Part 7

A tegnapi násznép ma már halottnézőbe jött vissza az Adorján-házhoz. A tegnapi menyasszony ma már gyászruhában ült a fekete fátyollal bevont házban.

A testvérek künn voltak a «birgej»-en.

Miért híják a halottak lakhelyét a toroczkóiak «birgej»-nek? azt kutassák a nyelvbuvárok, a kik ráérnek arra; sehol másutt nem ismerik ezt a szót.

De a holtak lakhelye sem olyan Toroczkón, mint másutt. A sírboltok a sziklába vannak vágva. Mint egy utcza, a miben halottak laknak. Hasonlít az a seleuciai sziklasírboltok csoportjaihoz. Minden családnak van egy ily sziklaháza, a hová a földről elköltözöttek egymásután leszállnak; az üreg mind mélyebben hatol be a sziklába; némely régi családnál egész alagútat képez már; ott alusznak két sor fülkéikben a bányászok, kik életüket a szikla keblében tölték, s holtan is ott esik legjobban pihenniök; egy lefelé fordított családfa, mely gyökereivel hatol le a földbe. A fülkék fölött semmi név sincs. A ki ott alszik, visszaadott mindent annak, a kitől vette: még a nevét is. Hirdesse az emlékét az, a mi élve maradt.

Az új fülkét a halott számára a családtagok maguk vésik. Ez ősidőkről fenmaradt kegyeletes szokás. Ha nincs férfi a családban, a szomszédok kötelessége az. Nagy gyász volna az Toroczkón, ha valakinek a vermét fizetett sírásó készítené el.

A ravatalt délután a templomban állíták fel. Az egész nép felgyűlt végtisztességére. A nép énekelt, a lelkész tartott gyászbeszédet.

A templomból az egész város kisérte ki a koporsót a birgejig. A férfiak vállaikon vitték azt: rá volt téve megkoszorúzott kardja, golyórongálta csákója. Az iskolai énekkar gyászdalai hangzottak előtte, mögötte az asszonyok zokogása.

A sírboltnál a hét testvér vette föl a koporsót, azok helyezték el az örök hálófülkébe, nagy sziklát hengerítve a nyilás elé.

Azután kijöttek és megcsókolták egymást.

Ekkor egy egyszerű polgár, egy öreg őszhajú férfi felállt a birgej kőkathedrájába s elmondá a sokaságnak, ki volt az, a kit eltemettek, hogyan élt, hogyan szerették, hogyan ölték meg? Hogy soha el ne muljon az emlékezete, a míg a sziklavölgyben emberek élnek!

Végre a lelkész megáldá a bezárt sírt s rámondta az áment.

A diákok utolsót énekeltek, a gyermekek szép csendben, az asszonynép sűrű csoportban elhagyták a temető halmát; hanem a férfiak hátramaradtak.

Ekkor Áron bátya állt fel a kőkathedrába és így szólt:

– Atyámfiai! Megtettük kötelességünket a halott iránt, most tegyük meg kötelességünket az élők iránt. Elég volt az énekszóból; most hadd szóljon a fegyver.

Háromszáz férfi hangja dörögte vissza az utolsó szót:

«Fegyverre!»

Az eddig hallgatag, gyászoló alakok lángoló dühre gerjedtek, egyszerre tört ki valamennyi ajkán az elfojtott keserv, a boszú átkaiban keresve könnyebbülést.

Pedig a toroczkói sohasem átkozódik. Egyetlen szítkozódása, ha nagyon megharagszik, az, hogy «egyen meg a birgej!» a mi tréfaképen hangzik.

Készek voltak rögtön elindulni s ahányan vannak, megtámadni Adorján Dávid megölőit.

– Haza a fegyverekért!

– A piaczon gyűljünk össze! kiálta Áron a kő kathedrából, a midőn hirtelen hátulról egy erős kéz megkapta a széles szíjövét s annálfogva a nehéz tömzsi embert fölemelve a levegőbe, leszállítá onnan a szikla-támlányról.

Áron bátya nem is kérdezte, hogy ki az? Tudta könyv nélkül is, hogy az ilyen műtétre más nem alkalmas, mint az ő kisöcscse, Manassé.

