Part 9

A fiatalember azután, lassan, úgy érezte, hogy ez lehetetlen föladat. Ő, aki sóvárgott a szabadságért, az őszinteségért, most rabigában senyvedett és reggeltől estig ámította a világot. Valahányszor kezet fogott a leánnyal, az arcán a szégyen pírja, szívében a harag futott végig s mikor hazudni volt kénytelen, néha beleremegett az egész teste. Százszor és százszor állt közel hozzá, hogy kimondja azt, ami a nyelvén van, hogy letépje magáról a hamis köntöst, de aztán tekintete az asszonyra tévedt és ez visszaadta önuralmát. Akármilyen nehezére esett is, tovább hazudott, de a hányszor meghajtotta a fejét, annyiszor megvonaglott a szíve, a gyülölség annyi csöppjét szívta föl magába. Néha maga is elrémült, ha arra gondolt, mennyire eltorzult lelkében az Ibolya képe. Lehetséges, hogy ez a leány volt az, akiről azt hitte, hogy az élet utain diadalmasan fogja elkisérni, hogy bajtársa, lelkének osztályosa, nemtője lesz, hogy fel fogja frissíteni, megedzeni és a siker hegyére segíti föl? Mintha évtizedek multak volna el azóta, hogy egymásra akadtak, szédítő ür tátong köztük, tele párával, amely még az alakjaik körvonalait is elmosta. És mentől tovább voltak egymáshoz bilincselve, ez az érzés, ez a harag annyival erősebb lett a férfi szívében s végül már ellenséget rajzolt az Ibolya egykori puha, finom alakjából, hideg, kegyetlen ellenfelet, aki nemcsak a testét, de a lelkét is izekre tépi.

Az ügyvédné látta ezt a küzdelmet, amely Bükkösben folyt s érezte keserves voltát. A férfi fetrengett, véresre harapta az ajkát, szenvedett, de azért tűrte a sorsot s csak néha szakadt föl a melléből egy nehéz sóhaj. Attól a pillanattól fogva, hogy Farkasné a lelkét föltárta a fiatalember előtt, az asszonyt a fiatalemberhez egyre több és több kötelék fűzte, amelyek csak erősödtek a nehézségek által, amelyek őket egymástól elválasztották. Mindazt az elfojtott, utat kereső és utat nem talált szerelmet, amely Farkasné lelkében husz év alatt lappangott, az asszony mind reáborította a fiatalemberre, benne látta meg azt a férfit, akire hosszu éveken át hasztalanul várt, aki benépesíti életét, virágzó fákkal ülteti be a jeltelen, havas síkságot. Az élet képe egyszerre megváltozott előtte, – míg azelőtt a léte szürke és közömbös volt, most örömökkel, reményekkel kápráztatott, míg annakelőtte elvegyült a tömegben, most úgy érezte, kibontja a szárnyait és magasan fog repülni a köznapi lelkek óceánja fölött. A hazugság neki nem fájt, mint a fiatalembernek, őt a leánya tekintete nem bántotta, asszony volt, aki a szerelemben minden eszközt jogosnak talált, akár az önvédelemét.

Heteken át csöndben, eltakarva, a víz leple alatt burjánzó növények gyors fejlődésével szövődött ez a viszony. Egymásé volt a lelkük, mikor még csak alig pár szót váltottak egymással, az egymásé a testük, amikor még csak búcsuzásnál érintették meg az ujjaikat, lázas álomban forrt össze az életük, a sorsuk, a jövendőjük, s akik körülöttük voltak, nem vettek észre semmit; a szeretkezésük ott folyt le láthatatlanul: a képzeletben, a levegőben, csak olykor világítva meg halványan szemük egy rejtett tekintetétől. Az asszony már régen nem volt az uráé, pedig Bükkössel egy csókot se váltottak, a férj becsülete széjjel volt tépve, pedig még egy mosollyal, egy szóval el nem árulta magát a világ előtt. És haladtak, tovább, egyre gyorsabban, egyre tovább, egyre mélyebbre, feltartóztathatlanul; a barátságos ház tiszta légkörében szüntelen egymást kergették a gondolataik, a csókjaik, a vallomásaik, a büneik, megfertőzve a levegőt, elfojtva a fényt, de meg nem sértve a társadalom szabályait.

