Part 10

Samut tehát nem utasították el. Hortense elgondolkodott a helyzeten. Amióta lelke a nagy katasztrófán keresztülment, a leány az életet más szemmel nézte, mint azelőtt. Régen értéket tulajdonított a létnek, a benső vonásoknak, a jövőnek, most mindez megtörpült, megcsunyult, elszegényedett a szemében. Önzetlenség, hűség, szerelem, egykor diadalmas jelvények, szinüket vesztett fogalmakká lettek, mint csatavesztés után a ragyogó zászló; ma már nem hitt jelentőségükben és erejükben. Belső élete csupa komor és, úgy gondolta, értéktelen rom volt, amelyek nem érdemlik meg, hogy szüntelen közöttük járjon, és a csalódás fájdalma kiirtott belőle minden reménységet, minden akaratot. Miután apja ragaszkodott az életéhez, a leány engedelmeskedett Farkas szavának, élt, tengődött, cél és hit nélkül, üresen, dermedten, érzékek nélkül. Szeme előtt minden egyforma színü volt: a reggel, az este, a szó, a jelen, a jövő s e borus fátyol mögül nem volt érzés, amely előre tudott volna hatolni. Látta apján, hogy az hisz benne: ha férjhez megy, akkor mindez megváltozik, egy új élet fog beköszönteni, azért nem volt rá szíve, hogy az öreg ember reménységét széjjelhúzza.

Neki már úgyis minden mindegy volt, mért bántsa hát meg azt, aki egész életét neki szentelte és vak szeretettel csüngött rajta?

És amint a napok múltak, Hortense lassan egyre jobban beletörődött a helyzetbe, panaszkodás, töprengés nélkül, a kétségbeesett emberek sima némaságával. A szíve, az agya nem tiltakozott, azoknak szavuk már régen nem volt, csak egy vágy élt még benne, hogy háláját mutassa meg az iránt, akinek életét elkomorította, az apja iránt. Csöndesen, fokonkint megadta hát magát a sorsnak, lemondott a szív jogairól, s egy nap szinte önkéntelenül a kezét nyujtotta Samunak és menyasszonya lett.

Szomoru mátkaság volt, csöndes, hangtalan, szintelen, mintha nem a boldogság, az élet, hanem a halál országába lépett volna. Ott ült a jegyese mellett szótlanul, szép fehér arca kristálytisztán, jéghidegen csillogott, a tekintete pedig a távolba mélyedt. De a vőlegényt nem bántotta ez a szomoru kép. Ő érezte magában az erőt, hogy idővel, hosszu esztendők munkája révén vissza tudja adni a lelket az életnek, rózsaszínűvé teszi a sápadt arcot és hitet varázsol a fáradt homlok köré. Hiszen egész életét Hortensenak fogja feláldozni, az ő boldogságáért, megelégedéseért, nyugalmáért fog küzdeni és úgy érezte, az akarat és a komoly törekvés diadalhoz fogják juttatni.

De előbb még egy dolgot el kellett intézni és az Szakáll volt. E fölött Samu nem akart napirendre térni, ezt az embert gyűlölte, megvetette s ez az érzés kikivánkozott belőle, akármennyire is fojtogatta magába. Ahányszor ránézett Hortensere, mögötte mindig ott látta Szakáll árnyékát, ezt a rideg, önző vázat, amely hogy olcsó céljait elérje, szó nélkül keresztül tudott volna gázolni az egész világon. Nem, nem lehet, – állapította meg magában, – hogy ez az ember állandóan ott lebegjen köztük és hideg tekintettel szemlélje munkája szomoru eredményét, kell, hogy akadjon valaki, aki legalább egyszer az életben eléje lépjen és a szemébe vágja a nyomorultságát. És ki lehetne ez más, mint ő? Igen, ez az ő lapjára tartozik s ő tudni is fogja kötelességét.

Egy nap Samu leült és levelet írt Szakállnak, amelyben lerajzolta ellenfele jellemét, alávalóságát, hideg bitangságát s aztán így végezte:

– Ezennel pedig átadom önt a közmegvetésnek!