– Mit akartok? rivallt mennydörgő hangon Áron bátyjára; de úgy, hogy azt az egész sokaság meghallhatta. Én békét kötöttem a szomszédaimmal; megesküdtem rá az egy élő Isten nevében, s ti az én eskümet meg akarjátok csúfolni?

– Nem ők gyilkolták-e meg Dávid bátyádat?

– Nem! Dávid bátyám harczban esett el. Mint becsületes katona, karddal a kezében. Többen is harczolnak még rokonaink közül ott a csatatéren, a kik meg fognak halni hazájukért. Megsiratjuk őket s sírjuk fölé kopját tűzünk, a hogy hősi népek szokták. De vérboszút a harczban elesettért csak a vad indiánok állnak.

– Jól van, Manassé öcsém, azért nem szükség bennünket összeindiánusoznod. Hiszen nem azt kivánom én, hogy menjünk hát rajta a szomszéd gyertyámosiakra, s pörköljük fel őket boszúból. De hogy magunkat, családjainkat megvédjük. S a mi erőnk van, azzal védjük.

– A mi legnagyobb erőnk az Isten. A kinek, midőn a nevére megesküdtem, az ő kezébe tettem le a mi sorsunkat. Ha ő velünk van, ki bánthat minket? s ha őt elhagyjuk, ki oltalmaz meg minket?

A sokaság helyeslő zúgással kezdé kisérni Manassé szavait.

– Már hiszen, Manassé öcsém, szólt Áron, én is csak vagyok olyan buzgó keresztyén, mint más. Még soha ünnepet el nem mulasztottam a templomba-meneteltől, ha beteg voltam is; de csak mégis jobban esik az én lelkemnek, ha az alatt, a mig a mennybeli megszabadításért imádkozom, a puskámat a hónom alá szorítva tarthatom.

– Akkor nem vagy igaz egy Istenthivő! feddé őt Manassé. Mert te is azt a Jézust vallod, a kinek a nevében a Bertalan-éjeket, az autodafékat, a keresztes háborúkat csinálták. És nem azt a Jézust, a ki eljött az emberek között békét szerezni, s a ki Péternek azt mondá: «A ki fegyvert fog, fegyver által vesz el!»

– Bizony nem tudom én, hogy voltaképen mondta-e azt? pattogott vissza Áron. Máté állítja, hogy mondta, de Lukács és János nem emlékeznek róla, Márk szerint pedig csak annyit mondott Péternek a Malkhus fülére Jézus, hogy «elég volt». Különben sem tudom, hogy mi lett volna belőle, ha «én nekem» mondta volna? Annyiról bizonyos vagyok, hogy ha én előttem nyujtja az idvezítő az áruló Judásnak a «mártott falatot», úgy sujtám vala ott mindjárt főbe Iskariotes uramat, hogy feledte volna elárulni a mestert; valaminthogy a puskám agyával fogom lesujtani azt az árulót, a ki Toroczkó ellen hozza a hadakat, csak közelre kapjam.

– Minő árulót?

– Hallád! a miről tegnap a leány szólt: «ha egyszer egy áruló támad a magatok fajtájából, attól reszkessetek». Ma már tudom az értelmét a szavának. Van egy uj ember a felkelők tribunjai között, a ki válogatott kegyetlenségéről nevezetes. Ez a mi Iskariotesünk.

– Honnan gyanítod azt?

– Onnan, hogy Diurbanunak nevezi magát. Igazi oláh nem venné fel az ő Decebal királya melléknevét. Ez olyan, mintha valaki nálunk Attilának nevezné magát. Mindenki tudná, hogy kifordított némettel van dolga. – Jól van Manassé. Szeretlek. Uram vagy: neked engedelmeskedem. A monasteriai utat, meg a Porlik-barlangi megjelenést soha sem felejtem el neked. Jobban tudod szeretni a testvéreinket, mint én. Én csak megboszulom, te megmented őket. Te, ki Mogával és népeivel békét kötöttél, méltán megkivánhatod tőlünk, hogy Moga és a szomszéd oláh nép között szerzett frigyedet mi is megtartsuk. Szegény Dávidért nem állunk hát senkin vérboszút. Azt mondjuk, hazajött követnek, a halál követének. De értsük meg az izenetet, a mit az a néma követ hozott nekünk. Ha egyszer az a hír jön, hogy Diurbanu közeledik Toroczkó felé, meg az ő harczosai, a kik a te békédet nem ismerik, nem is vették fel: akkor aztán Zsakó uram fog parancsolni.

