Part 3

Ibolya némán, idegesen, nyugtalanul hallgatta ezt a vallomást. A tulajdon lelkének élénkebben kiszínezett képe ragyogott föl előtte, az ő jelleme, amely épp olyan következetlen, ingadozó és puha volt, mint a fiatalemberé. Ő is könnyen tudott lelkesedni s ma sziklaerős, holnap végtelenül gyönge volt; ő is a hangulatok színes üvegén át itélte meg az embereket és ő is pálcát volt képes ma törni afölött, amit tegnap még kedvelt. Mindez eddig csak mint sejtés uralkodott lelkében, de most, Bükkös szavainak hatása alatt, perc alatt kiváltódott belőle, s mintegy vasból kikovácsolva jelent meg előtte, az igazság, az őszinteség fényétől megvilágítva. Amit nem mert megvallani önmagának, azt Bükkös nyiltan, szabadon hirdette és oly bátran mondotta el, mintha a legtökéletesebb, a leghelyesebb elvet állapítaná meg. Egy pillanat alatt vonzalmat érzett e sajátos ember iránt s míg az tovább beszélt és tüzzel szemében magyarázta sajátos világfölfogását, amely alapjában könnyelmü és kétes értékü, de minden izében emberi volt, a leány rá-rávetette tekintetét és a szíve melegséggel telt el.

– Halandó akarok lenni minden ízemben, – folytatta Bükkös, – vétkes, de mégis becsületes földi lélek, aki mesterkéltség nélkül élem éltemet, ahogy az Istentől kaptam. Inkább koldus maradok, de nem kívánok szabályokat, inkább gyülöljön az emberiség, de ne parancsolja, hogy meghajoljam szürkesége előtt. A nap ne cifra üvegtáblán át ragyogjon le reám, a patak vize maradjon gyöngyöző, a bércek levegője érintetlen, tartsa meg minden őszinte formáját és mi is, halandók, maradjunk olyanok, mint a milyeneknek Isten teremtett, könnyüvérüek, de őszinték, igazak, akkor élünk valódi életet s nem kell szégyenkeznünk önmagunk előtt.

Elhallgatott és mosolyogva nézett maga elé, aztán Ibolyára, aki lassan elfordította róla tekintetét.

– A tüzijáték! – kiáltotta Kelemen. – Gyertek az ablakhoz!

– Gyerünk, gyerünk! – csillogott föl Bükkös szeme. Alapjában olyan romlatlan volt, hogy még a tüzijátékot is tudta élvezni és leplezetlen kíváncsisággal sietett az egyik ablakfülkébe. Ibolya elnézte az ifjú arcán sugárzó gyermekes örömet és megborzongott.

A havas kertben Farkas már fél órája tett-vett, óriási napokat, kék papirhüvelyek tömegét, mozsarakat, görögtüzes dobozokat helyezett el és végül izgatottan adta meg a jelet az ünnepség megkezdésére. Valamennyien az ablakhoz sereglettek, még Szakáll is, és várták az eseményeket. Az első attrakció egy hatalmas mozsárlövés volt, amely megreszkettette az egész házat, aztán egy tucat rakéta kék és zöld betüket írt a sötétszürke égboltra. Majd a rózsafák közt egy nap kezdett eszeveszetten forogni, utána vérvörös fény terült el a havon, amely lángolt, szikrázott és vakító keretbe foglalta a fák ócska törzseit. Farkas nagy mester volt az effélében s bár egy rakéta a kalapjának szaladt s kicsi hijja, hogy a bajszát le nem égette, a tüzijáték általában kitünően sikerült és a nézőtér zajosan éljenezte meg a mestert. Az ügyvéd ekkor előrelépett és mélyen meghajtotta magát, mialatt a kerítésen tűzfényben gyultak ki e szavak: „Éljenek kedves vendégeink!“

A tetszés nyilvánítása megismétlődött, mikor a háziúr csatakosan, kormosan lépett a szobába és újból meghajtotta magát.

