Part 8

Hortense fölébredt fásultságából és szívét komor részvét töltötte el a szegény öreg ember iránt, aki ő miatta szenvedett golgotai fájdalmat. Nagyon szerette az apját s ez az érzés most se veszett ki belőle, amikor már minden fölött napirendre tért. A tört romok fölött még ott élt a gyermeki ragaszkodás, amely azt súgta neki, hogy ez a mindig vidám, éneklő, táncoló ember egy megtört aggastyán, egy szomoru roncs, amely a vihar egy erősebb érintésére összedől. És mindez miatta van. A leányban pillanat alatt kialakult az akarat, törékeny lelke utolsó megnyilvánulása, hogy ezt engednie nem szabad s ha mindjárt a saját élete árán is. Végtelen ragaszkodás és bűnbánat töltötte el szívét s elhatározta, hogy nem hagyja elpusztulni ezt a szegény, becsületes embert.

És ettől fogva Hortense emberfölötti iparkodással legyőzni próbálta fájdalmát, nem mutatta többé szomorúságát, mosolygott az ügyvéd tréfáin, maga is tovább fűzte őket és hogy örömet szerezzen az apjának, egész nap a lovacskáit hajtotta. Rettenetes akarat kellett hozzá, néha csaknem elszédült tőle, de nem adta meg magát és csüggedetlenül játszotta a világ előtt a komédiát.

Farkas sokkal egyszerűbb ember volt, semhogy észrevette volna ezt a heroizmust s elhitte, hogy a leánya állapota jobbra fordult. Az orvosok is ezen a nézeten voltak, Hortense nyugodtsága megtévesztette őket s a nyár vége felé azt is megengedték, hogy pár hétre elutazhassanak. Bebarangolták fél Olaszországot, csónakáztak, utaztak, képeket néztek, aztán a leányt megszállotta a honvágy, azt mondta, hogy már egészséges és visszakívánkozott. Az ügyvéd örömmel engedelmeskedett. Visszatértek tehát és Farkas hálát adott az Istennek, hogy lassan jobbra fordul minden.

Igy múltak a napok s a nyár színei lassan megfakultak. Még nem volt október, de hirtelen hideg, ködös, esős napok köszöntöttek be, az ősz hatalmát jelentve.

Egy éjjel történt, hogy nagy szél kerekedett s irtózatos pusztítást végzett a kert fái, virágai között.

Recsegett, ropogott a ház, pár ablak is összetört és Farkas felriadva álmából, gyorsan körüljárta az épületet elzárni a fatáblákat, amelyek nagy szárnyakként csapkodtak az éjszakában. Útjában benézett a Hortense szobájába is, nem zúzódott be ott is egy üvegtábla?

Amint az ügyvéd belépett a kis szobába, megrémülve állt meg a küszöbön.

Az ablakok tárva-nyitva voltak, a szél vadul csapkodta őket, az esővíz becsurgott a párkányról.

Az egyik karosszékben egy szál ingben ült Hortense és kimeredt szemmel, kétségbeesetten nézett maga elé… A hideg fuvallat a haját össze-vissza kúszálta, egypár besodort levél feküdt körülötte, de ő nem törődött semmivel s csak hallgatagon bámult a földre.

– Hortense! – kiáltott föl az ügyvéd megrettenve. – Mit mívelsz, szerencsétlen gyermek?!

A leány megijedt és egész testében remegni kezdett.

– Te… te meg akarsz halni! – hörögte az ügyvéd.

Hortense szomorúan csüggesztette le fejét.

Az apja igazat mondott, meg akart halni, de nem volt bátorsága mérget inni vagy a Dunának menni, azért úgy gondolta, hogy inkább halálra fázik s úgy pusztúl el lassan, anélkül, hogy valaki sejthetné, milyen módon szökött át a másvilágra.

Farkas odaugrott az ablaktáblákhoz, s elzárta őket, aztán az ágyba fektette a leányt és dörzsölni kezdte jéghideg tagjait. De Hortense nem szólt semmit, behunyta szemét és mozdulatlanul feküdt. Neki már oly mindegy volt minden, az élet, a halál, nem tudott volna választani köztük, melyik a rettentőbb?