Az pedig volt a nemzetőrség századosa.

– Ott is veletek leszek, mondá Manassé.

S aztán szépen kezet szorítottak, összeölelkeztek. A gyászkisérlet hazatért lakásaiba.

Hanem Áron bátya ezt az éjszakát fönn a Székelykövön tölté, s meghagyta idelenn a nemzetőrség őrvezetőinek, úgy szintén a toronyőrnek, hogy vigyázzanak rá, ha a Székelykövön kigyullad a jeltűz, készen legyenek és zavart ne csináljanak. Szép trombitaszóval adjanak jelt, meg harangkongatással; minden háznál gyertya égjen s egy ember ébren maradjon egész éjjel. – Mert jól esik az ember lelkének, ha imádkozás közben a hóna alá szoríthatja a töltött puskát.

XV.

Manassé pedig, mikor a szomorú estebédet elvégezte, azt mondá családjának:

– Most, mielőtt lefeküdnénk, olvassunk bibliai történeteket.

Szokás ez, temetés nap estéjén, a halottas háznál.

Rebeka előhozta a kapcsos bibliát és odatette azt Manassé elé.

Manassé pedig nem nyitá fel a bibliát, hanem rátette az egyik kezét és a másikkal hitvesét ölelve magához, elkezdé a saját maga és Blanka történetét elmondani a család előtt.

Valóban egy szakasz volt az a pentateuch költői krónikájából: tele csodatételekkel, a mikben az Úr hatalma nyilatkozik az emberek fölött.

A félelmes rémeket, a rettentő kisérteteket, a miktől Blanka megszabadult, elmondá a figyelő családnak, mely áhitattal hallgatta a megtörténtek regéit.

Sokat Blanka is csak most tudott meg tőle. Eddig titkoltak előtte minden veszélyt. Neki csak örömekről, szép reményekről beszéltek; de mióta az az ember megjött, a ki nem tud hazudni, a ki kőhideg arczával, bezárt ajkaival rávall az eltitkolt balsorsra – többé nem lehetett őt tovább áltatni, meg kellett tudnia mindent.

Az éj haladt, a regemondásnak még sem szakadt vége. Egyszer-egyszer kiment egy-egy testvér, körülnézni az udvaron, nincs-e valami baj? s visszajött azzal a szóval, hogy szép csillagos éj van: a gönczöl rudján tánczol a kis «czigány-gyerek». Csendesség van az egész völgyben.

Később azt a hírt hozták, hogy most hajnalodik a hold a Székelykő orma fölött; a kakasok éjfélutánra kukorítanak már. Az egész világ alszik.

Manassé még mindig folytatta regéit. Hogy védte, hogy oltalmazta ő azt a nőt, a kit megérdemelt, hogy vette őt körül lelkének minden gondolatjával? Milyen egyszerű földi történet volt ez, s mennyi égi csoda van mégis benne? Blanka megtudta belőle, hogy annyi balsorsában két hatalom volt, mely átölelve tartá: mind a kettőnek a neve «Szeretet»; az egyik az égben lakik, a másik a szívben.

A legútóbb bejövő már azt a hírt hozta, hogy szépen pirul az első hajnal a Keresztes mező felől. Csak hadd piruljon…

Manassé most odaért, hogy a Balyika-várban és a Monasteriában töltött éjt meséli el. Milyen tréfának való, elnevetni való végű kis mese az, pedig három testvér, egy feleség, a saját élete és szülötte városának létezése volt benne a kártyalapra föltéve.

Blanka csak most tudta azt meg, bár régóta sejté.

Most azután azt is elmondá Manassé, hogy a Toroczkóról elfordított emberi láva mily borzasztó dulást vitt véghez köröskörül. A lávától ki kivánhatná, hogy irgalmat ismerjen? Bűnös csak a vulkán, mely azt kiokádta!

S most a lávaözön közepett áll Toroczkó, körülvéve tizezernyi vérittas, vérszomjas hadaktól, kiknek harczkiáltásától holdszigetének minden bércze viszhangzik már.