Meg volt róla győződve, hogy ebből párbaj lesz, azért szorgalmasan bejárt egy vívómesterhez paukolni, vad elkeseredéssel gyakorolta a legnehezebb vágásokat és el volt rá tökélve, – bár különben nem nagy hős volt, – hogyha őt már fejbe is verik, de azért ő is kiadja a jussát az ellenfelének.

De nem került rá a sor. Szakáll nem ment bele az ilyen elintézésbe, hanem bepörölte Samut, akit annak rendje és módja szerint háromszáz korona fő- és kétszáz korona mellékbüntetésre ítéltek el. Kardos lefizette a bírságot s azután minden idejét és figyelmét Hortensenek szentelte, reggeltől estig ott volt a leány mellett, elhalmozta azt gyöngédségével, figyelmével és várta, hogy a kristálytiszta arc mikor kezd már pirosodni és az elkalandozó tekintet mikor tér vissza távoli útjáról?

De Hortense arca nem változott, tekintete egyre ott járt a láthatatlan réteken, felhőkön és homloka körül a szenvedés fénye csöndesen, eltörölhetetlenül ragyogott. Az embernek megesett a szíve, ha rája pillantott és Farkas néha nagyot sóhajtott és halkan kilopózott a szobából, ki a friss levegőre, mert azt érezte, hogy a tető össze akar dőlni a feje fölött.

Amilyen csöndes és egyszerü volt a Hortense pusztulása, Ibolya annyival erősebben ragaszkodott a benső élete, a szíve jogaihoz. Ő nem volt az a törékeny lelkü nő, mint Hortense, ő nem nyugodott bele a megváltozhatatlanba, nem adta meg magát a végzetnek, az ő szíve tiltakozott a megsemmisülés ellen és akarata szilárdan szembe szállt a sors törvényével.

Bár a lelke nem volt erős jellemű és alá volt vetve hangulatoknak, amelyek kiszíneztek előtte minden tárgyat, minden benső vonást, viszont egy dologban nem ismert megalkuvást, és ez a szerelem volt, amelynek jogaiból nem engedett, amelyhez görcsösen, a kölyköt védő tigrisanya erejével ragaszkodott, amelyért meghalni, de ölni is képes lett volna. Régente, míg boldog volt, ez a szerelem játszi, könnyü volt, gazdag szinekben hullámzott, fényt sugárzott maga körül, boldogtalanságában pedig komoran, ridegen, mint az éjszak bérce emelkedett a világ fölé.

Ibolyának feltünt, hogy édesanyja régebbi szokásával ellentétben gyakran jár be a városba s csak dél felé jön haza, holott azelőtt egész délelőtt ki se mozdult a házból. És ezzel párhuzamosan Bükkös se jött ki ebéd előtt, többnyire csak estefelé vetődött hozzájuk s akkor is ha szerit tehette, még vacsora előtt távozott. A leány sejteni kezdte a két dologban az összefüggést s miután már régebben gyanuba vette anyját, egy nap elhatározta, hogy lesbe áll. Amikor Farkasné elment, Ibolya gyorsan magára kapta kabátját, elfátyolozta arcát és az anyja után sietett.

Az ügyvédné gondtalanul ment be a városba, végig az Andrássy-úton, soha még csak vissza se pillantva. Egy-egy boltnál megállt, megnézte a kirakatot, aztán tovább sietett a nyüzsgő emberáradatban, amelyet a késő őszi meleg nap az utcára csalt. Ibolya mindenütt Farkasné nyomában járt, szívdobogás, lelkiismereti furdalás nélkül, érezte, hogy amit tesz, arra joga van, mint az életére. Nem gondolkodott, nem tépelődött, csak ment, ment az asszony után, akinek orgonavirágos kalapja ott világított ötven lépéssel előtte.

Egy virágkereskedésnél Farkasné megállott és bement. Csak egy pillanatig volt az üzletben, aztán kijött és átment a másik oldalra. Amint keresztben áthaladt előtte az úton, Ibolya tisztán láthatta az anyja arcát, amelyen könnyü mosoly játszott… Az Andrássy-út végére érve, az ügyvédné befordult jobbra egy csöndesebb utcába, ahol posztóraktárak és gabonakereskedők irodái vannak. A régi házak előtt fuvarosszekerek állottak, félig megrakodva vászonzsákokkal és ládákkal, hordókkal, odébb egy csomó bőrkötényes munkás várakozott.

