Part 7

Érezte, hogy amit elmond, félszegen, ostobán hangzik s ez haraggal töltötte el. Ő, aki mindig közvetlen és természetes volt, most egyszerre alakoskodni és kertelgetni volt kénytelen, ő, aki nem félt soha a világ itéleteitől, ime, hazugságokban keresett menedéket. Való természete, ez a dacos, színes és mégis hideg jellem, tiltakozott a megalázás ellen, az arca kipirult. Egyszerre izgatott lett, a szeme előtt vörös színben táncolt minden, megundorodott a gyávaságától.

– Nem mondom helyesen, – folytatta nyugtalanul, – el akarom csavarni a valóságot, langyos megoldásban próbálok kiegyezni, holott az igazság egészen más, sokkal bántóbb, durvább, kellemetlenebb, de legalább őszinte! Mért járok hát a helytelen uton? Mért köntörfalazok, mért ámítom magamat és a világot? Ez gyávaság és esetlenség, elodázás, de nem megfejtés!

Az asszony meglepve nézett reá. A fiatalember hangosan, szinte dühvel beszélt, mintha túl akarná harsogni a lelkében zsongó, ellentmondó, opportunus érzéseket, amelyek le akarták csillapítani. Farkasné nem értette a hirtelen hangváltozást, de Bükkös égő arca és szilajon szökellő tekintete sejttették, hogy komoly esemény van készülőben.

– Senki nem kényszeríti reá, – szólt végre az ügyvédné, – hogy hazudjon vagy kitérjen. Előttem mindig őszintén beszélhetett s remélem, hogy a jövőben is úgy teszi.

– Őszintén, igen őszintén! – kapott a szón a fiatalember. – Oh, hogy szomjazom egy kis őszinteségre! Milyen boldog vagyok, hogy egyszer kibeszélhetem magamat, úgy, ahogy érzem! úgy, ahogy kell!

Megragadta az asszony kezét és hálás csókkal illette. Az ügyvédné csodálkozva vonta ki ujjait az ifju kezéből, amely forró volt, mint a zsarátnok.

– De ne itéljen el, – folytatta Bükkös izgatottan, – ne szakítson félbe, ne akarjon eltántorítani, ne próbáljon megvigasztalni. Ezt meg kell igérnie!

Farkasné ránézett a jogászra.

– Megigérem, – mondta közömbösen.

Bükkös biccentett a fejével és tovább beszélt.

– Akkor hát figyeljen reám… Egy veszni készülő, szerencsétlen, jó és gonosz embert lát maga előtt. Jót abban az értelemben, hogy képes volnék egy szép eszméért, akármilyen csekély legyen az, vonakodás nélkül meghalni, gonosz vagyok, mert önző a szívem és csak a saját érdekét nézi, úgy ahogy azt az Isten minden élő lénybe, a legkisebb virágba, a legapróbb állatba beleoltotta. Bűn ez? Emberi fölfogás szerint igen s azért bűnös, aljas, nyomorult vagyok. Egy könnyelmü jellem, mondja a világ s néha úgy érzem, hogy igazuk van, néha azonban ki szeretném kiáltani, hogy mindenek fölé a saját lelkünk, a saját meggyőződésünk, a saját boldogságunk, a saját belső világunk való! De akárhogy van is, így vagy úgy, ebbe az életbe belenyugodni nem tudok, ez a…

Ránézett Farkasnéra, aztán hirtelen félbeszakította magát és így szólt:

– Szerettem az ön leányát, Ibolyát, és ő is engem. Igen, ezt tudnia kell. Az ő érzelmei nem is változtak, de én bennem kiégett a láng, elveszett egy hiu ábránd. Eh! nyomorult vagyok, nyomorult! – fejezte be nyugtalanul a mondatot.

Farkasné meglepetve nézett Bükkösre.

– Ibolya önt szerette? – kérdezte csodálkozva.

– Igen, – hajtotta meg fejét a fiatalember.

Csönd támadt.