Az ügyvéd sírt, mint a gyermek. Amilyen szerény volt örömében, olyan csöndes, ügyefogyott volt a bánatában: nem jajgatott, sem a kemény férfit nem adta, sem az Istent segítségül nem szólította, csak válla közé húzta a fejét és meg-megrángatódzott. Cselédeket nem akart hívni, a feleségére se akart ráijeszteni, azért maga ápolta leányát, maga főzött neki teát, könyörgött, hogy igya meg és aztán még a kabátját is rájaborította, hogy melegebbje legyen. Úgy állt ott ingujjban az ágy mellett és reszketve várta, hogy Hortense újra fölnyissa a szemét.

A leány nagy ideig mozdulatlanul feküdt, aztán hosszu, szörnyü csönd után végre fölemelte szempilláit.

– Olyan jó vagy hozzám – szólt lassan apjához – és én olyan rossz, hálátlan te hozzád.

Farkas megfogta a leánya kezét.

– Dehogy vagy az, kis gyermekem, nem vagy az… Te a legjobb, a leghűbb lény vagy a földön, – mondta, nehezen találva szavakat.

– Ne haragudj rám, – folytatta Hortense csendesen. – Igérd meg, hogy nem haragszol.

– Megígérem, – felelte az ügyvéd fogvacogva.

Csönd volt a szobában, de künn zúgott a vihar.

– Bűn meghalni? – kérdezte végre Hortense egy idő múlva.

– Bűn – felelte az apa meggyőződéssel.

– Miért az?

Farkas meghökkent egy percre, hirtelenében nem tudott válaszolni.

– Bűn azért, – mondta aztán – mert fájdalmat okozunk azoknak, akiket itt hagyunk a földön… Bűn, mert az élet és a halál az Isten joga… bűn, mert élni kötelesség…

Leült az ágy szélére és megsimogatta Hortense haját.

– Az életet végig kell élni, gyermekem, – folytatta egyszerűen, a maga fölfogása szerint magyarázva a dolgokat – az örömöt és a bánatot egyforma szívvel kell fogadni… Csalódások mindenkit érnek s ha az első hajótörés a kétségbeeséshez vezetne, az emberiség rég kiveszett volna… Látod, én sem élek magamért, értetek, anyátokért dolgozom, s boldog vagyok, ha titeket megelégedettnek láthatlak… Ez az életcélom s ha ti egyszer itt hagytok, akkor befejeztem a földi pályafutást.

– És te is csalódtál valamikor? – kérdezte Hortense halkan.

Az ügyvéd egy pillanatig gondolkodott, aztán elfordította fejét és úgy beszélt, hogy leánya ne vegye észre, hogy hazudik.

– Én is csalódtam fiatal koromban… igen… és azt hittem, hogy nem élem túl. De mégis, ime, itt vagyok és nem haltam bele.

Hortense csodálkozva nézett apjára.

– És nem hasadt meg a szíved?

– Nem, Hortense.

– Lehetséges úgy élni?

– Igen, – mondta az ügyvéd.

– Akkor hát én is megpróbálom, – sóhajtott Hortense.

Hallgattak, aztán Farkas folytatta:

– Vígasztalást kell keresned gyermekem és minden jóra fordul még. Az ember azt hiszi, hogy csak egy lélekhez van láncolva az élete, pedig vannak még mások is, akik érdemesek a rokonszenvünkre.

Elhallgatott, aztán így szólt:

– Ha volna valaki, aki mindig melletted lenne, megbecsülne, szeretne, akkor a te szívedre is nyugalom szállana.

Hortense mosolygott.

– Férjhez menjek, ugyebár? – kérdezte.

Az ügyvéd zavartan tiltakozott.

– Oh, dehogy… Azt mondtam volna?… Nem… nem…

A leány rátette hideg kezét apja karjára.

– Tudom, hogy sokan tesznek így és meggyógyulnak. Eleintén boldogtalanok, sírnak, kétségbeesnek, de aztán összeszoknak és megbékülnek az élettel. Nemde, ezt gondoltad?

