Part 3

– Hát akkor az, a mire mi ketten kérünk tégedet: hogy – hívd meg a lakadalmamra Zenóbiát is.

Az öreg székely azt gondolta, hogy ez elől az orozva tett megtámadás elől legjobb menedék lesz a futásban. Megfordult s megszaladt.

De a két asszonycseléd elfogta s nem ereszté ki a keze közül. Exequálták rajta az igéretet.

Akkor aztán elkezdett alkudni.

– Inkább eltánczolom az igaz székely tánczot.

– Nem! Nem!

– Inkább elhozom a Salamon bandáját Kolozsvárról.

– Nem kell! Nem kell!

– Inkább elmegyek a püspökhöz, elhozom a dispensatiót a számodra, s két héttel megrövidítem a várakozási időt.

Blanka aztán olyan szépen kérte.

– De mikor, látod, azt már nekem meg is igérted.

– Nagy bolondság volt tőlem! De még nagyobb tőled, hogy rá emlékezel. Hiszen ha igértem, hát meg vagyok fogva. De látod, Salométól sem volt szép, hogy apjától, Heródestől, Keresztelő János fejét kérte ajándékba.

– De hisz én nem kérem tőled senkinek a fejét.

– Mit tudod te azt?

– Oh tedd meg a kedvemért.

Áron bátya megfenyegette keményen a görcsös mutatóujjával Anikó hugát. Könnyű volt kitalálnia, hogy az beszélte el Blankának Dávid és Zenóbia szerelmi idylljét: aztán meg azt is, hogy ebben a családban Áron bátya a «tribunus plebis»; ő gyakorolja a «vetót», s a melyik testvérének a házasságába bele nem egyezik, annak nehéz állapotja van. Ezt kell meghódítani.

– De rögtön velünk kell jönnöd a szobánkba. Ki tudja, mikor kapunk megint ilyen jó kedvedben. Mi már megirtuk a meghivást.

– Már előre megirtátok?

– Mind a ketten egy levélben.

– Meghívtátok Zenóbiát?

– Igen.

– Akkor az apját is meg kellett hivnotok, Cipriánt.

– Természetes.

– Természetes. Biz az nagyon természetes. Hát már most én mit csináljak?

– Jer és ird alá te is a levelünket.

– Este van. Nem látok.

– Hozunk pápaszemet.

– Akkor hát inkább látok.

S a két ifju hölgy addig nem ereszté el Áron bátya karjait, míg át nem ment velük közös szobácskájukba. Ott alája tolták a himzett tabourettet, kezébe adták az irótollat, meglineázták előtte a helyet a papiron, a hová a nevét kell pingálnia, s széles vállára fektették két felől a fejecskéiket, mindaddig, a míg a levelet aláirta.

Megtörtént. A toll utolsó vonása olyan tintakartácsot fecskendett maga körül, hogy az tökéletesen kifejezte Áron bátya érzelmeit ebben a pillanatban.

– El sem olvastad, mit irtál alá! enyelgett vele Blanka. Hátha halálitélet volt?

Áron ránézett szörnyű komoly arczczal, s széles tenyerét rátéve a levélre, szomorúan mondá:

– Minden bizonynyal az volt.

Aztán megcsókolta Blanka kezét s azt mondá neki:

– Nagy bolondságot csináltam mai nap. De hát a te kedvedért még azt is megteszem, gyémántom.

Azután gúnyoros nevetéssel fordult Anna hugához, hozzája intézve a szót.

– Tehát Manassé menyegzőjén poharat koczczintunk egymással, én és Ciprián! – A zalathnai napok után!

Anna fehér lett, mint a fal.

Blanka arcza örömtől ragyogott.

Anna már tudta, hogy mit jelent – a zalathnai napok története?

De Blankának még nem beszélt róla senki.

Hadd örüljön még!

VI.

Mik voltak azok a zalathnai napok? Egy névtelen történet, minőket földdel betakarni szeretünk, s a kizöldült pázsitot nem bolygatjuk fölöttük. Azt mondjuk: a végzet keze volt; annak méltóztatott egyszer az «embert» mint elemi csapást mutatni be a világnak. Árvíz, jégeső, tűzokádók lávája emberalakban.

