pályafutása, a bölcsőtől a sirig, vagy, mondjuk, a kisdedóvótól a nyugdijas esztendőig _egy_ katonai tanulás, szolgálat és gyakorlás lesz, csak a kereteket kell mindig készen tartani, amikbe akármikor beleállhasson, és, természetesen, egy kis tábor tisztet, vagyis igazán tisztviselőt kell őrmestertől tábornagyig a mai hadsereg helyett úgy fenn és külön tartania a társadalom ez állandó katonai nevelésben és szervezésben való tartására s a kereteknek mintegy jelzésére, vagyis úgy kell mindazonáltal fenntartania egy kis tábor foglalkozásos katonát, mint ahogy ma is vannak foglalkozásos birák, ügyészek, miniszteriumi és egyéb igazgatási tisztviselők a polgáribb élet igazítására s szabályozására s kereteinek frissen tartására. Csak éppen hogy ez a különbség fog megszünni: a katonaság s a polgárság közt való. A katonai foglalkozás éppúgy egy foglalkozás lesz a többi polgári közt, mint a telekkönyvvezetés vagy az adminisztrativ államtitkárság, s a katonai ügyek úgy az egyes, mint a hatóság számára éppoly polgáriak lesznek, mint ma az iskolaiak vagy az árvaszékiek. Bizonyos, hogy az eljövendő néphadseregben sem a szalutálás, sem a parádélépés, sem – ne ess össze világ – a feltétlen engedelmesség nem lesz olyan fontos, mint a maiban, – s bizonyos, hogy ez elképzelhetetlen a mai katona számára. Még Shakespeare előtt is elképzelhetetlen volt olyan állam, hol a szabók komolyan belebeszélhetnek abba, amit a királyok tesznek. S most mégis így van, s nemcsak az államok nem mentek bele tönkre, de a királyok sem.

RISZTOVÁC

1914. május 15.

Risztovácban, Szerbiában, lepuskáztak minap egy zászlóalja ujoncot, amért a nyavalyásak, szerbbé hódított bolgár létükre, nem akartak hűséget esküdni uj zászlajuknak. Egy zászlóalja bolgár… és Risztovácban… Most illenék alaposnak lenni s utána járni, jól emlékszem-e, hogy Montesquieu veti fel a kérdést: vajjon ha rajtam állna, hogy egy gomb megnyomására valahol egészen messze, Kinában, tizezer ember felforduljon: volna-e szivem megnyomni ezt a gombot?… Montesquieu idejében Kina még messze volt, s a gombokból, amiket megnyomhattak, nem szaladt tovább vasfonál, hogy, ha tetszik, akár százezer embert is fel lehessen vele fordíttatni tizezer mértföldnyi messze. Ma akárhányszor megesik, hogy elnök vagy császár megnyom egy gombot, a villamosság elszalad vele, s dróton vagy most már dróttalan is felrobbantja például az utolsó sziklát, mely a Panamaszorosban a Csendes-tengert az Atlanti-tengertől elválasztotta, vagy vizre ereszti a legnagyobb csatahajót, mely egyszerre tizezer embert tud halálba vinni vagy gyilkossá avatni. Az elnököknek, a császároknak, sőt a minisztereknek s mindenesetre a hadi szállítóknak ma már valóban vannak gombjaik, amiket csak meg kell nyomniok, hogy potyogjanak az emberek Pekingben is, Risztovácban is. E lehetőség tudata benne van idegeikben s akárhány közülük járt már Pekingben is, Risztovácban is, és tudja, hogy sem a tizezer kuli nem mese, sem a zászlóalja bolgár, hanem eleven isten teremtései, hus és vér, vacogó fog és nyilalló ideg, mint bármely király, miniszter vagy hadi szállító. És van szivük megnyomni azt a gombot?