Az asszony könnyü léptekkel haladt a hazugságok mesgyéjén, de a férfi nem bírta ki. Egy napon, amikor egy pillanatra maguk maradtak az erkélyen, Bükkös kimerülten rogyott egy karosszékbe és így szólt:

– Nem birom tovább! Elég volt! Megfojt ez a hazugság, érzem, megfojt az undor!

Az arca olyan sápadt volt, az ajka úgy reszketett, hogy az ügyvédné megijedt.

– Szegény, te szegény, – suttogta és aggódva nézett körül nem látja-e valaki, aztán végigsimította kezét a fiatalember forró homlokán. Bükkös megrázkódott az érintésre és nem törődve vele, hogy megláthatják, megragadta az asszony kezét.

– Kell, hogy egyszer elmondjam önnek mindazt, ami bennem él, ami kikivánkozik… kell, hogy… Ez az állapot elviselhetetlen!

– Vigyázzon, jönnek!

Az asszony gyorsan kivonta ujjait a fiatalember kezéből és a párkányhoz lépett. A küszöbön Ibolya jelent meg. Fürkésző pillantását az anyjára vetette, de ennek nyugodt arca nem árult el semmit, aztán Bükkösre nézett, de az lehunyta szempilláit és mozdulatlanul, arcán végtelen kimerültséggel ült a karosszékben. A leány nem vett észre semmit, leült a pamlagra és himzésébe fogott.

Tehát megint semmi, – a férfiu reszketett az izgatottságtól.

– Kell, hogy ez másképp legyen! – állapította meg magában, mint már annyiszor, és elhatározta, hogy más módot keres az asszonnyal való találkozásra. Itt a házban soha nem lehetnek egy percig se magukra, a beszélgetésre tehát más helyet kell választani. Igen, igen, ezt a lelke parancsolja! Első percben megrezzent e gondolatra, amely a döntő, a megmásíthatatlan pontot jelentette a regényben, de már a következő pillanatban szinte magától értetődőnek látszott előtte a dolog. Bükkös úgy vélte, hogy szeretni a legszentebb emberi jog, amellyel szemben nincs törvény, nincs tekintély, nincs felsőbbség. Ez a hite hasonló helyzetekben mindig megnyugtatta és föloldozta a lelkiismeretét.

Másnap a fiatalember levelet csempészett az ügyvédné kezébe s a levélben félig könyörögve, félig parancsolva hívta találkára. És délután, külön-külön kimentek a Margitszigetre.

Kint már egy lélek se járt, az utak tele voltak sárga levelekkel és lehullott vadgesztenyékkel; a Duna felől ködkürtök búgása hallatszott. Itt mondta meg az ifju először, hogy milyen forrón, őrülten, vakmerően szereti az asszonyt, mennyire beleékelődött az a lelkébe, milyen ólomsullyal nehezedik bensejére Ibolyának az emléke. Ami a szívében volt, mind kikivánkozott, hol elragadtatással, hol keserűséggel, hol szilajan, hol elfogódva beszélt, felajánlotta a lelkét, a vérét, az életét, lerajzolta azt a szörnyü nyomoruságot, amely a szívén végigviharzott s gazdag szinekkel ecsetelte a képet, amely bensejében az asszonyról élt. Farkasné pedig csak hallgatta, mosolyogva, boldogan, mintha most venne mindenről tudomást s a lelkében egy új élet új képe reszketett. Igen, ez az az ország, amelyről Bükkös egyszer már beszélt neki, az a világ, ahol az ember örül és sír, emelkedik és esik, szenved és perzselődik, ahol igaz, hazugság nélküli emberi életet él, amely végignapsugározik és végigviharzik rajtunk. Eddig az agy kormányozta lépéseit, most úgy érezte, a sziven van a sor és nincs az a hatalom a földön, amely megtiltsa neki, hogy ne szívja az éltető, a mindenkinek megadott napsugarat és a friss levegőt.