– Most már tudod, hova jutottál? szólt Manassé, átölelve szerelmesét.

– Jó helyre, mondá az, fejét férje keblére lehajtva. Isten árnyékába, s a te karjaidba.

Az ablakon besütő biborsugár jelenté, hogy itt van a második hajnal.

Ez volt Blankának második menyegzői éjszakája.

XVI.

A mikor a csillagok olyan szépen ragyogtak a toroczkói völgy fölött, az éjszaki havasokról egy tábor szállt alá a Szilas patak völgyébe, mely a toroczkói teknőbe felvezet. Ez Diurbánu serege volt. Mikor végigvonul a völgyön e mozgó emberláncz, e négyezer fejű óriási kigyó, a feje már fenn van a hegytetőn s a farka még akkor mászik elő a mély út tekervényeiből.

Csendben, dobszó nélkül haladnak: a puskákat eldugták a czondra alá, hogy a szuronyok villogása el ne árulja közeledtüket.

Igyekezniök kell, hogy reggelre túl legyenek a «Kő» szorosán, a toroczkói völgy veszedelmes sziklakapuján; mert az emlékezetes hely, a mire nevezetes ellenségek neve van vérrel felirva. Duló mongol csordák e kőszorosban találtak sírjukra. Básta labancz vezérének seregét itt verték agyon az utolsó hírmondóig, s e legutolsó vérfürdő 1658-ból még nagy emlékezetben van. A Nagy-Enyedet felduló török sereg pusztulása a Kőszoros és a Csetátye barlangja között. Ha a toroczkóiak e sziklamagaslatokat megszállják, akkor az a kapu el van zárva.

De nem tartják megszállva. Biznak a békekötésben, s abban az Úrban, a ki az adott esküszó fölött őrködik. Csendesen alusznak kapuikon belül. Egy kutyaugatás el nem árulja a közeledő veszélyt. A feljövő telehold vezetőül szolgál, bevilágítva a hallgatag völgyet, – mint egy dæmon által kidugott lámpás.

A völgyet a Szilas patak szeli keresztül. Szelid, regényes kis patak rendes időben, de hóolvadáskor rohanó hegyfolyam, mely az útjába eső Nagy-Enyedet gyakran váratlan rohammal lepi el s özönvizet hoz az utczáira. Medre mély, meredek partokkal, miken szilárd hidak vezetnek keresztül.

A mursinai hidat, mire hajnalodott, már elérte a felkelők serege. Onnan már lehetett látni a Toroczkón uralgó havasokat.

Innen nincs messzebb egy óra járásnál a Kő szorosa.

S ha most rögtön tudósítaná is valaki a toroczkóiakat, hogy ellenség közelít, már nem volna idejük rá, hogy a magaslatokat megszállják. Csupán a völgyben fogadhatják el a harczot.

Ők vannak háromszázan, megtámadóik négyezeren.

Ők nem gyakorlott katonák: földészek, bányászok, kézművesek. Ezeknek pedig nagy része kiszolgált «plajász» határőr, a ki a fegyverrel bánni jól tud s saját tisztjei által van vezényelve. Ezek mennek elől az első csatába.

A mint a nap feljön: a folyammeder tulsó partszakadéka felől szuronyhegyek kezdenek felvillanni. Egy csekély kis honvédcsapat az, melyet a magyar csapatparancsnok, értesülve Diurbanu seregének mozdulatáról, előre küldött, hogy a hidat foglalja el. Későn érkeztek. Diurbanu plájászai tömött hadrendben nyomulnak már a hidon keresztül.

Ekkor a Felvincz felőli hegyi útról egy lovas csapat száll alá, csörtetve.

Hetvenen voltak.

És ők hetvenen neki vágtak egy hidnak, mely rakva volt fegyveres gyalog haddal.

A plájász elbizta magát abban, hogy czélozni tanult. Messziről lőttek. A lovasok sisakján, pánczélján pattogott a golyó.

Mert ezek nem huszárok voltak, hanem vértesek.

A sors, magas iróniájában, nem Attila dédunokáit küldé a szörnyű leszámoláshoz Traján dédunokáival, hanem kiválasztá azt a kis olasz lovas csapatot, mely a magyar tricolor alatt harczolt (a Cress lovasezredből), s azokat állítá velük szembe. Traján utódai ezek is: az alpesi legiók ivadékai.

