Part 1

EGY BARÁTSÁGOS HÁZ TÖRTÉNETE

REGÉNY

IRTA

LOVIK KÁROLY

MAGYART A MAGYARNAK

BUDAPEST, 1911

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

Andrássy-út 10.

_Minden jogot fenntartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.

I.

A fővárosnak a liget felé eső részében, apró és nagy, büszke és szerény, pöffeszkedő és csöndes villák között egy emeletes, csinos, lassan feketedő kőkockákból épült, barátságos ház állt, amelyet üde kert zöld lombjai öveztek. Nyaranta erre ballagva, az ember a fák közt szines ernyőjü sátrakat, fehérruhás kisasszonyokat, hangos szóval futkosó ölebeket s a terraszon rendszerint vendégekre terített asztalt látott: mindez kellemes benyomást tett s azt mutatta, hogy a ház lakói nemcsak jómódu, de jókedvü emberek is. Télen a kert rózsafái szalmába voltak csavarva, a kavicsos utakról kora reggel elsöpörték a leveleket s a tar fák közt jobban előtérbe lépő házon a kéménytől a pincéig minden csinra és tisztaságra vallott. Ha téli estén erre járt valaki, egy percre önkénytelenül megállott a rácsos kapunál, mert a házból zongorahangok hallatszottak s a fehér ablakok mögött táncoló párok suhantak el. A puha hóval borított tető fölött füst karikázott, a fák krétaszín ágai keretbe foglalták az épület egyszerü rajzát, a lámpák fénye végigrezgett az utak hósáncain, s az ember nem állhatta meg, hogy így ne szóljon:

– Milyen barátságos ház!

Egy esőre hajló késő szeptemberi délelőttön konfortáblis állott meg a mondott ház előtt s a rozoga kocsiból, amely messziről jelezte az úgynevezett vasuti fuvart, egy hosszukabátos, rosszul beretvált arcu fiatal ember szállott ki.

– Mennyi jár magának? – kérdezte a kocsistól.

– Nyolc hatos – felelte az, felállva a bakon.

– Sok – vélte a megérkezett.

– Ennyi a taksa – jegyezte meg a kocsis.

– Azért mégis sok – dörmögött a hosszukabátos. – Abszolute véve sok, egy korona is elég volna. Azért természetesen kifizetem – tette hozzá.

Rövidlátó szemével mélyen belenézett apró tárcájába és kikotorta a nyolcvan krajcárt, aztán kiemelte a kocsiból podgyászát és sétabotját. Megkereste a nyaraló ajtajának csengetyüjét és hosszan nyomta meg a gombot.

Pár pillanat mulva léptek közeledtek s a kertész kaput nyitott.

– Ez itt doktor Farkas nyaralója? – kérdezte a vendég.

– Ez, kérem – köszönt a kertész és újra elzárta a titkos jelre nyiló gombot.

A hosszukabátos körülnézett, helyesebben körülszaglált, mert igen rossz szeme volt s aztán elővette a névjegyét.

– Jelentse be Szakállt. Vagyis, ez fölösleges; a név rajta van a kártyán. Vigye csak be a névjegyet. Igenis. Mondott valamit?

– Semmit – szólt a kertész.

– Merre kell menni? – kérdezte végül a fiatalember.

A kertész végigvezette a vendéget az ákácok közt, föl a csukott terraszra s azon keresztül egy világos, nagy szobába, amely rác-vásznu butorokkal, pipákkal, kerti ollókkal, rózsavágó késekkel, bekötött folyóiratokkal volt telerakva, míg a falakon képek lógtak, így egy kertészeti ujság karácsonyi melléklete, egy aloe, meg egy hatalmas indigó szines metszete, néhány régi fénykép, amelyen magyarruhás diákok állanak karöltve és egy szép, ódon olajfestmény, amely mocsaras tájat ábrázolt. A kályhában lobogott a tűz.

A vendégnek pár pillanatig várnia kellett, azalatt végignézte a képeket s megfogott egy-két pipát, megállapítván, hogy rossz szaguak. A kertészeti dolgok, melyek a házigazda hajlandóságát elárulva, garmadában feküdtek az egyik ablakfülkében, nem érdekelték, ellenben az olajfestmény egyik szélét kissé följebb tolta, mert ugy vélte, hogy a kép nem lóg egyenesen.

