Part 5

Egy óráig ült így némán, az árnyék által eltakarva; – a házban már sehol egy gyertya sem égett. Samu feje kábult volt, a szeme káprázott. Néha-néha pillái le is csukódtak, de aztán a szél megzörgette a fákat, ez a zaj fölébresztette. Ilyenkor szeretettel nézett az előtte elterülő sötétségre és elmosolyodott. Egyszerre aztán erősebb neszre riadt föl: a barátságos ház kertajtaja kinyilt s valaki kilépett rajta.

Samu meghökkent: nem volt bátor természet s azért első pillanatban igen megijedt. Istenem, ha most valaki leütné, soha senkise tudná meg, hogy ki volt a tettes… Csöndesen odalapult a padhoz és elővette a tollkését, hogy legalább némi védelme legyen. Vacogó fogakkal vetett kémlő tekintetet a kisurranó alakra, amely gyors léptekkel fordult balra.

Férfi volt; amennyire a sűrü homályban látni lehetett: magas és izmos. A padon ülőnek pillanatra úgy rémlett, hogy Bükkös volt.

– Te vagy az, Pál? – kérdezte Samu szívdobogva, alig hallhatóan.

Nem kapott választ, úgy látszik a szél elkapta szavait.

Az éjjeli vándor alakja gyorsan suhant tova.

– Pál, te vagy az?! – szólt utána a remegő Samu még egyszer.

Semmi válasz. Újra csönd lett. A rejtélyes alaknak már a lépései sem hallatszottak. Kardos lassan magához tért és eszébe jutott, hogy Bükkös vele együtt ment el a nyaralóból, épp úgy, mint a többi vendég, ő tehát nem lehetett az éjjeli sétáló, hacsak, miután a sarkon egymástól elbúcsúztak, vissza nem fordult. De miért tért volna vissza?

– Talán a kertész volt, – gondolta el magában a bojtár. – Vagy talán, meglehet, csak álmodtam… Sokat is ittam a nehéz borból, – tette hozzá aztán és újra rámeresztette tekintetét a barátságos házra, amely csöndesen, békésen, becsületesen nyugodott az öreg platánok karjai között.

VII.

A szép tavaszi reggeleket Szakáll arra használta volt föl, hogy a kertben föl- és alájárva tanuljon.

Ő volt az első, aki a házban fölkelt s munkához látott. Százszor és százszor sétálta körül reggeliig a kert kavicsos utait, a jogi tételeket raktározva be mindig fogékony fejébe. Foglalatoskodását nem zavarta senkisem, a barátságos ház lakói, az igazat megvallva, nem is nagyon törődtek vele, hogy Szakáll már hajnalban könyvvel kezében jár-kel, nem is irigyelték érte, de valami nagyon meg se csodálták. Csak egy lélek volt, akiben ez az örök szorgalom és állandó munkálkodás tiszteletet ébresztett s hónapok óta egyre nagyobb rokonszenvet keltett: a kis Hortense.

Miután messze állott attól, amit tudásnak és komolyságnak neveznek, lelke kétszeresen nagyra becsülte, sőt csodálta a fiatalembert, aki merőben más volt, mint bárki a házban. Apja mindig arra tanította Hortenset, hogy nyilt szívvel közeledjen mindenkihez; így cselekedett Szakállal is. Föntartás nélkül bámulta szorgalmát, kitartását, akaraterejét és ezzel együtt okos, hideg szemét, gondolkodó homlokát, amelyet másnak, szebbnek, tartalmasabbnak látott, mint a ház többi lakója. Szakállt senkise szerette igazában az épületben s ez még közelebb hozta alakját Hortense szívéhez. A kis leány üldözött embert, az elhagyottat látta benne, s úgy gondolta, hogy neki kell kipótolnia azt a gyöngeséget, amellyel a többiek a fiatal jogásznak adósak maradtak. Már az első perctől kezdve, hogy Szakáll elmagyarázta neki a tudás, az iparkodás köznapi tételeit, hideg, de következetes pályáját, rokonszenvvel fordult ez új eszmekört jelentő ember felé s ez a ragaszkodás az idők folyamán egyre nőtt, mert Szakáll nemcsak beszélt, hanem cselekedett is; vastürelemmel és kitartással építette élete egyenes falait s egyre magasabban járt a fogalmak és tételek birodalmában.