Ibolya torka egyszerre vadul összeszorúlt. Tudta, hogy abban az utcában lakik Bükkös és az előbb még nyugodt, öntudatos szíve egyszerre hevesen kezdett el dobogni. Ha az anyja be találna fordulni abba a házba, ha… Szeme előtt összefolyt a világ, a testét láz járta át, alig tudott tovább menni. Egy percre meg is kellett állania, de aztán végigsimított a homlokán és lihegve, mint az üzött vad, haladt tovább és a szemét mohón szegezte rá anyja kék ruhájára.

Most közeledik ahhoz a házhoz… most már csak húsz lépésre van tőle… most mintha vissza akarna fordulni… Nem, nem, megy tovább, könnyen, elhatározottan… De még van rá remény, talán tovább halad a kapunál, talán csak véletlenül vitte erre az útja, mint annyi sok más embert, hiszen mindez őrület, egy gonosz álom, amely rögtön véget ér.

Farkasné pedig csöndesen ment tovább, aztán befordúlt a kapuba.

Ibolya megtántorodott, meg kellett fogóznia a falba, hogy el ne bukjon. Tehát igaz! Tehát vége mindennek, a tulajdon anyja rabolta el tőle a jegyesét! Amit sejtett, az könyörtelen, becstelen valóság, amely végtelen undorral töltötte el a lelkét. Nem tudott sírni, nem esett kétségbe, csak azt érezte, hogy rettentő piszokban, utálatos sártengerben jár és a szenny egyre magasabb és magasabb lesz, már a derekáig ér, már a nyakát lepi el, már a szájáig hatol…

Megrázta magát és szilajan futott az anyja után.

A sötét lépcsőházon át egy nagy udvarba ért, amely tele volt fölhalmozott árúkkal, csomagokkal, ponyvákkal, amelyek körül néhány munkás foglalatoskodott. Ibolya odament az egyikhez és remegve kérdezte meg, hol lakik Bükkös? A napszámos nem tudta, hanem a házmesterhez utasította. Megint tovább kellett tehát mennie egy sötét folyosón végig a szomszéd udvarba, ahol egy nedves zúgban a házmester lakott.

A leány izgatottan kopogtatott be, de a házmester nem volt ott, egy kis fiu, aki a küszöbön játszott, azt mondta, hogy az apja az adóhivatalba ment, csak ebédre jön vissza.

Ibolya lihegve állott meg és körülnézett.

A ház tele volt folyosókkal, fülkékkel, udvarokkal, amelyekre hosszu sor ablak nézett le. De sehol senki, csak messziről hangzott valami léha énekszó. Ibolya elindult a hang nyomán és a mosókonyhába ért, ahol fojtó gőzben egy tót cselédleány dolgozott.

– Hol lakik Bükkös úr? – kérdezte a leánytól és be sem várva feleletét, odaadta neki azt a pár hatost, amely a tárcájában volt. A leány megköszönte a pénzt, de választ adni nem tudott, a házban nagyon sokan laktak, albérlő, diák is volt egy csomó, még talán a házmester se tudja a nevüket…

Ibolya sápadt arccal állt ott, aztán lassan megfordult és elment, ki ebből a rettenetes házból, amelynek falai mintha megingottak volna körülötte. Kábult fejjel indúlt útnak, azt se tudta merre jár, mi történik körülte, csak ment, ment s arra eszmélt föl, mikor elérte az apja nyaralóját és a vas-kertajtó csikorogva nyilt meg előtte. Akkor elvánszorgott a nappali szobáig, ott lerogyott egy székbe és lehunyta a szemét. Nem tudott gondolkodni, nem tudott visszaemlékezni, csak szörnyü zúgást hallott, amely a tenger hullámaihoz hasonlóan harsogott körülötte. Minden összefolyt ebben a vad zúgásban, az izgalmas délelőtt, a sárga ház, az anyja, a saját lelke, a boldogsága, egész élete.

