Part 4

Bükkös tiltakozni próbált és megsimogatta a leány aranyszőke haját.

– Ha most elválnánk, – folytatta Ibolya, – talán még el tudnálak felejteni, de egy év múlva már belehalnék. Pedig csak teher leszek neked az életben: tiéd a dicsőség, te reád jövő vár, neked nyitva minden út, én pedig félek az élettől, a diadaltól, mert érzem, hogy elrabolna tőlem. Mivel kárpótolhatlak, mit nyújthatok neked? Semmit, csak gondot és szomoruságot, törékeny vagyok, ingatag, következetlen és ügyefogyott… mit is szerethetsz rajtam?

Majd ismét gőgös és büszke volt.

– Tudom, – mondta a félhomályban, – hogy én vezetlek a világ útain át, én adom meg neked a színt, a hangulatot, a kedvet az alkotásra, az életre, én vezetlek föl a diadal hegyére és nélkülem nem lennél senki, semmi, mert ami tartalom benned van, azt én fogom megcsiszolni és vakítóvá tenni! Meg kell, hogy becsülj, mint az éltető levegőt, a napsugarat, amely nélkül csak koldus, kontár maradsz és idő előtt fogsz elzülleni.

Bükköst mind e képek, amelyek a tulajdon lelkét tükrözték vissza, megindították és a hangulatok özönével árasztották el. Egy új női világot látott maga előtt kibontakozni; egy csodálatos, titkos országot, amelynek levegőjét tele tüdővel, föllángolva és elérzékenyedve szívta magába. Azok a leányok és asszonyok, akikkel eddig érintkezett, mások, hazugok, okosak, következetesek voltak, ez a nő teli volt mértéktelen őszinteséggel, büszkeséggel, puhasággal, szilajsággal, bánattal: – az ember megrázkódott, ha a bensejébe pillantott. Lelke olyan volt, mint a mesék erdei tava, amelyben, karácsony éjjelén, villámgyorsan váltakozó, színes képekben az egész világ életét meg lehet látni, – pillanatig sem volt egyforma: minden hangulat más-más képet adott neki, minden óra reá rajzolta emlékét, minden szó megrezzentette felületét, gyakorta lelke ok nélkül is elkezdett szineket játszani, fodrozódni s végül széles, színes habokban hánykolódott medrében.

Bükkös rajongással követte e sajátos lélek minden megnyilatkozását s kíváncsian gyönyörködött változásaiban. Reggeltől estig képes lett volna Ibolya mellett lenni és furcsa beszédét, szökellő mondatait hallgatni, majd meg némaságát elnézni; alig várta, hogy vele találkozhassék s mikor éjjel, nehezen véve búcsút, elhagyta a barátságos házat, elkomorodott és úgy érezte, hogy egy örökkévalóság, amíg újra oda visszajuthat. Minden, amit Ibolya mondott, cselekedett, szép és érdekes volt előtte. Tetszett neki, ha zsarnokoskodott vele, tetszett, ha rabszolgája volt, aki áhitattal tekintett föl reá; szerette a hallgatagságát, amikor a leány arca egyszerre elborult s mindenkit, aki a közelében volt, bánatossá tett; szerette a csapongó vidámságát, amely a kalitjából kiszabadult madár boldog repdesésére emlékeztetett; rajongott a leányos félelmeért, amellyel olykor szívdobogva s csak hosszu kérés után nyujtotta csókra fehér homlokát és rajongott a puha, nőies vonásaiért, amikor egy pillanat mámorában szinte elolvadt a karjai között és fátyolozott tekintettel mélyedt el a szemébe. A káprázatok még akkor se engedték nyugodni, ha távol volt tőle, sőt akkor lepték el igazán. Az utcán járva, minden nőben Ibolyát kereste, minden versben, dallamban az ő alakja kelt életre, minden gondolatban rája talált vonatkozást. Egy ízben haza akart utazni a szülei meglátogatására, de csak fele útjáig jutott el, akkor úgy érezte, hogy nem tud két hétig ellenni Ibolya nélkül és gondolkodás nélkül ugrott át a főváros felé induló gyorsvonatra. Utóbb azonban haragudott magára a gyöngesége miatt, de változtatni a dolgon már nem lehetett és estére ismét a barátságos házban volt, átballagott a kerten és az egyik ablakban ott látta Ibolyát, amint kinéz a szomoru fákra és a hideg táblára szorítja homlokát. Akkor lelkét nagy melegség öntötte el s szilajon, lélekzetvesztve rohant föl a lépcsőkön.