Az ajtó kinyilt s egy világos ruhás fiatal leány lépett be a szobába.

– Szakáll úr? – kérdezte.

A fiatalember közelebb lépett és gyorsan meghajtotta a fejét.

– Az vagyok. Az ügyvéd úr nincs itthon?

– Apa kiment vadászni, de mindjárt visszajön. Tessék helyet foglalni. Nem emlékszik már reám?

– Nem – felelt a kérdezett mosolygás nélkül.

– Hortense vagyok – szólt a leány.

Szakáll megbiccentette a fejét.

– Ah, igen, igen. Hortense. Most már emlékszem; a szemem ugyanis nem a legjobb, nem ösmertem meg mindjárt.

– Gyerekkorunkban sokat játszottunk együtt – mosolygott Hortense. – Emlékszik, hányszor jártuk meg a bükköst?

A fiatalember megtisztogatta a pápaszemét és orrára tette.

– Igen, igen, Hortense; lám, az idő hogyan mulik. Kedves anyja?

– Ő a városban van, de délre ő is visszatér.

– Nagyon szép. És jól vannak? A nővére…

– Ibolya.

– Igen, igen. A doktor úr nagy barátja a virágneveknek. Ibolya. Ő is jól van?

– Igen, ő is. Örülni fognak, hogy önt látják.

– Kétlem, kisasszony, kétlem. Kissé száraz ember vagyok. Tisztában vagyok magammal.

A leány bizalmasan nevetett. Nyilt gyermek-arca ugy illett a barátságos, világos szobába, mint egy csomó ibolya a napsütötte, aranyzöld pagony közepébe.

– Nálunk nem szabad száraznak lennie, majd gondoskodunk róla, hogy más legyen – mondta a ház rokonérzését, barátságát mintegy felajánlva.

– Igen, igen. Az nehezen fog menni. Már megszoktam, hogy ilyen legyek – felelte a vendég, torkát köszörülve.

– Oh persze… Nemsokára itt lesz a farsang s akkor önnek velünk kell majd bálozni, Szakáll úr.

A fiatalember arca még sárgább lett s komoly határozott vonások szaladtak végig rajta.

– Én nem táncolok.

– Beszélgetőket is mindig talál nálunk. Nem mindnyájan táncolnak. Többen fordulnak meg nálunk…

– Én nem szeretek sokat beszélni.

– Akkor hát beáll a pipások klubjába, amelynek papa az elnöke. Este eljönnek Kelemen, meg Szombati és Sárosi s egy szót sem szólnak, csak leülnek abba a sarokba és egész este pipáznak, egyre csak pipáznak. Mindegyiknek megvan a maga öblös pipája – akarja őket látni?

– Köszönöm – felelt gyorsan Szakáll. – Én nem vagyok dohányos.

A leány ránézett két szép őz-szemével és mosolygott.

– Akkor hát mit akar csinálni? – kérdezte csodálkozva.

A fiatalember kelletlenül simogatta meg borostás állát.

– Tanulni akarok, kisasszony, tanulni. Az élet nem áll csupán táncból, beszélgetésből és pipából. Vannak más kérdések is, kétségtelenül vannak.

Hortense elhallgatott s kissé szégyenkezve nézett a vendégre. Szakáll komolyan, határozottan tekintett rá vissza s ez a pillantás tiszteletet keltett a kisasszonyban. A _tanulni_ szó szárazon, hidegen, mint a kigyó a viruló lomb között szaladt végig a barátságos, puha szobán.

– Tanulni – mondta lassan a leány. – Tanulni nehéz dolog… És ön bizonyára már sokat tanult és sokat tud – tette hozzá, a komoly pápaszemet látva maga előtt, amelyen át két sárga szem vibrált.

– Igenis, tanulni, kisasszony. Az élet rövid, a tudás sok s aki nem lát hozzá idején, az ostobán hal meg.

Hortense elhallgatott: ő nem szeretett tanulni, nem is tudott semmit; bizonyos, hogy ostobán fogja szemét lehunyni.