Farkas tétovázott.

– Nos, – mondta a padmalyra nézve – nos… Talán igazad is van… Miért ne lehetne úgy? Az életnek nem az a célja, hogy végigszomorkodjuk és… a lelkünket se szabad túlnagyra becsülnünk. Nem szabad oly erősen szinezni és képzelődni, igen. Maga ez élet nagyon egyszerű és csöndes ám, gyermekem.

A leány mosolygott.

– Ha neked örömet szerezne, apa.

– Nem, nem, a világért sem! – ellenkezett az apa. – Isten őrizz, hogy beleavatkozzam valakinek a lelki világába… De most aludj már, gyermekem. Késő van.

Megsímogatta Hortense haját és dörmögő hangján énekelni kezdett.

Csitt, baba, csitt, Kis bárány járt ma itt, Kis bárány künt a zöld gyepen, Aludjál édes gyermekem.

Hortense fölriadt erre a szomoru, egyszerü dallamra, amely visszavezette a gyermekkor csöndes országába, amikor még nem ösmerte a szomorúságot, a szerelmet, a kétségbeesést és egyszerre a torka vadul szorúlt össze. Keservesen kezdett sírni, kiegyenesedett és az ajkáról rémülten tört ki a fájdalom, amely megreszkettette egész testét.

– Apa, jó apa, – kiáltott fuldokolva – olyan nagyon, olyan nagyon nyomorult vagyok!

XII.

Ama nyári nap óta, amikor Farkasné és Bükkös künt sétáltak a fővárosmenti földeken és az ügyvédnéből kikívánkozott mind az a képzelt keserűség és valódi életvágy, amelyet évek hosszu során át gondosan el tudott rejteni a világ elől, a fiatalember egyre növekvő érdeklődéssel nézte az asszonyt. Ez a rejtelmes nyugodtság, ez a bánatos szinezetü csöndes hazugság, amellyel az ügyvédné meg tudta téveszteni embertársait, az ifjúban vágyat keltett, tövéről-hegyire megismerni e különös asszony belsejét, lelki életét, s azt a maga életfelfogásának alakjával benépesíteni. Amint Bükkös esténként ott ült a terraszon, az ügyvédné pedig nyugodtan olvasta regényét és arca nem árult el semmit abból, amit a lelke érzett, a fiatalembert szinte megborzongatta a titkos tudat, hogy mindez csak ámítás, évek hosszu során át következetesen végigjátszott szerep és a barátságos házban mindenki félreismeri ezt a szenvedély nélküli, közömbös külsőt, amelyet nem érdekel különösebben semmi, amely engedelmes bábként fogad szót gazdájának, pedig bensejében színes érzések, elfojtott hangulatok, szenvedélyek tarka képei lappanganak, várva a pillanatot, mikor szabadulhatnak föl rabságukból. A kárpit mögött megértést kívánó szív dobog, egy más, egy nem sejtett élet folyik, egy más agy és más hit lakik. Ez a rejtett ország, ez az eltakart világ delejesen vonzotta Bükköst, egyrészt a titokzatosságáért, másrészt mert új, eddig előtte ismeretlen terület volt számára, amelyet, úgy érezte, meg kell látnia.

Bükkös órákig el tudta nézni az asszonyt és gyönyörködött a női hazugság e finom szobrában, ahogy meg tudjuk bámulni a mérges, de szép mezei virágot. Az ügyvédné hallgatagon tűrte e tekintetet, de nem viszonozta: nyugodtan járt a maga útján, olvasta a regényeit, szívta a cigarettáit, morzsolgatta a napjait, anélkül, hogy egy mozdulattal elárulta volna, hogy emlékezik arra a nyári estére, mikor szinte önkéntelenül megnyilatkozott a fiatalember előtt. Mintha nem változott volna semmi, úgy viselkedett, éppen olyan közömbös tárgyakról beszélt Bükkössel, mint azelőtt, nem játszotta a csöndes vértanút és sem nem kerülte, sem nem kereste a férfi társaságát – és mentől ügyesebben, egyszerűbben tért napirendre ama délután fölött, a fiatalembert annyival inkább érdekelte, annyival inkább magához láncolta.