Ezek voltak a láz napjai, mikor vakon rohant Ibolya után és meg tudott volna érte verekedni az egész világgal, de mint a leánynak, úgy neki is voltak percei, amikor elkomorodott és magába szállt. Ez a nagy hangulat-ár, amely elöntötte egész valóját, minden más gondolatot kiirtott belőle, minden egyéb iránt lassan eltompulttá tette, mint ami Ibolyával állott összefüggésben. Gondolatai menetébe untalan beléje szökkent a karcsu leány alakja és királynői mozdulattal parancsolt el minden egyebet: tanulmányokat, következtetéseket, eszméket. Nem volt képes, hogy csak egy óráig is íróasztalánál üljön, rögtön Ibolyára terelődtek gondolatai s megakasztották munkásságát. És ő türte ezt a lelki zsarnokságot, boldogan, ragyogó szemmel tűrte, hogy a leány hangulata elöntse egész valóját s minden egyebet kicsinynek, haszontalannak, üresnek látott mellette.

Igy teltek szerelmük napjai szédítő napsugárban, könnyü lepketáncban, amely mindig virágokat, mézet, színt font körültük.

Bükkös ez idő alatt minden akaratát, gondolatát alárendelte Ibolyának, aki önfeledten engedte át magát élete első nagy érzéseinek.

Viszonyukban az első változás egy csunya tavaszi napon következett be, mikor egész délelőtt szakadt az ólmos eső és a kertben füstként gomolygott a pára. Bükkösre az idő mindig hatással volt s a nagy csatak és nyirkos köd láttára rosszkedvüen telepedett le a dohányzó-szobába.

Ibolya odaült melléje és a szemébe nézett.

– Valami baja van? – kérdezte fürkészve.

Bükkös kedvetlenül rázta meg a fejét.

– Semmi, – mondta türelmetlenül, – ne törődjön vele.

A leány nem hagyta annyiban a dolgot.

– Magát valami bántja, – mondotta újra, – és nem akarja velem közölni. Nem vagyok érdemes a bizalmára? – tette hozzá hűvösebben, mert az ő kedélyére is hatott a borus, rideg nap.

Bükkös fölkelt. Életében először érezte, hogy rab, nem ura a saját gondolatainak, amelyeket azelőtt tetszése szerint forgathatott, cserélgethetett, elkergethetett, míg most kitálalni volt őket kénytelen, akár kedvére volt, akár sem.

– Ne bántson, – szólt idegesen Ibolyára. – Semmit se gondolok, semmit se mondok el, rosszkedvü vagyok, ennyi az egész, pont.

A leány összehuzódott, mint a virág kelyhe, ha az est, a jeges fuvallat idejét érezi közeledni. Nem válaszolt semmit, a kézimunkájával volt elfoglalva és tekintetét nyugodtan, közömbösen függesztette a tűre meg a pamutra.

Távozáskor Bükkös így szólt hozzá:

– Ne haragudjon, Ibolya… Bocsássa meg, ha megbántottam.

– Nem haragszom, – felelt a leány.

A szobában egy percre nem volt senki.

– Csókoljon meg, – kérte Bükkös.

Ibolya megcsókolta szerelmese homlokát, könnyen, melegség nélkül.

E naptól fogva a fiatalember másnak látta a leányt, az a tudat, hogy immár nem korlátlanul szabad, egyre gyakrabban az útjába állott s egy új fogalmat vitt bele lelki életébe: a felelősségét.

Az alkonyat, a némaság óráiban sokszor eléje íródott a nagy kérdőjel, hová fog vezetni mindez és hová lesz akarata, sok terve, tudása, ambiciója? Nem tudott válaszolni, csak hallgatott és valami távoli lelkiismereti mardosást érzett. Ilyenkor nem tudott honnmaradni, vette a kalapját és elbolyongott ki a szántóföldekre, a rétekre, hogy gondolkodjék, de egyszerre csak azon vette magát észre, hogy visszakanyarodott a városba és ott állt a barátságos ház kapuja előtt.