Hogy Toroczkó új vendége előtt titokban lehetett azt tartani, a mi hozzá oly közel történik, annak igen egyszerű magyarázata van. Nem voltak hirlapok. Kolozsvárott a sajtó megszüntette működését, s Magyarország felől nem volt postajárás.

Olyan idők voltak.

Hanem ha távolabb elmegyünk a szinhelytől, majd ott megtudunk belőle valamit.

Caldariva marquisnő ez idő szerint Bécsben időzik.

E nő jellemének megértésére el kell némely előzményt mondanunk.

Férje Caldariva marquis valóságos nápolyi főnemes volt. Keze által a szép Cyrenéből valóságos marquisnő lett. S a nápolyi udvarnál ez elég czím volt az elfogadtatásra. Igaz, hogy Caldariva Rozina ellen nem is lehetett akkor semmi olyan vádat felhozni, mely előtte a magasabb társaságok bejáratait elzárja.

Mikor a marquist az a baleset érte, melyet már említettünk, a gyászos özvegy Rómába költözött. Ott ismerkedett meg Cagliari herczeggel, a kinek azután később bizalmas barátnéjává lett.

Még Rómában nem érezte a viszonyok semmi közvetlen hatását az életben. Diplomaták és főpapok csak úgy látogatták salonjait, mint azelőtt s a vatikáni fejedelem mellett nincs fejedelemnő, a ki scrupulosus legyen megválogatni a hölgyeket, a kik előtt nyitva vagy zárva kell lenni a «boscaretto»-nak.

Hanem a mint Cagliari herczeg felköltözött Bécsbe s a szép marquisnő is egyidejüleg a fővárosba tette át székhelyét, nagyhamar tapasztalá, hogy az ottani magas regiókban sokkal hidegebb a levegő, mint az olasz kapitálékban.

Caldariva marquisnőnek nem volt elég a magas czím, hogy minden ajtó megnyiljék előtte. A bizalmas viszony közte és Cagliari herczeg között olyan volt, mint a pókháló a korona ágain. Azt le kellett onnan tisztítani.

A marquisnő bizonyos volt a felől, hogy a herczeg nem tud az ő bűvköréből menekülni soha többé: azért azt a tanácsot adta neki, hogy házasodjék meg.

Ő maga választotta ki számára, a kit nőül vegyen: a kolostorból csak akkor kikerült Zboróy Blanka grófkisasszonyt.

Tudta előre, hogy ez igen szerencsétlen házasság lesz, s számított rá.

Annyi czélt elért vele, hogy a herczeg megnősülése által a saját hirnevének hiányosságai, úgy a hogy, tatarozva lettek. A külső tisztesség meg volt mentve.

Cagliari herczeg, mint diplomata igen becses személy volt a sorsintéző körökben: közbenjárása által sikerült egy meghivót kieszközölni Rozina számára is egy udvari bálba.

Az akkori bécsi udvari bálok feszes etiquetteje erős ellentétet képezett a nápolyi mulatságok kedélyes fesztelenségével szemközt.

A szép marquisnő elég érzékkel birt észrevenni azt, hogy őt ott lenézik. Ez még nem elég erős szó. Nem látják meg.

A sorba állított szép élő karyatidák mindenfelé fordulnak, csak ő feléje nem.

A feszes rendben fölállított cercle átelleni oldalán megpillantja az ifju Cagliari herczegnőt. Valóságos gyermek még. Mosolyog, köszönget jobbra, balra, hanem mikor átellenesére kerülne a tekintete, – akkor lesüti a szemeit és elkomolyodik, vagy átugorja azt tekintetével.

A marquisnő megjegyzi magának, hogy ez a nő tudja azt a mesterséget, hogyan kell valakit meg nem látni? annyira meg nem látni, hogy vonásaira se emlékezzék, ha valaha összejön vele.