Az asszony most nézte meg először életében közelebbről Bükköst: vajjon ki az, aki az ő leánya szívét lebilincselni tudta? A fiatalember eddig csak mint árnyék suhant el előtte, mint a többi vendég, aki mind oly egyforma volt, egyforma virágokat, cukorkákat hozott és együgyü bókokat mondott. De ebben csalódott, ez más volt, másnak kellett lennie, hogy a tartózkodó, ingatag kis leány érzelmeit lekösse, ez fölébe emelkedett a többi kedves nullának, akik csak mosolyogni, szivarozni, és adomázni tudtak. Ibolya nem volt közlékeny természet, s nem az a lélek, akit egykönnyen meg lehetett hódítani. A leány a legtöbb embert csöndesen elkerülte, modorukkal, hangjukkal nem tudott rokonszenvezni, sok embert szigorúan is itélt meg, egy különös mértékkel, amely a rendkívülit, a tisztultat, a nemesebbet kereste, de nem találta meg. És ez a fiu meg tudott felelni vágyainak?

Bükkös érezte, hogy az asszony vizsgálat alá veti, s az arca kigyult, így még férfiasabb, őszintébb, közvetlenebb volt. Szigfridi szépségét a környezet is kiemelte: a hunyó nap ráöntötte piros varázsát és a nyugodt, békés táj hálás háttér volt az ifju izgatott mozdulataihoz, türelmetlen szavaihoz.

– Ibolya szereti önt – ismételte az asszony. – És én nem tudtam ebből semmit, nos és olyan rövid idő alatt ennyire jutottak?

– Igen, – felelt Bükkös lázasan. – Elmondjak mindent, ecseteljem, hogy csak a sajátságos, nyugtalan lelke érdekelt, hogy nem volt bennem erő leküzdeni az érzést, hogy megismerjem ezt a csillogó játékszert s végül, nos, hogy egy nap kiábrándulva állapítottam meg, milyen nyomorultul gondolkodom? Engedje ezt el ma nekem, eleget szenvedtem miatta.

Az asszony tovább fürkészte a fiatalember arcát.

– De valami mélyebb vonzalom mégis csak fejlődött ki önök közt? – kérdezte halkan. – És valami okának mégis csak kellett lenni, hogy a dolog megszakadjon?

Bükkös nyugtalanul rázta meg fejét.

– Nem tudom, nem emlékszem már. Az egész oly gyors volt, mint egy nyári vihar, mint egy mámoros perc, amelynek kezdetére és végére ki tudna emlékezni? Hogy vonzott-e valami komolyabb érzés hozzá? Igen, bizonyosan… Hiszen tartalmat kerestem az életemhez!

Farkasné újra ránézett a fiatalemberre.

– Tartalmat? Kinek az élete nyujtja azt?

Eszébe jutottak délelőtti gondolatai, egész élete, amely símán, egyszerüen, tartalom nélkül siklott el mellette s nem tudott maradandó emléket hátrahagyni.

Bükkös csodálkozva tekintett rá vissza.

– Hogy lehetne élni tartalom nélkül? – mondotta szemét tágra nyitva. – Enélkül csak tengődünk, csak nyomorgunk, mint az állatok és nincs semmi értelme, hogy létezzünk. A földön mindennek van célja s ez adja tartalmát, az Isten e tekintetben igen gépiesen rendezte be a világot.

– És mégis mennyien vannak, akik tartalom nélkül fejezik be életüket, – mondta hűvösen Farkasné.

Bükkös izgatottan rázta meg fejét.

– Az nem lehet! Nem. Kell valami, ami reményekkel kecsegtesse lelkünket és színekkel a szemünket.

– Erről én nem tudok semmit, – felelt egykedvűen az asszony.

A fiatalember ránézett. Az ügyvédné szép vonásai, mint egy kámea illeszkedtek bele a narancsszín háttérbe.

– És nem is vágyódott utána? – kérdezte kíváncsian Bükkös.

Az asszony megrezzent.

– Nem, – mondta hirtelen.

A férfi megfogta az ügyvédné kezét.

– Most nem mondott igazat, – szólott határozottan.

Farkasné arcán pír szaladt végig. Tiltakozni akart, de aztán nem válaszolt semmit és lassan kivonta ujjait a fiatalember kezéből.