A társalgás megakadt, a lánynak nem volt mit mondania, mert tudomány-szomjas emberekkel eddig az életben nem igen találkozott, a vendég pedig nem erőltette meg az eszét, a podgyászán jártak a gondolatai: vajjon a könyvei mind együtt vannak-e? Szakáll eddig egy vidéki városban volt jogász s elvégezvén ott három évet, a negyedikre a fővárosba jött. Szüleit régi barátság fűzte Farkasékhoz s mikor szóba került, hogy a fiatal Szakáll Pestre menjen, apja az ügyvédhez fordult, nem tudna-e valami jóravaló családot ajánlani, ahol a fiu lakást és ellátást kaphatna. Farkas ekkor nevetett, a kezét dörzsölte és így szólt:

– Lakást? Ellátást? Pesten? Hát hol kapna másutt, mint nálunk? Csak nem engedem meg, hogy a komám fia idegen házba menjen? Az volna szép!

Az öreg Szakáll szabadkozott.

– Ilyesmit nem fogadhatok el… Tulságos baráti áldozat lenne.

– Hát ingyen kivánom? – kérdezte az ügyvéd mosolyogva. – Kapok karácsonykor egy szép selmeci pipát, vagy, ami még jobb lesz, hat tő belga rózsafát, amilyenekre már régóta vágyom s azzal rendben van a dolog. Megegyeztünk, szót se többet!

Az öreg Szakáll, aki jó üzletember volt, ugy vélte, hogy tulajdonképp tényleg ez a leghelyesebb megoldás és így az ifju jogász a mondott szeptemberi délelőttön dr. Farkasékhoz került.

– Kiváncsi a kertre? – kérdezte egy kis szünet után Hortense, aki még mindig meg volt hökkenve Szakáll tudományszomjuságától.

– Nem értek a virágokhoz, – felelt a jogász – sajnos, nem vagyok medikus.

– Igaz, igaz, hisz ön jogász… Kelemen is jogász, az a Kelemen, akiről előbb említést tettem.

– Örvendek – jegyezte meg szárazon a vendég.

– Azonban Kelemen nem oly nagy barátja a tudományoknak, ő inkább pipázik, és… lustálkodik.

– Ez hiba. Gyülölöm a lusta embereket. A testnek dolgozni kell. Den Corpus muss man schinden. Okos ember nem fogja engedni, hogy a test urrá legyen fölötte.

Hortense ismét lelkifurdalásokat érezett. Lusta kis lány volt egész életében, szeretett délig az ágyban maradni, s ha már fölkelt, odaállt az ablak mellé és kinézett a kertbe, anélkül, hogy valamire gondolt volna, anélkül, hogy vágyat érzett volna a cselekvésre. Eddig nem hitte, hogy ebben valami rossz legyen, szülei – az örökké mosolygó apa és a fiatalos vérü anya – nem törődtek vele, hogyan üti agyon a napját, az ösmerőseik sem faggatták: hány órakor kel föl és mennyit munkálkodik a háztartásban? De most e határozott, fagyos szavak megmutatták, hogy helytelenül cselekedett. Amikor Szakáll száraz, hideg hangon mondta: „Gyülölöm a lusta embereket“ s felvillanó, gyülölködő sárga szeme is igazolta, hogy nem frázist pörget – a leány elröstelte magát s megijedt tőle, hogy hátha a fiatalember meg találja kérdezni, hány órakor szokott fölkelni? Csodálkozva nézett a vendégre, aki ifju kora dacára már ilyen erélyes, okos és szorgalmas, s alakja önkénytelenül megnőtt a szemében.

A ház előtt kocsi állt meg. A közben megindult esőben egy vadászruhás alak iparkodott a terrasz felé és gyorsan belépett a szobába.

– Apa! – kiáltott föl Hortense, megörvendve, hogy a kínos kérdést elkerülheti. – Apa, apa, mit hoztál?

A vadászruhás csupa viz és sár volt, csizmáján szalmaszálak lógtak, friss vetések nyoma látszott, kalapján busan lengett a fácán-toll. Bár bőrig volt ázva, nem vesztette el jókedvét s büszkén rázott meg egy vékonypénzü nyulat.

– Ennyi az egész? – kérdezte a leány. – Ugyan érdemes volt megázni! Szegény apa!

Farkas nevetett és megcsókolta a leányt, aztán kezet szorított a fiatal emberrel.

