Part 9

– Mikor egy családot szemem láttára leöltek az utczán: ezt a kis szöszke porontyot kiragadtam a mészárlásból s eldugtam a palástom alá. S ekkor az a ficzkó, a ki legdühösebb volt, úgy vágott fejemre a kaszájával, hogy ha a süvegem fel nem tartja, betöri a koponyámat. S három nap múlva ugyanaz a dühös ember eljött hozzám, meglátogatni azt a kis gyermeket, a kinek a megmentéseért ellenem, a felkent papja ellen, gyilkos csapást mert sujtani s mert a kis fiú legjobban siratta kedvencz rigóját, hozott neki az erdőről egy rigót. Bizonyosan az apját is visszahozná neki, ha lehetne, Azóta ez a kis kölyök egy perczre sem akar tőlem elmaradni.

A gyermek nem értette azt a nyelvet, melyen beszéltek és nevetett.

Ismét egy hang szólt a láthatatlan alakok sorából:

– A nép hamar megtér, s Isten csodáit látja az eseményekben. A ki megbetegszik a mi népünk közül, az most, a zalathnai református paphoz megy, azt kéri fel, hogy imádkozzék meggyógyulásáért.

Folytatta egy másik:

– Borzadva mondják egymásnak, hogy Tyok Tódor, ki a megyei orvos szemeit kiszúrta s úgy eresztette el az erdőbe, élve rohadt meg; hogy Toporu Nyikuláj egész éjjel szaladgál egyik háztól a másikhoz, könyörögve, hogy verjék le róla a kisérteteket, a mik a vállát megnyergelték; hogy Jorges nem tudja lenyelni a szájába vett falatot.

Egy harmadik szólt:

– Többet mondok! A napokban a váczai dászkál, a ki a Brády-család kiirtásában vezető volt, társaival együtt keresztül lovagolt Brádon. Mikor a Körös hidjához ért, mely a két Brády-kastély között elvezet, a lova levetette és halálosan összetaposta. És a brádi oláhok közül egy sem engedte meg, hogy a haldoklót házába bevigyék: mind ajtót zárt előtte. Utoljára az utitársai kénytelenek voltak ugyanazon elpusztított Brády-kastélyba vinni be az összezuzottat, melynek lakóit ő tette holt emberekké s reggelre ott adta ki a lelkét.

– Mindezeknél megdöbbentőbb az, – szólalt fel egy alak, a ki eddig az oltárhoz támaszkodott – hogy a «nagy comité» eddigi titkára átszökött Oláhországba s a magyar vezérhez átküldé mindazokat a compromittáló iratokat, a mikből kiderül, hogy az erdélyi mészárlásokat idegen kezek intézték.

Mind e fölszólalások alatt szünetelt az égdörgés, csak a zápor verte a tetőt; most nagyot villámlott. Diurbanu arcza egy perczre megjelent a sötétből, mint a rémület sírból kelő kisértet-arcza.

A dörgés elhangzott, s folytatása lett egy emberkaczaj.

– Hahaha! urak! szólt Diurbanu. Ha a katonától azt kérdeznék, hogy sajnálja-e azt az ellenséget, a ki vele szemközt áll? mind azt válaszolná, hogy biz ő nem öli meg azt, a ki őt soha sem bántotta. De uraim! ez a háboru! Ezt nem ütjük el mesemondásokkal, meg babonával. A ki felkötötte a kardot, vállára vette a puskát, annak menni kell, a merre küldik.

– Jól van, Diurbanu, menni fognak, a merre küldik őket. A szél parancsol a felhőnek, hogy menjen, a merre küldi. De azt már nem parancsolhatja meg a felhőnek, hogy mennydörögjön és jégesőt hullasson, ha neki nem tetszik.

– Én tudok még olyan felhőt, mely nem adta ki a jégesőjét.

– Hol lakik?

– A peanai hegyek közt.

– Ciprianu csapatját érted?

– Igen. Azt.

– De Ciprianu maga és mind a két fia elesett már.

– Annál jobb! Maradt egy leánya, a kire apja és bátyjai véradóssága szállt. Az még csak szomjazza a boszú poharát; de még a nyelvét nem érintette hozzá. A ti csapataitok jók lesznek a cseltámadásra, az övéi a cselekvésre.