S másodszor megtölteni a fegyvert nem volt idejök a hidon levőknek. Mint a fergeteg rohant közéjök a kis olasz csapat, s pár percz mulva a hid két oldalán omlott alá, a ki élve akart maradni, a ki helyt állt, az halott lett.

S a lovas csapat nem érte be azzal, hogy a hidat elfoglalja. – Mintha egész hadsereg jönne a háta mögött, neki rontott az egész felkelő seregnek, s hetven ember négyezer ember ellen nyilt mezőn csatát kezdett. A keresztes háborúk óta, Bayard, Du Guesclin, Oroszlán szivű Richard harczai óta ehhez hasonló viadalt nem látott a csatapiacz! Hetven Horatius Cocles Porsenna tábora előtt! A ki fel kivánta költeni a régi római népet, ime megkapta azt!

A felkelő táborban e herosi dühroham szétzilált minden rendet; eldobták a fegyvert, futottak az erdőnek, fel a hegyoldalnak, s az olasz centaur ivadék még ezután is órajárásnyira űzte őket maga előtt, véres hullákkal szórva be az utat. Alig birta őket a takorodót fuvó trombitaszó visszatéríteni. Háromszáz halottat hagytak a csatatéren. – S a hetven olasz még csak el sem rekedt a harczban. Visszatérve Ernani kardalát énekelték.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Toroczkó még csak a dörgését sem hallotta meg a jégfelhőnek, melyet feje fölül elfujt – a szél.

A kis völgybe ismét leszálltak az est árnyai. Az Adorján-háznál, két éjszakai virrasztás után mindenki korán sietett lepihenni. Manassé is bevezette kedvesét kis lakába, melyet elébb felszentelt a gyász, mint az öröm.

Csak Áron bátya nem volt még honn. Az ő útjai után nem lehetett tudakozódni.

Egyszerre csak megzörgetik kivülről Adorján ablakán a vastáblát.

Áron bátya hangja szólal meg:

– Egy az Isten! A Jehova Isten! Az Úr, ki Senacherib táborát összetörte, az ma reggel Diurbanu seregét a Szilvás hídja mellett pozdorjává szórta. – Nyugodjatok az Úr oltalmában ti igaz emberek!

S ezzel tovább ment a városba, ablakról ablakra bezörgetni és bemondani a hirt, a mi meghozza az alvók lelkének a nyugalmat.

XVII.

Azért csak kivirított a gyöngyvirág tavaszszal, ha vérrel öntözték is a földet.

Soha gyönyörűbb tavaszra nem emlékszem, mint a milyen az 1849-iki volt. Gazdag aratás, bő szüret esztendeje volt az.

Mintha az Isten áldásai s az emberek átkai versenyeztek volna egymással, hogy melyik építsen magasabb pyramidot?

A Csegezről a Székelykőre felkanyargó sziklaösvényen egy szép májusi délután Blanka, Anna, Manassé és Áron haladtak fölfelé. Manassé rajztábláját és festő eszközeit hozta a kezében, Áron a hölgyek felöltőit s az ozsonnához való elemozsiás tarisznyát czepelte a vállán. Fegyver egyiknél sem volt, a vasasvégű hegymászó botot kivéve.

A két férfi egymás mellett haladt, a két hölgy elmaradozott havasi virágokat szedni útközben. Rhododendron, orchys, epipactis akkor nyilt legnagyobb pompájában a sziklavölgyületek óriás virágágyaiban. – Az alant elhagyott erdőkből a szarvasok rigyetése s a fekete rigók furulyafüttyszava hangzott fel.

– Hát te Áron bátya, komolyan gondolsz arra, hogy ha megtámadnák városunkat, te ezen a bérczen rendszeres ellenállást fejtenél ki ellenfeleinkkel szemközt?

– Bizony nem is hagynám ám ezeket a mi gyönge szép leányainkat, ártatlan magzatainkat nyomorultul lemészárolni.

– S te hiszed, hogy ez lehető?

