Part 2

Farkas tisztelte ezt a buzgóságot, de meg nem értette. Az ügyvéd, mint minden művészhajlandóságu lélek, nem volt barátja a tételes, a formákba öntött tudománynak és színe előtte csak annak volt, ami szép, amit a természet vagy a képzelőtehetség tesz azzá. Ilyen volt idősebb korában, hát még milyenebb, amíg jogász volt: mindig vidám, mindig könnyelmü, mindig eltelve a szép iránti mámorral, lett légyen az virág, műremek vagy asszony. De könnyed gondolkodása és tettei dacára tisztán érezte, hogy nem vétkezett semmit, sem a világ, sem önmaga iránt. Más embernek ilyen karakter mellett talán nem tetszett volna Szakáll, ám ezt az érzést Farkas nem ismerte, ő mindenkivel szemben, természetéből kifolyólag szolgálatkész, barátságos volt, akár hasonló indulattal találkozott, akár nem. Jó barátságban lévén Szakáll szüleivel, a rokonérzést rögtön, indokolás nélkül kiterjesztette a fiúra is és beérte annyival, hogy megpróbálta néha, nem lehetne-e szép szerivel a pápaszemes jogászt vidámabbá és fesztelenebbé tenni.

Erre alkalom a víg épületben bőven volt.

A Farkas-házban társaság gyakran fordult meg s nem múlt nap, hogy egy-két vendégük ne lett volna. E jóbarátok sajátságosan illeszkedtek, szinte belejegecesedtek a család körébe. Itt volt például Kelemen, egy kis fiók-Farkas, aki rövid ismeretségük dacára máris erősen kezdett hasonlítani a fiskálishoz, akinek gondtalan, könnyelmü kedélye önkénytelenül reátapadt a legtöbb vele érintkező emberre. Kelemen szintén azon az őszön került Farkasékhoz, mikor Szakáll a házba költözött. Az apa a liget felé közlekedő omnibuszon találkozott össze egyszer-kétszer a diákkal; ilyenkor eldiskuráltak s csakhamar kölcsönös rokonszenvet éreztek egymás iránt. Pár ilyen kocsizás után Farkas házába vezette Kelement s már a harmadik látogatás oly bizalmassá tette viszonyukat, hogy az új vendég gyakran az éjszakát is a barátságos házban töltötte. Kelemen tudvalevőleg jogász volt és fiatalember, a szó teljes értelmében: fogékony lelkü, kíváncsi természetü, aki csak adta a tapasztaltat, valójában azonban mit sem tudott, nem is sejtett az életből. Miután jogász volt, úgy illett, hogy jártas légyen a könnyü társalgásban, az ivó-szobában, a kártya és dohány körül s lovagias hajlandóságokra is szüksége volt. Kelemen úgy tett, mintha mind e kérdésekkel már sokat foglalkozott volna s modora, világfölfogása fásultnak tetszett, mint sok más ifjúé hasonló korban. Alapjában azonban Kelemen naiv és romlatlan lélek volt, aki tele tüdővel szivta magába a Farkas-ház sajátos levegőjét. Az ügyvéd is érezte, hogy voltaképpen szűzi hó borítja az ifju szívét s jól esett neki, hogy a jogász őt vallotta mintaképének. Kelemen pár heti ismeretség után épp úgy beszélt az emberekről, a világról, mint Farkas; szerette őket, ahogy a lélek emberének szeretnie kell az életet, ezt a legfőbb alkotást; némi hajlandósága volt a szép iránt, sőt megpróbálta a művészettel is, anélkül azonban, hogy e téren a jóakaratnál többre vitte volna. De mert Farkas eljárt az operába és ott gyakran székéről is fölkelve tapsolt egyes művészeknek, ő is követte a dalművek csarnokába s hasonló módon lelkesedett a szép iránt. Egyszer fölutaztak Bécsbe, sőt a nyár végével elmentek Velencébe is és csodálták a képeket, elsősorban azokat, amelyekből lélek sugárzott ki. Majd hazatérve, fegyverrel vállukon bejárták a rengeteget, a sziklás hegyoldalakat, az enyhe völgyeket és mindenütt találtak valamit, ami kárpótolta őket a fáradtságért. Kettejök karaktere így lassan egyre hasonlatosabb lett, azzal a különbséggel, hogy Kelemen a nagyvilággal szemben zárkózottabbnak, hidegebbnek mutatta magát, de azért titokban épp oly vak bizalommal fogadta az élet megnyilvánulásait, mint az ügyvéd.