– S te ismered Ciprianu leányát?

– Menyasszonyom az.

– Tehát te mátkatálul szántál neki egy elpusztítandó várost? Melyik legyen az?

– Már mondám: Toroczkó.

– De én azt mondám: Torda.

– A mi ellen meg én tiltakozom.

– Döntsön a sors.

– Jól van. Monda Diurbanu s az oltárhoz lépve, a denevér szárnyként repkedő gyertyalobogványnál két czédulára irt fel két nevet s azt süvegébe veté.

– Ki húzza ki a sorsot?

A sziklák, sírkövek hallgattak.

– Ejh! Ehhez ártatlan kéz kell! Monda Diurbanu. Itt van ez a kis poronty, húzza ki ez.

– Hogyan! kiálta föl a taláros férfi. Hogy ez a kiirtott család gyermeke húzza ki saját kezével a sorsot, hogy melyik város legyen a lángoknak, az elpusztulásnak áldozatul vetve? Pokolbeli ötleteid vannak, Diurbanu!

S a kis szőkefejü gyermek belenyult a süvegbe, s apró kezecskéjével kihuzott egyet a czédulák közül s azt védő fogadott atyjának nyujtá.

– Hozzátok ide a gyertyákat! Monda a palástos férfi.

Nem volt rájuk szükség. Abban a pillanatban egy rettentő villámsugár czikázott alá a völgybe: egész lángoszlop, a szivárvány minden szineiben ragyogó fénynyel töltve meg a messzeséget. E vakító fénynél az összedugott fők egyszerre kiálták fel a czéduláról elolvasott nevet: «Toroczkó!»

A mennydörgés, a villámcsapás megrázta alattuk és felettük a földet és templomot.

XX.

A halálra itélt város lakói előre tudták sorsukat. Voltak jó barátaik a felkelő táborban, kik azt megmondták nekik.

Egy egész város a siralomházban!

Kétezer ember halálra itélve!

Az itélet azonban még sok appellatorium forum elé kerül. A törvényszék a csatatér. Erdélyben még rendes hadseregek vannak. Janku táborát visszaverni elég volt a Károlyfehérvárt ostromzár alatt tartó hadosztály is s mig az ott állt, addig Toroczkót a szentgyörgyi oldalon nem lehetett megközelíteni. Jött aztán a legutolsó semmisítő forum: – a segesvári ütközetben a magyar hadsereg az orosz által összezuzatott s ezzel a Fabu Popinál hozott itélet Toroczkó ellen helybe lett hagyva.

Időközben még egy terhelő vád is lett emelve ellenük. Egy magyar portyázó csapat a Toroczkóval szomszédos Gyertyámost, oláh falut, a lakosság ellenállása miatt felégeté.

Ezzel meg volt adva a jogczím Toroczkó ellen: «poena talionis», fogat fogért! Szemet szemért!

És ők két hónapon keresztül tudták azt, hogy minő infernális tűz ássa alattuk lassan a földet? minő vihar készül fejükre alá szakadni?

És ez alatt folytatták a maguk rendes munkáját, hordták fel a vasat a föld alól a «hantnuk»-on, irtották a konkolyt a tiszta buzavetésből, házi szövőszék, cserzőműhely nem szünetelt, a gyermekek jártak iskolába, vasárnaponkint megtelt a templom. Csupán a vasárnapi mulatságok maradtak el. A helyett az egész férfinép hadgyakorlatokat tartott. Sorba álltak a vének is, egész a hetven esztendős ősz fejekig, s a tizenkét éves gyermek sirt, ha nem adtak a kezébe puskát.

El voltak szánva az utolsó emberig harczolva esni el, mielőtt városuk utczáját ellenség megtaposná.

Manassét még ez a harczias áramlat sem ragadta el. Ő valódi, őszinte békephilosoph volt, a ki a harczi erényeket eredetükben utálta. Toroczkó népére pedig soha nem akarta a fegyverre appellálás elvét alkalmazva látni. Azután mint az európai diplomatia szövevényébe jól beavatott, mind azt előre látta, a mi be fog következni: hogy egy kicsiny elszigetelt népnek sikerülhet ugyan egy időre a harcztéren dicsőséget aratni, de a végeldöntésnél mindig annak van igaza, a ki nagyobb. Az is megeshetik, hogy egy napon a maroknyi toroczkói férfihad visszaveri megtámadóit: de másnap, harmadnap jönni fognak az első ellenfélnél erősebbek, harcziasabbak, és azok menthetlenül összezuzzák.