– Ez a lassu pusztulás, – sóhajtotta magában, de azért nem volt ereje, hogy be ne menjen az orgonavirágos kertbe, ahol Ibolya már tétován, csillogó szemmel várta.

Egy este Bükkös, Szakáll és Ibolya magukra maradtak a barátságos házban.

Az ügyvéd és a felesége Hortense-zal bementek a városba, más vendég, mint Pál nem volt künn. Lassan alkonyodott, ahogy tavasszal szokás: a föld fölött már árnyak lebegtek, az utcasarki lámpák kigyultak, de az égbolt még kékesen ragyogott és nem akart beleolvadni az estébe. Mindenféle köznapi dolgokról beszéltek, a társalgás azonban csak lassan haladt előre. Bükköst elkomorította a bánatosan puha kép, Ibolya pedig olykor-olykor aggódva nézett reá, mert érezte, hogy a fiatalember lelke vivódik magával. Beszéltek a színházakról, a napi eseményekről, de a gondolataik távol jártak e tárgytól s a félhomályban egymást keresték.

Már sötét volt, mikor Szakállnak egy társa jött el és könyveket kért barátjától. A két fiatalember ekkor fölment az emeletre, Bükkös és Ibolya pedig egyedül maradtak a nagy uriszobában.

– Behozatom a lámpát, – szólt a leány.

Bükkös megfogta Ibolya karját.

– Nem, ne bántsa, jobb így… Még láthatjuk az égboltot… Olyan szép este van.

Ibolya megállt barátja előtt és vállára tette a kezét.

– Magát hetek óta bántja valami, Pál… Miért nem mondja meg, hogy mi?

A fiatalember megrázta a fejét.

– Semmi, Ibolya… Ne okozzunk újabb félreértést… Higyje meg, hogy semmi…

A leány egy ideig hallgatott, aztán így szólt:

– Maga küzd valamivel, az arcára van írva. Miért tagadja le előttem, aki minden bánatában és örömében osztozom? Kívánom, hogy mondja el, ami a szivét nyomja.

Bükkös reánézett, aztán egy ideig nem felelt.

Ibolya a karosszék támlájára ült és megsimogatta Pál homlokát: az forró volt, szinte lánggal égett.

A sötét szobában mélységes csönd honolt.

– Azon gondolkodom, töprengek, – szólalt meg végre az ifju, – hogy… De minek mondjam el? Te ezt úgy sem érted… De talán sejted… Talán érzed… Nos hát… Egy rettenetes álom azt súgja nekem, hogy nem vagyok senkisem, nem leszek senkisem, hogy fél-ember maradok egész életemben.

A leány megijedt és Bükköshöz simult.

– Hogy jut ilyesmi az eszedbe, Pál? Ne zaklasd magad ok nélkül rémlátásokkal.

A fiatalember megrázta a fejét.

– Nem, nem; hiába próbálom ezeket a gondolatokat kiűzni a fejemből, újra és újra visszatérnek, újabb, félelmetes erővel! Ha jön a tavasz, mindig úgy érzem, hogy ez az én tavaszom lesz, a megújhodás, a munka tavasza, amikor nekilátok az élet megépítésének, kicsiszolásának… s aztán újra és újra összehullok, nem alkotok semmit, nem tanulok semmit és csak rovom az utcákat cél, értelem nélkül. Vasakarattal ülök le az asztalhoz, a komoly könyvekhez, vagy a művészet szabályaihoz és… percek múlva már érezem, hogy…

Megrázkódott és így szólt:

– És csak mindig a te alakodat látom magam előtt s ez mindenem az életben, ez tölti be egész valómat.

Ibolya fáradtan nézett maga elé.

– Vagy talán csak kifogást keresek, – folytatta tovább Bükkös. – Talán úgysem vinném semmire, ha téged nem is ismernélek és nem tünne elém folyton karcsu alakod, arany hajad… Annyi sok féltehetség szaladgál az utcán, a korcsmákban, az iskolákban, mindegyikben van egy kevés mag és mégis kikelni belőlük nem tud semmi… Ez rettentő, ez utálatos, mint a kétéltü hüllő élete, sem itt, sem ott boldogulni nem lehet: ha a tudományhoz fordul az ember, fülében cseng a dicsőség csábító dala, ha a lángész pályáit keresi, nincs meg benne az erő, a tehetség.