Van. Vagy legalább is: van szivük azt csinálni, amit nagy politikának neveznek. _Most egyelőre vége egy kétéves nagy háborunak, melynek megvolt az a tehetsége, hogy minden percben világháboru legyen belőle._ Rendre megjelennek a zöld könyvek s a vörös könyvek, s ahány levelük, mindmegannyi gombnak emléke, mit arra szerelt föl a diplomata művészet, hogy százezrek, sőt milliók robbanjanak föl, ha megnyomják. A háboru a szabadság, sőt az emberség nevében indult. Rab népek évszázadok óta nyögnek idegen igában s most összefognak egymással – testvérek a szerencsétlenségben s az elszántságban – hogy ezt az igát lerázzák magukról. Hősi szövetkezésük körül ott áll a művelt világ, a keresztény Európa, hogy felügyeljen a nagy lobogásra, hogy tüze kifelé ne harapodzzék s befelé is csak hevitsen, de ne pusztitson. Így volt ez papiron, – Európa mint művelt és modern keresztény szekundált a viadalnál, ki már tudja, hogy a bolgár vér is vér, az albán ember is ember s érzékletesen el tudja képzelni, hogy igazi és véres halál az, ami egy-egy gomb megnyomásának nyomába kelhet. S meg kell mondani, hogy Európa két szövetségi tábora, amily veszettül intrikált és dolgozott egymás ellen s a Balkán népeivel egyikkel az egyik, másikkal a másik a _maga_ háboruját vívatta: annyira egy tudott lenni és egy is volt, mikor annak kellett utját állni, hogy a balkáni háboru európai háboruvá ne terjedjen szét. Egyszóval: Európa, ha két tábora mégoly fenekedve agyarkodik is egymásra, bebizonyította, hogy tud egy lenni, ha akar, s amikor így összetart, akkor meg is tudja tetetni a Balkánon, amit akar. Konstantinápoly előtt meg tudta állitani a bolgárokat, kiknek csak egyet kellett volna lépniök, hogy Bizáncnak urává legyenek, – mert akarta őket megállítani. Az Adriától vissza tudta szorítani a szerbeket, kiknek joguk, okuk és erejük lett volna rá, hogy a partig kijussanak, mert akarta őket visszaszorítani. Tehetetlensége, már ami annak látszott, mikor megkérdezése nélkül tört ki az első balkáni háboru s kedve ellenére tört ki a második: csak képmutatás és komédia. Ha igazán akar valamit, azt meg is tudja csinálni. S mikor az ember végignéz az aljasságon, mely szerint az uj balkáni térkép alakult, el kell borzadnia a művelt Európa vérivó gonoszságán.

Mert Risztovác: ez csak egy flagráns példa ezer helyett. Az egész Balkán ma _egy_ Risztovác. A nemzeti, a keresztény, a szabadsági eszme nevében a török járom alól kiszabadult balkáni nemzetek ma mindahány, valamennyi egyszerre aktiv és passziv hőse egy török stilusuan elnyomó, zsarnoki és rabszolgatartó politikának. Sőt a töröknél is rosszabbnak. Mert a török türelmes, vagy legalább is közömbös ur volt, nem zavarta a rabot sem nemzetiségében, sem vallásában, s csak adót szedett tőle, de (kivéve a legutóbbi időket) nem nyomott kezébe fegyvert, hogy még életével is kelljen szolgálnia elnyomóit. De a szerb, aki bolgárt hódit, a görög, aki szerbet, a montenegrói, aki albánt s az albán, aki görögöt: azt kivánja a nyomorulttól, hogy menten szerbbé, göröggé, csernagorccá legyen, s megtagadja fajtáját, melynek megszabadulásáért csak imént vérzett a török szablyáktól. Ahogy a második balkáni háboruban az uj szerzemények felosztattak s az uj határok megvonattak: mintha sose lett volna a világon az a hires nemzeti eszme, melynek nevében folynak száz esztendő óta a balkáni háboruk. S a rettenetes az, hogy ami arculcsapás odalenn a nemzeti eszmét éri, egyben az emberségnek s a műveltségnek is meggyötretése. Északi albánok szerb uralom alatt: ez csak kegyetlen igazságtalanság, de mégsem borzalmasabb, mint mikor a patkány kerül a ratler fogára. Ám elképzelni Epirusz művelt kalmárgörögjeit a vérboszus albán vadak igazgatása alatt! Elképzelni a Dobrudsa szabad és komoly bolgárait a román raszták perfidiájának odalökve! Elképzelni Szaloniki szefárdjait az ősi konkurrensek, a görögök boszujának kiszolgáltatva! S elgondolni végre a boldogtalan müzülmánokat, kik, mint az iszapban maradt hal, mikor az árviz levonult róla, fuldokló tanácstalanságban vergődnek volt rabszolgáik között! Rémitő elképzelni, mik történhetnek odalenn Dibrától Szalonikig s Drinápolytól Valonáig. S mindezeknek nem kéne történniök, ha Európa nem akarta volna. Teljesen Európának hatalmában volt, hogy az uj balkáni országok igazság és emberség szerint alakuljanak s a nemzeti államok határai a népek lakóhatárai szerint szabassanak meg. Mind az érdekek, melyek szerint az entente az egyik, a triplice a másik balkáni országot lökte vagy tartotta, ugyanugy meg volnának őrizve s ugyanugy ellensulyozhatnák egymást, ha e királyságok nem alakultak volna egyik a másik rovására. Sőt így, mindegyik ország belső ellenséget s nemzetiségi kérdést kapván uj szerzeményével, mindegyik gyengébb előőrse annak a triplices vagy ententeos érdeknek, mint volna, ha természetes és megmaradható kialakultságban minden erejét belső kiépülésére vethetné. Még amit a külön olasz és osztrák-magyar érdek egy kicsit mesterségesen erőltetett ki a Balkánon, és mert komolyan akarta, rá tudta szoritani az ententeot, hogy utjába ne álljon: a független Albánia is alakulhatott volna egészségesen, megállhatóan, nem úgy, hogy északon csonka, szerb uralom alá került albánok híján, délen tulterhelt, feleslegesen hozzácsapott görögökkel – s szakasztott ugyanannyit jelentene akár a triplice, akár az entente mérlegén, mint ma. Nem reális érdek, csak pokoli rosszaság, – csak régi rossz időkből a diplomáciában megmaradt hiperravaszság volt, amivel Európa megengedte vagy előidézte, hogy a felszabaduló rabszolgák telhetetlensége rajzolja meg az uj balkáni térképet, s a török atrocitások helyett most román, bolgár, szerb, görög, albán és csernagorc atrocitások legyenek, s a török uralom tarthatatlansága helyében most a román, bolgár, szerb, görög, albán és csernagorc tarthatatlanság legyen odalenn továbbra is a zavaros, amiben ki tudja, nem lehet-e halászni. Micsoda szégyene a kulturának, a huszadik századnak, a kereszténységnek, hogy a kultura, a békesség s az emberség nevében kell visszasirni a müzülmán uralmat, mely aránylag még állandóságot s kiszámithatóságot jelentett a kavargáshoz képest, _mely, úgy látszik, hun- és tatárjárásos idők borzalmait fogja felujítani az Adriától a Fekete-tengerig!_