Bükkös visszasimította homlokába hullt hosszu haját és fölszólítás nélkül odaült a zongorához. A sok hó s a téli világ ragyogó képe zsongott a lelkében és egy Tschaikovsky románcban olvadt föl. Mindenki érezte, hogy ez a dallam magyarázza meg legjobban a fehér országot, a fagy néma világát és a szenvedély beléjevilágító piros tüzét. A fiatalember jól zongorázott s az utolsó ütemig átérezte azt, amit játszott. Az ő lelkében a legkisebb zenedarab is élt, rezgett, csillogott, lázongott, emelkedett, esett, s a hangulatok, káprázatok egész sorát elevenítette meg. A zongora vakon engedelmeskedett neki, vele sírt, vele örült s mintha szárnyat kaptak volna, a húrok repesve, csapdosva, bátran követték gondolatmenetét.

A társaság némán hallgatta s az ügyvédné meglepve nézett az új vendégre, aki pár perc alatt mindenki tetszését meg tudta nyerni. Csak egy ember volt, aki szárazon, hidegen állt a sarokban és a pápaszemét tisztogatta: Szakáll. Ő nem kedvelte a zenét, amelynek fénye sem meg nem világította, sem föl nem melegítette lelkét. A szorgalmas jogász mellett Hortense állott.

– Mennyi erő és megértés vész itt kárba, – szólt a fiatalember. – Mire pazarolja ez a Bükkös az agyát: hogy megelevenítsen egy dalt, amely pillanat alatt újra összeesik és a semmiségbe vész, ahonnan senki se mentheti meg. Ha ezt az energiát és magyarázó művészetet a tudásba fektetné, talán a világnak s magának is hasznot hozhatna. Igy mire megy vele? Holnap már senkise emlékszik erre a dalra, talán ő maga sem, és elpocsékolta az időt és az erőt.

Hortense elszégyelte magát és titokban letörölte a szeme szögletébe szökkent könnycseppet. Szakáll szavai hirtelen kijózanították s visszahozták az ábrándok országából, amelybe valamennyi hallgató akaratlan eltévedt. Röstelte, hogy milyen dőreségeken járt az esze: hóból épült, magas ezüst trónuson látta magát és körülte az acélkemény, sötétszürke jégből égő-piros rózsák nőttek s kusztak föl királyi székéig… Milyen gyermekes gondolat! A trónus pillanat alatt összeroskadt s a hómezők eltüntek; a sarokban komolyan állt előtte Szakáll és a pápaszemét igazgatta.

– Igaza van, – szólt Hortense rosszkedvüen, – a zene csak elkápráztatja az embert.

– A művészet meg tud nyilatkozni másban is. Ma már az utolsó vargának is ötletre, tehetségre van szüksége, hogy boldogulni tudjon, az asztalostól is művészetet kívánunk meg, a szücstől, a szabótól is. Aki nem tud újat alakítani, aki nem tud mesterségébe belevilágítani, az elmarad s a világ napirendre tér fölötte. Aki a tudományokhoz indul, annak éppen annyi erőre és megértésre van szüksége, sőt még többre, mint Bükkösnek. A haladás csarnokában is csak az ismeri ki magát, aki a tudás fáklyájával jár, enélkül a könyvek holt betük, az intézmények hideg pillérek. De aki így, fölszerelve bocsájtkozik a tudomány mélységeibe, az szép kincsekre fog találni s a valódi élet útait rakhatja ki velök.

Bükkös most Griegre tért át s továbbszőtte az észak bánatos képeit.

– Mi ez a fiatalember? – kérdezte Szakáll, – és mi lesz belőle? Művésznek kevés, mert hiányzik a tulajdonképpeni talentuma és a szorgalomadta tudása. Polgárembernek nem válik be, mert nem tud megbékülni a természetes élet egyszerü, könyörtelen törvényeivel és üzleties sorsával. Féltehetség lesz tehát, dilettáns, magát pályatévesztettnek képzelő exisztencia, aki azt hiszi, hogy senki meg nem érti, nem értékeli, s a világ irigysége miatt nem tud érvényesülni. Pedig az ok ott rejlik benne, mint a mag a cseresznyében, a célok és eszközök föl nem ismerésében, a kellő akarat és szorgalom hiányában, a műkedvelői hajlamok túlbecsülésében.