A leány letörölte könnyeit, fölkelt és halkan, de határozottan így szólt:

– Hagyj el, Pál, hagyj el, ha szeretsz és meglátod… minden jóra fordul.

Bükkös csüggedten rázta meg fejét.

– Nem, nem, – mondta lemondással, – ezen nem lehet segíteni. Ez a lassu pusztulás, a lassu, de biztos halál.

Az ablakhoz ment és kinézett a sötét kertbe, amelyben csöndesen mozogtak a koromfekete gesztenyék. Aztán egyszerre visszafordult, szenvedélyesen magához szorította Ibolyát és elkezdte magasztalni a szépségét, a jóságát, a lelkét, megköszönte neki mindazokat a kellemes napokat, amelyeket vele eltöltött, amelyek a lelkébe íródtak és kikivánkoztak a szűk és sivár földi keretből.

Majd újra elhallgatott, leült a karosszékbe és maga elé bámult, tétován, csaknem ostobán.

A leány odament hozzá és megcsókolta homlokát.

– Ez a pusztulás, – mondta Ibolya halkan. – Én is érzem, tudom, első perctől fogva, hogy egymásra akadtunk.

VI.

A napok csöndesen teltek a barátságos házban, amely körül már zsendülni kezdtek a gesztenyefák és ákácok.

Május volt, mikor egy nap búcsu-estére gyűltek össze a szokott vendégek. Kardos Samu, Farkas bojtárja befejezte jogi tanulmányait s ment vissza vidékre, a szülővárosába, hogy ott ügyvédi irodát nyisson. A kis bojtárból valóságos, hites ügyvéd lett, akármilyen furcsának is tetszett. Ezt az alkalmat a principális nem mulaszthatta el s bár fájt neki, hogy a szorgalmas és szolgálatkész segédet elveszítette, méltóan akarta elbúcsúztatni attól a háztól, amelyet az négy év óta kutyahűséggel szolgált. A szegény fiút, aki csupasz képével, rossz cipőivel, kabátjával, félszeg modorával éppen nem árulta el a leendő jogtanácsost, a figyelem mód nélkül meghatotta. Hiszen tudta, hogy dr. Farkas jó embere, azonban arra, hogy külön ünnepség rendeztessék részére, amelyen mintegy az ő tiszteletére vendégek is összegyülnek, nem volt elkészülve. Nem is tudta, mivel érdemelte ki, hogy egy ilyen úri család ennyire megemlékezzék róla? Jelentéktelenségét ő érezte a legjobban és eddig nem is volt senki, aki ebben való hitét megingatta volna. Ám ha már szívesek voltak iránta, ő is figyelmes akart lenni, virágot vett a hölgyeknek s két nap óta jól megcirkalmozott búcsúzó-beszédet magolt, amely azonban sehogy sem akart a fejébe menni, mert a dikció közepén az emlékek felsorolásánál a jó fiu mindig elérzékenyedett s nem tudott tovább jutni.

Farkas, aki mindenkinek szíve szerint tudott gondolkodni, a búcsu emlékére egy vadonatúj fekete kabátot vett Samunak. Titokban vitte neki a lakására az ajándékot, kezet fogott segédjével s arra kérte, ne értse félre s ne utasítsa vissza a kis megemlékezést. S ezzel átnyujtott egy csomagot, amelyből egy selyemhajtókás, ünnepélyes Ferenc József-kabát bujt elő.

Kardos mód nélkül meg volt hatva és percekig nem jutott szóhoz.