– Szakáll, nemde? Ugyebár? Azonnal megösmertelek, bár tiz év óta nem láttalak. Nincs rossz fejem, mi?

Ez nem volt tréfa nála. Csodálatos memoriája volt, de csak bizonyos dolgok, többnyire sajnos olyanok iránt, amikből a gyakorlati életben édeskevés haszna volt. Igy, ha évtizedek mulva járt is egy helyen, erdőben, mezőn, megismerte az egyes fákat, tudta hol ágaznak el az utak, merre van a patak? Régen látott színdarabokból, régen olvasott versekből évek mulva is tudott idézni; ha egy dallamot hallott, soha se felejtette el. A praktikus dolgok iránt azonban nem volt meg ez a fogékonysága, akárhány fontosabb tárgyalásáról teljesen megfeledkezett, ha ide vagy oda, valamelyik feléhez indult s utközben egy ismerőssel találkozott, kipárolgott a fejéből, hogy tulajdonképpen más dolga is volna s élénk beszélgetés közben kisérte el barátját Ó-Budára vagy az Elevátorhoz, ahogy éppen jött.

Dr. Farkas azzal mentegette e fogyatkozását, hogy tulajdonképpen nincs igazi kedve hivatása iránt s benne művészlélek veszett el. Tényleg csinosan zongorázott, hegedült, elég jó verseket is írt, s minden szép iránt érdeklődött, lett légyen az fenséges hegylánc vagy tegnap kikelt kikirics. De művészszenvedélye soha nem vitte tulzásba s távol állt tőle, hogy magát pályatévesztett embernek gondolja; szépen bele tudott nyugodni abba is, hogy művész helyett ügyvéd lett, s csak a pontosság ellen remonstrált. Mint a házban mindenki, ő is (kivévén ha vadászni ment) későn kelt, lassan barátkozott meg a munkálkodás gondolatával s hamar belefáradt. De azért el nem kedvetlenedett soha, a legpiszkosabb ügyvédi teendőket is derült arccal végezte s mindig dörzsölgette a kezét, mint akinek valami jó üzlete sikerült.

– Na lássuk csak Samukám, – szólt reggelente irodájába lépve, a bojtárjához – mi is vár ma ránk? Biztosítási végrehajtás, hehehe, ezt már elaludtuk volna. Nem baj, a végrehajtott nem haragszik meg érte. Tárgyalás Zengőivel? Eh, ma nincs olyan napom, hogy bevegyem azt az uzsorást. Foglalás Feketénél? Ez a maga dolga. Hopp… jegyeket venni az Operába. Ezt nem szabad elfelejteni, mert Ibolya és Hortense kikaparják a szememet.

És azonnal magára kapta kabátját és sietett be a városba, a jegyirodába, gondoskodni az estéli szórakozásról, s egész nap ragyogott az arca, dobogott a szíve, hogy Fideliot vagy Faustot élvezheti.

Mint látható, dr. Farkas nem volt a legpedánsabb fiskális és nem igen sokat törődött a klienturájával. Ennek az idők folyamán nyoma is látszott, mert az apai örökség lassan fogyni kezdett s az ügyvédi hig keresmény nem birta el a nagy háztartást. Ám ez sem keserítette el Farkast, tovább mosolygott, tovább hegedült s tovább élte a maga derült, kedves világát, amelynek kőből alakult hasonmása volt a mindenkinek nyitott, mindig mosolygó barátságos ház.

– No hát, megmutattad már a fiatal úr szobáját? – kérdezte Farkas Hortensétől.

– Még nem – mosolygott a leány, aki megszokta, hogy apjával mindig derülten beszéljen.

– Akkor föl az Olimpusra! – vezényelt a vidám vadász. – Mert a tetőn fogsz lakni, öcsém, ahogy diákhoz illik, fülemilék és fakoronák között. Ha kinyitod az ablakot, az égbolt benevet a mosdótáladba. Lássuk, hogyan tetszik a vendég úrnak?

Fölmentek a csiga-lépcsőn s egy tágas, világos szobába jutottak, amely vadász-disszel volt ékesítve: kitömött madarakkal, rókákkal, borzokkal, agancsokkal. Az ablak előtt széles íróasztal állott, mellette két öreg karosszék, aztán egy nagy könyvszekrény; minden igen barátságos és tiszta.