– Hogy lehető-e ez? az a második kérdés. Az első az, hogy «kell!» A békecsinálásnak vége van. Okos dolgot akartatok, a kik az oláhokat kiengesztelni próbálgattátok. Hanem hát egy bolond olyan követ dob a kútba, a minőt száz okos sem huz ki. Mikor legjavában folyik a békealkudozás a magyarok és oláhok között Abrudbányán: odatojja az ördög a maga tojását ennek az őrült Hatvaninak a képében; az a békéltetés, fegyverszünet közepett megrohanja Janku táborát, s erre a félig kibékített oláh sereg, a mit Felvincznél kétszáz honvéd megkergetett, a mit a mursinai hidnál hetven dragonyos szétvert, most egy rendes ezerkétszáz főből álló dandárt semmivé tesz, elfoglalja három ágyuját, leöli a hirhedett halálfejes legiót s semmivé teszi Abrudbányát.

– Ezt mind tudom. S hogy azzal az Erdélyben eloltott láng újra fellobban, azt is előre látom. Azért azon sem fogok csodálkozni, ha a Kő felőli szoros s a bórévi bejárat védelméről gondoskodtok; de a Székelykő védelmezése tiszta bohóság. Mert erről az oldalról vagy megvéd bennünket szomszédaink jó barátsága, vagy a Székelykő sem.

– Hát mikor az egész mongol csorda ellen megvédte a vidéket a székelykői vár!

– Az a régi harczmodor idejében lehetett.

– Biz az oláh felkelők sincsenek előbbre a strategiában, mint a tatárok voltak.

– De akkor megvolt még a Székelyvár. Az védelmi állapotba volt helyezve.

– Hát mit tudod te, hogy nincs-e most is védelmi előkészületem nekem?

– Kiváncsi volnék azt látni.

– De nem mutatom ám meg neked, mert te nem vagy katona. Czivilnek pedig nem szabad a fortificatiókat nézegetni. A két asszonyfélének már megmutogatom. – Azok a combattans sorba számíttatnak. A minap elkérték Sándor bácsi pisztolyait s azóta a kert hátuljában czélba tanulnak lőni.

– Micsoda? Az én feleségem is? Pisztolylyal tanul lőni?

– Azzal, azzal! Bizony nem is bodzafa-puskával ám. Ő sem engedi magát ingyen megöletni. Csak te nevess.

E közben fölértek a «Lajos csúcsára». Ez a Székelykő keleti orma. Háromezerötszáz lábnyi magas szikla-fensík.

Az utánok érkező hölgyek el voltak ragadtatva a körülöttük elterülő látvány fenségétől.

A Székelykő az egész láthatárt uralja. Keletről a boldog Aranyosszék: hullámzó halmok, zöldülő vetések táblái között huszonkét falu elszórva s valamennyi körülvéve a kigyózó Aranyos folyam ezüst szalagjától, mely délnek kerülve, egy más, szélesebb tükörkigyóba olvad bele, mely nyugat felé fut alá: ez a Maros. A déli átlátszó köd a távolabb eső bérczeket fokozatosan halványítja el, a láthatár szélén esők ormai már csak úgy látszanak oda lehelve lenni a meleg égre; a havasok ezüst taraja csillog a messzeségből s egy-egy távoli város egyházának tornyáról villanik meg az aranyozott tető.

S a mosolygó kultura, emberi szorgalom építette boldogság képével szemközt a másik oldalon, északnyugat felé, az ijesztő ellentét. Egy végtelen ősvadon; erdőkkel telenőtt hegyhátak, meg nem szakítva helységek csoportjától. – Hegy emelkedik hegy fölé, sziklacsúcsok, szakgatott bérczgerinczek tépik osztályokra a szakadatlan erdőszőnyeget, melyen a tekintet egy emberi lakhelyet nem talál nyugvó helyül. A félelmes, hallgató hegyszörnyetegek közelítni látszanak, legutolsó előörseik egész a Székelykő közeléig nyomultak előre, mintha óriások állnának óriásokkal szemközt. Egynek az orma olyan, mint egy hanyattfekvő titánnak az arcza profilban, még a szempilla is ott van, egy nagy fenyőszál képében.