– Ön is keresi az életben a tartalmat, – folytatta Bükkös. – Tudom jól, hogy tartózkodása csak palástolása annak a vágynak, hogy valaha életében egyszer olyan boldog lehessen, mint a fülemile szent Iván éjszakáján, hogy éljen, lásson és perzselődjön. Én tudom, hogy titkot rejteget a világ elől, hogy a lelke elégedetlen, türelmetlen, hogy ki akar röppenni fojtóan barátságos környezetéből, hogy egyszer az igazi örömet és az igazi szenvedést élvezze, az igazi emelkedést, az igazi esést, az igazi meleget s az igazi jeges lehelletet: az életet, amely végigviharzik és végignapsugározik rajtunk s a lélekből kiváltja, kiküzdi mindazt, amit az Isten ojtott beléje! Mi az ön élete? – hosszu, békés pusztaság, egy szép, csöndes gépezet, amelyet mindennap ugyanaz a szintelen erő hajtott, mindennap ugyanaz a környezet övezett s ugyanaz a barátságos rózsaszínü fény világított meg. A születése, a férjhezmenetele, a halála tulajdonképp szakasztott ugyanazok az események, s ami köztük esik sok-sok apró pontocska, amely úgy hasonlít egymáshoz, mint a tojás a tojáshoz. És ez az élet? Igen, ez a helyes élet, mert következetes, okos, törvényszerü, – az ember belepusztulhatna mindjárt az első évfordulójába, fölösleges magát továbbra megerőltetnie!

Az ügyvédné csodálkozva nézett Bükkösre. Igy még nem hallotta beszélni, sem őt, sem mást, ily merészen létébe bele nem világítottak, így el nem mondották azt, ami a szívén rágódott. A fiatalember alakja lassan megnőtt előtte.

– Honnét tudja mindezt? – kérdezte egy kis csönd után.

– Látom, érzem – felelte a férfi – és tapasztalom nap-nap után mindenütt, mindenkinél, mert nem ön az egyetlen, aki meghunyászkodik s nem mer igazi életet élni. Százan és százan vannak körötte hasonló gondolatokkal elfoglalva, de megadják magukat, beletörődnek az igába. Én is így gondolkodtam, de nem bírtam tovább, megfojtott a tudat, hogy hazug vagyok s azért eldobtam magamtól, mint egy kigyót, amely végigsikolva testemen, már a szívembe készült harapni.

Farkasné elhallgatott. Milyen igaznak tetszett mindaz, amit Bükkös mondott. Igen, ez az ő élete, tartalom, szín nélküli csöndes pusztaság, amelynek nincs vihara és nincs forró napsugara, nincs igazi csöndje és nincs mennydörgése: egy barátságos, szintelen megalkuvás, amely nem ismer célokat, hangulatokat, elemeket, amely langyos és fakó, alkalmazkodó és gerincnélküli.

Egy ideig hallgattak, aztán az ügyvédné így szólt:

– Ön sajátságos ember, Bükkös… Látszik, hogy ismeri az életet és okosabban fogja fel, mint én.

A fülében ott csengett a fiatalember minden szava és most csodálkozott magán, hogy eddig nem vette észre az ifjút, aki annyira okos, közvetlen és őszinte volt, hogy szinte megdöbbentette a hallgatót.

– Igazat beszéltem? – kérdezte a fiatalember és érezte, hogy a válasz nem lehet tagadó.

Az asszony sóhajtott.

– Mi haszna belőle, ha nem mondok ellent? Nos. De ha úgy is volna minden, ahogy ecsetelte… bele kell nyugodni.

Szavai, mint egy nemes régi óra szomoru hangja csendültek végig a pusztaságon. Arcán a bánat tükröződött s megfinomította vonásait: ahogy ott állt a kihunyó napsugárban, minha a lemondás és szomorúság szobra lett volna. Bükkös meglepetve nézett reá, a régi asszony helyett egy más, egy új alak állt előtte, az arcról lepattant évtizedek nyájas hazugsága, eltünt a sima, hideg álarc s az igaz, a szívet megrezzentő szomorúságnak adott helyet, amely azt hirdette: „Este van“. Már nem volt benne leányos báj, nem volt a fiatalság daca vagy keserü megalázkodása, csak a beteg sóvárgása az egészség, az élet után, amelynél nincsen főbb kincs a nagyvilágon. Még egyszer élni, még egyszer megfiatalodni, ez a vágy csillogott ki fáradt tekintetéből s hirdette, hogy mindaz, amit a fiatalember elmondott, fanyar igazság volt.