Szakáll a fülkébe övezett ablakhoz lépett és kinézett rajta, aztán visszalépett.

– Bocsánat egy kérdésért… Nem lesz itt huzat? Az ablakok kissé szabadon fekszenek.

Farkas gondolkodott.

– Biz’ az lehet. Majd kitapasztjuk. Egyébként van itt egy másik vendégszoba is, amelyik jobban tetszik, az rendelkezésedre áll. Nézzük meg a másikat.

Hortense megfogta az apja kabátját.

– Abba nem lehet, papa… Kelemen…

Az ügyvéd nevetett.

– Még alszik? Hallatlan! Ez aztán a vendég!

Megdörzsölte a kezét és Szakállhoz fordult:

– Kelemen családunk egyik barátja s az este nálunk volt. Éjfélig sakkoztunk, akkor még megittunk egy teát, közbe rákezdett az eső és a szél, ugy hogy itt marasztaltuk. Hálából mindezért még az igazak álmát alussza. De megállj csak, hétalvó!

Előkeresett egy sétabotot, lassan kilopózott a szobából, maga után intette Szakállt és Hortenset s a folyosón át a másik vendégszobához ment lábujjhegyen. Az ajtó előtt megállt, magasra emelte föl a botot s olyat huzott az ajtóra, hogy az csaknem kettérepedt.

Szakáll kiváncsian várta a fejleményeket, hogy a szoba lakója ezek után azt hiszi, hogy földrengés van s hanyatt-homlok ugrik ki az ajtón.

De nem így történt. A szobából egy nyugodt hang felelt a kellemetlen adjon isten-re.

– Ujabb élcet kérünk. Ez már nagyon régi.

Farkas nevetett, mint a gyerek.

– Nagyszerü fiu ez a Kelemen – mondta büszkén, mintha Kelemen épp most nyerte volna meg az actiumi csatát. – Össze kell barátkoznotok! Igazi fiatalember: kedves és szemtelen, mint egy veréb.

– Cigarettát és reggelit kérek, Hortense – szólalt meg ujra a hang a szobából.

– Tessék! – kacagott az ügyvéd. – Tessék! Hát nem mondom! Még föl se nyitotta a szemét és máris enni, inni kér! Nem kapsz semmit – kiáltotta be a kulcslyukon. – Itt az ebéd ideje! Tessék fölkelni!

Intett a társaságnak, hogy lopózzanak le lábujjhegyen, hadd beszéljen tovább Kelemen, abban a hitben, hogy ők még az ajtó előtt állanak.

– Azt hiszem, – szólt az ügyvéd visszatérve az uri-szobába – hogy Kelemen ez idő szerinti helyisége megfelelőbb lesz. Ámbár a másik szobán se nehéz segíteni. Ha bemegyek a városba, veszek gyapotot s úgy körülbástyázom az ablaktáblákat, hogy azokon ugyan lehellet se fér be.

– Miattam ne fárassza magát, ügyvéd úr – tiltakozott Szakáll.

Farkas ránézett a vendégre.

– Én nem vagyok neked ügyvéd úr. Szólíts csak Zoltánnak, mint a többiek. Nem vagyok még olyan öreg. De nem ezt akartam mondani, hm, megállj csak. Igen, bent a városban láttam egy boltot, ahol kitünő gyapot-szalagokat lehet kapni, egy méter nyolcvan krajcár. Ezzel beszegem az összes ablakokat. Élvezet lesz megcsinálni; ráadásul a két üveg közé mohát teszünk.