Hosszu ideig ült így mozdulatlanul, lázas fővel, egyszerre aztán fölriadt.

Az ajtó megnyílt és előtte állott anyja, úgy mint rendesen, közömbös, nyugodt arccal, övében a rózsával, amelyet a virágkereskedésben vett. Mikor meglátta Ibolyát, Farkasné így szólt:

– Valami bajod van? – de már át is akart menni a szomszéd szobába, hogy letegye a kalapját.

Ibolya összeszedte erejét, fölkelt és az anyja elé állt. Egy ideig tágra nyílt szemmel nézett a szülője arcába, aztán így szólt:

– Mindent tudok, mindent láttam, ne tagadjátok! Eh! Aljasság volt!

Farkasné megijedt, de aztán könnyen elmosolyodott.

– Mit beszélsz? – kérdezte nyugodtan.

– Azt, hogy megraboltál, hogy kifosztottál, hogy elpusztítottál, – fakadt ki egyszerre lángoló haraggal Ibolya és az arca egészen eltorzult, remegő ajkán vércsöpp jelent meg, – azt, hogy rosszabb vagy a legutolsó utcai leánynál, azt, hogy céda vagy, igen, céda, céda!

Az asszony megdöbbenve állott és szavakat keresett, de nem talált mást, mint azt, hogy:

– Ibolya! Hogy mersz így beszélni?!

De a leánnyal nem lehetett bírni, az elkeseredés, a harag kitört belőle, olyan szavakat használt, amilyenek soha életében ajkán nem voltak, arcára szilaj düh rajzolódott, feje Meduza-fővé lett, amely megrémítette és a földhöz szegezte az embert. S így kiabált, átkozódott, tombolt kétségbeesett fájdalmában, míg egyszerre ellankadt és kimerülten esett a pamlagra.

A lármára Farkas ijedten sietett elő szobájából.

– Mi történt? – kérdezte halálsápadtan a feleségétől.

Az asszony ezalatt magához tért és végigsimította homlokát, mintha le akarná törülni azokat a szavakat, amelyeket Ibolya hajított feléje. Egy pillanat alatt tisztában volt a helyzettel, hogy itt mindennek vége, hogy számára ez a ház megszünt, hogy az élet egy szakasza lezárult. És amint ezt megállapította magában, a lelkében egy hang azonnal megszólalt, hogy ennek így kellett lennie, hogy ez előrelátható volt, hogy a boldogságnak ez volt az ára. A bűnét pillanatra se látta, nem szégyelte, erősen élt benne most is a tudat, hogy neki joga volt és van szeretni, hogy csak a szíve parancsának engedelmeskedett s ez fölmenti minden vád alól. Tehát vége – el fog menni ebből a fojtott levegőjü házból és új életet fog kezdeni, talán szegényet, nyomorúságosat, de legalább boldogat. Ennek egyszer úgyis el kellett következnie, most tehát megtörtént, ezentúl többé nem kell hazudnia, nem kell törődnie senkivel, s a maga életét élheti a maga szíve parancsa szerint! Isten veled hát, barátságos ház!

Farkas odament Ibolyához és megsimogatta haját.

– Mi történt az Istenért? – kérdezte remegve.

Az asszony dacosan emelte föl a fejét és átment a másik szobába, ujra fölvette a kék kabátját, a virágos kalapját és a harmadik szobán keresztül kiment a kertbe. Egy pillanat mulva már az utcán látszott karcsu alakja.

– Mi történt, édes lányom? – ismételte még egyszer Farkas. – Mit beszéltél az előbb… oly rettenetes volt! Szólj hát! – tette hozzá vadul.

Ibolya kinyitotta szemét és száraz torokkal válaszolt.

– Hagyd az anyámat elmenni – szólt most már nyugodtan – ő nem méltó hozzád… Ő megcsalt valamennyiünket, engem úgy, mint téged. Én láttam, én tudom… Oh! ez rettenetes! – csuklott el egyszerre a hangja.