Ha Szakáll nem volt a társaságban, a többiek rendszerint gunyolódni szoktak volt fölötte és céltáblául vették tudás-szomját, amelyet akarnokságnak minősítettek. Hortensenek sokszor fájtak e támadások, de nem felelt rájuk semmit, csak két érzés fejlődött ki benne révükön: az egyik a csöndes harag azok ellen, akik szerinte méltatlanul bántották a szegény iparkodó jogászt, a másik, ezzel kapcsolatban, a szeretet, amely titokban, lassan, de egyre színesebben fejlődött ki lelkében Szakáll iránt. Ezt az érzését – amely erősen hasonlított az intézeti lányok rajongására az első professzor iránt, – senki sem sejtette, s ő maga is alig akarta, merte tudomásul venni, még kevésbbé mások előtt megnyilatkoztatni. Ha Szakáll beszélt, alig tudott ránézni, még a legegyszerübb dolgokat is félszegen mondotta el s gyakran ok nélkül zavarba jött. Csak akkor volt nyugodt, ha vacsora vagy ebéd után az úri szobába mentek át, ott leültek, a leányok kézimunkát vettek elő, az asszony olvasott, a fiatalember pedig egy másik sarokban a könyveket bújta s ő néha reávethette tekintetét s elnézhette komoly homlokát, izgatottan csillogó szemét, amely mohón, a kincskereső szívósságával, falta a betüket. Ilyenkor úgy érezte, hogy csak ő tudja méltányolni ezt a lenézett, kigunyolt, okos fiút s ez még egyszer, rövid idő alatt, felül fog emelkedni valamennyiükön s akkor boldogok lehetnek, ha szóba áll velök.

Szakáll a maga részéről keveset foglalkozott a leánnyal, csak annyit, mint a többiekkel s nem alkotott magának képet, tulajdonképpen Hortensenek mi a róla való véleménye? Élete keretébe a leány nem tartozott szorosan s így csak annyit beszélt vele, amennyi éppen szükséges volt. És Hortense sem iparkodott előre lépni, szerényen megvonult a háttérben s csak a lelke melegsége vette állandóan körül a fiatalembert. Látva, hogy Szakáll milyen korán kelő, a leány meghozta a legnehezebb áldozatok egyikét, s hogy mintegy megmutassa az ifjúnak, hogy ő komolyabb és szorgalmasabb, értékesebb a többinél, ő is már hajnalban talpon volt. Nagyon nehezére esett ez az elhatározás, mert azelőtt, ha lehetett, délig is aludt, de azért vitézül kiállta és kakasszóra kiugrott az ágyból.

Szakáll egy nap éppen a fák közt bolyongott és az egyházjogot böngészte, mikor egy női alak jelent meg a terrasz lépcsőin. A jogász eleintén oda sem ügyelt, azt hitte, valamelyik tévedésből korábban fölkelt cseléd jár arra, de azután megpillantva, hogy a hölgynek napernyő van a kezében és virágos kalap a fején, érdeklődve ment közelébb.

– Ah! Hortense! – szólt egyszerre meglepve, mert alig akart rövidlátó szemének hinni. – Ilyen korán már talpon?

– Igen, – felelt egy csöppet elvörösödve a leány, – elhatároztam, hogy nem mulasztom el a szép tavaszi reggeleket. Kár lenne ezt az időt átaludni.

– A reggelek bizony szépek, – felelte Szakáll, aki, jóllehet, már hajnalban mindennap künn járt, soha még egy napfölkeltét, erdő-ébredést meg nem figyelt. – Ilyenkor van a legnagyobb csönd és ilyenkor legvilágosabb a fej!

Elhallgattak, Szakáll a könyv lapjait pörgette.

– Sétálni megy? – kérdezte a fiatalember.

– Igen, kigyalogolok a vasutig és onnét vissza.