Pár órát töltöttek a kopár szigeten, aztán hajóra ültek és lementek a hídig. Itt az asszony elbúcsuzott, Bükkös is a maga útjára ment, este azonban ujra kint volt a barátságos házban. Most már könnyebben esett a hazugság, a lelkében ott ragyogott a délután emléke s a holnap reménysége. Míg azelőtt mindig nyomott hangulatban volt, most a gondolatai könnyen szárnyalnak, sőt mikor Ibolya kémlelő arcára nézett, a fiatalember szinte nevetni tudott volna. Szegény libácska, milyen kínosan ellenőrizte az arcukat, minden mozdulatukat, mily kevéssé sejtette a valóságot! Csak azért is – Bükkös egy szót nem beszélt egész este az ügyvédnével, a tekintetük pillanatra sem találkozott, mint két idegen ültek a szobában, közömbös arccal, tökéletes hazugsággal.

Ezentul az asszony majdnem minden másodnap szerit ejtette, hogy a fiatalemberrel találkozzon, hol itt, hol ott, ahol emberek nem igen jártak, a budai hegyekben, a Dunapart külső területein, a főváros ama részeiben, ahol még csak palánkos telkek vannak. Néha felültek az Eskü-téren a hajóra és lementek Ujpestig vagy Promontorig és vissza; ismerőssel keresve se találkozhattak volna, a gőzhajón csak néhány gyümölcsös kofa volt. Ha pedig az idő jó volt, a fiatalember Budán kocsit vett s azzal kirándultak a kovácsi vagy budakeszi erdőbe a levelek hullását nézni. Ezt a napragyogta képet, amely némán emlékeztette a saját életére, az asszony nagyon szerette. Ilyenkor odaállt egy nagy hárs alá és arcán csöndes mosollyal bámulta a lombok haláltáncát, engedte, hogy egy-egy levél galambként a vállára, a kezére szálljon, hogy a szellő az arcába csapja a nedves ágakat. Mikor aztán felültek a kocsira és kettesben lassu ügetésben haladtak a vám felé, ahol elválni szoktak, az asszony a fiatalember vállára támasztotta a fejét és úgy érezte, hogy nem törődik senkivel, semmivel s mindaz, amit tesz, természetes; így kell lennie.

– Az ember legyen boldog és aztán haljon meg – mondta gyakran és őszintén hitte, hogy igazat mond, hogy a mámoros csók után a sír, az öröm után a végtelen csöndnek kell következnie s hogy ez, egyedül ez az ember legszebb, legnemesebb sorsa.

XIII.

Egy nap régen nem látott vendég érkezett a házba, Kardos Samu, a kis bojtárból lett vidéki fiskális. Már régen készült erre a napra, de titokban tartotta az ügyvéd előtt, akit váratlan megjelenésével akart meglepni.

Amióta Samu vidéken volt, tulajdonképp csak tovább élte azt az életet, amelynek osztályosa a barátságos házban volt. A különbség csupán az volt, hogy míg azelőtt tényleg ott járt, dolgozott az ügyvéd házában, most csak szellemileg volt jelen, szellemileg böngészte az aktákat, hallgatta Farkas egyszerü tréfáit, bámulta a leányokat és foglalt helyet a pipázóban, ott az ablak mellett, ahol nem volt senkinek az útjában. A kis vidéki város nem létezett számára, embereivel, felfogásával, egyéb dolgaival nem törődött, ő szépnek, jónak csak a barátságos házat ösmerte, csak annak lakóit becsülte, csak annak levegője után áhitozott. Ha szabad ideje volt, leült a kopott pamlagra és elábrándozott.

– Most ülnek ebédhez… Most mennek színházba… Most térnek nyugovóra… Most béke honol a platánok fölött.

Sőt legfontosabb dolgai között is eszébe jutott a barátságos ház, tintafoltos íróasztala körül látta Hortense és Ibolya alakjait s hallotta Farkas hangját, amint búcsúzáskor így szólott:

– Itt a kabát, húzza föl, viselje jó egészséggel, Kardos úr… Kolléga úr!

