Part 6

Szakáll tétován állt előtte, érezte, hogy mondania kell valamit, ez a mélységes fájdalom megrémítette hideg lelkét.

– Hortense, – szólalt meg végre, – kedves Hortense…

A leány felszökött helyéről.

– Ne mondjon semmit, – könyörgött könnyeit fölszárítva, – ne hallgasson reám, felejtse el, amit mondtam… oly gyermekes vagyok.

– Engedje meg.

– Nem, nem, – ellenkezett a kis leány, – én tudok, értek mindent… és én nem is vagyok rá érdemes, hogy valaki szeressen… Ne beszéljük erről.

Fölemelte a napernyőjét és visszafelé indult.

Egész úton nem szóltak egy szót sem. A leány sietett, az arca sápadt volt. Szakáll idegesen követte, de nem tudta, mit mondjon. Mikor már közel jártak a kerthez, a fiatalember még egyszer megpróbálta, hogy beszéljen.

– Hortense, – szólt nyugtalanul, – engedje meg, hogy válaszoljak.

De a leány riadtan sietett tovább és kipirulva érte el a ház kapuját.

Másnap reggel a fiatalember hiába várta rendes társát. Elmúlt hat óra, hét és nyolc, de Hortense nem jelentkezett. A reggelinél is csak egy percre találkoztak, aztán a leány ismét visszavonult anyja szobájába és délig nem mutatkozott. Szakáll megpróbálta, hogy tanulással üzze el a gondolatokat. De ma a munka nem ment. Míg azelőtt a tételek a csik gyorsaságával szöktek fejébe, ma csak a szeme látta a betüket, az agya nehezen értette meg őket. Már késő este volt s alig valamit tudott végezni.

Szakáll azt várta, hogy a következő napig megváltozik a helyzet s reggel már ötkor lent sétált a fák között. De Hortense most se jött le s így az ifjúnak nem maradt más hátra, mint a könyvekhez fordulni. Vasakarattal látott neki a törvényeknek, de a betük összeszaladtak előtte és a feje zúgott.

– Bolondság, – dörmögte és a kút alá állott és hideg vizet huzott a fejére, abban a reményben, hogy ez föl fogja frissíteni agyát.

Hiába volt ez is, a feje zavarodott maradt és undorodott a tanulástól. Bement a városba, szokása ellenére egy kávéházba is beült, hogy a nyüzsgő sokaság, a tarka képek eltereljék gondolatait, de mikor délután visszatért a barátságos házba, első tekintete megint csak a terraszra esett: nincs-e ott a leány? Nem volt ott és Szakáll kedvetlenül vetette magát az egyik karosszékbe.

Vacsora után az ügyvédné zongorázott és Farkas hegedült hozzá, míg Hortense az egyik ablakfülkében ült. Szakáll odament hozzá, és melléje telepedett.

– Miért kerül, Hortense? Vétettem maga ellen? – szólt zavartan, most érezve először, hogy elfogódott.

A leány ki akart térni a válasz elől, de a fiatalember szeme reászegeződött.

– Én nem kerülöm, – felelt végre Hortense elvörösödve, – és ön nem vétett semmit.

Szakáll tovább folytatta a kérdezést.

– Mért nem jöt hát reggel le a kertbe?

Hortense egy ideig hallgatott, aztán meghajtotta fejét.

– Kívánja? – mondta végre lassan.

– Kívánom, – szólt Szakáll nyugtalanul.

– Akkor hát le fogok jönni, – felelte Hortense.

Másnap tényleg már korán reggel ott ült a terraszon és napernyővel kezében várta a fiatalembert.

– Elkísér? – kérdezte félénken nyújtva kezét.

– Igen, úgy mint azelőtt… Kár volna a mi barátságunkat megszakítani, hiszen már összeszoktunk, Hortense. Nem tudom belátni, mi rossz van benne, ha két fiatal lelket baráti kötelék fűz össze?

Elindultak s csak tizenegy óra felé tértek vissza. Egész úton kizárólag köznapi apróságokról beszélgettek és mind a ketten kerülték a minapi tárgyat. Délután Hortense bement a városba, ahol különféle vásárolni valója volt.