A jogász biccentett fejével és így szólt:

– Az emberek nem is tudják, mit mulasztanak az alvással. Ezeket a reggeli órákat ráadásnak kapjuk a sorstól, már mint azok, akik meg tudjuk előzni halandó társainkat.

– Igen, – felelte Hortense, aztán egy kis csönd után a kezét nyujtotta. – A viszontlátásra.

– A viszontlátásra, Hortense.

A leány karcsu alakja, rózsaszínü napernyője eltünt a kapu mellett. Szakáll egy pillanatig utána nézett, aztán tovább olvasta az egyházjogot.

A leány kisétált a fasoron át a vasutig, kíváncsian nézte el, a reggeli gyorsvonatok hogyan robognak ki és be a parányi őrház mellett, aztán visszafordult és hazatért. A fiatalember még ott sétált a platánok között.

– Szép volt? – kérdezte Szakáll, aki éppen egy definiciót mormolt maga elé.

– Szép, – mosolygott Hortense. – Ezután minden nap korán fogok kelni.

– Igen helyes, – bólintott a fiatalember és tovább sétált, ujjain számolgatva el a Graczián előtti gyüjteményeket.

A leány egy pillanatig habozott, aztán fölment a terraszra. A szokatlan séta jó étvágyat keltett benne s már nagyon szeretett volna reggelizni, de látva, hogy Szakáll még csüggedetlenül sétál tovább a fák közt, elszégyelte magát. A jogász még korábban kelt s a sétához tanult is, mégsem éhes – mennyivel több akaraterő és önmegtartóztatás lakik ez ifjúban! És Hortense némán türte az éhséget, bár kincset adott volna egy darab kenyérért, s csak akkor látott a reggelihez, mikor a jogász betéve tudta a Graczián előtti gyüjteményeket, ami pedig nem csekély dolog, miután maga Walter már harminchét ilyet sorol föl.

Következő napon Hortense újra hajnalban kelt föl, ismét sétára indult s újra nemes önmérsékléssel türte az éhséget. Harmadik, negyedik nap szintén megmaradt ez állásponton, ötödik nap azonban, amint felöltözködött és a kertbe akart indulni, rákezdett az eső. Már az éjszaka fülledt volt a levegő és most a cifra rézcsatornák patakokban öntötték a vizet.

Szakáll a csukott terraszon ült és a könyveit forgatta.

– Ma nincs séta, – szólt Hortensenek, mikor az szomoru arccal toppant be a verandára. – Kár volt korán fölébredni.

– Már megszoktam a jókor való kelést, – füllentett a kis leány, pedig nem úgy volt: mindennap teljes lelki erejére volt szüksége, hogy az álmokat leküzdje. – Nevetek magamon, ha elgondolom, hogy azelőtt néha délig is aludtam.

A fiatalember ránézett és nem felelt. Most vette először jobban szemügyre a barátságos házban való tartózkodása alatt Hortenset s úgy vélte, hogy nemcsak kedves, de szorgalmas kis lány is. Hizelgett neki a tudat, hogy nyilván ő járt elől a jó példával, s azért egy pillanatra megfeledkezett a tanulmányokról és tekintetét a leány karcsu termetére függesztette.

Hortense kezébe vette az asztalon fekvő jogi könyvet.

– Ezt mind meg kell tanulni? – kérdezte a nehéz fóliánst lapozva.

– Ezt mind, – hagyta helyben Szakáll. – De ez csak egy tantárgy s talán épp a legkönnyebb. A többi még terjedelmesebb és sokkal nehezebb.

– Az „Egyházjogtan Kézikönyve“, – olvasta el Hortense a címet. – „Különös tekintettel a magyar állam egyházi viszonyaira…“ Ez tényleg nagyon nehéz lehet, – tette hozzá megszeppenve a minden oldalról feléjevillanó latin nevektől és idézetektől. – Szabad egy kicsit néznem?

– Csak tessék, kisasszony, – felelte a fiatalember pápaszemét megtörölgetve.