Egy fekete kabát! A saját fekete kabátja! Jelképe a komolyságnak, az ünnepélyességnek, a hivatásnak! Olyan kabát, amilyen a főispánnak, a királyi ügyésznek, a képviselőnek van, akikkel tehát egyenrangu, legalább is viselet dolgában! És ez a dicsőség most már nem muló természetü, reggelre a rokkot nem kell visszaküldeni Spitz Rafaelnek, hanem megtarthatja, felhúzhatja, amikor akarja és főleg – nekitámaszkodhatik annak, aminek akar! Különösen ez töltötte el lelkét önérzettel, sőt büszkeséggel. Lelkében még visszazsongott az a sok aggodalom, amelyet a Spitz Rafael hosszu ködmöneiben kerítéseknél, rossz ülésü omnibuszokban kiállott, örökké félve, hogy megakad valami drótban s amikor egyszer egy szögben tényleg lyukat szakított a gérokkján, egész éjjel foltozni kellett a posztót, nehogy a sólyomszemü ruhakölcsönző észrevegyen valamit… De most már nem kell félnie, megvan a saját fekete kabátja és azt tehet vele, ami az eszébe jut, senkinek se tartozik felelősséggel!

Annyira elérzékenyedett, hogy majdnem kezet csókolt Farkasnak. Egy elérhetetlennek látszó álma teljesült s ez könnyet csalt a szemébe.

– Jó, jó, – dörmögte a fiskális, búcsút véve, mert ő is megindult egy kissé, – a fő, hogy az estéről meg ne feledkezzen! Viszontlátásra Samukám… azaz ügyvéd úr!… Kolléga úr! – tette hozzá, ragyogva az örömtől, hogy másnak örömet szerezhet.

Samu az első volt, aki délután a barátságos házba beállított. Az új kabát pompásan illett rája, egy ráncot nem vetett, akár csak oda lett volna öntve, a fiu szinte megnőtt, megkomolyodott benne. A leányok mosolyogva fogták körül az új gavallért és össze-vissza kérdezték tőle:

– Hát csakugyan elhágy bennünket?

– Gondol-e majd ránk, Samuka?

– De nagy úr lesz most belőle! Talán bizony sohase is keres föl már!

– Most már aztán asszony után is kell ám nézni!

A jó fiu csak állt köztük, bárgyún, tágra nyilt szemmel és nem tudott szólani. A szíve tele volt örömmel, hogy végre elvégezhette tanulmányait s a diploma a zsebében van, de, ha eszébe jutott, hogy a barátságos háztól most már meg kell válnia, elkomorodott. A szíve fájt, elgondolva, hogy többé nem mehet Farkas helyett a Csepelszigetre, Horányba, Szentendrére foglalni, hogy nem csókolhat kezet az ügyvédnének, akinek karja oly illatos volt, mint az orgona-virág, hogy nem nézheti titkos elragadtatással Hortenset és Ibolyát, akiknek képe ott ragyogott állandóan a lelke közepében. Vajjon hogyan fogja elbírni mindezt, hogyan nélkülözheti tintafoltos íróasztalát, amelynek minden zúgából titkos szerelmének képei mosolyogtak rája, hogyan lesz el a kis kert nélkül, amelynek minden virágos bokra, rózsafája csak azért volt, hogy a leányok és az asszony szépségét emelje, hogyan mond le a lassan feketedő, rézcsatornás, barátságos házról, amely életében először a tiszta örömet, a megnyugvást, a boldogságot, és a reménységet jelentette? És amíg a leányok közt állott s azok vígan csacsogtak körülötte becsületes szemében egy nagy könnycsepp jelent meg és lassan gurult végig az arcán és az új Ferenc József-kabátján.

A leányok egy pillanatig elhallgattak, megérezték, hogy tilos helyre tévedtek és a vidámságuk a lelkébe vág ennek a szegény fiúnak, akinek ez a könnycsepp volt az egyetlen vallomása ama hosszu idő alatt, amelyet házukban töltött. Soha komolyan nem vették, soha a bensejére kiváncsiak nem voltak, de e percben valami azt súgta a két leánynak, hogy félreismerték és lekicsinyelték Samut, könnyelműen szaladtak el a lelke fölött, amelyből most feléjök röppent egy titkolt sóhaj. Csönd támadt, ahogy elhallgat a gyermek, amelyik vesszőjével kimélet nélkül, vígan kacagva csapdossa az erdő lombjait, mikor egyszerre szemben találja magát egy szentképpel, amely komolyan, fájdalmasan néz le reá a tölgyfa oldaláról.

Farkas szakította félbe a némaságot.