Azonban ezen nézetei körül nagyon kevés követőt tudott összeszedni. A kik titokban négyszem között, fejbólintással tudatták vele, hogy azt gondolják, a mit ő, mindössze Bertók bátya és a rector lehettek: egyszóval a vegetarianusok.

Még az asszonynép sem tartott vele. Azok is mind fejszéket, kaszákat élesítettek. Ők a gyermekeiket éles vassal fogják védelmezni, vagy maguk leölni: élő asszony, élő gyermek nem jut itt az ellenség kezére.

Épen julius utolsó napja volt. A tarlókon sorba állítva a buzakeresztek, mikben a kévék egy magas póznára vannak egymás fölé tűzve. A kaszállók tele szénaboglyákkal. A toroczkóiak már korán reggel megkezdték a takarodást.

Meglepte őket, hogy egyszerre ezernyi ezer varju és holló lepte meg seregestől a völgyet nagy károgással. Észlelhették ezt, a kik hadban jártak, hogy ezek a hadseregek rendes kisérői és előhirnökei.

– Itt a szálláscsinálók! Mondá Áron bátya.

És eltalálta: Szentgyörgy felől vágtatva jöttek az előőrsök, jelenteni a végzetes hírt, hogy Diurbanu hadserege az éjjel átvonult a «Kő» szorosán s Toroczkó-Szentgyörgyöt hajnalban meglepte.

Senkit sem zavart meg ez a hír. El voltak rá készülve. A kaszákat, villákat eldobták a kézből; a puskákra föltüzték a szuronyokat. Minden nemzetőr-századnak meg volt határozva a maga helye. Az utakat elzárták szekérvárakkal. A Bórév felőli tért a patak elrekesztésével víz alá helyezték, hogy arról az oldalról meg ne lephessék őket. Áron bátya maga negyvenedmagával fölhágott a Székelykőre a várárok meredek útján, az onnan jövő támadást visszaverni. Negyven ember! Ugyanannyi száz ellen! Nevetniök kellett volna magukon, hogy ily tréfás halált választottak maguknak.

Délfelé a Szentgyörgyről menekülőkkel szaporodott meg a védők csapatja. Azoknak is tudtak fegyvert adni. Lehettek most már talán négyszázan is.

Manassé egyedül maradt az asszonyokkal.

Azoknak nem volt kedvük Áron bátya meghivását elfogadni, hogy rejtőzzenek el az ő védelme alatt a csegezi várbarlangba. Ott akarták bevárni, a mit Isten rájuk mért, az ősi házban, együtt a többi asszonyokkal s azoknak a gyermekeivel.

Manassé megölelte Blankát és Annát,

– Kedveseim, most én is elhagylak titeket.

– Hová akarsz menni? kérdé Blanka ijedten, kinek e perczben Dávid képe állt lelke elé, a véres ponttal homlokán. Azt hitte, Manassé is oda megy, a hol a halál olyan olcsó.

– Egyenesen a felkelők táborába.

– Egyedül?

– Nem egyedül. Sokad magammal. Előttem Uriel, jobbfelül Rafael, balfelől Gabriel, hátam mögött Michael, fejem fölött Izrael.

– Fegyver nélkül?

– Nem. Kezemben a frigylevél, melyet kötöttek velem, eskü alatt, hogy soha Toroczkót nem fogják megtámadni. Ez az én fegyverem.

– Mit akarsz tenni?

– A mit mások annyian megtettek már előttem: lefegyverezni az ellenséget fegyver nélkül; megnyerni a győzelmet ütközet nélkül.

Blanka fájdalomteljesen tekintett Manassé tiszta szemeibe s e tekintetben mindaz el volt mondva, a mit ajk kifejezni nem képes: a végtelen imádat a férj iránt, s a tengermély kétségbeesés annál a gondolatnál, hogy most utoljára látja azon szemeket így, sugárral, meleggel, szerelemmel tele ragyogni!

Manassé elérté e tekintetet.