Egy este történt, hogy vacsora után Bükkös pár percre egyedül maradt az asszonnyal. Az ügyvéd fent volt a betegen fekvő Hortense-nél, Ibolya pedig átment a szomszédban lakó barátnőjéhez valami himzésmintáért. Amikor négyszemközt voltak, a fiatalember így szólt Laura asszonyhoz:

– Csodálatos ez az ön arca, amely semmit el nem árul, az ön szeme, amely egy leigázott, holt lelket mutat, üres. Csodálatos minden mozdulata, minden szava, amely nem sejteti, hogy lelkében egy ismeretlen, egy titokzatos élet folyik.

Az ügyvédné megrezzenve tette le a könyvet. Eleintén ki akart térni a felelet elől s azt akarta válaszolni, hogy amire Bükkös céloz, az emlékezetes nyári délután, csak pillanatnyi lelki gyöngeség volt, ahogy azt a legtöbb asszony ilyen esetben mondani szokta, – de aztán meggondolta magát és így szólt:

– Igen, mindez hazugság és higyje meg, nap-nap után nagy elhatározásomba kerül, míg keresztül birom vinni. Hazudni – tette hozzá elgondolkodva – mindig csak hazudni, ugy látszik ez marad végig az életem. Ostobaság!

Bükkös megrázta a fejét.

– Az ön hazugsága nem az, amelyet a szótár annak határoz meg. Az ön hazugsága tiszta, mint a költő munkálkodása, amely végső elemzésben szintén valótlanságok kieszelése, mint a festő vagy a zeneszerző ábrándozása, egy nem létező világ földiszítése, egy dőre gondolat megfinomitása, nemes megötvözése. Mindnyájan, akiknek lelkünk van, hazudni vagyunk kénytelenek az ostoba világ előtt, – fegyelmezve, okosan mutatkozunk be, noha néha a földön szeretnénk fetrengeni a bánattól, a hust tépnők le magunkról és értelmetlen szavakat dadogva, járnánk a földön. De nem lehet, nem szabad, hazudni kell és nincs más vigasz, mint eltitkolni belsőnket a tömeg elől, és a magunk rejtett világába menni, ahova nem tud követni senki.

Egy ideig hallgatott, aztán így folytatta:

– Ez a maga hazugsága szép, emberien szép és igaz. Ez a helyes szó: igaz, mert nincs benne mesterkéltség, nincs póz, mint a legtöbb lemondó asszony apácai tiszteletet, csodálást kivánó színjátszásában. És nincs meg benne azok üres fennhéjázása sem, akik így gondolkodnak: „Feledni, élni, kacagni!“ – alapjában pedig mindig csak a régi mesén rágódnak és boldogok, ha a világot derült arcukkal félrevezetni tudják. Ám ön másképp hazudik, alakoskodás, előkészület, a világra való tekintet nélkül, kizárólag magának, kizárólag szükségből, sem nem tobzódva a fájdalom végtelen keserüségében, sem nem hallatva az őrület kacaját, hanem megadva magát a sorsnak, nemesen, egyszerüen, mint az igazán érzők. Ilyen szépen, finoman törődni bele a bánatba én még nem láttam, így lélek rám még nem hatott és… be kell vallanom, hogy ez a káprázat körülfon, egyre jobban magához vonz és elfeledteti velem a külső világot.

Az asszony meglepve nézett reá.