Bükkösben a diadal érzése támadt fel: ez az átváltozás az ő műve volt, az ő nézeteinek győzelme! Megtérített, visszaadott valakit az életnek, aki elveszett attól, megihletett, fölfrissített egy lelket, amely szavai hatása alatt megfiatalodott és a boldogság után sóvárgott. Most ránézett Farkasnéra. Mennyivel szebb, közvetlenebb így ez a néma asszony, aki mindig csak sárgafedelü regényeket olvasott, halkan járt a barátságos házban és fentartás nélkül nyugodott bele az őszbe, a télbe, az olcsó elmulásba. Ki hitte volna, hogy ilyen erős karakter, hogy képes volt csöndben, feltünés nélkül leküzdeni azt a fájó problémát, amely Bükköst, a férfit, már az első alkalommal kétségbeejtette. Sok erő, elhatározás lakhatik e lélekben, – gondolta el az ifjú, – hogy nem lázadt föl, nem tört-zúzott, ime, egy ismeretlen kincs, amelyről a világ nem sejtett semmit s amelyet ő mentett meg a pusztulástól.

Az asszony tétován nézett maga elé.

– Kietlen élet ez, – mondta fásultan.

Bükkös könnyen érintette meg Farkasné karját.

– Sírja ki magát, – mondta határozottan, – sírja ki magát őszintén, szívből, igen, és meg fog könnyebbülni.

Farkasné ránézett és tiltakozni próbált, de ugyane percben már könnycsepp jelent meg szempilláján s azután az asszony görcsösen kezdett el zokogni.

Ott álltak pár percig s a nőből kikivánkozott mindaz a fájdalom, amely évek óta összegyülemlett s némán szorította össze torkát. Oly jól esett sírnia, lelepleznie magát; hirdetni azt, amit éveken át megalázkodóan titkolt el, hogy élni szeret; oly boldog volt, hogy szabadjára engedhette érzéseit s van valaki, aki igazat ád néki.

A fiatalember megrezzenve nézte s aztán egyszerre így szólt:

– Bizonyára volt valaki, akit szeretett, vagy akitől el kellett szakadnia… nemde?

Az asszony megrázta fejét és felszárította könnyeit.

– Nem, nem, soha, esküszöm önnek, soha. És ön az első, az egyetlen, aki bele tudott pillantani lelkembe… Hogy is történhetett, magam se tudom… ne ítéljen meg érte.

Megint elhallgattak, egy sváb kocsija kocogott arra, a gazda kiváncsian nézte a könnyező asszonyt és a sudár fiatalembert.

– Forduljunk vissza, – szólt az asszony. – Alkonyodik.

Visszaindultak a városba, sokáig nem beszéltek egy szót sem. Igy jutottak a rétekről a ligetbe s az Andrássy-út sarkáig, ahol már égtek a gázlámpák.

– Ne mondja ezt el senkinek, – fordult Farkasné kérőleg a diák felé, mikor már egész közel voltak a házhoz.

Az asszony visszanyerte nyugodtságát, a szemén is alig látszott, hogy sírt.

Bükkös nem válaszolt semmit, csak a kezét nyujtotta az ügyvédnének, aki könnyen szorította azt meg.

Bementek a barátságos házba, ahol már vacsorára volt terítve.