Hortense lapozott, aztán találomra elkezdett olvasni:

– A honor azon megtiszteltetésben áll, melyben az egyház a kegyurat, mint különös jótevőjét részesíti; ezen tiszteletbeli jogok között azonban csakis a honor processionis sarkal a közönséges egyházjogon, a többiek a patricularis jog és szokásnak folyományai és aszerint itélendők meg, számíttatnak pedig oda 1. jus vagy honor listrae…

Nem értett belőle egy szót sem: még azt se tudta, mi az a kegyúr, nemhogy azt, mi a honor processionis és a honor listrae… És ez csak pár sor volt a könyvből, hát még az egész munkát betéve tudni és a latin idézeteket megtanulni! Nagy tisztelettel nézett föl Szakállra.

– És maga… ezt mind tudja? – kérdezte félénken.

– Körülbelül mind, – bólintott a jogász, mintha azt mondaná, hogy tudja, hány almafa van a kertben. – Próbálja fölnyitni a könyvet valahol és kérdezzen ki.

Hortense nem akarta elhinni, az elolvasott pár sor oly titokzatosan, oly érthetetlenül csengett fülében, hogy elképzelhetetlennek látszott, amit a fiatalember mond. Fölnyitotta egy helyen a könyvet.

– A metropoliták külön nemei és e hatalom természete egyáltalán, – olvasta el a fejezet címét.

Szakáll azonnal elkezdte recitálni.

– A metropolitai hatóság folyománya a pápai főnökségnek, melynek némely jogai különféle fokozatban egyes oly egyházakra szálltak át, melyeknek püspökei többi püspök-társaik között külön egységi gyúpontot képezvén, lassanként azok fölé kezdtek emelkedni…

A leány szédülve nézett a fiatalemberre… Milyen más, mennyivel különb ember ez a többinél, akik folyton csak zongoráznak, beszélgetnek, pipáznak és semmi egyébbel nem gondolnak!

– Ez… ez nagy dolog, – mondotta végre büszkén.

Szakáll mosolygott.

– Csak szorgalom, – jegyezte meg, de azért jól esett neki az elismerés.

Az eső elállott, az égbolton már csak bárányfelhők maradtak.

– Most megyek sétálni, – szólt Hortense, még mindig megilletődve és búcsúra nyújtotta kezét.

Szakáll egy pillanatig gondolkodott, aztán a könyv után nyúlt.

– Viszontlátásra, Hortense, – mondotta nyugodtan. – Remélem, máskor is kihallgat?

Ezután, amikor elindult hazulról s ha visszatért, a leány pár percre megállt a kertben s kikérdezte Szakállt. Hortense mindig elcsodálkozott ennyi tudás és szorgalom láttára. Össze-vissza kérdezte a fiatalembert, a könyv elejéről, végéről, de Szakállt nem lehetett megfogni, amit egyszer a fejébe raktározott, azt a safe deposit-nél szívósabban őrizte s nem volt az a hatalom, amely tőle elrabolta volna.

Egy szép tavaszi reggelen Szakáll így szólt a sétára induló leányhoz:

– Kedvem volna ma egy kissé sétálni. Megengedi, hogy elkísérjem?

– Szívesen, – felelt Hortense kifeszítve ernyőjét. – Kimehetünk a Rákosig.

– Helyes, veszem a kalapomat és megyünk.

Elindultak végig a virágos köröndön, ki a jegenyefasoron át a vasuti töltésnek, ahol a fővárosi élet már befejeződött s csak veteményes kertek és apró nyaralók következtek. Ember csak kevés járt erre, azonban a kertekben ingujjas napszámosok dolgoztak, kalapáltak, javítgattak, a kerítéseket mázolták. A vasuti sorompónál pár percig várakozniok kellett, most száguldott át a délről jövő gyorsvonat.

– Még nem is jártam erre, – szólt Szakáll, szorgosan véve szemügyre mindent. – Érdekes, milyen közel van ide a város és mégis milyen más, mennyivel természetesebb erre minden. Még virágokat is lehet látni.

– Várjon, majd künn a Rákosnál. Oh! Mennyi nefelejts van a partján!

– Az messze van még?

– Csak jőjjön és ne féljen.

Szakáll nevetett, hosszu idők óta talán először.

– Nem félek, – szólt, – eleget gyakorlom magam a járásban.