Kelement mindjárt első napon, hogy a barátságos házba lépett, meleg rokonérzés, majd pedig szerelem fogta el Hortense iránt. Hortense volt úgyszólván az első leány, akivel a tulajdonképpeni életben találkozott s lelkét ez a természetes, friss női kép rögtön megfogta: ez valószinüleg épp úgy megesett volna vele, ha bármilyen más csinos fiatal lány előzi meg a Farkas-kisasszonyt. Kelemen abban a korban volt, amikor a szív a leghevesebben s a legkövetkezetlenebbül szeret, s azért már az a tudat is mámorossá tudta tenni, ha elnézte a fiatal leány karcsu alakját, nyilt vonásait, ha egy fedél alatt lehetett vele: – úgy érezte, hogy ez elég boldogság egy életre. S míg a lelke tele volt forrongó indulatokkal és a szíve előtt egy új, csodás fényü és titkos világ nyilt meg, addig külsejével nem árulta el, mi lappang benne s adta a könnyüvérü, gondtalan jogászt, aki öblös pipákat szív és vidáman pörgeti napjait. Hortense csak sejtette, hogy Kelemen meleg tekintete elkíséri minden lépését, de érzése szóba nem került. Kedvelte a fiút, akinek egyszerü gondolkodása, barátságos világfölfogása megegyezett az övével, szívesen is látta, hogy házukba jár, hogy a városba elkíséri, hogy szórakoztatni próbálja, egyébként azonban más érzelem nem fejlődött ki benne, s az a lelki kapocs, amely az ifjúhoz füzte, két hónap múlva se lett erősebb, mint az első napon.

A téli estéken az úri szobában nap-nap után megalakult a pipázók klubja, az ügyvéd elnöklete alatt s míg az urak nagy tajtékszörnyetegekből ontották a hájas füstöt, a két leány himezett és zongorázott, Farkasné pedig regényeket olvasott. Az ügyvédné, bár nem volt már fiatal, még mindig szép asszony-számba ment. A kor nem múlt el nyomtalanul fölötte, de egyben megnemesítette, megfinomította vonásait és bizonyos előkelőséggel ruházta föl. Érezte ő is, hogy még szép, hogy a férfiak az utcán megfordulnak utána s hogy az ő szíve se hült ki egészen.