A rendes társaság ült együtt, éhesen, türelmetlenül. A fiatalember mosolyogva telepedett le közéjük, az asszony a konyha után nézett s aztán helyet foglalt az asztalfőn. Az izgatottság nem hagyott arcán nyomot, olyan volt, mint mindig, csöndesen, de azért udvariasan érdeklődve beszélgetett, elmosolyodott a férje furcsa tréfáin, szemét sorra fordította a vendégek felé, hogy el van-e látva mindegyikük, maga is evett, koccintott és vacsora után nyugodtan telepedett le a regénye mellé. Senki változást nem vett rajta észre, csak Bükkös tudta, hogy ez a hideg, nyugodt asszony hazudik, hogy szíve kivágyakozik ebből a körből, hogy mialatt mosolyog és a hajtűjével vágja föl a könyvet, a bensejében lángok lobognak és indulatok alázkodnak meg, amelyeket csak ő ismer és ért meg. A fiatalember lelke büszke érzéstől hullámzott. Az övé volt, az övé, érezte ez a lélek, ő fürkészte ki, ő térítette meg, ő vette le róla az álarcot, és hosszu hetek óta a Bükkösnek ez volt az első napja, hogy a szeme felcsillant és a barátságos házból emelt fővel, önérzetes, dacos öntudattal távozott.

XI.

Bekövetkezett a forró nyári időszak.

Az egyetemi év véget ért s a jogászok hazautaztak, a barátságos háznak esténként csak egy vendége volt: Bükkös, aki még nem érezett hajlandóságot, hogy falura menjen. Az első, aki eltávozott, Szakáll volt. Szinte szökve tünt el a házból, nem mondta meg senkinek, mikor utazik, éjjel összecsomagolta a holmiját, reggel hirtelen búcsút vett és már a konfortáblison is ült félelmetessé dagadt könyvgyüjteményével.

Hortense csak elsápadt és alig tudott szólni, a szíve úgy dobogott, mikor Szakáll egy napon minden bevezetés nélkül búcsút vett tőle. Meg se kérdhette a fiatalembertől, kap-e hírt róla, mikor tér vissza. Szakáll a podgyásza iránt, úgy tetszett, jobban érdeklődött, mint a barátságos ház lakói iránt. Pár perc és a konfortáblis már el is tűnt a fasorban s a szegény kis leány megdöbbenve, elnémulva nézett a rozoga kocsi után.

Szakáll sokáig nem adott hírt magáról.

Mikor hazaért a kis tót faluba, amelynek minden szöglete, embere, fája épp oly hideg, száraz és következetes volt, mint jómaga, nagy megkönnyebbülést érezett s úgy vélte, veszedelemtől szabadult meg. Most, hogy megmenekült s kissé megnyugodott, látta csak, milyen baj fenyegette, mily könnyü az embernek az életben elvágódni. A főváros könnyelmű levegője őt is megérintette volt, egy percre a fejébe is szállt a mámor s úgy vélte, csak férfias elhatározása tudta a végzetes hibától távol tartani. Milyen frigy is lett volna az: a leány egy tanulatlan libácska, majdnem egykoru vele, az ügyvéd tudvalevőleg rég a tönk szélén áll. Hálát adott az Istennek, hogy elkerülte ezt a barátságos külsejü veszedelmet és a könyvei közé bújt, helyrehozni a rosszul sikerült kollokviumot.

Hortense ezalatt csak várta, várta a levelet, a hírt barátjáról, de hasztalan. Hiába ült ki délelőttönkint az utca előtti padra és leste a kocsikat, melyik hozza meg Szakállt, úgy mint azon az esős szeptemberi napon, mikor az apja éppen vadászni volt és Kelemen ott aludt volt náluk. Ahány bérkocsi a liget felé ment, mindegyikbe belenézett, de az egyikben orvos, a másikban ügyvéd, a harmadikban kereskedő ült, – Szakállt egyik sem hozta. Hortense nem tudta magának megmagyarázni, mi történt? Egész nap töprengett, mért nem kap hírt? Mért nem ír Szakáll? Talán a szülei ellenzik tervét s lebeszélték volna? Oh, az nem lehet, az ifjúnak vasakarata volt. Vagy megbántotta talán? De hiszen mindig gyöngéd és figyelmes volt iránta, még az elutazás előtti napon is egy csokor rózsa illatozott a diák asztalán: ő maga vágta minden hajnalban és dobta be szobája ablakán.

Végre aztán eltökélte magát, hogy levelet ír Szakállnak és megkérdezi tőle, mit vétett neki? Elrontott tíz levélpapirost, míg végre úgy fogalmazta meg az írást, ahogy jónak gondolta, egyszerüen, ostobán, szomorúan.