Oh, a Ferenc József-kabát! Élete első nevezetes momentuma, amely még a szigorlatokat is háttérbe szorította s megmutatta, hogy immár ember, férfi, társadalmi tényező! Milyen régen is volt az, hogy a kabátot az emlékezetes búcsúvacsorára fölvette, pedig alig pár hónap múlt el azóta. De az idő Ungmegyében lomhán száll tova, a barátságos házban töltött évek pillanat alatt elröpültek, itt falun ólomsúly lóg a percek szárnyán. Ha néha arra gondolt, hogy az életet itt kell eltöltenie, hogy a barátságos házban már csak nagy elvétve fordulhat meg, hogy a család elveszett számára, a lelke elborult. Lehetséges ez? Tényleg a multé volna mindig jókedvü principálisa, a mindig csöndes és finom asszony és a két karcsu leány, akik közt nem tudott választani? Nem, az nem lehet, ez csak múló álom, átmeneti állapot, el fog jönni az idő, mikor újra visszakerül a fővárosba, újra kijár a jegenyefákkal övezett nyaralóba és újra oda áll a sarokba, a kertre nyíló ablakhoz és elnézi a három szép női fejet, akiknél szebbet a sors nem teremthet.

E gondolatok nyomán határozta el, hogy amint szerét ejtheti, legalább pár napra felszökik a fővárosba s meglátogatja régi ismerőseit. A dolog nem ment könnyen, hol ez, hol az jött közbe, végre azonban mégis sikerült a terv, s egy hosszú éjszakai utazás után, Samu gyorsan kiugrott a budapesti perronra és egyenesen a barátságos házhoz vágtatott. Mikor a ligetbeli ösmert fákat, a korhadó platánokat, a pusztuló ákácokat látta, a szíve megtelt a viszontlátás örömével s mikor egy fordulónál fölbukkant a barátságos ház apró tornya, a jó fiú egyszerre elfogódott és megindult szemmel nézte régi ismerőseit: a sima vasrácsot, a mögötte tolakodó orgonabokrokat, a kavicsos útakat, még a kapuval szemben álló fapadot is, ahol egyszer fél éjszakán át üldögélt és a sötétségbe burkolózó épületet bámulta.

Visszafojtott lélekzettel sietett végig az útakon s egyenesen befutott az ügyvéd szobája felé. Már egész úton maga előtt látta, amint Farkas örvendezve fölugrik íróasztala mellől, álmélkodva csapja össze a kezét, aztán, mint régen, jókedvében, ha Samu valamit nagyon ügyesen csinált, barackot nyom a fejére és így szól:

– Bravo, bravissimo, servus humillimus! Kutya-macska, ez aztán meglepetés!

Az iroda ajtaja (rajta a komoly táblával: Órák 8–12, 3–6.) megnyilt előtte s a következő percben Samu ott állt Farkas előtt.

De az egykori bojtár álma nem vált valóra.

Az ügyvéd ugyan ott volt, de nem ugrott föl, nem mondta azt „kutya-macska!“, hanem csöndesen nyujtotta kezét s ajkáról fáradtan hangzottak a szavak.

– Isten hozta, Samukám!

Kardos meglepetve nézett Farkasra. Első percben alig ösmerte meg az ügyvédet, egykori principálisa fél év alatt tíz esztendőt öregedett, nemcsak külsőleg, de lélekben, kedélyben is. Ez nem volt a régi, jókedvü fiskális, aki mindig tréfákon törte az eszét, mindig vígan dörzsölte a kezét, ha jó, ha rossz idő volt, akiről a megelégedett élet boldogsága sugárzott – rom lett belőle, roskadó aggastyán, aki fáradt és lehangolt volt.

Samu meghökkenve nézte a változást.

– Mi történt? – kérdezte lassan elborúlva.

Az ügyvéd összeszedte kissé magát.

– Samukám, – szólt csöndesen, – sok szomorúság ért az utolsó időkben. Ne is kérdje, hogy mi, üljön le és beszéljen másról. Nos, beszéljen az új helyéről… vagy akármiről.