Hortense némán hallgatta mindezt. Szakáll szavai már hosszabb idő óta befolyással voltak reá és ifju lelkének fordulatot tudtak adni. Ő a fiatalemberben a komoly élet, a szorgalom, a tudás megtestesülését látta, egy kötelességtudó, hideg férfit, aki teljes fölszereléssel, akarattal, kitartással indul a nagy csatába. A leány mindennek épp az ellenkezője volt: tudatlan, könnyen gondolkodó, erélytelen, a komoly kérdések előtt meghátráló. Nagy célok és föladatok nem lebegtek előtte, a jövőbe nem nézett s a múlt tanulság nélkül csapódott össze mögötte. Sejtette, hogy ez nincs így jól, az életen nem lehet ilyen vonásokkal fölruházva keresztülhatolni és szükség van komolyabb célokra, mint olyanokra: hogyan öltözködjünk a jégre s milyen kalapot csináltassunk. Épp ezért csodálta ezt a fiatalembert, aki mindig a kötelességét teljesítette, hajnalban kelt és késő éjjel feküdt le és semmi szórakozás által el nem kápráztatta magát. Milyen más volt, mint ő, az anyja, vagy akár az édesapja! Soha semmiben nem vétett, nem feledkezett meg magáról és egyre kovácsolta, tökéletesbítette azt a fegyverzetet, amellyel az életbe fog indulni. Kelemen is, Szombati is, még Samu is mások voltak, fölületesebbek, gondtalanabbak; ők ma így, holnap úgy cselekedtek, könnyen beleestek ebbe is, abba a hibába is, és jövendő sorsukkal, úgylátszott, semmiképpen sincsenek tisztában. De ez a fiatalember tudta, hogy mit akar, látta, hogy az utak merre vezetnek és bizonyára meg is fogja találni végpontjukat. Úgy érezte, hogy ez az igazi, a komoly ember és rokonszenve még jobban fokozódott iránta, mert a ház lakói s vendégei részben nem hajlottak meg Szakáll jelleme előtt, részben pedig gyűlölték szívósságáért s szüntelen iparkodásáért.

Bükkös zajos taps közt fejezte be zongorajátékát s aztán Kelemennek adta át a teret. A másik jogász is csinosan tudott a hangszerrel bánni, jóllehet korántse volt meg az a készsége és temperamentuma, mint Bükkösnek. Ő is eljátszott egy-két dalt és tekintetével titokban a Hortense arcát kereste: neki akarta megszólaltatni a hurokat, de a leány, aki érezte a fiatalember tekintetét, némán nézett maga elé és kitért a hódolat s a kérdés előtt. Szakáll az elébb lebirálta a zenét s most egyszerre Hortensenak is úgy rémlett, hogy a dal csak érzelmek káprázata, céltalanul virító rózsa, csalóka ábrándkép, amely az álmok bohó világába vezet. És mentől több érzéssel iparkodott játszani Kelemen, a leány arca annál hidegebb, tartózkodóbb lett és végül komolyan, elhatározottan ékelődött a sarokpálma levelei közé.

IV.

A gazdag főváros szegény tavasza a küszöbön állott.

Míg künt a duzzadó vetések közt enyhe fuvallatu, kóbor szellő bolyongott s a föld fűszeres friss szaga terjedt, a város csak azzal jelezte a kikeletet, hogy a házak tetején fekvő hó olvadni kezdett s a járdákról a házmesterek fagyos esővizet sepertek el. Néha-néha megzördült egy gázlámpa üvege is, mutatva, hogy szél jár az utcákon s itt-ott fölbukkantak az ibolyát árusító öreg asszonyok, de egyébként még téli volt a kép, az emberek prémes kabátokban jártak, a konfortáblisok állomása előtt még dülöngő hó-emberek ácsorogtak és a szenes kocsik lassan döcögtek végig a tereken. Még a rendőrök se változtak át tavaszi alakokká: nagy köpönyegekben ácsorogtak az utcasarkokon s a gesztenyés kofák is szilárdan védték birodalmukat. Mindössze egy kávéháznál kísérelte meg a tüzi-legény, hogy az oleandereket kirakja az utcára, de a gazda azonnal közbelépett.