A Farkas életfilozófiájából az asszonyra is ráragadt egy és más, azonban a férje kellő lelki alapja nem volt meg nála s így belső élete elütött az uráétól. Az asszonynak tetszett, hogy szabadon cselekedhet, gondtalanul élhet és könnyedén, csaknem könnyüvérüen gondolkodhatik, hogy a kötelességek súlya nem nehezedik reá és az élet komoly árnyai számüzvék a barátságos házból. Az ő életük függetlenebb volt akármelyik ismerősükénél, nem kellett garasoskodnia, nem kellett magát ósdi családi szabályok és kötelezettségek sáncai közé szorítani és ami vágya volt, azt el is tudta érni. Az élete nyugodt és friss volt, mindig vidám és mindig fiatal. Nemes arca csak akkor borult el, ha arra gondolt, hogy voltaképpen mégis csak küszöbön az ősz s egyszer le kell számolni az ifjúsággal. A szép asszonynak ezek voltak a legrosszabb napjai. Nem tanulta meg soha, hogy az életben komor vonások, hervadó virágok is vannak s velök a harcot fölvenni nem volt sem kedve, sem ereje. Ha érezte, hogy öregedik s nemsokára le kell mondania a fiatalság szineiről, elszomorodott, de nem szállt szembe a sorssal, nem is próbált vigaszt találni, hanem elcsüggedett s kétségbeesett, hogy nemsokára tél lepi el a nyár meleg rózsáit. Ezeken a napokon ideges volt, visszahuzódott a szobájába és senkit se kívánt látni. Elgondolkozott életén és sivárnak látta, mint egy óriás halom hervadt virágot. Az életből, úgy gondolta, tulajdonképp semmi emléke nem maradt volt meg, az apró kényelmekből, szórakozásokból, utazások özönéből nem emelkedett ki egy olyan mozzanat, amely hosszabb életü lett volna, s bevilágítana az alkony sűrüsödő árnyai közé. Házassága Farkassal, vele való élete, családi világa s a barátságos ház húszéves története egyszerüen egymás mellé sorakozó képek voltak, csöndesek, izgalom nélküliek, símák, sohasem bántóak, de, úgy vélte, sohasem lelkesítők. Szerette-e annak idején Farkast, – már maga se tudta. Viszonyuk zajtalan és örökkön egyforma volt: az ügyvéd reggel, délben, este megcsókolta a kezét, megkérdezte, hová akar menni: színházba, a szigetre vagy a Svábhegyre s halomba hordta neki a kék, sárga és zöldborítéku regényeket. Meghasonlás, nézeteltérés köztük nem igen volt, Farkas gyorsan rendelte magát alá felesége akaratának és az udvariasságról soha meg nem felejtkezett. Az asszonynak úgy tetszett, hogy talán jobb lett volna, ha férje néha szigorúbb lenne és nem teljesítené vakon minden akaratát, máskor meg azon a nézeten volt, hogy az ura nem is szerette soha és csak azért vette el, mert a legtöbb ember meg szokott házasodni. Az eddig befutott élet mint egy nagy, egyforma, jeltelen sikság terült el mögötte s ha elgondolta, hogy még egy ilyen nagy darab sikság van előtte s azután vége a létnek, megborzongott… Az ügyvédnének, amint korban előbbre és előbbre haladt, gyakoribb találkozása volt e gondolatokkal. De e komorabb színek nem uralták kizárólag életét s évente alig néhány napját tették rosszkedvüvé. Szerencsére nem volt sokáig búsuló természet, mint egy csúf hernyót a még viruló rózsatőről, simította le magáról a gondokat, kiszökött az alkonyból s vígan járt továbbra is színházba, társaságba, a napfényre.

Farkas doktor másik leánya: Ibolya részben az ügyvéd, részben az anyja lelki tulajdonságát örökölte. Volt benne hajlandóság a szép iránt, de ez az érzelem olykor lányos hiuságban keresett kielégítést; imádta az életet, az embereket, de nemcsak szeretni tudott, hanem gyűlölni is; kedvelte a napfényt, a szineket, de néha túlságig ábrándozott és nem törődött az élet rideg szabályaival. Bálványozásig rajongott anyjáért, aki mint a legszebb, a legjobb, a legtökéletesebb lény állott előtte. Ez is mutatta, hogy nőies jellem volt, puha, változó, néha szikla-szilárd, néha pedig gyáván megalkuvó, mintha élete rezgő hangulatok mozaikjából volna összerakva. Mint nővére és anyja, ő is szép volt, karcsu és rendkívül értelmes arcu, néha melegen hangulatos, mint egy nyári éjszaka, amelyet ezer és ezer illat fűszerez, másszor a bércek fölött trónoló fehér sziklaorom hideg nyugalmára és szépségére emlékeztetve. Farkas talán melegebben szerette Hortenset, de jobban csodálta Ibolyát, akinek sajátos jellemvonásai a titokzatosság erejével hatottak rá, jóllehet természetes magyarázatuk az volt, hogy a leány lelkében, mint a legtöbb lányos jellemben, nem jegecesedett ki határozott akarat, hanem válogatás nélkül szivta magába s adta vissza az élet különböző hangulatait. Maga Ibolya nem sejtette, hogy a világ előtt milyen képben él. Ő azt hitte magáról és joggal, hogy őszinte, mert mindig olyannak mutatta magát, amilyen tényleg volt, de az emberek rejtélynek vélték sajátságos impresszionizmusát és, mert nem volt tulajdonképpeni karakter, egy sokoldalu és sokféleképp csiszolt jellemet kerestek benne.