De a vendégnek nem volt kedve másra terelni a beszélgetést.

– Csak nem beteg valaki? – kérdezte nyugtalanul.

Az ügyvéd fáradtan csüggesztette le fejét.

– Hortense sokat szenvedett, – szólt szomorúan, – szegény, jó kis leányom, nagyon sokat szenvedett.

– De csak nincs komoly baja?! – riadt föl ijedten Kardos.

Farkas egy ideig maga elé nézett, aztán így felelt:

– A sors nagyon megpróbált, Samukám. El is voltam kényeztetve tőle, soha nem ért semmi szomorúság, de ezt a fájdalmat nem érdemeltem meg. Nagyon szeretem a családomat s azért kétszeresen fáj, ha őket csapás éri.

Samu megfogta az ügyvéd kezét.

– Ne hagyja el magát mindjárt, ügyvéd úr, – szólt, érezve, hogy bátorítania kell öreg barátját. – Talán csak az apa túlzó szemével nézi a dolgot, talán nincs is ok a kétségbeesésre.

Farkas megrázta a fejét.

– Nem tulzok, édes fiam, ez így van. Minek titkoljam maga előtt, akit mindig a családomhoz tartozónak gondoltam. Másutt is megtörténik ez, másnak is bele kell nyugodnia.

Hallgatott egy ideig, aztán így szólt:

– Hortense szeretett valakit, egy… eh, kimondom, egy gazembert! Igen, egy gazembert, Samu. Hallotta valaha a szájamról ezt a förtelmes szót, hogy gazember?

– Sohasem, – felelte a vendég.

– Nos, itt tartunk. Én kimondom ezt a szót. És elhiszi, hogy ha én mondom valakire, hogy gazember, akkor az csakugyan az, a legnagyobb, a legaljasabb módon?

– Hiszem.

Csönd volt. Samu kérdezni akart valamit, de nem merte. Már az ajkán volt a szó, aztán újra magába fojtotta, egyszerre azonban kikívánkozott belőle a küzködő gondolat és a fiatalember így szólt:

– Ez csak egy ember lehetett és az… Szakáll!

Az ügyvéd nem felelt.

– Igen, igen, Szakáll! – kiáltotta most már kipirult arccal Samu. – Ebben reá ismerek a jezsuitára, az önzőre, a hideg akarnokra. Mindig gyülöltem ezt az embert, éreztem, hogy veszedelmet hord magában, hogy minden szava, mozdulata hazugság, hogy csak egy istene van s ez a saját boldogulása, nyomorult pályafutása, amelynek minden egyebet alárendel.

Farkas fáradtan intett a kezével.

– Hagyjuk ezt Samukám!

– De nem hagyjuk! – ellenkezett a kis fiskális. – Az ilyen embereket lehetetlenné kell tenni, ki kell irtani, mint a dúvadat! Az ilyen himpellért nem szabad becsületes emberek légkörébe bocsátani, nem szabad gazságaikban még elő is mozdítani. Oh, én csak egy semmi, egy apró macska vagyok, de az arcába fogok ugrani és kikaparom a két szemét!

Az öreg ügyvéd fáradtan hallgatta a kifakadást, aztán megfogta Samu karját.

– Jőjjön velem föl Hortensehoz, örülni fog, hogy viszontláthatja. Ne izgassa magát, Samukám, maga jó, derék ember: nem szabad ilyennek lenni a mai világban!

Fölmentek az emeletre, a Hortense szobájába. A kis leány ott ült az ablakban és kinézett az őszi tájra. Mikor megpillantotta az egykori ügyvédbojtárt, szép szemében fény gyulladt ki.

– Samu! – szólt mosolyt erőltetve ajkára. – Nem felejtkezett még meg rólunk?