Ez a sajátos, rapszódikus vallomás, amely az őszinteség erejével hatott, megfogta, és meg is szédítette. Csak pár szót mondott volt Bükkös, de abban olyannak ábrázolta az asszony előtt lelkét, ahogy még senki. Igen, gondolta az ügyvédné, ilyen egyszerü, nemes az ő belső világa, ilyen cifraság nélküli, néma obeliszkekkel van tele rakva szíve s talán éppen azért nem tudta megbecsülni senkisem. Hány ember ment el mellette az életben a nélkül, hogy észrevette volna, mi játszódik le ebben a csöndes birodalomban? Az ösmerősök, barátok, rokonok sohasem sejtették, mi lakik benne, mit küzdött le, milyen üres volt az élete, nem akadt senki, aki a lelkét kereste és megfejteni vagy legalább megérteni képes lett volna. A világ azt hitte: egy boldog nyárspolgárasszonnyal áll szemben, akinek nincsenek vágyai, reményei, aki nyugodt, ha a gyermekei nem köhögnek, ha az ura pontosan megkapja az ebédjét, pedig benne, érezte, forrt a vágy élni, boldognak lenni, perzselődni, szeretni, s ha kell, meghalni. És senkisem törődött a boldogtalanságával, senkit nem tudott érdekelni a lelke, senki nem sejtette, hogy el kell pusztulnia a barátságos ház fojtó levegőjében és így ment ez már évek, évtizedek, úgy rémlett évtizedek óta.

Ujra ránézett Bükkösre.

– És… amit most mondott – kérdezte nyugtalanul – a lelkéből fakadt, hisz benne, vagy csak elmondta, mint egy hirtelen hangulatot, amelyhez semmise fűzi?

A fiatalember nyugodtan pillantott rá vissza.

– Az igazat mondtam – felelte határozottan.

Ibolya visszajött a himzéssel.

Csönd támadt, aztán az asszony kezébe vette regényét és tovább olvasott, Bükkös pedig a lépcsőkhöz ment és egy ideig kinézett az éjszakába. A leány visszaérkezése egyszerre kizökkentette hangulatából és a rideg valóságba lökte vissza. Elkedvetlenedett és gépiesen gyujtott szivarra.

Ibolya a nők ösztönével megérezte, hogy távolléte alatt kettőjök közt történt valami. Már többször feltünt neki, hogy Bükkös sajátságos tekintettel nézi anyját, de az utóbbi érzés nélküli, okos arca mindig megnyugtatta a leányt. Ám most az ügyvédné is mintha kivetkezett volna szoborszerü nyugalmából és Ibolyának úgy rémlett, hogy az anyja tekintetében valami rejtett sugárnak a visszfénye ragyog. És Bükkös is oly kedveszegetten, elborultan áll a párkány mellett, mint ama napon, mikor egyszer tréfálkozva foglalkozott Hortense-zal és Ibolya szemrehányásokkal illette volt érte. A leány kénytelen volt magának bevallani, hogy ez az ifju, aki most arcán a fáradtság, a lemondás kifejezésével állt az éjszakában, már nem az, aki ismeretségük első napjaiban volt, amikor diadalmas lelke ott csillogott a szemében, az ajka rajongva beszélt az életről, a szerelemről, a sikerekről, aki becézve hordta a karján s nem volt képes tőle csak egy napra is elszakadni. Ibolyának önkénytelenül eszébe jutott, mikor egyszer Bükkös azzal vett búcsút tőle, hogy pár hétre hazautazik s aztán este mégis csak megjelent a barátságos házban és sírva csókolta meg a kezét. Ej! Hol vannak ezek az idők? A mostani Bükkös hallgatag, kedveszegett s minden mozdulatán látszik, hogy bántja valami. A terveiről, a jövendőjéről nem beszél, ha a zongorához ül, csak köznapi, kopott hangokat tud belőle kicsalni s mikor este búcsút vesz a leánytól, néha úgy rémlik, hogy egy kő esett vón le a szívéről. Nem, nem, már nincs úgy, mint annak idején, közéjök lopózott egy árnyék, amely elidegeníti a férfi gondolatait és jeges lehelettel övezi csókjukat.

Ibolya egyszerre azon vette észre magát, hogy könnyei előtt elhomályosodik a hímzés. Fölkelt és lement a kertbe sétálni. Ez régebben megállapodás volt közte és Bükkös között, aki ilyenkor követni szokta volt az alvó lombok közé, ahol föl- és alájárva zavartalanul beszélgethettek. De most a fiatalember nem ment utána, mozdulatlanul állt a párkány szélén és a nagy nyári csillagokat nézte.