Aki a barátságos házba vetődött, azt ez a három női kép és az egyenes, becsületes férfi vonzották, vagy legalább is érdekelték. Azt kellett hinni, hogy ezek más emberek, mint a többiek s az a tény, hogy az életük függetlenebb, formáktól mentebb volt, mint egyebütt, ezt a nézetet még jobban megerősítette. Akár Hortense-zel, akár az ügyvédnével, akár Ibolyával beszélt az ember, a lélek sajátos, friss benyomást érzett és önkénytelenül megtelt hangulattal. Az ügyvédnek az volt a legnagyobb boldogsága, ha valaki ezt méltányolni s előtte kifejteni tudta, és abban a meggyőződésben élt, hogy az ő háza nemcsak a legbarátságosabb, de a legtisztább és legegyenesebb épület is a fővárosban.

III.

Farkas egyszer ebéd után – már tél járta – ravaszkodva mosolygott a leányaira.

– Ma estére meglepetést hozok, – mondta kezét dörzsölgetve, – egy kellemes meglepetést, amiért olyan kedvesen emlékeztetek meg a nevem napjáról. Eleintén arra gondoltam, hogy egy-egy kalapot veszek nektek, de aztán más jutott az eszembe és… De nem beszélek tovább.

Hortense az apja ölébe ült.

– Most már úgy se meglepetés, apa, – hízelgett Farkasnak, – mert tudjuk, hogy készülnünk kell valamire, mondja hát el mindjárt.

– Ki van zárva, – ellenkezett az ügyvéd nevetve. – Ösmertek, amit mondtam, azt megmondtam. Majd estére… Csönd, ha mondom!

Hortense fölbiggyesztette ajakát.

– Lássa, ez nem szép. Én is előre elárultam, hogy egy pár papucsot himezek a nevenapjára.

– És én, hogy házisapkát csinálok, – tette hozzá Ibolya.

– Én meg, hogy egy szivartárcával lepem meg – fejezte be Laura asszony.

A fiskális kimenekült a leánya karjai közül és komolyan sétált föl s alá a szobában. Fején pompázott az új házisapka, egy piros fez, hosszu selyembojttal, míg lábain a Hortense ajándékai voltak: két sötétkék papucs, két vérvörös szív beléje hímezve.

– Nem lehet, – mondta határozottan, de azért látszott rajta, hogy oldalát furja a titok. Félt, hogy mégis elmondja s ezért az ablakhoz lépett és másról kezdett beszélni.

– Nézzétek, milyen szépen havazik, – szólt a fehér szinekbe burkolózó kertre mutatva. – Estig olyan sáncok emelkednek, hogy nem lehet az utcára menni!

Tényleg sürü fehér felhők kavarogtak az ablakok előtt s az össze-vissza rezgő hópihékben úgy tetszett, mintha a fák, a kerités, a kökény-bokrok lassan körülforognák a házat.

Hortense odalopózott az apja mellé.

– Lássa, – mondta hizelegve, – ha olyan nagy lesz a hó, talán meg se tud érkezni a meglepetés.

– Oh, ő nem olyan ember, hogy megijedjen, – szólt az ügyvéd s ijedten ütött a szájára… Tessék, most elárulta magát!

– Megvan! megvan! – ujjongott a két leány. – Most már csak mondja el egészen!

Az ügyvéd megvakarta a fejét, de azért mégis boldog volt, hogy túladhat a titkán, amely már nagyon kikivánkozott belőle.

– Hát, – szólt, – ha már úgyis tudjátok, hát elárulom, hogy estére vendéget hozok. Egy nagyon kellemes, jóravaló fiatalembert, akit a minap ösmertem meg Baráthnál. (Baráth kuriai bíró régi barátja volt Farkasnak, akivel minden két hétben tarokkban mérték össze erejöket.) Ritkán találkoztam rokonszenvesebb emberrel, – nos, Kelemen sem az utolsó: ő körülbelül ugyanaz, mint ez az ifju barátunk. Művelt, okos, bátor, kedves és táncolni tud, gyerekek, azt öröm nézni, hogy’ táncol! A lábai, az arca, a szeme ilyenkor úgy beszél, mint a legkiválóbb szónoké s az embernek kedve kerekedik melléje ugrani s eljárni vele a Kállai-kettőst.