S ekkor összeül a magas delegáció s csinál magas politikát. S feláll a nagyméltóságu miniszter s tart nagyméltóságu expozékat. A delegátusok mintha nyársat nyeltek volna – még az osztályfőnök ur is olyan fenséggel beszél, mintha csak szórakozottságból nem teremtett volna nyolc nap alatt uj földtekét. S ezalatt Risztovácban ropognak a puskák s egy zászlóalja bolgár legény harap a fübe, az entente nagyobb dicsőségére. S Epiruszban villognak a kardok s vagyonok és műveltségek véreznek el a triplice nagyobb dicsőségére. _Ami problémája volt a Balkánnak: két vértengeres háboru után még vadabbul, még veszedelmesebben, még kiszámithatatlanabbul mered Európa elé, mint annak előtte._ S a diplomaták irják a zöld könyveket s a vörös könyveket, s nem akad senki, aki a fejükhöz vágja!

HARTWIG

1914. julius 12.

A nagy sakkpartiból kidőlt a _szemközti_ bástya is: tegnap este fél tizkor hirtelen meghalt – azt fogják mondani szörnyet halt s a rác paraszt s a muszka deák hitéből az isten se veszi ki a gombanövésü legendát, hogy vendéglátó gazdájának, a belgrádi osztrák-magyar követnek kezétől halt meg: Hartwig Miklós, belgrádi orosz követ. Hartwig Miklós öt-hat éve tanyázott Belgrádban s ugyanennyivel volt idősebb azon Ferenc Ferdinánd ausztria-estei főhercegnél, ki holnap lesz két hete Sarajevóban aznap délelőtt esett el feleségestül együtt szerb orgyilkos kezétől, amely nap estéjén a belgrádi orosz követ nagy szoarét adott a házába ki-bejáró belgrádi társaságnak. Ez meg a _mi_ legendánk, amit soha semmi világosság nem fog kioszlatni az embereink lelkéből: hogy Hartwig Miklósnak volt valami köze ahhoz, hogy a főherceg nem hagyta el élve Sarajevo városát, hol épp a rigómezei ütközet emléknapján ragyogtatta meg császári hatalmát… Legendák… egyikben lehet igazság, a másikat nevetség elgondolni… de lesz idő, hogy mindegy lesz. Egy kedves barátnőm mesélte, hogy mikor egyetlen kis leánya meghalt s hónapokkal szive bálványának temetése után még mindig vigasztalan s félőrülten járkált a drága sir körül a temetőben, egy öreg barátjával találkozott, ki halkan vonta karját karja alá s így huzta magával a sirok között. Egy darabig némán sétáltak, majd egy sirnál megállitotta. Botjával rámutatott a dombra: asszonyi név volt kövére irva. Majd átmutatott egy nem messzi kőre: ebbe férfinév volt bevésve. »Látod, szivem: _ennek_ viszonya volt _ezzel_. Aminek most már negyven éve… Micsoda nagy dolog volt ez _akkor_…«