Farkas kábultan állott a pamlag mellett. Az előbbi szörnyü jelenetből, a leánya megdöbbentő szavaiból egyszerre kialakult előtte a szomoru valóság, a sötét katasztrófa a maga ijesztő nagyságában, félelmetes erejével. A villám könyörtelenül sujtott le a szegény törpefenyőre, a leggyöngébbre, a legszerényebbre, aki soha senkinek nem vétett, senkinek útjában nem állott s mégis jobban bünhődött a legnagyobb vétkezőnél. A felesége megcsalta – ez a szörnyü kép megrázkódtatta, összetörte és roncsként dobta félre Farkast az élet útjából. Kimerülten hullott össze és ahelyett, hogy kést ragadott és utána futott volna az asszonynak, hogy megölje, mint egy kutyát, az ügyvéd elcsüggedve érezte át nyomoruságát, tehetetlenségét, megadta magát a végzetnek és kétségbeesve nézett maga elé. Hogy is tudna ő ölni, zúzni, rombolni, hogy tudná ledönteni azt a bálványt, amelyet maga emelt, hogyan tudná véresen megbosszulni magát, mikor még most is érzi, mindezek dacára érzi, hogy szereti azt a bűnös asszonyt?… Szomoruan csüggesztette le fejét és nem szólt semmit, könny se jött a szemébe, csak a homloka mutatta azt a mély fájdalmat, azt a szörnyü megaláztatást, amely a szívén végig vonaglott.

Igy állott szótlanul egymás mellett az apa és a leány, belemerülve a végtelen semmiségbe, amelybe életük útja egy napon terelődött bele. Órák teltek el a nélkül, hogy egyikéjük szólt volna, a leány kimeredt szemmel nézett maga elé, az ügyvéd pedig a kezére támasztotta a fejét és néha nyögve fölsóhajtott. És azalatt az asszony már messze járt a barátságos háztól, egy más légkörben, egy más világban, a honnét nincsen többé visszatérés a békés jegenyék közé. Elment, eltünt, ott hagyta azt a hazug köntöst, amelyet húsz éven át viselt magán, elröpült, mint a költöző madár, amely a hónak, a fagynak, a pusztulásnak engedi át fészkét, ha érzi az ősz jöttét, és nincs az a hatalom, amely neki az otthon szentségét megmagyarázni tudná.

Délután kijött Samu. Mikor megpillantotta megtört barátját és a kétségbeesetten ülő leányt, ijedten ragadta meg az ügyvéd karját.

– Mi történt az Istenért? – kérdezte hebegve.

Farkas melléből nehéz sóhaj tört fel.

– Mi történt, azt kérded? – szólt lassan és egy láthatatlan tárgyra függesztette szemét – az történt, hogy az ember ne legyen… ne legyen derék, becsületes és jó ember. Nem, nem, édes, jó barátom, ne legyen az, mert minden jó embernek el kell pusztulnia.

Elhallgatott, aztán hozzátette:

– Irgalmatlanul el kell pusztulnia!

Csönd volt, aztán az ügyvéd fölsóhajtott és a pamlagon Ibolya halkan, vékony hangon, mint a gyermek elkezdett sírni.

Kint ragyogó őszi nap volt.

A sárga leveleket verőfény aranyozta meg, az utca tele volt emberekkel.

Egy nagyobb társaság könnyü nyári ruhában tenniszezni indult és a ház előtt ment el. Mikor a kertajtóhoz értek, egy úr megállította a többieket, rámutatott az ólmos ablakokra, az aprótornyos épületre, amely finoman, könnyed rajzzal illeszkedett bele a fakuló lombok közé és így szólt:

– Milyen barátságos ház!

A többiek is megállottak. Egy percre mosolyogva nézték el a ház körül őrködő jegenyéket, a merész ívü falakat, a piros tetőt, a csillogó rézcsatornákat és senki sem vette észre, hogy a barátságos ház e pillanatban hirtelen megroppant, összedült, romhalmazzá lett és hogy nincs a világnak az az építőmestere, aki még egyszer fölépíteni tudná!

End of Project Gutenberg's Egy barátságos ház története, by Károly Lovik