De válasz most sem jött… Még egy kisérletet tett és sürgönyözött neki, valami jelentéktelenségről, arról, hogy hová küldjék neki a nyaralóban felejtett holmijait, hogy így feltünés nélkül módot adjon rá a fiatalembernek, hogy válaszoljon. De a sürgönyre nem érkezett felelet.

E naptól fogva a leány összecsuklott, elnémult és egész éjjeleken át álmatlanul hánykolódott ágyában. Tompa fájdalom szorította össze torkát, a védtelenek, a szegények hallgatag bánata, amelynek forró könnycseppjei a lélekre hullnak és tüzes esőként perzselnek. Kisértetként járt a házban, tágra nyílt szemmel nézett maga elé és gyakran nem hallotta, ha beszélnek hozzá. A szenvedés nyomai külsején is meglátszottak, fogyni kezdett, meg is csunyult, idő előtt hervadásnak indult. A megaláztatás nem fájt neki, de a csalódás a szívébe nyilalt, némán, hidegen, mint az orgyilok. Nagy bánata dacára panaszkodni nem hallotta senki, magába fojtotta szomorúságát s még az imában se keresett vigaszt, mert amióta szíve összetört, a hitben való bizalma is megingott.

Farkas egy nap azon kapta rajta leányát, amint az az ablaknál állt és kimeredt szemmel bámult maga elé, egy láthatatlan tárgyra. A sápadt arc, a kifejezéstelen szeme megijesztette az ügyvédet. Ez nem volt a régi Hortense, ez egy sápadt, kóbor rém volt, amelynek tekintetéből az őrület villant elő.

– Hortense, – szólt ijedten Farkas. – Mi történt veled? mi bajod van?

A leány nem hallotta, hogy hozzá szólnak.

– Hortense! – kiáltott most föl Farkas kétségbeesve.

A kis leány lassan megfordult, rája nézett apjára és aztán csöndesen sírni kezdett.

– Édes kis Hortense-om, – zárta a karjaiba az apa gyermekét, – mi bajod van? mi történt veled? beszélj! hiszen ez rettenetes!

Hortense sokáig nem szólt semmit, engedte, hogy az apja a karján vigye, mint egy beteg gyermeket s lehunyta fáradt szempilláit. Olyan volt, mint egy szép halott, aki fölött már napirendre tért a könyörtelen élet.

Farkas nem kérdezett most már tovább, tudta mi a leánya baja s az ő szívét is keserűség öntötte el.

– Te szeretsz valakit, – szólt halkan, – és szenvedsz, oh, szegény kis Hortense-om, az arcodra van írva minden.

– Nem… nem, – pihegett fáradtan a leány.

Az ügyvéd végigsimította a gyermeke arcát.

– Kis Hortense, szegény kis Hortense, – mondta, mintha csecsemőhöz beszélne, – az édesapád van itt melletted… a te szerencsétlen öreg édesapád… aki szeret és kétségbe van esve… Neki megmondhatsz mindent… Ugyebár szereted azt a fiút?

A leány kinyitotta szemét, aztán egyszerre urrá lett rajta a gyengeség, szédülni kezdett és ájultan hanyatlott vissza apja vállára.

Farkas, aki még nem látott igazán szenvedő lelket, mód nélkül megijedt és kétségbe volt esve. Gond nélküli, nyugodt életében ez volt az első szomoru pofon és teljesen megtörte, szinte gyermekes félelemmel töltötte el. Nagyon szerette a családját és különösen Hortenset, aki épp olyan nyílt és jószívü, őszinte volt, mint ő. Az életét adta volna oda, ha letörülheti sápadt arcáról a fájdalmat és újra mosolyogni láthatná a szegény áldozatot.

Mikor Hortense elaludt, az ügyvéd elgondolkodott azon, hogy mit tegyen. Mindig egyenes ember volt s most is úgy cselekedett, még az este leült asztalához és hosszu levelet írt Szakállnak, amelyben arra kérte, hogy mielőbb jőjjön fel a fővárosba.