– Maga mindig fiatal marad, – mosolygott az asszony s egy regényt keresett ki a polcról.

– És ez a helyes! Azt akarom, hogy nemcsak én, de mindenki körülöttem fiatal és vidám maradjon. De a tárgyra! Hát… meghívtam ezt a mi új barátunkat, aki ma este fogja tiszteletét tenni.

– A nevét, apa, a nevét, – tudakolta Ibolya.

– A neve? Oh az furcsa. Vendégünket úgy hívják, hogy Bükkös.

– Nem is olyan csunya név, – vélte Hortense. – Bükkös… Az egy szép erdő, nemde?

– Igenis. Eleintén kissé furcsa, hogy egy fiatalember a rengeteget viselje névnek, de aztán megszokja az ember. Hiszen hívhatnák Galagonyának vagy Macskának is, ez sem változtatna rajta. Tehát Bükkös Pál ma este meg fog jelenni s reménylem, hölgyeim, szíves fogadtatásra talál.

– Igenis, apa, – nevetett a két leány s előre elképzelte magának a furcsa nevü embert. Az egyik szőkének látta, a másik barnának, az egyik magasnak és komolynak, a másik zömöknek és vidámnak.

– Tehát mehetek? – kérdezte a fiskális, miután mindent kivallott. – Meg vagytok elégedve?

– Mehet, mehet, – kacagott Hortense gúnyolódva. – A lőpor a vendégszobában várja.

– Tessék, már ezt is tudják, – csóválta meg fejét az ügyvéd, haragot színlelve. – Nem lehet előttetek semmit se titokban tartani!

Tüzijátékot akart estére rendezni s mázsaszámra vásárolta össze a salétromot meg a papirhüvelyeket, de elfeledvén lezárni a vendégszobát, a két leány hamar rábukkant erre a titokra is.

– Ez volt az utolsó nektek szánt meglepetés, – dörmögött Farkas és fölballagott a lőpor-raktárba.

Estére a barátságos ház számos vendéget látott.

Ott volt Kelemen, Szakáll, Szombati, a pipások királya, Samarjai, a mindig söröző és Sárosi, egy szerény, csöndes fiatalember, aki mindenkihez alkalmazkodni tudott és mindenki iránt figyelmes volt, jóllehet, nem egyszer őt választották ki az élcek céltáblájának. Samut, a bojtárt is meghivták s a gyerekképü zsidó fiu, most, kölcsönkért fekete kabátjában mozdulatlanul, mereven, mint egy cégtáblának kifestett pléhember állt a sarokban és nagy szemével tiszteletteljesen nézte a lányokat meg az ügyvédnét. Ez a kis bojtár sajátos ember volt, akiben különös érzések laktak. Ime:

Samu boldog volt, hogy Farkast, ezt a szerinte pompás embert szolgálhatta s kutya nem lehetett hivebb az ügyvédhez, mint a kis máramarosi jogász, aki az életét adta volna oda a principálisáért. De ezenkívül még más érzelem is füzte a házhoz. A bojtár titkos rajongással imádta Hortensét, Ibolyát és Laura asszonyt. Mikor az irodai órák után csöndesen ballagott haza a városligeti fasoron át, a szíve, úgy érezte, tele volt szenvedéllyel, egy rettentő, érthetetlen szerelemmel, amelynek egyszerre három tárgya volt! Oh, micsoda fenséges lény volt előtte mindhárom: Hortense is, Ibolya is, Laura is. Egyszer az egyik tetszett neki jobban: a nemes arcélü asszony, aztán úgy vélte, hogy mégis az idősebbik ügyvéd-kisasszony az, akiért az életét úgy dobná oda, mint egy rongyos keztyűt, majd Hortense gyermek-arca hevítette föl a szívét s végül is nem tudott választani, csak szerette mind a hármat és szédült a szíve lüktetésétől. Mindezt nem árulta el senkinek, sőt még az is nagy küzdelmébe került, míg önmagának be merte vallani, mert ilyen sajátos szerelemre a világon, tudomása szerint, még nem volt példa. Jó ideig tartott ez a furcsa lelkiállapota, mikor végre elhatározta, hogy legalább önmagának kiönti titkát s naplót kezdett vezetni. Az irodai órák hosszu munkája után még a lakásán is gyertyát gyujtott, tollat szedett elő és megírta lelke csodálatos varázsképeit. A könyvet hét lakat alatt őrizte s mikor bejegyzéseit végezte, még a külső ajtót is magára zárta.