A kis fiskális csak nézte a leányt és nem tudott felelni. Hortense is, mint az apja, amióta Samu nem látta, megváltozott, megtört, meg is öregedett, de azért a vendégnek úgy rémlett, hogy most még szebb, mint valaha, mert közvetlenebb, egyszerübb, mert beteg és szenvedő. A leány arca sápadt volt, de a két szeme csodálatos, mély tűzzel világított, s vonásait a fájdalom megnemesítette, átszellemültté tette. Samu megrezzent, fiatalkori dőre álmaiban, évekkel ezelőtt ilyennek látta Hortenset, az ő szemében a leány sohase volt víg, sohase ábrándozó, csak végtelenül szomoru, mint az erdei szent képek. És amint a leány ez új, e megálmodott alakban eléje lépett és tekintetét rávetette, a fiatalember egyszerre úgy érezte, hogy Hortense volt az, aki neki a barátságos házat felejthetetlenné tette, aki lelkét a sötét jegenyékhez fűzte, aki az elmult éveket szinekkel, lélekkel fölruházta. Most már választani tudott a három női fej közül, a Hortenseé állt legközelebb a szívéhez s az is fog ott maradni örökkön örökké!

Elbeszélgettek félórát a régi időkről, a szép tüzijátékokról, a nagy táncolásokról, a kirándulásokról, a pipázók klubjáról, a búcsúvacsoráról, amikor Samu olyan furcsán nevetett, tánc közben elbotlott és a zongora alá gurult. Mind e dolgok, érezték, immáron a múlté voltak, senki őket visszahozni nem tudja s ez megnagyította, megszépítette emléküket. A legapróbb semmiség is kikivánkozott a feledés homályából, a szomoru őszi napsugárban pár percre új életre kelt és lassan, mint a hulló levél, kavargott a szemük előtt. Mindenki újra elvonult a sorban, Sárosi is, Benedek is, Kelemen is. Szegény Kelemen! ő vidékre vetődött, irnokul egy járásbírósághoz. Samu egyszer találkozott vele s megkérdezte tőle, hogy lehet az, hogy olyan tehetséges ember, mint ő, nem végezte el a tanulmányait. De Kelemen nem búsult a helyzetén.

– A tehetség csak arra való, hogy másokat boldogítson, – szólt nyugodtan, – hogy az ember családja, felesége, gyermekei belőle megélhessenek. Én magam állok, nekem annyi is elég, ha van hová a fejemet lehajtanom. Minek többet tudni? Mentől többet érünk el, vágyaink annál nagyobbak. Nekem pedig nem szabad vágyaimnak lenni az életben.

– És nem házasodsz meg? – kérdezte Samu.

– Nem, – felelte mosolyogva Kelemen.

Kardosnak meg kellett igérnie, hogy amíg a fővárosban lesz, mindennap kijár a barátságos házba. A kis ügyvéd ezt meg is cselekedte s mentől többet jött ki a jegenyefás nyaralóba, a szíve annál nehezebb és nehezebb lett. Ami a diákban csak álom volt, az a férfiban szenvedéllyé lett, erős öntudattá, hogy szereti ezt a szenvedő, szegény gyermeket, hogy övé a lelke, minden gondolata és nem tud megélni nélküle. S amilyen mértékben emelkedett előtte Hortense alakja, úgy halványult az Ibolya és az ügyvédné képe. Ahányszor Samu a közelükben volt, úgy érezte, hogy egy rejtélyes árnyék áll köztük, egy névtelen érzés, amely elidegeníti egymástól a gondolataikat, hazuggá teszi a nyelvüket és külön-külön utakra tereli lelküket. Az asszonynak is, Ibolyának a szemeiben is sajátságos, rejtett fény égett, egy idegen ország hirnöke, egy más gondolatvilág képe, amely jelezte, hogy csak a testük van itt, a szellemük másutt, messze innét kalandoz s talán sohase is tér vissza.

Samu csak pár napra akart a fővárosba jönni, de aztán szerit ejtette, hogy szabadságát meghosszabbítsa. A délelőttjeit céltalan csavargással töltötte el, délután pedig kiment a barátságos házba és ott is vacsorált. Milyen más vacsorák voltak ezek, mint a régiek, amikor a szobákban a jókedv és a zene hangjai röpködtek s az ebédlőben nem egyszer táncra perdült az egész társaság! Most szinte sietve fogyasztották el az estebédet, Farkas, akinek azelőtt pompás étvágya volt, alig evett s a dohányzásról is letett, az asszony hallgatagon húzódott meg nagy karosszékében és a regényét lapozta, míg Ibolya szemében fürkésző tekintettel telepedett le a kályha mellé és Bükköst nézte. Ólmos hangulat lebegett a ház fölött, nehéz felhő, amelynek jelenlétét valamennyien érezték, amelyről tudták, hogy egyszer le fog rájuk csapni.