– Hisz én magam is megkisértém már egyszer azt. S tudod, hogy ez akkor milyen jól sikerült. Az oláh vezér régi ismerősöm.

Ez hazugság volt, Blanka megnyugtatására kigondolva, s ennek a hazugságnak a büntetése nem maradt el.

Blanka megszorítá Manassé kezét.

– Jól van. Tégy úgy. Járjon veled az Ur!

Manassé nem fojthatott el egy fájdalmas sóhajt, mikor Blanka homlokát megcsókolta.

Testvére Anna tudott az arczvonásokból olvasni. Megérté e sóhajt.

– Miattunk ne legyen aggodalmad, édes bátyám. Isten keze szabad velünk. Mi a legvégsőre is készek vagyunk. Rég meghánytuk vetettük mi ezt egymás között. Sokat tanakodtunk róla. Aztán abban állapodtunk meg, – hogy ha elvész minden, a mit szerettünk, hogy ha elvész Toroczkó, ha elvész hitünk: akkor nem várjuk be, míg az ajtót reánk törik; hanem itt van e két pisztoly: mindegyikünk kezébe vesz egyet, a másik szivének szegezi, aztán mindegyikünk mond egy nevet, a mire legutoljára gondolt, s aztán az lesz legutolsó szava. Csak te eredj nyugodtan.

Manassé torkát úgy elfojtá a keserv, hogy nem tudott szólni. Megcsókolá a két szerető teremtés ajkait, s azután – még az ő csókjaiktól nedves ajkkal – megcsókolá annak a két pisztolynak a száját.

Azután sietett ki a házból.

A piaczon találta a nemzetőrparancsnokot. Azzal tudatta menetele czélját: a megrohanó ellenséget a kötött frigy megtartására rávenni. Addig, mig bizonyosat tudnak, minden összeütközést kerüljenek.

– Adja Isten! – felelt rá a parancsnok. De én nem hiszek benne. A szentgyörgyiek is megkisérték azt, s békeköveteiket felkonczolták amazok oda át. Sajnálom a fiatal életedet, Manassé. De hát így is, úgy is el kell azt vesztened. Mindnyájan Isten kezében vagyunk. Jó helyen vagyunk. – Holnap mind együtt leszünk a paradicsomban. Jó helyen leszünk.

Manassé elindult Szentgyörgy felé, egyedül: még csak egy pálcza sem volt a kezében.

Ekkor lehetett két óra délután.

XXI.

Jó gyaloglónak alig tart Szentgyörgyig fél óránál tovább az út. A falu közelében már találkozott rendetlen csapatokkal Manassé, a kik nagyon bámultak rá; de látva hogy fegyvertelen, nem bántották. Az a nyugalom, az a biztos hideg tekintet mindenkire leigézőleg hatott. Aztán meg dologban is voltak; vágott marhát daraboltak szét, sütöttek, főztek a mezőn.

Előőrsök, szokás szerint, nem voltak kiállítva.

Manassé a legelső embert, a kinek képe megtetszett neki, megszólítá, hogy vezesse őt el a vezér szállásáig; a mit az egész készséggel teljesített s útközben egész jámborul elmondta, hogy bizony nagy baj az, ilyen nagy munka időben, mikor otthon kellene lenni a takarodásnál, ilyen messze útra elfáradni az embernek. Nagyon megjutalmazva érezte magát egy szivar által, melylyel Manassé megkinálta, mikor a kastély kapujában elutasítá, hogy merre keresse a vezért.

Egy régi urasági lak volt az, a minőket már gyéren látni Erdélyben is; magas földszintre épülve, közepén oszlopos tornáczczal; a tornácz folyosója közepén alant a pinczeajtó, mely a gádorba vezet egyenesen az udvarról: úgy, hogy a folyosó képezi a pinczegádor tetejét.

Manassé felment a tornáczra, s ott egy csoport ácsorgó fegyveresre találva, azoknak megmondá, hogy Diurbanut keresi.

– A tribunnal nem lehet most beszélni, mert most ebédel s az sokáig tart, monda neki az ajtóőr irigységbe vágó tisztelettel.

Manassé kivette névjegyét a tárczájából s azt a szegletén behajtva, beküldé a vezérnek.