– Elkísérem, – szólt Szakáll s együtt járták végig a boltokat. Az egyik rövidáru-kereskedésben a segéd nagyságos asszonynak szólította a leányt, aki elsápadt s alig tudta kifizetni a portékáért számított nyolcvankét krajcárt. A hosszú úton visszafelé Hortense nem mert ránézni Szakállra, aki csöndesen mosolygott magában.

Ezután gyakran megesett, hogy a fiatalember délutánjait a leány kíséretében töltötte el, s vacsora után is megtörtént, hogy fölhasználták a szép időt, kiültek a kertbe s a holdat meg a csillagokat nézték és az elkésett bérkocsik robogását hallgatták.

Egy napon aztán Szakállal rettenetes dolog történt.

Az egyetemi év vége beköszöntött s a fiatalember kollokválni ment be a főiskolára.

A professzor, aki nem volt éppen a legjobb kedvében és különben is félelmetes szigoruságáról volt híres, sehogy sem elégedett meg a fiatalember tudásával és mint mondani szokás: nem fogadta el kollokviumát.

Ez a dolog a bomba gyorsaságával és erejével csapott le Szakállra. Egész életében szorgalmas diák volt, akit a tanárok mintaképnek emlegettek, meg volt eddig minden kvalifikációja, hogy sub auspiciis regis végezze el tanulmányait s a miniszter küldötte huzza az ujjára a gyémántgyűrüt… És most egyszerre nem volt kielégítő a kollokviuma s ezzel meg volt jelölve az útja a hanyag, a léha diákokhoz, akiket egész életében gyülölt, mint az istenadta művész a kontárokat.

Nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges, megdöbbenve, elkábulva sietett a teremből a távozó tanár után.

– Nagyságos uram, – hebegte ijedten, – én nem értem…

– Én értem, – felelt gúnyosan a megszólított. – Ön nem készült el. Ez nem olyan ritka eset, humillimus.

Otthagyta a faképnél és Szakáll kétségbeesve nézte, hogy tünik el professzora alakja a folyosó kanyarulatánál.

Nagysokára tudta csak magát összeszedni és leforrázva, lehajtott fővel hagyta el az egyetemet.

Teljesen érezte hibája súlyát s a friss levegőre érve, azt is kénytelen volt beismerni, hogy a tanárnak igaza volt: öt kérdést is kapott és csak egyikre tudott úgy ahogy felelni, a többiekre kusza választ adott, sőt volt olyan kérdés, amelyre adós maradt a magyarázattal: rettenetes!

Hogy történhetett ez?

Szeme előtt egyszerre feltünt Farkas Hortense képe s a következő percben már harag öntötte el egész valóját. Igen, ez a leány volt az, aki miatt lassan, szinte észrevétlenül lelépett a tanulás mesgyéjéről, aki a könyvei lapjai közé ékelte magát, s elhódította tőle a tudást, a szorgalmat, aki miatt a legkényesebb pontján, az önérzetén, a büszkeségén, a vasakaratán kapott érzékeny csapást. Ő, Szakáll Péter, akinek lelkében már mázsaszámra álltak a szellemi kincsek, egyszerre fittyet hányt nekik, elpártolt tőlük s most a legjobb úton van, hogy el is pazarolja valamennyit! Ő, aki azt hitte, hogy iparkodása nem ismer gátat, hogy összegyüjt minden összegyüjthetőt, hogy a hangya szorgalmával építi meg jövendőjét – ő pár hét alatt messze esett mindettől és rálépett arra az útra, amely az utált, a lenézett proletáriátus felé vezet.

Az arca kigyúlt a lealázottságtól, a szégyentől, s gondolatai tovább szövődtek: látta magát, mint nyomoruságos adóhivatalnokot vagy írnokot az Isten háta mögött, egy hervadó asszony oldalán, mert a köztük levő korkülönbség alig volt két esztendő, látta a nyomoruságot, mert Farkas dr. pusztuló vagyoni viszonya nem volt előtte titok, és látta, hogyan foszlik szerte-széjjel egész élete, hogyan válik sárrá a kincsgyüjteménye és dől össze egy hidegen, biztosan, szépen fölépített pálya, amely Isten tudja, a mai léha világban, ahol oly kevés a képzett ember, hová vezetett volna!