Samu és Hortense vacsora után a nappaliba ültek és ott beszélgettek el, mert a leány nem bírta kiállani az édesanyja cigarettáinak erős füstjét. Hortense, aki az utóbbi időkben zárkózott természetü lett, és anyjával meg Ibolyával alig érintkezett, az egykori ügyvédsegéddel szívesen beszélgetett el az élet apró-cseprő dolgairól. Míg az anyjánál és a nővérénél látta, hogy azok az életé, annak bánatával és örömével együtt, Samuban az övéhez hasonló szerencsétlen, szegény lelket pillantott meg. Ez a jó fiu egész életében csak dolgozott, fáradott, mint az állat, mégis senki a világon meg nem becsülte, meg nem szerette igazán. Mennyi gúnyt, lenézést kellett zsebretennie, mennyi megaláztatáson ment át az életében anélkül, hogy egyszer is panaszra nyílt volna szája, mennyi ember sietett el oldala mellett, anélkül, hogy valaha kiváncsi lett volna a bensejére. Samu volt ő, Samuka, egy csöndes zéró, amelyet senki komolyan nem vett, senki meg nem ütött, de meg sem cirogatott, senki nem gyűlölt, senki nem szeretett. Élete a kutyákra emlékeztetett, amelyektől engedelmességet, kötelességtudást, munkabírást, mint egészen természetes dolgokat kivánunk meg, senkit nem érdekel e lelki motivumok, mint és miért fejlődnek ki.

Két heti Budapesten való tartózkodás után Samuban végleg megérlelődött a gondolat, amely erősen, gyorsan fejlődött ki, hogy életét a Hortenseéhez fűzi s őszinte ember lévén, elment Farkashoz és elmondott neki mindent úgy, ahogy érezte. Az ügyvéd nem tudott feleletet adni s közölte Hortensenek a dolgot. A leány első pillanatra elsápadt és halkan ezt mondta:

– Sohasem…

De Farkasnak a terv nem volt ellenére. Hiszen ő volt az, aki már régebben ilyen megoldásra gondolt s aki viszont legjobban ösmerte a Samu jóravalóságát, becsületességét, gyöngédségét, amely az idők folyamán megnövesztette előtte a kis zsidó bojtár alakját. Ez a csöndes, komoly ember bizonyára meg fogja tudni becsülni Hortenset, állandó szeretettel veszi körül törékeny alakját s talán beheggeszti azt a sebet, amely még mindig nyitva állott a leány szíve közepén. Samu kezében biztosnak látta Hortense sorsát arra az időre, mikor ő, az apa, már nem lesz a földön, aki eddig megvigasztalta és a sorssal némileg megbékéltette szerencsétlen gyermekét. Az ügyvéd tehát elővette rábeszélő képességét és elmondotta gondolatait Hortensenek. Szavaiban annyi reménység, annyi bizalom csillant meg, hogy a leány nem akarta megbántani apját, megmásította előbbi kijelentését és elhatározta, hogy megpróbálja, hátha talán mégis meg tudna barátkozni az eszmével. Hiszen Samu olyan jó fiu volt, szolgálatkész, előzékeny, a tűzbe ment volna érte, minden habozás, minden póz nélkül az életét áldozta volna föl egy tekintetéért. Nagy lelki igényei sincsenek, nem kivánna a feleségétől perzselő szerelmet, önfeláldozást, csak barátságot és tiszteletet, amely jelleménél fogva úgyis megillette. Samu soha a lelke rejtett mélységeinek osztályosa nem kívánt volna lenni, ő megelégedett volna egy jó szóval, egy elismerő kézszorítással.