Negyven-ötven esztendő hamar telik-mulik, s lesz idő, minden bizonynyal, hogy senkit sem fog izgatni a tragikum, mely elejtette Ferenc Ferdinándot, a nemezis, mely utolérte Hartwigot. _Akkorra majd nyilván eldőlt a párbaj is, mely e két férfiu közt évek óta folyott, s melyből, a viaskodók kidőltével, csak az egymásnak mért két kard marad meg._ De most még folyik a párbaj s a kardoknak hamar akad majd gazdájuk. Ki kapja meg a Hartwigét? Az szinte mindegy. Nem mintha Hartwig Miklós kitünő ember ne lett volna s akik ismerték, alkalmasint száz éles vonást tudnak, melylyel külön egyéniség gyanánt ütött el Csarikov urtól vagy Izvolszki urtól, vagy néhai Kaulbars vagy Mencsikov generálisoktól s mind a férfiaktól, kik a hivatalos orosz politikával egyaránt s egyúttal ellenére szövik és bogozzák az orosz társadalom világpolitikáját. A _tipusa_ ugyanaz mind e külömböző egyéniségeknek, s egészen bizonyos, hogy ez a tipus nem hal ki s minden öt éven belül ötven hivatott egyéniségben él majd tovább és ujul meg, ha egy-egy személyesitője kidől s ivadéka kivénül. Lehet, hogy e percben Teheránban ül az uj Hartwig, mint ahogy Hartwig Miklós is ott ült volt, mielőtt Belgrádba került. Belgrádban, Teheránban, Párisban: mindenütt, hol a nagy orosz gondolatnak érdekeltsége van, ez az érdekeltség kivált, nevel, magához alakit s a maga lelkével ihlet meg egy-egy alkalmas egyéniséget, – a nyers anyagot megadja egy nagy nép kifogyhatatlansága, a formát megadja a küldetés, s az orosz diplomáciának természetes folyamatosságban toborzódik a szukreszcenciája, mióta a nagy nemzet Nagy Péterben öntudatra ébredt s mind ameddig a nagy birodalomnak lesz a világon akarni, kivánni, kiküzdeni és megakadályozni valója.

Ám kire száll a Ferenc Ferdinánd kardja? A főhercegé, ki egy kicsit imperátor, kancellár s fővezér volt egy személyben, s az érdekeltség szerelmes expanziójával éppugy magához tudta rántani a hivatalos hatáskörökön tul is e monarchia képviseletét, mint ahogy a kis belgrádi követ, nem is nagyherceg, még csak nem is főnemes, Oroszország számára és nevében mert és tudott dolgozni, mikor pedig más volt a császár, a külügyminiszter s a generalisszimusz? Ez az, amiről beszélek: hány ilyen embere van Oroszországnak, s hány lehet, akit nem is ismerünk, még kisebb, mint Hartwig, még kisebb helyen, mint a belgrádi követség s nem is orosz, hanem tatár vagy örmény, vagy, mint Hartwig és Witte, német – s aki mind akarja, meri és tudja, néha vakmerő tolakodással, néha ebben nyakát is szegve, de mindig az érdekeltségnek, a, nem tudok rá más szót, a szerelemnek isteni és ördögi leleményével Oroszországot jelenteni és képviselni? Kicsodánk van nekünk ilyen, mióta, két hét óta, nincs az élők közt az egyetlen ember, ki az uralkodón kivül elmondhatta magáról, hogy ő a habsburgi birodalmat jelenti?