Kíváncsian nézegetett körül a salátás földek közt és így folytatta:

– Ezeknek a telkeknek rövid idő alatt nagy értékük lesz. A főváros közvetlen közelében fekszenek, meghatározott útvonal mellett; biztos, hogy a város erre fog terjeszkedni. Ha az embernek pénze volna, szépen kereshetne mellette.

– De miért terjeszkedne erre a város? – kérdezte Hortense.

– Mert máshova nincs útja. A víz mellett, mint évszázados tapasztalat mutatja, egy város se akar elhuzódni. Ez olyan atavisztikus félelem, mint a hogy a ló még ma is menekülni próbál, ha valami zaj vagy ismeretlen tárgy megriasztja; mint az őserdőben, ahol a futással kikerülte a párducot vagy a kigyót; hm. Az emberek azt hiszik, hogy a víz elöntheti őket, ma, a legtökéletesebb vízművi védekezések idejében… A bika még ma is rátámad a piros színre, mert évezredek előtt az erdőben ez a szín a tigrist jelentette neki. Nos. Mi sem tudjuk magunkat egészen emancipálni az őskori érzések és félelmek alól és ezért a városok a folyókkal ellenkező irányban terjeszkednek, vagyis errefelé, ahol most járunk. Pest a Dunapart mellett ma is még csak annyi területet foglal el, mint száz év előtt.

– A maga figyelme mindenre kiterjed, Péter, – szólt a fiatal leány. – Én azt hiszem, magából egyszer nagyon híres ember lesz.

– Oh, hol vagyok én attól? Én csak a kötelességemet akarom teljesíteni. Azért, hogy tanulok, még nincs jogom várni, hogy kiváltságos sors jut osztályrészemül. Mások is iparkodnak és tökéletesitik magukat, ha ezek mind híres emberekké válnának, szűk lenne Magyarország a nagy emberek számára.

Hortense megrázta a fejét.

– Nem, higyje el, maga más, maga különb, mint a többi ember: okosabb, erélyesebb, egyenesebb… és bizonyosan boldogulni is fog.

Egy ideig hallgattak, aztán a leány így szólt:

– És akkor biztosan elfelejt majd bennünket.

Szakáll tiltakozott.

– Hogy tételezheti föl? És miért? Az emlékezetem nem olyan rossz.

– Az sokszor nem az emlékezőtehetségtől függ, – felelt a kis leány elhatározással. – Sok ember büszkévé lesz, gőgössé és nem akarja, hogy eszébe jussanak azok, akikre nincs szüksége, akik kicsinyek, akik… akik…

– Nos, akik?

A leány nem fejezte be a mondatot.

Lassan kiértek a Rákoshoz. Itt már faluvá vedlett a főváros: a homokbuckákba csak egy-egy kunyhó, ócska csárda ékelődött, a patak medre fölött ütött-kopott híd húzódott el. A part mellett egypár szomoru fűz álldogált és csöndesen nézte, hogyan szaladnak el a habok a lecsüngő ágak közt. Egy helyen vízáradásos terület volt, abban száz és száz béka kuruttyolt.

– Mennyi béka! – szólt Szakáll meglepődve.

– Nézze a nefelejtseket, – mutatott Hortense egy fák közé zárt helyre, – csupa kékség végig a part!

– Csakugyan, – hagyta helyben a fiatalember. – Úgylátszik, nem kellenek senkinek.

Hortense leszaladt a víz mellé és teleszedte a napernyőjét mosolygó nefelejtsekkel, aztán kettőt-hármat összekötött egy fűszállal és Szakáll gomblyukába tűzte.

– Legalább nem sétált hiába, – mondta, és ami még levél, elmorzsolódott virág a kezében maradt, azt a vízbe dobta és gyerekes örömmel nézte, hogy úszik lefelé.

Reggeli ideje volt, mikor visszaértek a barátságos házba.