A Székelykő elleneseinek neve a Vidálykő, Tilalmas, Keselykő és Ordaskő, miknek kopár gerinczein keresztül nem vezet semmi út. S az egymással szembenéző sziklaellenfelek között fekszik a kis boldog völgy, – zöld szántóföldek karzatos amphitheatrumával. A földdæmon óriásai közepett, kiknek életében az ezredévek a napok, egy kis csendélete a dæmonok legparányabbikának, az embernek, a kinek minden napja egy élettörténet.

A szédítő mélységből mosolyog föl Toroczkó virágzó gyümölcsfáktól tarka szőnyegrajza, négyszögű piacza közepén a kerek bástyával körített templom. A zöld rétek abroszának szélére lerakva Toroczkó-Szent-György elszórt házai, egy régi vár romjaival a hegyoldalban; azon túl még két falucska: s ott egyszerre bezárja a völgyet a «Kő» sziklakapuja.

S a mély völgy fenekéből, mint a nyugtalan szívdobogás hangzik fel valami szakadatlan döngő hang, a vashámor nehéz pőrölyének ütése. Ott készül az, a mitől ez az egész világ olyan szép lesz: az ekevas és az ásó.

– Ha én ezt a szép képet le tudnám festeni! sóhajta föl Manassé.

– Hisz a Colossæumot is legyőzted! biztatá őt Blanka.

– Az Róma volt: – ez pedig Toroczkó. – A kedvesem arczképét el tudtam találni: – de anyámét soha sem.

Aztán mégis megkisértette hozzá fogni.

A többiek ott hagyták őt, s mentek tovább a Székelykő ritkaságait fölfedezni. – Azokat Manassénak úgy sem szabad meglátni: mert azok a fortificatióhoz tartoznak, ő pedig csak «czivil».

– Aztán a feleségemre vigyázz! kiáltá Áron után Manassé. Valami mélységbe ne szédüljön.

– No no! Hamarébb ez az egész Székelykő!

– De mégis meg kell igérned, hogy a hidasi Gesztegre nem viszed föl Blankát meg Annát.

– Nem viszem fel őket.

– Igaz székely egy Isten valló szavadra mondod?

– Igaz székely egy Isten valló szavamra mondom.

Akkor aztán elereszté őket Manassé.

Hanem aztán mikor már javában volt a vázlatának, eszébe jutott, hogy Áron bátya csak azt igérte meg, hogy nem «viszi» föl az asszonyokat s meglehet, hogy ezt szószerinti értelemben magyarázza, a mi a «fölvezetést» épen nem zárja ki. A góbénak mindig furfangon jár az esze. – Erre aztán összecsapta a rajzthékáját, s a motyóját hátára véve, maga is az eltüntek után indult.

A nőismeret ritkán csal. Azt mondani az asszonyfélének, hogy ide, vagy amoda nem szabad fölmenni, épen csak arra való, hogy föltámaszsza benne a vágyat a tilalmas helyre följutni. Kivált mikor azzal a dicsőség jár együtt, hogy a Székelykövön ősidőkből megmaradt egyetlen fenyőfáról is hozhatni egy galyat diadaljelül. A hajdani erdőből az utolsó szálfa.

Hanem ezuttal Áron bátya nem értette a tréfát.

Blankát és Annát elvezeté addig a hegyszakadékig, a mely a Székelykő hidasi Gesztegét a Lajos-csúcstól elválasztja. Az egy mély sziklavágány, melynek fenekében egy meredek nyaktörő ösvény vezet alá egyenesen Toroczkóba. «Felfelé» járásra nem igen használják. E sziklavágányon túl emelkedik a hidasi szikla-fensík, emlékezetes az oldalán tátongó barlangról, melyet csegezi várnak nevez a néphagyomány, hajdani falerődítményei még most is láthatók. Egy hosszú, keskeny, egy ember számára vágott ösvény vezet hozzá végig egy sziklapárkányon, mely négyszáz lábnyi mélység fölött meredeken emelkedik föl. E bejárat könnyen védhető volt a barlangba menekültektől.

A Geszteg ormára azonban egy messze ellátszó csóva volt feltűzve, a mi azt jelenti, hogy ott tilos a följárás.

Talán csak azt az egy szál ősi fenyőfát védi az a tilalom? Vagy a fensík tetején termő füvet? Vagy épen csak a vakmerő vállalkozó életét, a ki Istennek ajánlotta lelkét, mikor oda fölkapaszkodott.