– Mit szóltok a pompás kabáthoz, – mondta, gyorsan kitérve egy esetleges nyilvános hálálkodásnak, – amelyet a kolléga úr vett magának? Ez aztán valami? hm? A tiszti főügyésznek se lehet különb, de talán még a miniszternek sem!

A leányok kaptak a fordulaton, megcsodálták és kidicsérték az új kabátot s ezzel másra terelték át a beszédet. Samu is érezte, hogy nem szabad nagyképűnek és savanyúnak lennie, s azért jókedvűnek iparkodott mutatkozni. Ő mindig és gyorsan tudta alárendelni akaratát másnak. Elhagyta hát a búsulást és büszkén forgott, sétált föl-alá az új rokkjában, aztán mosolyra erőltetve ajkát, válaszolt a kérdésekre. Meg kellett igérnie, hogy minden héten legalább egy levelet ír az ügyvédnek s karácsonyra, ha törik-szakad, fölkeresi őket Pesten. Farkasék is hasonló fogadalmat tettek s tervbe vették, hogy még a nyár folyamán felrándulnak Ungba, ahol Kardos ügyvédi irodát nyit. Samu majd a vasútnál várja őket, körülkocsikáztatja a városon, bemutatja annak nevezetességeit s végül megvendégeli őket a saját házában!

A hangulat lassan vígabbra fordult, különösen, hogy a többi vendég is beérkezett. Kelemen egy nagy okmány-tárcával lepte meg Samut, akinek azonnal hóna alá kellett venni a széles portékát, meglátni, hogyan illenek össze. A próba jól sikerült: a fiu alakja e komoly fiskálisi tényező révén megnőtt és megtekintélyesedett. Bükkös egy kötet Heine-verssel ajándékozta meg barátját, akit csak azért nem szeretett valami nagyon, mert mindig egyforma utakon járt és egy élő előjegyzési naptárhoz hasonlított, ahová minden óra rendeltetése előre volt bejegyezve. A versek, úgy vélte, majd kissé üdébbé és könnyelműbbé teszik. Még Szakáll is gratulált: de ő már irigyen, neki fájt, hogy más is tanul, iparkodik s megelőzi, hacsak két lépéssel is az életben. Az ügyvéd annál melegebb kivánságokkal bocsájtotta útnak, sőt még a kedvenc pipáját is reá erőszakolta.

– Vidéki ügyvéd nem lehet el pipa nélkül, amice, – mondotta, – ez tekintélyt ád, bizalmat kelt és a szunyogok ellen is megvéd!

– A vacsora! – szólt be a szép asszony a dohányzóba s azzal a jókedvü társaság áttódult a tágas ebédlőbe.

Pompás búcsúlakoma várt Samura, akinek minden tiltakozása dacára a főhelyet kellett elfoglalnia. Ami még soha nem történt meg vele, az ma bekövetkezett: még bort is kellett innia, hogy a ház tagjaival és a tiszteletére összegyülekezett vendégekkel koccinthasson. Később beszédek is kerekedtek, az ügyvéd, Kelemen, Bükkös egymásután keltek föl és köszöntőket mondottak az új Justinianusra. Majd őt kivánta a társaság hallani. Mit tehetett, fölállott s belekezdett nevezetes beszédébe, amely ott rejtőzött a fekete kabátja szárnyaiban. Nagy figyelemmel hallgatták, a közepéig el is jutott, de itt elfogta az érzékenység s a búcsúzást félbe kellett szakítania, mert különben menten elpityeredik.

– Éljen! éljen! – harsogták Farkas és Bükkös, látva, hogy mindjárt baj lesz s ezzel a beszéd point nélkül be is végződött. Senkisem haragudott érte, a fiúk körülsereglették az ifju ügyvédet és koccintottak vele, ő pedig elkeseredésében fenékig ürítette ki a díszserleget. Ez nagy adag volt, pillanatra szédülni kezdett tőle, de aztán csakhamar magához tért, jókedve kerekedett és ok nélkül mindenen kacagott. A nevetése furcsa hangokból állott: mintha vascsöveket kopogtattak volna meg, amelyek tompán, szaggatottan feleltek s ez annyira mulattatta a nagy társaságot, hogy egyre azon voltak, hogy Samu kacagjon. És Samu készségesen engedelmeskedett, kacagott, nem szégyelte magát, örült, hogy mulattathatja a hölgyeket és urakat és csöppet sem sértődött meg, mikor a többiek sorra próbálták sajátos nevetését utánozni.