Megrázkódott és végigsimított homlokán, mintha gonosz álmot akarna elüzni.

Nem, nem, ennek nem szabad, nem lehet megtörténnie, amire kicsi gyerekkora óta lázasan, fáradtságot nem ismerve készült, nem szabad elpusztúlnia, ilyen olcsón magát egy Szakáll nem adja.

– Nem engedem! – kiáltott föl csaknem hangosan és keze ökölbe szorult.

Arcán harag és elszántság látszott, egy dada, aki apró gyerekeket vezetett sétálni, megpillantva sötét ábrázatát, gyorsan az út tulsó oldalára sietett… De ő észre se vette, tovább ment, dörgő léptekkel, kipirult arccal s szította magában az elhatározást, hogy véget vet e veszedelmes állapotnak, hogy visszatér régi tervéhez, életéhez, acélos akarattal építi tovább pályáját s akármennyire is próbálja a sors, nem fogja őt leigázni tudni.

Félóra múlva már kijegecesedett benne a hideg, könyörtelen akarat, mely gyerekkora óta hűséges társa volt s hajnalban az ágyból kizavarta, a könyvekhez láncolta, a szorgalmát ellenőrizte, a lelkét bilincsekbe verte.

– El fogok költözni az ügyvédtől, – állapította meg magában, – el fogok költözni, haza fogok menni és helyrehozom az elmulasztottakat. Nincs semmi kedvem, hogy úgy éljek és úgy végezzek, mint Kelemen, Sárosi és Bükkös urak! Erősebb leszek a vasnál és érzem, hogy győzni fogok!

Gyalog ment ki a ligetbe. A hosszu séta alatt lecsillapodott, mikor hazaért, már csak nagy fáradtságot és elkedvetlenedést érezett.

Hortense vacsora után odaült hozzá az ablakfülkébe.

– Valami baja van? – kérdezte, észrevéve, hogy viharfelhők torlódtak össze.

Szakáll megrázta a fejét.

– Semmi, semmi, – válaszolta idegesen.

A leány hallgatott egy kis ideig, aztán így szólt:

– Én látom, hogy valami kellemetlenség érte… mért akarja előttem eltitkolni?

A fiatalember elfordította tekintetét:

– Semmi se történt, – felelte, – éppenséggel semmi… Nem kell aggódnia miattam.

Aztán látva a leány kérdő pillantását, hozzátette:

– Ön mindent kissé tuloz… Megnyugtathatom, hogy semmi rendkívüli nem esett meg velem, az ilyen csekélységek szóra sem érdemesek, higyje el.

– De mégis…

– Semmi, semmi, – fejezte be Szakáll nyugtalanul.

A leány ránézett, aztán elhallgatott és némán foglalt helyet a karosszékben.

Bükkös Pál a zongorához ült és néhány akkordot játszott a Beethoven hegedühangversenyéből.

Az ügyvéd előkereste hegedűjét és belekezdett az első tételbe.

IX.

Beköszöntött a nyár: a természetnek a forró, szines napsugár dacára káprázatnélküli, komoly korszaka. A munka meghozta gyümölcsét: a földeken aranysárga, nehéz kalászok reszkettek, itt-ott már a cséplőgépek dolgoztak, ezer és ezer verejtékező munkásember fáradott az élet aratása és berakása körül. A tavaszi sejtelmek és hangulatok elmultak, amerre a szem látott, minden az élet, a valóság volt, a termetes szénaboglyák, a lábukon álló rozstáblák, a gazdag keresztek, az érő gyümölcsfák. Aki a szabadban járt most, nem foglalkozott ábrándokkal, mint a kikelet napjaiban, nem kalandozott a bárányfelhők között, nem kísérte könnyü szívvel a lepkék vidám utait, hanem komoly tekintettel vizsgálta, mennyi törekvés és erő halmozódik össze a kenyér megalkotása körül; hogy fizet a kétségeskedő reménnyel elültetett mag és mennyi nyugalom, az alkotás mily biztos öntudata ömlik el a földeken. Komoly és mégis egyszerü volt ez a kép, a valóság színeivel megfestve, a lét gyökérszálaival fonódva össze, az erőt, az életet, a munkát és annak sikerét jelentve.