Samu arra gondolni se mert, hogy valaha akár Hortense-zal, akár Ibolyával érzéseit közölje, neki elég boldogság volt, hogy egyáltalán megadatott a mód, hogy az ügyvédné és leányai körében lehessen; annyira maga fölött állóknak képzelte őket, hogy még csak gondolatban is remegve, megihletődve imádta őket. Most is ott állt hát a sarokban – gondosan vigyázva, nehogy a kölcsönkért szalónkabáttal nekitámaszkodjék valaminek – és nézte a bájos karcsu alakokat és a szíve megtelt egy titkos érzés minden titkos hangulatával.

Hét óra tájt konfortáblis állt meg a ház előtt s egy nagy köpönyeges fiatalember hámozódott ki belőle.

– Itt van! itt van! – kiáltotta az ügyvéd, aki az ablakból leste a vendégeket. – Kelemen, a zongorához és tusst, tusst!

A jogász odaugrott a hangszerhez és dalra készen várta a jövevényt. A leányok mosolyogtak, Farkas pedig kipödörte a bajuszát.

Az ajtó megnyilt s a Próféta indulójának hangjai mellett egy magas, karcsu fiatalember lépett be. A javarészt ismeretlen környezet, az idegen ház, a furcsa tuss akárkit meglepett volna, de Bükkösben a természetesség oly erősen volt kifejlődve, hogy nem lepődött meg, hanem csak elmosolyodott s könnyü léptekkel haladt a háziasszony felé.

Valóban csinos fiu volt, a fiatal Szigfrid üde erejével, isten-adta tetszetősségével, arcán az őszinteség félreismerhetetlen, szinte dacos vonásaival. És tényleg nyilt ember is volt, aki szilajon váltakozó érzéseiből nem csinált titkot s lelke hullámzásainak nem épített akadályt. Szíve fogékony és érzékeny volt minden iránt, a szépért lelkesedni tudott, a csúfat megvetette, a derék embereket fölmagasztalta, a ravaszokat gyülölte. De mint a legtöbb nyiltlelkü ember, könnyen volt befolyásolható s azért ma ez tetszett neki, holnap az, ahogy éppen a helyzet eléje festette; így megesett az, hogy amit most helytelennek vélt, azt másnap jónak ismerte el: ám a jóhiszemüség sohasem hiányzott cselekedeteiből. Ez igazolta minden lépését s volt benne annyi lovagiasság is, hogy hibáit belátni tudta.

A bemutatkozások és üdvözlések után Bükkös Ibolya mellé telepedett s beszélgetni kezdett a leánnyal. Szabadon, fesztelenül beszélt és bár alig pár perce ismerte az új környezetet, véleményt kockáztatott meg a jelenlévőkről. Szombati nem tetszett neki, mert dohányszagu volt és mindent megszaglászott, Sárosin érezte, hogy jó fiu és szolgálatkész, viszont Szakállal nem tudott megbékülni.

– Látja, ez furcsa, – szólt a leányhoz, – de ezt a fiatalembert mindjárt az első perctől fogva gyülölöm. És hogy gyülölöm! egy kanál vízbe szeretném fojtani, mintha kirabolt, megcsalt volna. Miért? Ki tudná megmondani, de ahogy a szerelem egy perc alatt fogan meg, úgy a gyülölet is az első pillanat műve. Milyen tudákos, milyen komor és milyen ravasz. Az arcára van írva: „A zsebemben vagytok valamennyien“, valamint ez: „Nagyon óvatos vagyok“, s ez annyival inkább lerí róla, mert titkolni iparkodik. Az embernek kedve volna neki megmondani, hogy nem vagyunk a zsebében és kár óvatosnak lennie, mert egyszer őt is utoléri a végzet.