Kelemen ama kevesek közé tartozott, akik a városban a füstszag és csatak dacára a tavasz jöttél érezték. Ő már szögre akasztotta a nagykabátját s könnyü felöltőben csavargott, sőt még azt se gombolta be, hanem boldogan türte, hogy a kikelet meleg szellője átjárja testét. Már régen várta a tavaszt s első hírnökei láttára valósággal láz fogta el. Fiatalember volt, akit a sors kedéllyel és érzéssel ajándékozott meg s így lelkén a tavaszi sejtelmek teljes erejükkel, hol szilaj indulattal, hol zsongó ábrándokkal futottak végig. A tavasz nála esemény volt, a reménység és a boldogság korszaka, egy csodálatos, isteni ajándék, amely kétszeresen becses, mert csak kevesen tudják megérteni és élvezni. Ő e választottak közé tartozott: a szeme, a tüdeje, a lelke érezte azt a hatalmas lehelletet, mely mindent fölfrissített, új életre keltett és a tél bágyadt színhatásai után a világot egy új hangulat százárnyalatu művészetével színezte, edzette meg. A sajátságos világítás, az új szinek egyenesen a lelkébe világítottak, hatoltak, úgy érezte, mintha ünnepnap volna, a templomokban harangok zúgnának és a levegőben az áhitat hírnöke szálldogálna. Tudta, hogy mindez csak káprázat, de egy szép és nemes álom, azért föntartás nélkül engedte át magát hatásának, amely megmozdította a szívét s annak minden hangulatát.

Ebéd után a nap még jobban kisütött, az égbolton bárányfelhők csillogtak s a Farkas-család sétára indult a liget felé, ahol már egy-két léggömbárus is szerencsét próbált, sőt a tavon csónakáztak is, jóllehet a jég alighogy elolvadt. Farkas úgy vélte, hogy ezt a szép délutánt ki kell használni s azért mindjárt ebéd után nekiláttak, hogy a friss levegőre kerüljenek. A lányok előszedték világos tavaszi kabátaikat, Laura asszony pedig ibolyavirágos kalapot tett a fejére.

– Maga mért nem készülődik? – fordult Hortense Szakáll felé, aki a sarok-ablakból nézte a hóvizes kertet.

A fiatalember megrázta a fejét.

– Nekem dolgom van, holnap kollokválok, Hortense. Akárhogy is sajnálom, itthon kell maradnom.

– Oh, hiszen eleget tud már, – ellenkezett durcásan a leány. – Jőjjön velünk…

Szakáll elgondolkodott egy pillanatig, aztán kiindult a kalapját megkeresni. Az ajtóig eljutott, de itt eszébe jutott valami, visszafordult s így szólt:

– Nem, sajnos, nem lehetséges… Még egy fontos kérdést kell megtanulnom. Nagyon sajnálom, Hortense, de nem lehet, nem tudok másképp elkészülni, minthogy a mai délutánt a könyveim közt töltöm. Igazán sajnálom, – tette hozzá elhatározottan.

A leány arca kigyúlt egy percre, aztán Hortense összeharapta ajkát.

– Gyerünk már! gyerünk! – sürgette az ügyvéd a társaságot.

– Jó útat kívánok, – szólt Szakáll nyugodtan és fölballagott az emeletre, ahol már várták a könyvek és jegyzetek.

A kirándulók elindultak és a sarkon jobbra fordulva a tó felé tartottak. A tavasz itt még gyöngécske volt: a hattyúk gyanakodva álltak a part szélén, odább egy mázoló föstötte be zöld színüre a padokat. A korcsolyázó-épület még föl volt szerelve villamos lámpákkal és a partra tolt szánkókkal.