A leány egy ideig lent bolyongott a fák között, de megnyugodni nem tudott. Ahányszor a terrasz elé ért s ott látta állani Bükköst, aki az éjszaka egy láthatatlan árnyára függesztette tekintetét és talán meg se hallotta volna, ha rája szólanak, a szíve megtelt keserűséggel és fájdalommal.

Mikor később Bükkös búcsút vett az asszonytól, az ügyvédné ujjai melegen fonódtak a fiatalember keze köré, de szép, kifejezésteljes szeme nem árult el semmit. Az arca ugyanaz az okos, közömbös szoborarc volt, mint mindig, de a keze tüzelt, beszélt, és a fiatalembert ismét megborzongatta a női hazugság e megnyilatkozása. Úgy rémlett előtte, hogy ők ketten egy új, az emberek előtt elrejtett világban járnak, amelyről nem tud senki, amelynek titkos csarnokai színekkel, nemes árnyakkal, gondolatokkal vannak tele. És a szíve földobogott a kiváncsiságtól, a vágytól, megismerni az új országot, ez új lelket, amelyet ő adott vissza az életnek, amelyről érezte, hogy az övé, egyedül az övé.

Ibolya elkisérte a kertajtóig Bükköst, akinek gondolatai még ott kalandoztak a másik országban.

– Önt bántja valami, – szólt a leány akadozva és a fiatalember tekintetét keresve, – ön napok óta már nem a régi, nem. Úgy érzem, hogy valami történt köztünk, valami…

Kereste a megfelelő szót, de nem találta, azért félben hagyta a mondatot és várta, remélte, hogy a fiatalember megnyugtatja. De Bükkös nem válaszolt, csak hallotta, amit hozzá beszélnek, de meg nem értette, a lelke még ott időzött a barátságos ház tornácán s ujjai érezték az asszony meleg kezének érintését.

A leány egyszerre megragadta a fiatalember kezét és szinte hangosan felkiáltott.

– Te engem már nem szeretsz! Érzem, hogy nem szeretsz!

Bükkös fölriadt. Körülnézett, mint akit legédesebb álmából a komor valóságra ébresztettek föl s az arca elborult.

– Ibolya, – mondta kedvetlenül, – minek ilyen jelenetet fölidézni? Eh! Hogyan jut ilyesmi egyáltalában az eszébe?

A leány arccal fordult vele és a fiatalember szemébe próbált nézni.

– Minek fölidézni? – kérdezte fuldokolva. – Nincs jogom rá? Te mondjad: van-e jogom rá?!

Bükkös megvonta a vállát.

– Joga mindenesetre van rá. Erről nem kell vitatkozni. De van-e alapja, hogy izgassa magát?

– Van! – kiáltotta a leány. – Van és százszor van! – Érzem, látom nap-nap után, hogy elhidegülsz irántam, hogy nem vagy a régi, hogy már nem érdekellek… hogy… oh! nem tudom mindazt a keserüséget elmondani, ami most bennem tombol!

Bükkös hagyta kibeszélni, aztán meggyőződés nélkül, gépiesen így szólt:

– Ez mind tévedés, Ibolya, ezek csak a te rémlátásaid. Éppen ilyen joggal én is tehetnék neked szemrehányást. Én is panaszkodhatnék, én is…

Unta és kellemetlennek találta a jelenetet. Egy percben már az villant meg a fejében, hogy őszintén elmond mindent, kitárja lelkét, végét veti a játéknak, de aztán alkalmatlannak vélte az időt, a helyet és fáradtnak is érezte rá magát, hogy ilyen dolgot sebtiben elintézzen. A gondolatai is kuszák voltak, nem tudta volna magát úgy kifejezni, ahogy szerette volna. „Majd máskor“, állapította meg magában s aztán gyorsan befejezte a mondatot:

– Én is tehetnék így, amivel csak azt akarom mondani, hogy semmi okod sincs a kétségbeesésre vagy akár csak a neheztelésre is.

Ott álltak a kertajtónál és hallgattak.

– Nos, jóéjszakát, – mondotta végre a fiatalember, – ne képzelődjél, Ibolya, – helyes? Isten megáldjon.