A hirnök rövid időn visszajött s azt az izenetet hozta a látogatónak, hogy köszönteti a tribun, azt izeni, hogy várjon egy kicsit, addig pedig meg kell az urat kötözni s aztán becsukni a pinczébe, a míg a tribun elvégzi az ebédet s szóba állhat vele.

No biz azt Manassé egészen rendében levő vendégfogadásnak találta. Hát valahány ház, annyi szokás!

Az bizony csupa tréfa lett volna neki, keresztül ugrani a folyosó mellvédjén, s mielőtt az őrök a puskákhoz kaphatnának, a parkba menekülni s onnan az erdőbe jutni; de hát nem azért jött ő ide, hogy mindjárt elszaladjon.

– No hát kössetek meg; biztatá az őröket.

Azok meg csak néztek egymásra, hogy melyik mozduljon e határozatlan utasításra, ezt a nagy izmos embert megkötözni? Mikor aztán kettő vállalkozott rá, nem volt kötél.

– No hát keressetek valahol egyet. Nógatá Manassé a tétovázókat.

Valamelyik aztán kerített egy istrángot s azzal Manassé kezeit hátra kötözték.

– Már most vedd ki a tárczát a zsebemből, monda az egyiknek Manassé. Egy kis pénz van benne, azt oszd fel a bajtársak között. Egy pazsurát találsz benne: azt vidd be és add át az urnak; mondd, hogy olvassák el. Aztán egy szivart gyujts meg a tárczámból s dugd a számba. Multiemeszku!

Azután levezették Manassét rendén a pinczébe, a mit úgy látszik, hogy Diurbanu antichambrenek jelölt ki a hozzá követségbe jövők számára; s nem volt elég, hogy a pinczegádort nyissák fel előtte, hanem még a pinczébe vezető vasajtót is feltárták s odalökték, az az, hogy vezették be s megkinálták, hogy tessék addig helyet foglalni: – itt van egy üres ászok. (A hordókat már természetesen felhordták az udvarra, azokon kezdték az igazságszolgáltatást.) Azután rázárták a vasajtót s magára hagyták.

A pinczegádornak még volt mind a két ajtószárnyán egy-egy gömbölyü ablaka; de a pinczeajtó fölött már csak egy szelelő lyuk volt, melyen át némi külvilágosság bejuthatott. Manassé egészen sötétben maradt.

Gondolkozni kezdett a helyzeten, a melybe jutott. Vigasztalta magát azzal, hogy épen így bántak vele a Monasteriánál is: leszámítva a megkötözést. Ott is csukva tartották reggelig, s akkor ráálltak a béke feltételeire. Most is úgy lesz.

Hanem mikor az ember szivart szív, az egy-egy pillanatra megvilágítja az arczát. Egyszer csak megszólalt valami a sötétből:

– Manassé!

– Ki mozog itt?

– Hát csak én.

A hangról könnyű volt ráismerni a czigányra.

– Te vagy itt, Lányi? Hát te mit csinálsz itt?

– Mulatom magamat a farkasgúzsban.

– Hát hogy kerültél ebbe a farkasgúzsba?

– A Diurbanu köttetett bele; verje meg a devla!

– Mit vétettél neki?

– Hát azt akarta, hogy húzzam az ő nótáját, a míg ő ebédel, én meg azt mondtam, hogy nem húzom.

– De hát mért nem?

– Azért, mert nem akarok muzsikálni az én hazám ellen.

Szegény czigány! Hogy ő nem muzsikál «az ő hazája» ellen! Pedig mije van neki ebből a hazából? Egy sárputri, meg az országút.

– Akkor aztán felpofozott s farkasgúzsba köttetett s azt mondta, hogy felakasztat. Bánom is én, ha összetöret is; még ha a hegedűmet összetöreti is; de még sem muzsikálok az én hazám ellen.

– No ne búsulj Lányi.

– Hát hisz nem is búsulok, csak azt akartam tőled kérni (a czigány mindenkit tegezett), hogy ha majd kiszíttad a szivarodat, hát ne dobd el a csutáját; te járhatsz, mert a lábad nincs megkötve, jőjj ide hozzám s ejtsd a csutát az én számba, hadd rágom meg bagónak.

– De tüzes lesz a vége.

– Úgy jó az a czigánynak.