Farkas és az asszony elől haladtak, utánuk Kelemen és Hortense, végül Bükkös és Ibolya. Bükköst a tavasz nem ihlette meg olyan gyöngédséggel, mint Kelement, hanem valósággal fölvillanyozta és fanatizálta. Tele tüdővel szívta magába a friss légáramlatot s úgy érezte, hogy új emberré vált, új érzésekkel, új erővel. A szavak szinte ritmikusan szaladtak ajkáról és szónokká tették; úgy sejtette, hogy most valami rendkívüli dologra volna képes. Ez a hangulat évek óta minden tavasszal elfogta; a bárányfelhős égbolt ilyenkor diadalívnek tetszett, amelyen keresztül a dicsőség mezeire fog eljutni. Lelke, agya tele volt képekkel, akarattal, tervekkel s úgy vélte, hogy minden, amire gondol, könnyen elérhető e földön minden tehetséges embernek. Annyi ötlet cikkázott ilyenkor fején át, hogy szinte nem volt képes valamennyiöket prózára füzni s csak engedte, hogy átszáguldjanak és megtermékenyítsék lelkét, de egyiket se zárta kalitba. Az az öröm, hogy szíve mindenre hangot ád, nagyobb volt, mint a vágy, hogy ez álmokat a való életbe átvigye: ez már sablón volt, amely nem egyezett meg jelleme alapvonásaival. Megelégedett vele, hogy önmagának alkosson, fössön képeket, írjon regényeket, zenésítsen meg érzéseket, a fizikai kivitel elkedvetlenítette, terveit meg is tompította. Ha tavasszal úgy érezte, hogy a rügyező fák közt diadalmasan tudná elénekelni a természet eddig meg nem írt románcát, amikor hazament és zongorához ült, a szinek, a dallamok elszálltak lelkéből s munkája nem tudta kielégíteni. Eh! majd holnap! gondolta magában ellökve a száraz tollat. Fázott a gépies munkától, a szellem hivatalnoki teendőitől és csak szívta magába a szineket, de nem adta vissza a világnak. És azalatt elmúlt a tavasz, jött a nyár, a rideg ősz s a sok szép kikeleti terv elmállott, elpusztult, megkopott. Ilyenkor csüggedés fogta el, érezte, hogy csak féltehetség, amelynek nincs meg az alkotáshoz való ereje, szorgalma, ügyessége s jövőjére gondolva borus sejtelmek fogták el… De ha új tavasz köszöntött be, szíve új reményekkel telt meg, a nap ismét a lelke közepébe világított s a bárányfelhős husvéti égbolt diadalivnek tetszett, amely a dicsőség mezői felé vezetett. Pillanat alatt elfeledett mindent, a tört reményeket, a meddő kísérleteket s hitte, megesküdött volna rá, hogy övé az élet, a jövő, a mámor és a diadal.

Bár érezte, hogy ez az évenkint ismétlődő káprázat nem vall tökéletes jellemre, nyíltszívüen elmondott mindent Ibolyának, úgy ahogy volt, ahogy a lelkén átviharzott kétségbeeséssel, örömmel, vereséggel, föltámadással együtt. A leány idegesen hallgatta a fiatalember beszédét, amely rapszódikus ugrásokkal sietett egyik tárgyról a másikra, ahogy a tavasszal visszatért fecske boldog és következetlen örömmel száguld egyik helyről a másikra, ahová az elmúlt nyár emlékei elvezetik. Bükkös e derült napon újra csak megrészegedett a levegőtől, szépnek vallotta a piszkos tavat, a sárga levelekkel borított szigetet, a Stefánia-út platánjait s mikor a kis fenyvest megpillantotta, amely örökzöld fényével csöndesen, szerényen mosolygott reá, csaknem könny szaladt a szemébe.

– Beh szép mindez, – szólt nevetve. – Be szép az élet! Milyen rideg a sír éjszakája! Van-e szebb költemény a tavasznál? Van-e zordabb az elmulásnál? Csakhogy véget ért a tél, ez a nagyképü ócska, fehér semmiség, ez a tehetetlen fenség, ez a színtelen, szagtalan virág, amely nem termékenyedik és nem termékenyít! Isten veled te papiros-Herkules, Isten veled olcsó színhatás!