Ezek a séták később gyakrabban megismétlődtek. A ligetet és annak minden zúgát Hortense jól ösmerte, s mintegy csöndes megállapodásként sorra mutatta be barátjának. Egyszer kisétáltak a zöld lombok közé ékelt lövöldébe, ahonnét vasárnaponkint nagy puskadurrogás hallatszott, aztán a kavicsbányákhoz, amelyeknek apró köveit hosszu, fekete vonatok cipelték be a városba, majd a Páskál-malmot csodálták meg, ezt a várszerü ócska szerkezetet, amely boldog nembánomsággal élte világát, mintha alig puskalövésnyire tőle nem gőzmalmok hengerei, küllői alkotnák meg a lisztet, – más napokon kivonultak a vasúti töltésre, s onnét nézték, hogyan gyakorlatoznak a katonák, sőt egyszer Palotáig is elmerészkedtek és útközben kóbor oláhokkal találkoztak, akik tiszteletükre megtáncoltatták a medvéjüket.

Szakáll lassanként megszokta, hogy a délelőttjét Hortense-zal töltse el s szinte megkívánta társaságát. A fiatalembernek tetszett az a tisztelet, mellyel a leány reá és akaraterejére fölnézett; az első kapocs, amely benne kifejlődött, mint sok más, hasonló esetben: a hiúságé volt. Később a megszokás fejlesztette benne e viszonyt, s hozzájárult az a mindenkit megérintő tudat, ha van valakink, aki életünk iránt érdeklődik és sorsunkat a szívén viseli. Mikor reggel lement a kertbe, a leány már várt reá, ha este a dohányzóban ült és éjfélig, gyakran azon túl is, a könyveket bújta, Hortense hűségesen kitartott mellette és bár a kisleány szeme majd leragadt és alig beszéltek egymással tíz szót, mégis addig ébren maradt, míg Szakáll be nem fejezte tanulmányait. A fiatalember nem hozott hasonló áldozatokat, ő inkább csak engedte, hogy szeressék, hogy gondját viseljék s megelégedett vele, hogy ez kellemes érzést ébreszt benne. Önző természet volt, aki mindent a maga és a célszerűség szempontjából fogott föl és világért túl nem lépte volna e határokat. Hortense volt az első élő lény, akivel, hogy úgy mondjuk, fényüzésből beszélt, aki bizonyos szórakozást jelentett neki, aki nem volt számára kenyér és víz, levegő, vagy az élet fönntartásához szükséges más cikk, hanem szines virág, amelyet csak azért teszünk az íróasztalunkra, mert üde és illatos: egyéb hasznunk nem lehet belőle, minthogy a szép és a kellemes hangulatát ébreszti bennünk. Ez az új tényező egy ideig föl tudta kelteni érdeklődését és lekötötte a gondolatait. Annyi sok száraz betü után jól esett egy kis életet, egy csöpp színt látnia, éreznie, hogy tudásán kívül is lakik benne valami, ami értékessé, színessé, kellemessé teszi az életét.

Anélkül, hogy mélyebbreható gondolatokkal foglalkozott volna, átengedte magát ennek a jóleső hangulatnak és megfürdött abban a melegben, melyet a leány szeretete feléje sugárzott. Ezek a kellemes percek nem kivántak lelki áldozatot, sem meg nem rázkódtatták, sem örvénnyel nem fenyegették; kár lett volna vakon elmenni mellettük.

Hortense gyakran maga is érezte, hogy Szakáll lelkében nem tud maradandó emléket állítani s ez elszomorította. Ilyenkor csöndesen félrevonult, de nem lázadt föl a sors ellen, úgy érezte, hogy ennek így kell lennie: némely ember osztályrésze a szenvedés, s mentől jobban tiltakozik ellene, annyival inkább rabjává válik. A bánat országába Szakáll nem követte el, s az egész házban csak egy ember volt, aki meg tudta érteni, hogy szenved: ez Kelemen volt. Ő látta, hogy a kis leány szíve gyakran vergődik kétségek között, remeg s ez mindig elszomorította. A szerelem, amely első perctől fogva lelkében a leány iránt fölébredt, nem veszett ki belőle s ezt a megismétlődő bánatos képek, a szenvedés rajzai még csak fokozták.

Egy napon Kelemen a kert egyik padján találta Hortenset, aki a lombok közt, mozdulatlanul, lehunyt szempillákkal ült. A leánynak ez volt a kedves helye, ahol elrejtve, meg nem zavarva engedhette át magát csöndes szerelmes gondolatainak, amelyeknek még fájdalma is édes volt. A fiatalember odalépett melléje és halkan reászólt:

– Hortense.