Ezek a gondolatok foglalkoztatták Bükkös Pált, amint egy nyári nap délutánján kivetődött a ligettől puskalövésnyire fekvő szántóföldekre.

A fiatalembernek, mint már hetek óta gyakran, ismét rossz napja volt.

Délután künt volt az ügyvédnél és ebéd után leült a két leánynak zongorázni. Hortense azóta, hogy Szakáll megmagyarázta neki a zene fölösleges voltát, nem érzett nagy hajlandóságot a muzsikához és hacsak lehetett, elkerülte a zongorát. Viszont Bükkös meg akarta győzni a leányt nézete helytelenségéről és azért végigjátszotta neki mindazokat a darabokat, amelyeknek csöndes melankóliája hatással szokott lenni a fiatal kedélyekre.

– Van-e egy kedves dala? – kérdezte Hortensetől.

– Nincs, – felelt a leány gyorsan.

Bükkös egy percre abbahagyta a zongorázást.

– Ez nem lehet, – mondta mosolyogva, – mindenkinek van egy kedves dallama, vagy akkordja, ahogy jobban szereti az egyik színt a másiknál, az egyik virágot a másiknál. Maga most nem mondja a valóságot, Hortense!

A leány elpirult.

A fiatalember hangosan nevetett.

– Lássa, hogy félre akart vezetni? – mondta diadalmasan. – Az arca elárulja… Nem tud maga hazudni, kis Hortense. És ime, milyen vörös lett, milyen vörös!

Hortesne ki akart szaladni a szobából, de a fiatalember utána sietett és megfogta az ajtónál.

– Engedjen el, – szólt a leány duzzogva.

Egy percre közel ért egymáshoz az arcuk és Bükkös érezte a leány hajának selyem érintését. Meglepve nézett rá és tágra nyitotta szemét, mint amikor valaki először látja a természet eddig ismeretlen kincsét.

– Engedjen el, – ismételte Hortense és kivonta a fiatalember kezéből karcsu ujjait.

Bükkös nem ellenkezett s szabadon bocsátotta rabját, aki gyorsan kisiklott az ajtón. Az ifju meglepve nézett utána.

– Pál, – szólalt meg Ibolya az ablak mellől.

A fiatalember megrezzent és végigsimított homlokán.

– Parancsoljon, – mondta gépiesen és az ablakhoz ment.

Ibolya sápadtan állt előtte, az ajka remegett.

– Nem szükség, hogy annyira érdeklődjön Hortense zenei hajlandóságai iránt, – mondta idegesen.

Bükkös összeharapta ajakát. A fagyos hang, a gőgös mozdulat kellemetlenül érintették, mintha napsugaras vidéken járva hirtelen egy barlang hideg lehellete csapta volna meg.

– Maga féltékeny? – kérdezte azután gúnyosan.

A leányt bántotta a lenéző hanghordozás, amellyel Bükkös a szavakat mondotta.

– Az vagyok, – felelte élesen és az ablakhoz fordult.

A fiatalember egy ideig hallgatott, majd így szólt:

– Akkor féltékenynek kell lennie a napsugárra, a zöld fákra, a tarka virágokra, az egész világra, mert abban is gyönyörködöm.

– Meglehet, – felelte Ibolya hidegen.

Nem szóltak semmit, később Bükkös odaült a zongorához és elkalandozott billentyüin. De mialatt játszott, egyre érezte az Ibolyával lejátszódott jelenet kellemetlen mellékízét, amely eléje írta, hogy többé nem szabad, többé nem a lelke korlátlan ura és nyárspolgári szabályok bilincseibe van verve. Abbahagyta a zongorázást és a kalapja után nyúlt, a levegő füllesztő volt a szobában.

– Kimegyek egy csöppet sétálni, – szólt Ibolyához és be sem várva feleletét, eltünt a kertbe vezető lépcsőkön.