Az arca csillogott, mindig öröme telt benne, ha efféle munkát végezhetett. Kertészkedése is már hajlandóságot árult el a kézi mesterséghez, ha pedig órát, lakatot kellett reperálni vagy a villamos csengőkkel, vizvezetékkel volt baj, boldogan szedett elő vésőt, kalapácsot s addig fúrt-faragott, míg a fogyatékosságot ki nem igazította. Minden efféle munkához értett, volt lombfürésze és esztergályozó-padja, ólmozó lámpája, lombikja és ezer különböző szöge, csavarja; mikor pedig neje valamelyik karácsonyra egy láda angol acélszerszámmal lepte meg, boldogabb volt, mintha földbirtokot örökölt volna. Ha házi munkája akadt, minden egyebet félretett s addig nem nyugodott, míg meg nem reperálta a titkos lakatokat, vagy az aneroidot vagy a feketekávé-főzőt. Üres óráiban új gépezeteket eszelt ki: így volt egy spiritusz-kazánnal összekötött pipatisztogatója, amelyet maga állított össze s amely villámgyorsan huzta végig a ludtollat a pipaszárakon; egy fali órát ébresztő-szerkezettel látott el, amelynek csak az volt a baja, hogy gyakran ok nélkül is megszólalt; és fölfedezett egy villamos gyufát, amely abból állt, hogy a villámos palack szikrái meggyujtottak egy hosszu darab drótra erősített taplót. Félóráig tartott, míg az ember ilyen módon tűzhöz jutott, mert előbb a palackot meg kellett tölteni, de a háziúr kedvéért mindenki ezt a pattantyut használta dohányzáshoz.

Alig ültek pár percig az úri-szobában s Farkas még be sem fejezte magyarázatait, hogy és mint lőtte le a zuglói réteken a konyhába szolgáltatott nyulat, mikor nyilt az ajtó és belépett Kelemen.

– Jó reggelt! Jó reggelt! – nevetett rá gúnyosan az ügyvéd. – Aki korán kel, aranyat lel!

Kelemen rosszkedvüen üdvözölte a társaságot és feszesen mutatkozott be Szakállnak.

– Mi baj? – kérdezte Farkas, valami huncutságot sejtve.

– A találmányod meg van őrülve, – dörmögte a jogász. – Ma éjjel a kakuk-óra ötször berregett, pedig föl se huztam.

Az ügyvéd komolyan akart fiatal barátjára nézni, de aztán kitört belőle a nevetés. Ő állította be este úgy az órát, hogy az minden órában csöngessen a hét-alvó fülébe s most boldog volt, hogy a találmánnyal egybekötött tréfa ilyen jól sikerült.

– Kitünő tréfa, – mondta Kelemen, – kitünő… Meg fogom gondolni, míg még egyszer felülök neked. És micsoda átkozott szerkezet! Hozzávágtam a papucsot, Klopstock összes műveit, végül a gyertyatartót, de csak egyre berregett, berregett, mintha fizetnék. Zoltán bátyám, benned egy pokolgép-gyáros veszett el.

Szakállnak eszébe jutott, hogy azt a szobát jelölték ki számára, hogy az ő álmait is szét fogja dúlni a megőrült kakuk-óra s ettől a gondolattól megborsózott a háta.

– De egyébként jól aludtál? – kérdezte a fiskális.

– Nem; legkevésbbé sem. Hogy, hogy nem, félálomban az esteli utolsó sakk-játszmával kezdtem foglalkozni s hosszu tanulmány után végre rájöttem, hol csináltam a hibát. Mikor a királynéval kimozdultam, fedezet nélkül hagytam a királyt s ez volt a vég kezdete.

– Óh, persze, – ellenkezett Farkas. – A királynéd akkor már be volt ékelve a futóim közé.

– Igen? – ásított Kelemen. – Akkor kár volt annyit törni a fejemet.

Hortense résztvevően nézett a rosszul aludt ifjura.

– Maga most nagyon éhes lehet, – szólt sajnálkozva.

– Ez bizonyos, – felelt őszintén a gavallér. – Nagyon éhes vagyok.

Farkas az órára pillantott.

– Két óra! Vajjon hol jár az asszony meg Ibolya?

Hortense kinézett az ablakon. A ház előtt éppen akkor állt meg egy bérkocsi.

– Már itt is vannak, Kelemen, – nevetett, mert ő is éhes volt. – Azonnal leülhetünk az ebédhez!

II.

Szakáll Péter tehát beköltözött a barátságos házba, ahol a téli napok nyájasan sorakoztak egymáshoz. Farkas mindjárt másnap neki látott volt az ablakok megcsinálásának s bár egy ügyben Nagykátára kellett volna mennie, inkább honnmaradt s a képviselettel Samut, a bojtárt bízta meg. Az ügyvéd egész nap tett-vett, furt-faragott és dolgozott a szobában meg a háztetőn, végre azonban oly szakértelemmel csinálta meg az ablakfülkét, hogy azon tényleg „egy lehelet se tudott befurakodni“. A szoba tehát kellemes volt s a liget csöndje fölötte alkalmassá tette a tanulásra.