A leány megrezzent és rávetette ijedt tekintetét, majd ideges pir szaladt végig még az imént sápadt ábrázatán. Érezte, hogy Kelemen a szívébe látott s ez keserüséggel és haraggal töltötte el, mert lelke érzéseit a saját szentélyének tartotta, ahová idegennek nem volt joga belépni.

– Mit kíván? – kérdezte tekintetét elfordítva a fiatalembertől.

Kelemen szavakat keresett.

– Hortense, – szólt tétován, – én érzem, látom, hogy ön… szenved. Az arcára van írva, minden mozdulata elárulja. Az ön lelke…

A leány fölállott, szemében a harag könnycseppje csillant meg.

– Ne bántsa az én lelkemet, – szólt hidegen. – Én sem bántom a másét.

– Ne magyarázzon félre, – folytatta a fiatalember szégyenkezve, – nem akarok kíméletlen lenni, nem akarok a belső életébe avatkozni, én, én együtt érzek önnel és…

Hortense sóhajtott és kezet nyújtott Kelemennek.

– Ha velem érez, – szólt megbánva ridegségét, – akkor ne bántson… és maradjon jóbarátom. Isten vele, – tette hozzá csöndesen.

A szegény fiu megalázva, összetörve ott állt még egy percig, nem tudott mit mondani. Hortense lassan fölment a házba és leült az ablak mellé, ahová a közeledő nyár minden pompája: szinek, illatok, hangulatok verődtek be.

Kelemen nem tudta, mit csináljon, a szíve sajgott és a fejében kalapácsok dolgoztak, amelyek összetörték önérzetét és apró, nevetséges, ügyefogyott embert alkottak belőle, aki fölött egy szárnylegyintéssel tért napirendre a sors. Ott állott a maga tehetetlenségében, lealázottságában, végtelen szegénységében, amely senkit nem érdekelt e földtekén. Az a láng, amelyről azt hitte, hogy életét meg fogja világítani és föl fogja melegíteni, eltünt, kihunyt s ami reá várt, az a rideg, fanyar éjszaka volt, telve némasággal és ürességgel. És mindez égzengés, földindulás nélkül intéződött el, mint a legapróbb macskakölyök pusztulása, mint egy magától értetődő hétköznapi dolog, amely egy hangyának az útját sem változtatja meg.

Ott állt, tétován, még egy félóráig a vidám sárgarigók, a buján illatozó virágok közt és olyan kábult volt, hogy csak nagysokára találta meg a kalapját és a sétabotját.

– Hova lett Kelemen? – kérdezte ebédnél Farkas.

Senkise tudott választ adni, Kelemen eltünt, elveszett és többé a barátságos házba nem vetődött el.

VIII.

Egy napon Szakáll kisétált Hortense-zal a rákosi rétekre. Napnyugta volt, szép, langyos befejezése egy csöndes nyári napnak, amely még a kopott kavicsbányákat és a vakondturásos legelőket is föl tudta frissíteni és kiszínezni. El voltak fáradva a hosszu gyaloglástól és leültek egy ákác alá, amelynek lassan mozgó lombjai közt a nap sajátságos árnyéktáncot járt. Némán ültek egymás mellett, aztán a leány egyszerre megszólalt.

– Péter, – mondta mintegy megfeledkezve mindenről s nem tudva ellentállni a benne küzdő érzéseknek, – ne hajítson el magától, ne tiporjon el egy szegény kis leányt.

Megijedt, amint e szavakat kimondta, az elsóhajtott mondat akarata ellenére tódult ajakára.

Szakáll is meg volt döbbenve és zavartan nézett reája.

– Mért gondolja ezt rólam? – szólt nyugtalanul.

– Nem, nem, bocsássa meg, – dadogta Hortense rémülten, – nem azt akartam mondani… Ne értsen félre… Milyen együgyü is vagyok!

Nem bírta tovább, egyszerre sírni kezdett, hangosan, fájdalmasan, mint a beteg gyermek.