Azután elkezdődik a táncz. A vendégcsoport közül felszinre kerülnek, a kik eddig háttérbe voltak szorítva: a fiatal hadnagyok és cancelláriai fogalmazók, a kiknek feladatuk az ünnepély tánczrendi részét gyakorlativá tenni, a szertartás mestere bemutatja őket a szép élő szobroknak is; azok egyenkint lejtésre kelnek, selyemuszályaik kört seprenek a sima parquetten, – csak a szép Cyreneért nem jön senki. Az egész walzert végig nézi.

Most a zenekar a franczia négyes előjátékát hangoztatja: az ifju urak sietnek foglalkozni, a tánczoszlop alakul; a szép Cyrene megint ott marad, mintha ő volna egyesegyedül márványból.

Ekkor egy festőmintának való szép ifju alak válik ki a tétlen vendégtömegből s a szertartás rendezőjével odavezetteti magát a marquisnőhöz.

«Vajdár Benjámin úr.»

Ohajt abban a szerencsében részesülni, hogy a szép urhölgygyel egy chassée croiséet ellejthessen.

Ez a szerencse megadatik neki.

Ettől a pillanattól fogva rabja volt Vajdár a szép Cyrenének.

A franczia négyes jó suttogási találkozó. A szövevényes csoszogó táncz alatt annyira mentek egymással, hogy a marquisnő felhatalmazta Vajdárt, hogy őt meglátogassa.

Ez ifju az ő reputátióját mentette meg, mert a hivatalos báli tudósító kénytelen lesz a marquisnő nevét is fölemlíteni, midőn a française tánczoszlopának résztvevőit az az utókor számára megörökíti.

Diadalát csak az utolsó táncz-ábra zavarta meg. A «láncz»-ban minden találkozó kezét nyujtja egymásnak sorba, s mikor Cagliari herczegnő találkozott a szép Cyrenével, csak a legyezőjét nyujtá neki, és megint nem nézett rá.

Talán egész öntudatlanul tette. Talán másnak sem adott kezet. Talán nem is tudta, mennyire megsértett akkor egy nőt? Talán azt sem tudta, hogy az egy olasz nő, s az olasz nők között az, a kit a világ a «szép Cyrene» névvel tisztel meg és gúnyol?

Azt pedig, hogy minő átkos ellentéte van ezen nő csillagának az övével, bizonyára ép úgy nem ismerte, mint a hogy nem ismerik az angyalok a hét fő bűnt.

Nem sok időre ez első találkozás után Vajdár Benjámin elhagyta a szerény subalternus állomást az udvari cancelláriánál, hogy Cagliari herczeg magántitkárja legyen.

Azon időkben egy dúsgazdag főúr magántitkárjának állomása a legnevezetesebb közhivatalokkal versenyzett.

Vajdárt kora ifjuságától kezdve üldözte az élvvágy, a gyönyörvadászat, az urhatnámság. Ezeknek a rossz ösztöneinek sok lelkiismeretbeli kérdést alárendelt.

Menyegzője ki volt már tűzve Annával s ő az utolsó napon irta meg, hogy visszalép. Az egész család együtt volt már, vártak reá, s helyette a kegyetlen levél érkezett meg.

Azt nem is tartotta szükségesnek tudatni egykori jótevőivel, hogy egyuttal hitét is megváltoztatta. Ez nagyon természetes volt. Cagliari herczeg nem tarthatott unitarius titkárt.

De átesküdött volna ő már akár phansigarnak is, a mióta annyira elveszté eszét, hogy a főurának mind a feleségébe, mind a barátnéjába belészeressen.

A marquisnő ismerte mind a két őrültségét s táplálta mind a kettőt, kápráztató reményekkel.

Vajdár, mikor valami gyönyörvágyat kellett kielégíteni, nem igen volt scrupulosus annak megszerzésében.

Az úrkodás és bonvivant életmód a fiatal embert odatántorítá, hogy megismerkedjék az uzsorásokkal.

Azok pedig előrevigyázó urak. Tudják, hogy egy fiatal hivatalnoknak, a ki hazulról semmit sem várhat, nem sokat ér az aláirása.