És míg Bükkös pálcát tört a tél fölött, amely nem tudta tettre hangolni s megbénította erejét, Ibolyának eszébe jutott az a rajongás, amellyel Bükkös annak idején a havas világ, a hangulatos csönd felé fordult, mikor a kert fehér keretbe ékelődött s a barátságos ház, mintha cukorból volna kifaragva, ragyogott a tar fák között… Bükkös akkor – alig pár napja – Tschaikovskyt és Grieget zongorázta s egy ködös álomvilág birodalmában járt, míg most egyszerre megtagadta ez országot, s viharos érzésekkel köszöntötte a kikeletet. Milyen szilajság és következetlenség!… És mintha a környezet is hozzá akart volna simulni az új fölfogáshoz, egy villa nyitott ablakából zongora-hangok hallatszottak ki, valaki a Gounod féktelenül csapongó, illatterhes tavaszi dalát játszotta.

– Hallgassa csak! – szólt Bükkös megfogva Ibolya karját. – A tavaszi dal!

Megálltak és magukba szívták a hangokat, amelyek ifjúságot, szerelmet, napsugarat, boldog könnyelműséget hirdettek, míg a zongoraszó véget nem ért. Egy pillanatig némán bámultak egymásra, aztán Bükkös a leány szemébe nézett. Ibolya arcán könnycsepp szaladt végig. Érezte, hogy ő is megfeledkezett már a télről, a fehér képekről, s eldobva magától a jeges világot, repeső szívvel fordul a tavasz felé s érezte, hogy éppen olyan következetlen, annyira a hangulatoknak alárendelt lény, mint az ifju, s az a tudat, hogy egy erényeiben, hibáiban vele annyira egyenlő lélekre talált, mint már annyiszor, megindította, csaknem elszomorította. Tovább akart menni, de Bükkös újra megérintette karját, maradásra késztette és elragadtatással, kipirulva nézett a leányra, az arcán végigfutó könnycseppre és úgy vélte, hogy egy nagy, szép, puha virág áll előtte, amely minden ízében visszasugározza a tavasz minden képét: a gyors ébredést, a szilaj erőt és a néma, bánatos megadást, a szenvedélyes viharokat és a szomoru naplementéket, a feltörő reményeket és a tudatot, hogy mindez csak rövid ideig tart és minden szellőjével, illatával, harmatával napok múlva újra eltünik… Nem tudta, nem gondolkodott fölötte, hogy szerette-e, ismerte-e eddig ezt a lányt, de most valami rájaparancsolta, hogy szép, mindenek fölött álló és belevilágít a szíve kellő közepébe, mint egy napsütötte réten álló, ibolyaszínvirágos tavaszi gyümölcsfa.

– Szeretlek, – mondotta fejét meghajtva Ibolya előtt és meg volt róla győződve, hogy amit mond, az mélységes igazság és meg kellene halnia, ha el nem mondhatja.

A leány nem felelt, elsápadt, aztán csöndesen tovább indult.

– Tudom, hogy szeretsz, – mondotta a fiatalember most már határozottan, büszkén. – És tudod, hogy én is szeretlek!

Ibolya aggódva fordította sápadt arcát Bükkös felé. Az már nem beszélt: a lassan letünő nap sugaraiba nézett és fejét magasra emelte, mintha föl akarná venni a harcot az egész világgal. A leány megborzongott, mikor a tetőtől talpig aranyba burkolt férfira pillantott, aki átszellemült arcvonásokkal, csillogó szemmel haladt előre.

Csöndben mentek tova a kopasz fák között s lassan utólérték szüleiket. Az ügyvéd boldogan szivarozva sétált a szép asszony oldalán, aki kíváncsian nézegette az itt-ott felbukkanó fiakkereket, amelyek tavaszra éhes fővárosiakat szállítottak a Stefánia-útra. Hortense némán haladt Kelemen mellett, aki érezte, hogy kikívánkozik belőle valami, de amint a leány panaszos, fáradt arcára nézett, szólásra kész ajka ismét lezáródott. Amit Hortense iránt az első pillanattól fogva érzett, azt mind el akarta mondani ezen a verőfényes napon, de egy benső érzés azt súgta neki, hogy helytelenül cselekednék s a leány mozdulatlan tekintetét látva, ez a sejtelme még jobban megerősödött. A szíve tiltakozott a lemondás ellen, de az agy nem hagyta magát leigázni s mentől többet kémlelte az ifju Hortense arcát, annál jobban komorodott el s végül, bár egy szót sem váltottak róla, tisztán érezte, hogy dőreséget tervezett s az út, amelyen megindulni készül, csak a kietlen végtelenbe, a reménytelenség mesgyéi felé vezet.