– Nem jó, nem jó! – kiáltott ilyenkor. – Igy csak én tudok kacagni… ha! ha! ha! Igy van jól!

És mindnyájan tapsoltak és nevettek, hogy a könnyeik csurogni kezdtek.

Vacsora után kiszállították az asztalokat, félretolták a székeket és táncolni kezdtek. Samunak is táncolni kellett, bár sejtelme se volt a mulatásnak erről a neméről. De nem akarta a tréfát elrontani, azért vígan ugrált jobbra-balra, mint a bakkecske, közbe nagyokat botlott s egyszerre – zsupsz! – elcsúszott, elvágódott és a zongora alá gurúlt. Nagy nevetés közt húzták ki, ő is kacagott, mikor egyszerre tekintete kabátjára esett és észrevette, hogy a karja végighasadt!

Első pillanatra rémület vett rajta erőt, szeme előtt fölvillant a szigoru Spitz Rafael alakja, de a következő percben már kiegyenesedett, büszkén nézett körül és így szólt:

– Az enyém! Most már elszakadhat, mert egyedül az enyém!

És szívét a tulajdonjog gőgös érzése először hevítette, lelke előtt a vagyon ereje ekkor villant fel első ízben: egy kettéhasadt Ferenc József-kabát ujjainak alakjában!

Igy telt el a búcsúzás estéje.

Hajnal felé a társaság útra kelt. Samu kezet csókolt a kisasszonyoknak, mély köszönetet mondott az ügyvédnek s végül Laura asszony elé járult.

– Isten megáldja! – nevetett rá a még mindig szép asszony és aztán egyet gondolva, megcsókolta a zsidó fiu homlokát.

– Éljen! éljen! – nevetett, tapsolt a fiatalság.

Samuval forgolódni kezdett a világ. Soha őt még asszony, az anyján kívül meg nem csókolta: a homloka égett, a szíve ki akart ugrani helyéből, azt hitte, hogy fölemelkedik az égbe, de csak ezt tudta mondani:

– Köszönöm, köszönöm… Kérem.

Még a hűvös kertben is ezt hajtogatta, még az utcán is és bár sötét volt körülötte, azt hitte, hogy napfényes mezőn jár.

– Köszönöm, köszönöm – motyogta, míg a többiek egymást lökdösve, elfojtottan kacagtak.

Kelemen, Bükkös és a többiek elkísérték az Andrássy-útig, ott elváltak tőle és nyugodalmas jóéjszakát kívántak neki.

De Samu nem feküdt le. Szeméből kiszállt az álom, a vére lüktetett a szokatlan mulatságtól. Úgy gondolta, hogy még jó lesz egy kicsit a friss levegőn maradni.

Egy ideig ott állt a széles út szögletén, elnézte a sarki rendőr mozdulatlan alakját, aztán a kis mellékúton kopott házáig baktatott, majd visszafordult, ahonnan jött és lassan, nagyokat botolva visszament a barátságos ház elé, hogy még egyszer titokban, némán búcsút vegyen tőle.

Rideg és néma volt minden, nyirkos tavaszi éjszaka fogta körül a fákat, a szél egyet-egyet lökött a zöldülő lombokon. A barátságos házban egyik lámpa a másik után aludt el, a cselédszoba lakói is már nyugovóra tértek. Az égbolt peremén keskeny, alig látható szürke sáv tünt föl.

Szemben a rácsoskapuval, a túlsó oldalon kis pad állott. A fiatalember arra ült le, kalapját maga mellé tette és meredt szemét a sötét házra szögezte. Csak bámult, bámult maga elé, visszaidézte azt a sok lepörgött napot, amelyet e falak közt eltöltött és egyszerre azon vette észre magát, hogy szemeiből megindulnak a könnyek és patakként áztatják az arcát. Nem tett ellenök semmit, átengedte magát az érzéseinek – hiszen most már ember volt, a maga ura, aki megengedheti, hogy érzései legyenek.