Künn derekán állott a nyár, a fiatalember átérezte a munka apoteózisát s a szíve elkomorodott, mert látta a maga kicsiségét és gyöngeségét. Körülte minden erős, következetes, diadalmas volt, az utolsó buzakalász is az élet sikeréről, a kiküzdött diadalról beszélt, csak ő volt még mindig ott, ahol pályája kezdetén s lelke ahelyett, hogy színesedett volna, lassan megkopott és elhervadt.

A délutáni jelenet csak véletlen kifejezése volt annak, ami a Bükkös lelkében már hetek óta zsongott és napvilágra kívánkozott. Eleinte titokban, de aztán ismételten és gyakrabban találkozott azzal a gondolattal, amely most még határozottabban rajzolódott meg előtte, hogy a leány már nem érdekli úgy, mint annak előtte, hogy betelt vele és a viruló orgonavirágból hervadt szagu haraszt lett.

Ibolyával való viszonya elérte volt tetőpontját, kielégítette minden várakozását, vágyát s nem tudott új szinekkel szolgálni. Minden ízében ismerte ezt a sajátságos lényt, a lelke ott állt előtte, mint egy preparátum a górcső alatt, nem volt semmi titka, amelynek nyitját ne tudta volna, nem volt semmi színe, amelyet alkotó elemeire ne lett volna képes bontani. A leány karaktere már rég nem volt rejtélyes előtte, tisztában volt vele, hogy egy gyönge női lélekkel áll szemben, amelynek szüntelen hullámzása tulajdonképpen épp oly egyszerü s folyton megismétlődő tény, mint ahogy a nyárspolgár nap-nap után ugyanabban az órában kel föl, ugyanabban az órában ebédel meg s ugyanabban az órában tér nyugovóra. Azok a szüntelen változó érzések, amelyek a leány lelkéből fakadtak, már nem tudták vonzani, betéve ismerte apályukat és dagályukat s annak szabályait, és tudta, hogy mindez csak káprázat, túlérzékenység. Az elmélyedés óráiban egyre gyakrabban vette tudomásul, hogy csak egy érdekes, de nem rendkívüli lélekkel van dolga, amely elpazarolta apró kincseit – csillogó, de javarészt értéktelen csecsebecséket – és most szegényen, kifosztva áll előtte.

Néha elszégyelte magát, mikor e gondolatok mesgyéjére tévedt és szidta magát a hálátlanságért.

– Milyen nyomorult is vagyok! – sóhajtotta ekkor őszinte szívből és megfogadta, hogy továbbra is hű és meleg érzéssel fog viseltetni Ibolya iránt, akinek élete talán legtisztább napjait köszönhette.

Pár hétig ura is maradt akaratának, gyöngéd volt a leány iránt, meg akarta neki mutatni, hogy szereti, megbecsüli, a tenyerén hordozza, de mindez csak rövid ideig tartott, ismét a kimerültség és rosszkedv vett erőt rajta s kénytelen volt belátni, hogy a leány már nem tudja érdekelni, mint annakelőtte s a lelke új élet, új szín után vágyakozott.

– Tartalmat az életemnek! – könyörgött a sorshoz és epedve nézett körül a világban, a földeken, réteken, várva, honnét emelkedik föl az a tényező, amely megváltsa kétségeitől.