A nap már letünt a sovány gesztenyefák mögött s újra fagyos szellő kerekedett, amely hazakergette a léggömb-kereskedőket és nyitott fiakkereket.

– Uzsonnázzunk meg idekint, – ajánlotta Farkas, egy nyári kávéházra mutatva, amelynek csukott kioszk-épületében egy-két pincér ácsorgott. – Nincs ellenére, Laura?

– Ha a lányoknak is kedvük van, – bólintott a szép asszony, aki felé éppen akkor köszönt egy hazafelé hajtató miniszter.

Befordultak a rácsos kapun s végigmentek a frissen mázolt asztalok közt a svájci ízlésü ház felé. A nagy ablaktáblák mögött csak néhány vendég olvasott ujságot.

Mikor az ajtóhoz értek, Ibolya hirtelen odafordult Bükköshöz és halkan, de izgatottan megszólalt:

– Ne tegyen szerencsétlenné, arra az egyre kérem.

A fiatalember ránézett és megdöbbent a leány ijedt, zavaros tekintetétől, amely mintha messziről, egy bánatteli világból szállott volna hozzá.

– Nem, nem, – felelte nyugtalanul. – Hogy gondolhat ilyet?

V.

Bükkösnek új világ volt az Ibolya sajátos lelke, amely tele volt érzéssel, örömmel, bánattal, indulattal, büszkeséggel és nagy megalázkodással. A leány maga is érezte, hogy az ellentmondó vonások kuszálttá teszik azt a képet, amely róla a világ tudatában s így Bükkös lelkében is él, de nem tudott ellene tenni. Benső világa szüntelen s indokolatlan változásokat mutatott. Néha rideg volt a fiatalemberhez, fagyos, mint a gyopár; úgy rémlett, mintha lelkük közt nem volna semmi rokonság, máskor aztán szinte áradozóvá lett a boldogságtól, szerelmesen simult a vállához, és asszonyos melegséggel simogatta hajfürteit, csókolta meg szerelmese ajakát. Gyakran órákig szótalanul haladt oldalán s arcán szomoru sejtések felhői borongtak, a következő napon pedig csacska volt, mint egy rigó a tavasz derekán és barátját még csak válaszolni se engedte.

– Ugyebár, hogy csak engem szeretsz, egyedül engem és mindig csak engem? – áradozott mosolyogva. – Ugyebár, hogy én vagyok az első nő, akit ismersz s akiért oda tudnád dobni az életedet? Ugyebár, hogy soha nem fogsz elhagyni s ha meghalok, a sírba is elkövetsz? Ugyebár, hogy én vagyok neked minden az életben: az öröm, a bánat, a diadal, a szenvedés, a megüdvözülés, az elkárhozás? Ugyebár, hogy föl tudnád magadat áldozni érettem és elhagynál hírt, dicsőséget, embereket, csakhogy mellettem lehess és hajamat simogassad?

És még mielőtt a férfi válaszolni tudott volna, már tovább száguldott és a saját lelkét tárta eléje:

– Soha még így embert nem szerettek, mint én téged, soha nő hűebb, odaadóbb, alázatosabb nem lehet, mint én! Legyek a királynőd, legyek a rabszolgád? Parancsoljak, vagy könyörögjek? Mindegy, mindig csak egyforma hű és engedelmes maradok és vakon, kétségbeesve, örömtől égve szaladok utánad!

Más napokon ismét nem volt közlékeny: aggódva kémlelt a jövőbe, félt a világtól, az élettől, a küzdelmektől s borzadva gondolt rá, hogy egykoron bizonyára el kell szakadniok. Ilyenkor magába zárkózott, elborult és sápadtan haladt Bükkös oldalán és azt vélte, hogy jobb eleve mindenről lemondani.

– Bús lesz a mi regényünk vége, érzem, – mondta halkan és fázósan burkolózott kendőjébe. – Talán jobb is volna, ha elszakadnánk és soha nem látnók többet egymást… Ennek rossz vége lesz, Pál, szomoru és rossz vége, tudom…