De a fiatalember nem jött Budapestre. Levélben válaszolt, kimérten, okosan; felsorolta mindazokat az érveket, amelyek az ily frigy ellen szólnak, megjegyezve, hogy a leány érdekét viselte szívén, mikor nem akarta esetleg egy szegény, cifranyomoruságu hivatalnokhoz láncolni. Neki is küzdelmébe került lemondani, írta, de megtette, mert nem akart senkit oktalanságba vinni. Köztük egyébként sem történt semmi, fejezte be sorait – amint látta, hogy a dolog talán komolyabb lehetne, férfiasan félre állott és felejteni próbált.

– Nyomorult! – kiáltott föl az ügyvéd, amikor elolvasta a levelet és életében először érzett gyűlöletet, izzó, vad haragot, amely megremegtette a szívét.

Nem volt más orvosság, mint a legkeserűbb: a felejtés. Farkas, aki a lelkét az élet legapróbb foglalatoskodásaihoz is odacsatolta, aki együtt érzett még az állatokkal, a virágokkal is, kétszeresen tudta, milyen nehéz ennek a rideg szónak eleget tenni. De meg kellett lennie! Nekifogott hát, hogy megkönnyítse a felejtést s úgy ápolta Hortenset, mint a beteg virágot.

Az ügyvéd órákig, napokig ült el a Hortense ágya mellett és beszélt neki mindenféléről, hogy elkergesse a leány szomoru gondolatait; amit tudott tréfát, élcet, mind fölsorolta neki, énekelt hozzá, erőltetve nevetett és csak mikor kiment a szobából, a szeme akkor telt meg könnyel. Rettenetes munka volt, Farkas érezte céltalanságát, de azért nem csüggedett, mosolygott, fecsegett, táncolt a leánya előtt, közbe pedig a szíve majd megszakadt.

Mint a szenvedő gyereket, ő is ajándékokkal próbálta Hortenset vígasztalni: virágokkal, csecsebecsékkel, ékszerekkel, amelyeket a lány fáradt mosollyal fogadott el. Egyszer az ügyvédnek eszébe jutott, hogy kisleány korában Hortense mindig vágyott egy kis ponni-fogat után, de az anyja félt, hogy a lovak el találják ragadni a gyerekeket s azért az ajándékból nem lett semmi. Alig hogy ez az emlék végigfutott agyán, az ügyvéd máris kapta a botját, kalapját, besietett a városba és addig nem nyugodott, míg nem talált két tarka lovacskát és egy piroskerekü kis kocsit.

– Reggel nagy örömöd lesz – szólt estére hazatérve Hortensenek. – Egy régi vágyad fog teljesedni, de csak úgy, ha most szépen elalszol.

A szegény kis leányt ez a pár szó rettenetesen felizgatta, egész éjjel nem aludt, azt képzelte, hogy hajnalra megérkezik az, akit repesve várt, aki a legnagyobb örömet okozhatná neki.

Reggelre a lovacskák megjöttek, a kocsi oda állt az ablak alá, egy kis inas peckesen ült a bakon.

Odavezették Hortensét az erkélyhez s megmutatták a takaros alkotmányt.

Az apa kíváncsian várta a hatást, vajjon földeríti-e az arcát? De Hortense csalódásában szomorúan csuklott össze és nem szólt semmit se. Azt a fájdalmat, amely az ő szívében lakott, a világ összes tarka lovacskái sem tudták volna feledtetni.

Farkasnak a néma szenvedés láttára könnybe borúlt a szeme. Nem bírta tovább, fáradtan vetette magát egy karosszékbe és ajkáról önkénytelenül keserü szavak röppentek el.

– Ne pusztítsd el hát szegény apádat, – nyögte kétségbeesve.

Csak egy pillanatra feledkezett meg magáról, a következő percben fölugrott, végigsimította homlokát és mosolygott, de már elárulta magát. Hortense elsápadt: a szívébe nyilaltak e szavak, amelyekhez hasonló keserveset sohasem hallott az apja ajkáról. Soha nem látta másnak az ügyvédet, mint jókedvünek, derült hangulatunak, szinte lehetetlennek tetszett, hogy ez az ember szenvedni is tudjon. Pedig hogy tudott! Míg pillanatig a karosszékben feküdt, a szeme körül fekete barázdák szaladtak szét, az arca viaszksárga lett, megöregedett, a keze remegett.