Álmatlan éjszakákon már azt is elhatározta magában, hogy véget vet ennek a hazugságnak, bevallja aljasságát, leleplezi belsejét és aztán kivert kutyaként kalandozik el a világba, de utóbb, találkozva Ibolyával, nem volt lelke, hogy bevallja, ami szívében forrong és tovább fűzte a hamis képek rajzolását. Ilyenkor megint csak oda lyukadt ki, hogy tűrni fog, hogy megadja magát a sorsnak, nem gondol semmire, férfiasan viseli a következményeket, ha le is roskad súlyuk alatt. És úgy cselekedett, ahogy elgondolta: tetette a vidámságot, tisztelte Ibolyát, mondva csinált szeretettel simogatta meg selymes haját. De mikor esténkint elhagyta a barátságos házat, a lelke, amely nem tudott szín és illat nélkül létezni, amely egész életében csak előre rohant, mindig változatosat, szépet, érdekeset keresett, föllázadt és a kétségbeesés árnyképeivel öntötte el benső világát… Megborzadt arra a tudatra, hogy így kell élnie: tartalom, hangulat, akarat nélkül és véresre harapta ajkát. Ilyenkor izgatottan fogadta meg, hogy mégis mindent elmond Ibolyának és megszabadul e hamis regénytől, amely lidércként feküdt a mellén. Most érezte csak, hogy sohasem szerette a leányt igazán, hogy csak a sajátossága, a különös lelki élete vonzotta, hogy a kíváncsiság ejtette tőrbe, és mikor ki volt elégítve a hiúsága, többé nem talált kapcsot, amely őket egymáshoz füzze.

Mind e gondolatok, amelyek fölött eddig sikerült napirendre térnie, most újra fölelevenedtek előtte, amikor végigjárta a szántóföldeket, ahol minden szorgalomról, hitről, munkáról, nyugalomról beszélt neki. Gyülölni szerette volna ezt a csöndet, ezt a teremtői fenséget, amely hidegen nézett le tehetetlenségére és mégis irigyelte, egész nagyságában átérezte és százszor meg százszor szembeállította a maga törpeségével. Mennyi békesség, mennyi tökéletesség, mennyi dicsőség! És az ő lelkében mennyi gyöngeség, kishitüség, elernyedés! Ajakösszeszorítva végezte el az összehasonlítást és mint már annyiszor, ismét elhatározta magában, hogy most már véglegesen rendezi a dolgait, visszatér, s elmondja Ibolyának mindazt, ami hetek óta a lelkében viharzik.

Mikor visszafordult a város felé s már az utolsó veteményes-kertnél járt, ahol ingujjas bolgárok ásóval, késsel, hengerrel préselték ki a földből a lelket, messziről egy kék napernyős hölgy közeledett feléje, nyomában két szerteszéjjel futkosó ölebbel.

Bükkös kíváncsian nézett a távolból közeledő alak felé, – erre hölgyek nem igen jártak, – mikor az egyik kutya széles jókedvvel száguldott feléje s csaknem a vállára ugrott.

Cigány volt, az ügyvédné kis patkányfogója, amely dacára annak, hogy nem volt zenebarát és Bükkös zongorázása közben síri hangon üvöltött, mégis ragaszkodott a ház vendégéhez.

A két öleb Farkasnét kísérte, – a fiatalembernek egyszerre villámként futott az agyán keresztül, hogy az anyának fog mindent elmondani, ez lesz a leghelyesebb s úgy vélte: a legkíméletesebb mód és alkalom is.

X.

Az ügyvédnének rossz napja volt, a feje egész délelőtt zúgott s azért a szabadba ment, hogy kisétálja kellemetlen gondolatait.

Az éjjel álmában önmagát látta volt, mint hófehér, fagyos matrónát – s ez a kép nem akart eltávozni mellőle. Az öregségtől mindig félt, s azért az álom hatása alatt a tükör elé ült, hogy meggyőződjék róla, küszöbön áll-e már a néma vendég? Tényleg ott állt. Amikor a csillogó üveglapba tekintett, Farkasné a hajában itt-ott ezüstszálakat fedezett föl s ez még jobban elkedvetlenítette. Egy év óta már szükség volt rája, hogy ollóval távolítsa el a szomorú hírnököket, de azok újra visszatértek és makacsul jelentették a téli felhők érkezését.

Délben az asszony odaállt az ura elé, a vállára tette a kezét és így szólt:

– Ha egyszer őszinte választ akarok megkapom öntől?

Farkas nevetett, de aztán meglátva felesége sápadt arcát, komolyabb lett és aggódva nézett az asszonyra.

– Tudja, hogy mindig őszinte vagyok, – mondta csöndesen.

Az asszony megfogta az ura kezét.

– Ne nevessen ki, ha bolondságot mondok… Őszintén feleljen: öregszem én?