Ibolya ránézett a fiatalemberre és kissé meglepve állapította meg magában, hogy ugyanazok a nézetei, mint Bükkösnek. Ő is első pillanattól fogva gyülölte Szakállt, akinek egy igaz gondolatát nem tudta megismerni s aki mindig mintha rejtegetett volna valamit az oldalzsebében.

– Ki az a fiatalember ott az ablakban? – kérdezte most Bükkös Samura nézve.

– Az az édesatyánk segéde. Nagyon jó fiu, – tette hozzá gyorsan Ibolya, félve, hogy most a szegény kis jogászra kerül a sor.

– Azt meghiszem; – lássa ezt tudnám szeretni: alázatos, okos és csupa lélek, a két nagy fekete szeme csillog, mintha az egész világot magába akarná szivni. Fogadok, hogy szerelmes magába!

– Belém? – nevetett Ibolya. – Maga bolondságokat beszél.

– Pedig úgy van; ez a fiu nagy érzésekre képes s hallgatagon, az önfeláldozás legkisebb látszata nélkül tudná életét odavetni. Minden nyomorék, minden beteg ember ilyen, érzi, hogy az élete, a testi, lelki fogyatkozása nyavalya s nem érdemli meg, hogy az ember sokat teketóriázzon vele. Csak a szépek, egészségesek és erősek büszkék s becsülik meg a kincseiket.

Samu nem hallotta, hogy Bükkös és Ibolya mit beszélnek, de érezte, hogy róla van szó: sápadt lett, mint a fal és összeharapta az ajakát.

– Ha ön ily gyorsan tud itélni, gyakran fog csalódni, – szólt Ibolya.

– Azt nem is tagadom, de megváltozni nem tudok. Én nem az aggyal mérlegelem az eseményeket, de a szemmel s a szívvel. Meglátok valamit s már lángolok érte, összeakadok valami mással és harag fog el láttára. Mért így és mért nem úgy? Eh! ki törődik vele? Nem okoskodom sokat, hanem úgy veszem a dolgokat, ahogy vannak s amit szépnek sejtek, azt szépnek vallom, amit csunyának látok, azt csunyának is mondom. Tudom és érzem, hogy emiatt sok keserüségem lesz az életben, de nem bánom, úgy élek, ahogy a sors elém írta, s úgy gondolkodom, ahogy a lelkem hangulata sugallja.

– És nem válik fölületessé a sok véleményképzéssel?

– De igen. Gyakran egész hamis nyomra jutok s amiért ma lángolok, azt holnap elejtem. Hamar tetszik meg valami s gyorsan felejtem el; az új, a még nem látott mindig érdekel, a régiekre ráunok. Képzelőtehetségemet szükséges, hogy valami untalan izgassa és friss fogalmakkal népesítse be. Ez nem tökéletes jellem, beismerem, de erősen emberi vonás, ha mindjárt néha csunya és háládatlan. Már az iskolában is szüntelen cserélgettem barátaimat, játékaimat s történeti hőseimet. A tanáraim ezért hébe-korba meg is intettek, de magam nem sokat törődtem vele, tágra nyitott szemmel haladtam tovább az élet utain, s ahány régi, elviselt fogalmat, képet elhajítottam magamtól, annyi újat, szebbet alkottam lelkemben. Sokszor igaztalan, dőre voltam ilyen módon, de egy mentségemre szolgál: mindig csak a valóban szépet tudtam megkedvelni, barátaim közt gazember nem volt s olyan fogalom, meggyőződés sem, amely ne lett volna méltó a bizalmamra. És a világban annyi sok szép dolog van! – tette hozzá lelkesedve. – Annyi szín, annyi érzelem tolul elénk, hogy alig vagyunk képesek mind magunkba szívni. A könyvek, az erdők, a mezők, az emberek telidesteli rejtett szépségekkel, amelyek elkápráztatják a lelket és megdobogtatják a szívet. Ki tudna egynél megállani és kikeresni a szépet egy alakban? Mind, mind meg kell ismerni s azután itéletet mondani, melyik is volt tulajdonképp a legkülönb? Oh, szép az élet, ha nem fogjuk magunkat rabigába és nem csukjuk el szemünket és agyunkat akkor, midőn a csodák birodalmába lépünk.