– Isten veled.

Az ajtó kinyílt s a fiatalember alakja eltünt a fasorban. A leány még sokáig állt némán, tágra nyílt szemmel az éjszakában és várt, várt valamire, maga se tudta mire. Talán arra, hogy a fiatalember visszajön, a karjaiba zárja és eloszlatja sötét gondolatait, talán arra, hogy mindez csak álom, amely a hajnal jöttével elszáll és minden újra úgy lesz, ahogyan volt. De hiába várt az éjszakában, Bükkös már messze járt, s a sötét éj nem volt káprázat, hanem hüvös valóság. Erőmegfeszítésébe került, míg végre el tudott jutni a kertajtótól és fölvánszorgott a házba.

Az asszony már nem volt a terraszon, bement a nappali szobába és zongorázott. Mikor Ibolya belépett, hirtelen abbahagyta a játékot és tekintetét a leányára vetette.

– Valami bajod van? – kérdezte nyugodt, közömbös hangján.

A leány csak később felelt.

– Semmi, – mondta tompán, – semmise. Miért gondolja anyám?

– Olyan sápadt vagy, – jegyezte meg az ügyvédné. – Nem fáztál meg?

Ibolya fürkésző pillantással fordult anyja felé, de nem válaszolt.

– Miért nézel reám olyan furcsán? – kérdezte idegesen Farkasné.

A leány nem szólt semmit.

– Különös vagy ma este, – szólt az asszony és fölkelt a zongorától. Egy pillanatig gondolkodott, mintha mondani akart volna valamit, aztán előkereste a regényét és a szobája felé indult.

– Jó éjt! – fordult még egyszer vissza a küszöbről.

– Jó éjt, anyám.

E naptól fogva az anya és a leány között feszült viszony kezdődött. Ibolya hacsak lehetett, kerülte anyja társaságát, az ügyvédné pedig nem iparkodott, hogy javítson a helyzeten. A védekezés, érezte, beösmerés lett volna, erre pedig, úgy vélte, nincs semmi szüksége, a leányának igazán nem tartozik beszámolással. Igy hát csak akkor érintkeztek, amikor kellett, röviden, szárazon, mintha két idegen állott volna egymással szemben. Ez a viszony leginkább Bükköst érintette, mert alig volt alkalma, hogy az asszonnyal egyedül lehessen. Ibolya ezután pillanatra se távozott az ifjú mellől s ha ebédnél, vacsoránál a fiatalember szóba állott Farkasnéval, már arcán érezte a leány fürkésző tekintetét, amely bele próbált hatni a lelkébe. Azelőtt Ibolya gyakrabban, gyanutlanul hagyta őket magukra, a házi dolgai után nézett, a nővéréhez ment föl egy-egy negyed órára, de amióta gyanút fogott, makacson ellenőrizte volt őket.

Bükkös nem tehetett semmit ez állapot ellen. A helyzet világos volt: ha elmondja Ibolyának mindazt, ami a lelkében lappangott, egy kínos és érzékeny jelenet fog következni, kétségbeeséssel, zokogással, talán nagyobb zajjal is, a leány tudni fogja – hiszen látszik rajta, hogy már is sejti – ki idegenítette el tőle Bükkös szívét s akkor vége mindennek, a fiatalember nem lépheti át többé a ház küszöbét s még a többiek családi békéjét is földulta. Mert Ibolya nem volt az a leány, aki magába fojtotta volna a bánatot, mint Hortense és befelé szenvedett volna; az ő katasztrófája megrázkódtatta volna a házat, úgy, hogy az alapjában rendül meg. Nem, ezt nem volt szabad fölidézni, ezzel magán kívül három embert: a leányt, az anyját meg az apját zúzná össze. Nem maradt hát más hátra, mint hazudni. Bele kellett törődnie a megváltozhatatlanba, be kellett érnie, hogy csak társaságban lássa az ügyvédnét és Ibolyával szemben adnia a régi jóbarátot, aki nem változott meg, aki oly figyelmes, gyöngéd és hűséges, mint ösmeretségük első hónapjában.