Ez a cynicus czigányphlegma épen hozzáillett Manassé magasabb philosophi nyugalmához. A czigány biztatására gondolt.

– No ne félj Lányi, mihelyt Diurbanuval szólhatok, majd téged is kiszabadítalak innen.

– De magadat se szabadítod meg, uram, magadat se! Kámpesz neked már! Ha te egyszer Diurbanu kezébe jutottál, olyan jó helyen vagy, mintha a hóhér kezében volnál. Hét követet felkonczoltatott már te előtted, a kik hozzájöttek békességet kérni; pedig azok csak szentgyörgyi parasztok voltak: Kis Pál, Bedő Péter, Csukor Mihály, mind feketekörmű emberek. Hát még téged, ki egy Adorján vagy s pecsétnyomós gyűrűt viselsz.

– No de látod, engem nem konczoltatott föl.

– Még nem. Azokat elemésztette appetitoriumnak; téged tartogat «poszpásznak». A pálinkát hirtelen fölhörpentik, a fekete kávéban előbb fölkavarják a czukrot. Ismerem én Diurbanut nagyon jól. Majd te is megismered, ha meglátod. Bizony meghalsz te Manassé még ma. De hát úgy kell neked. Nem kár érted. Olyan szép, hatalmas termeted van. Magad megehetnél három ilyen Diurbanut, ha kihínád a gyepre, s a helyett idejösz a barlangjába s meg hagyod magad kötöztetni. Ha otthon maradtál volna, tizet megölhettél volna legalább, s a helyett meg hagyod magad fogni, mint valami Krisztus!

– Ne ócsárold Krisztust, ficzkó, mert megrúglak! förmedt rá Manassé, haraggal.

– Rúgj meg hát no! ugyan szép lesz. Bizony, ha én lettem volna a Krisztus, hát nem is ültem volna arra a mihaszna szamárra, hanem kiválasztottam volna báró Wesselényi méneséből a legszebb paripát s csak egyszer annak a szőrén lehettem volna, ügethetett volna utánam Pontius Pilatus!

A czigányexegesisnek végét szakítá a kulcsnyikorgás a gádorajtóban.

– Jönnek már! kiálta fel a hegedűs. Nem jut már én nekem abból a te czigárédból, Manassé. Engem előtted visznek!

A szelelő lyukon át vereslő fény hatolt be a sötétbe. Fáklyával jöttek.

A vasajtó is felnyílt; két férfi két szurokfáklyával jött előre; a pinczébe lépve, két oldalt az ajtó mellett foglaltak helyet.

Azután belépett a pinczébe Diurbanu.

Rajta az ismeretes néptribuni jelmez: arcza felhevülve bortól és szenvedélytől, hosszú haja a süveg alól vállára omlott.

Hanem azért mégis rögtön ráismert Manassé.

S most már aztán tudta, hogy a czigánynak egészen igaza van.

Diurbanu nem volt más, mint Vajdár Benjámin.

Azért Manassé nem vesztette el a hidegvérét; égő szivarát szája egyik szegletébe szorítá, s fejét büszkén fölemelve állt meg halálos ellenségével szemközt.

– Nos, Adorján Manassé, szólt az alakos, engem óhajtottál megismerni. Itt vagyok. Ismersz-e már?

– Azt mondják, Diurbanu vagy, szólt Manassé hidegen.

– S nem tudnád még más nevemet is? Nem találod arczomat még valami régi ismerőshöz hasonlónak?

Manassé félrefordítá arczát, hogy ne lássa, úgy beszélt hozzá.

– Ha az volnál, a kihez hasonlítasz, egy szót sem váltanék veled többet. Hozzád mint Diurbanuhoz jöttem, a néptribunhoz; átadtam a frigylevelet, a mit a te néped az én népemmel kötött, s ajánlom annak fentartását és megujítását becsületes feltételek alatt. Kérdezd meg vezértársaidat, minő váltságdíjat szabnak a békeért?

– No hát, hogy meggyőződjél róla, hogy nem csak Diurbanu vagyok, hanem más is, hát nézz ide.

Azzal odaszólította az egyik fáklyavivőt s a Manassé által kezébe juttatott frigylevelet odatartá a lángra. Percz mulva mint hamufoszlány szállongott az a légben.

– Most már elhiszed, hogy én vagyok az?