Az ügyvéd elmosolyodott, azt hitte, hogy valami kellemetlenségre kell előkészülnie s most, ime, a kozmetikára tértek át. Megsimogatta az asszony haját és mosolyogva így szólt:

– Nekem maga mindig szép marad, Laura.

Az asszony kedvetlenül fogadta az udvariasságot.

– Hogy öregszem-e csakugyan, azt kérdeztem? Erre kértem őszinte válaszát s ön kitér előle.

Farkas nevetett.

– Egyszer mindnyájan megöregszünk, – mondta könnyedén. – Semmi se tart örökké… nem bizony.

Tréfa volt, de az asszonyt érzékeny ponton találta, az arca elkomorodott és a szíve megtelt keserüséggel. Az ura kitérő válasza tulajdonképp igenlő felelet volt, hangosabb és szigorubb, mintha tizenkét esküdt kiáltotta volna feléje.

Nem szólt többet, délben nem evett, délután visszavonult szobájába és a múltban már itt-ott ismételten fölbukkant gondolataival foglalkozott: hogy nemsokára le kell mondania a fiatalság szineiről, hogy az életből semmi emléke sem maradt s a léte egy nagy, jeltelen, egyforma sikság, amelyen hervadt leveleket kerget a híves őszi szél. Nem lázadt föl a keserü valóság ellen, a sors nem tanította meg, hogy akarata és ellentállóképessége legyen, elszomorodva vette tudomásul, és úgy érezte, hogy tulajdonképpen elhibázta volt az egész életét. Hogyan kellett volna megcsinálnia, – maga se tudta, csak annyi volt bizonyos, hogy nem így, nem ily olcsón, nem ily színtelenül, hanem másképp, más szinektől övezve, más érzésekkel ötvözve, más gondolatokkal zománcozva. A lelke azt sugta neki: „az életet soha nem ismerted igazán“, a szíve azt tolmácsolta: „soha nem bocsátkoztál bele mélységeim tanulmányozásába“ s egész benseje tiltakozott ama langyos, köznapi megitélés ellen, amelyben egy hosszu élten át volt része… És hogy elmúlt az ifjúság, hogy elszaladtak a napok vacsorafőzés, gyerekápolás, regényolvasás közt! Ime. Este van és nem volt nappal.

Délután az asszony előhivta két kis kutyáját s kiment velük sétálni a liget felé. Kint több ember járt, amint óhajtotta volna s azért tovább haladt a kültelkek felé s lassan a szántóföldek közé tévedt, ahol Bükkösre akadt. Mikor meglátta a fiatalembert, első percben bosszankodott, mert jobban szeretett volna magára maradni gondolataival, hiszen ez az ember is eszébe jutatta azt a házat, amelynek csöndes, füllesztő barátságosságától egy-két órára meg akart szabadulni. De kitérni, visszafordulni nem lehetett s azért kedveszegetten fogott kezet Bükkössel s együtt mentek tovább, kifelé.

A társalgás eleinte erőltetett volt, az asszonynak nem volt sok hajlandósága, hogy csevegésekbe bocsájtkozzék, Bükkös pedig azon jártatta az eszét, hogyan terelje a maga tárgyára a beszéd fonalát. Pár szót mondtak el közömbös dolgokról, értéktelen apróságokról, aztán az asszony megkérdezte a fiatalembertől, hogyan vetődött erre a járatlan útra?

Bükkös megrezzent. Ez a kérdés éppen vágott. Végre tehát itt az alkalom, hogy mindent elmondjon és összetörje az arany játékszert. Ránézett Farkasnéra, aki fáradtan jártatta tekintetét a földeken.

– A gondolataimat rendezgettem, – mondta a fiatalember, újra és újra küzködve magával, vajjon tényleg feldöntse-e a kártyavárat? – és úgy éreztem, erre legjobb hely a szabad természet, amely a maga egyszerüségével, józanságával a legokosabb választ adja. Hiszen itt nincs hazugság, társadalmi kényszer és főleg nincs relativ szempont, hanem megy minden a maga istenadta utain. A legbölcsebb ember sem tud olyan találó megoldással szolgálni, mint egy hűvös patak, vagy egy árnyas völgy.