Szakállnak az új környezet kezdetben merően idegen volt s később sem tudott beleszokni az ott uralkodó hangba s világfölfogásba. A házban mindenki barátságos, könnyen gondolkodó, nyiltszívü volt s akárki lépte is át a küszöböt, Farkas úgy fogadta, mint régi, jó barátját. Bizalmával az idők folyamán sokszor visszaéltek, de ez nem változtatta meg jellemét: nagy gyerek maradt, aki irtózott minden formától, vaskalaptól, pár szó után bárkinek föltárta lelkét és ha százszor is csalódott, százszor újra tudott lelkesedni. A komoly, sötét kérdések nem vonzották, ellenkezőleg, futva menekült előlük s mi sem töltötte el olyan szomorusággal, mint a gond érzése vagy látása. Kissé felületes, de jó ember volt, tetőtől talpig, a világgal, családjával és önmagával szemben, szerette, ha körülte mindenki jól érezte magát és legfőbb jutalomnak egy hálás tekintetet, egy meleg kézszorítást tartott. Bálványozásig imádta feleségét, gyermekeit; jóbarátaiért mindenre képes lett volna, anélkül, hogy ez áldozatok igazi súlyát, jelentőségét érezte volna. Mint a virág illatot ád mindenkinek, aki mellette elmegy, gazembernek, becsületesnek egyaránt, úgy ő is mindenkire melegséget és barátságot iparkodott hinteni, könnyelműen, vidáman, mint a vadrózsa, amely nem sejti, hogy az ősz beköszöntésével senki se fog vele törődni.

Szakállnak más nézetei voltak az életről. Szűkszavu és szűkszívü családból származott, amelynek hallgatag jeligéje évszázadok óta az volt: lassan, de biztosan előrenyomulni. Ő az embereket, fiatal kora ellenére, hidegen itélte meg, látta tülekedésüket s mégis nagy tudatlanságukat, és értékelni tudta azt az óriási kincset, amely a tudomány könyveibe van lerakva. Uzsorás módra gyüjtötte az ész gyümölcseit, mohón, pillanatra se ernyedve el, a szükséges mértéken felül. És mint a zsugori nem a világnak, hanem a maga sajátos szenvedélyének gyüjti a kincseket, ő is elzárta lelkét az emberek elől, a szellem kincseit nem mutogatta, és ahelyett, hogy a mívelődés eszközeivel jellemét, modorát csiszolta volna meg, a sok szellemi erőből raktárt csinált, amelynek fegyverei komoran sorakoztak egymás mellé. Szakáll lelki szeme előtt ki volt jelölve a pálya, amelyen előrehaladni kívánt. Állami hivatalnoknak készült, aki a rang-lajtorján lehetőleg magasra kússzon föl s ezzel egy újabb fokkal segítse fölfelé a lassan előrenyomuló Szakáll-családot. A nagyapa még paraszt volt, a fia már kereskedő, az unoka hivatalnok, az utána következők még magasabbra juthatnak. Nem festett maga elé fellengős célokat, tisztában volt azzal, hogy nem lángelme, hanem csak szorgalmas hangya, de amit e kereteken belül el lehet érni, arról tudta, hogy az övé lesz. Ez a hideg pálya tetszett neki, mert a karakteréből fejlődött, mert legapróbb részletében is okos volt s kizárt minden kalandos vonást. A tudat, hogy különb a többi embernél, aki céltalanul, a jövő ismerete nélkül vág neki az életnek, büszkeséggel és megelégedéssel töltötte el.

Mint vidéki jogászkodása alatt, úgy Szakáll Budapesten is szorgalmas volt. Egész nap a könyveit bujta, de amellett maradt ideje, hogy az egyetemre járjon és szigorlatokat is hallgasson. Élete már most is olyan pontos volt, mint a legkitünőbb bürokratáé. Korán kelt és hóna alatt könyvvel sétált egyet, aztán megreggelizett, leült tanulni, majd bement az egyetemre. Délben hazasietett, egyszerüen megebédelt, bement a szobájába és vacsoráig el sem hagyta a könyveit.