Manassé vállat vont és füstfelleget fujt maga elé.

– Hát nem találta azt ki a te éles eszed, folytatá az alakos, újja hegyével megbökve Manassé mellét, hogy az, a ki újra meg újra tűzzel és vassal ront Toroczkóra, a ki megesküdött, hogy követ kövön s lélekző embert nem hágy e völgyben, csak egy ember lehet a világon? Ez az én napom ma. És Toroczkó éjszakája. (Egy hiena-arcz volt az, eszményi szép vonásokba költözve.)

– Phrásis! dörmögé Manassé fogai közül megvetően.

– Hiszed, hogy phrásis, a mit mondok? szólt kardjára csapva s büszkén feltartva a fejét az alakos. Hiszed, hogy tréfálok veled? hogy irgalmazni fogok?

– Oh én velem azt tehetsz, a mit akarsz. Kínoztathatsz, meg is ölethetsz. Erre készen vagyok. De még azzal Toroczkót nem foglaltad el. Ott minden ember fegyvert fogott s úgy vár reád. Csak eredj, keresd fel őket, s majd te is – régi ismerősökre találsz. Védműveik elég jók a te harczosaidnak ellenállni, a kikről magad tudod jól, hogy megúnták a háborut, s sánczot ostromolni nem szeretnek. Velem egy emberrel kevesebb! De te a toroczkói völgyből nem hozasz haza semmit, mint bevert fejeket, s Toroczkón egy követ sem mozdítasz meg a helyéből.

– No hát kezdjük el ezt a te jégkeménységedet megolvasztani, mondá az alakos s még elkezdte a kabátja újjait felhajtani a kéz csuklóiról, mint a hóhér, mikor kínzáshoz készül. Elmondom neked az egész csatatervünket. Igen bizalmas akarok lenni hozzád. A míg az én csapataim látszólagos támadást intéznek a völgyben a toroczkóiak ellen, mely azoknak minden figyelmét elfoglalja és egész fegyveres erejük felhasználására kényszeríti, az alatt a Székelykő felől előtör az igazi ostromló sereg, mely a Székelyvár árkán a várost hátulról rohanja meg, a hol nem maradt más honn, mint az asszonyok és a gyermekek. Hogy minő sors vár ezekre? azt megitélheted abból, hogy az orozva támadó seregnek a vezetője is nő. Egy nő, a ki gyűlöl. Egy leány, a kinek megölték a vőlegényét, megölték az apját, a két testvérét, s a mi több minden vérboszunál: a kit a te testvéreid meggyaláztak, udvarukból csúfan kiűztek! Mert az a nő Zenóbia, a te Dávid testvérednek a volt menyasszonya; most meg az enyém. Legalább ő azt hiszi. Ez fog bezörgetni a te házadnak a kapuján, bezörgetni akkor, a mikor én a toroczkói fegyveres népet a mezőn elfoglalva tartom. Ez fogja kiadni a parancsot a rontásra és pusztításra. Ennek a kezébe jut a te egész háznéped.

Manassé teste végtől-végig borzongott e szavakra. Nagyot sóhajtott. Istentől kemény megpróbáltatás ez.

Most már lehajtotta fejét, nem volt büszkesége többé.

– A mit ránk mért az Ur, dörmögé.

– Ugy-e, hogy mégis találtam a te kemény sziveden egy helyet, a mely fáj? Gondolj reá, hogy mi fog történni feleségeddel? Eh, mit feleségeddel! Olyant nem ismerek! A szeretőddel, a kivel együtt élsz.

E meggyaláztatására az imádott feleségnek föllobbant a düh Manassé lelkében; mást nem tehetett, az égő szivart a szeme közé köpte ellenfelének.

Az sziszegve törlé le a meggyalázás nyomait arczáról s aztán elfojtá dühét és mosolygott.

E mosolygása vérlázító volt.

– Jól van, Manassé. Ez is egy olyan adósságod, a miért nem «te» fogsz megfizetni. Nem torlom ezt meg a te kemény testeden, a mely nem érez, hanem a lelkeden, a hol tudom, hogy mi fáj? E legutolsóért, úgy mint a bántalmak, meggyalázások egész litániájáért, elébb, mint rajtad: a tieden, Zboróy Blankán fogok boszút állani.