Benjamin nem sokat tusakodott magában a lelkiismeretével, hogy a hozzá legközelebb eső jó barátja nevével adjon a saját magáénak nyomatékot. Utánozta Manassé nevét a váltóján. Hiszen leendő sógora volt és igen jó ember, a ki ha megtudná is, megbocsátana érte; de meg hitte is, hogy az soha sem fog napfényre jönni. Az uzsorás becsületes ember, a kinek a szavában bizni lehet. Ha egyszer az megigérte, hogy a letett váltót senkinek nem fogja mutatni: hát akkor nyugodtan lehet aludni felőle.

Mikor aztán a herczegnél hivatalba lépett s egyszerre nagy pénzelőleget kapott, az első dolga az volt, hogy az uzsoráshoz siessen, azokat a bizonyos váltókat kifizetni.

A pénz férfia megvigasztalá nagyon: nem kell már azokat kifizetni. Neki bizony egy kis pénzzavara volt; szüksége volt a jó papirjait folyóvá tenni: a letett váltókat elvitte ahhoz az úrhoz, a kire utalva voltak, s ez igazi gavallér ember, kifizette azokat első látásra.

Benjámin meg akarta enni az embert dühében!

Az ő hamisított váltóit annak az embernek a kezébe juttatta, kinek a testvérét ő épen az idő alatt oly csúful meggyalázá. Odaadta a nyakára hurkolt kötél végét a legkeserübben megbántott ellenségnek.

Ez ember őt most üldözheti az egész világon keresztül s még csak azzal sem segíthet magán, a mivel férfi férfi ellen szokott föllépni, ha egy lánczot ketté akar szakítani, mely őt akadályozza: még csak meg sem ölheti. Hisz a kihivásra elég annak fölmutatni a hamisított váltókat s nem lehet párbaj.

Manassé pedig kerülte őt e nap óta.

Vajdár megjelenése a Cagliari-palotában nyilt kitörésre hozta a herczegi házastársak közt lappangva izzó ingerültséget; egy délután a herczegnő elhagyta a palotát s egy nevelőintézetbeli barátnéjához menekült Magyarországba. Onnan indítá meg a válópert férje ellen.

A közbejött nagy politikai fordulatok aztán fölforgattak minden eddig létező rendet. A világnak nem volt gondja a herczegek magánéletében előforduló botrányokra, s a főudvarmesterek, a mióta a «tisztelt polgártársak» talpai otthagyták a nyomaikat a fényes parquetten, nem válogattak többé olyan nagyon a marquisnőkben.

A herczeg válópere – még inkább a római események – aztán Rómába szólíták a herczeget, titkárját és barátnéját.

Az a gondolat a marquisnő agyából került ki, hogy megfordítsák az eddigi viszonyt a két nő között, s az elválás után Blankát Vajdárhoz adják nőül, kit a szerelemszomjas herczeg kész volt fiává fogadni – ilyen eredményért.

Hanem aztán önmaga elrontotta megint az egészet. Lehet, hogy Blanka miatt nehezen kivihetőnek találta a cselszövényt. Nyomára jött Blanka vonzalmának Manassé iránt. Most azután más tervet főzött ki. Egészen nagyra nevelni Blanka szivében azt a szenvedélyt s bukott nővé tenni őt általa.

A curia itélete a válóperben a marquisnőre nézve is kényelmetlen lett. A herczegnek nem lehetett újra nősülni, a mig elvált felesége él.

Most már nem volt elég, hogy megalázza, összetörje azt az asszonyt, most már az kellett neki, hogy el is temesse.

Úgy is halott volt már. Annak egy nappal több, vagy kevesebb ezen a világon nem sokat számít már.

És akkor egy csodatevő varázsló rábeszéli ezt a halottat, hogy hagyja el a sírboltot s kezdjen el egy új életet az Isten szabad ege alatt s az bejelenti egész naiv őszinteséggel, hogy ő neki bizony megtetszett ez a szép világ s visszaküldi koporsóját az elvált urának, az özvegyi évdíj aranyaival s a szentszék itéletének papirhamvaival együtt.

Már most mi vár erre az asszonyra?

VII.

A szomorú évben is voltak, a kik mulatni szerettek.

A míg a Tisza partján, a Kárpátok között, az erdélyi havasok völgyeiben folyt a vér, a nagy császárvárosban csak úgy nem maradt el a farsang, mint más esztendőben. S a tánczvigalmak legelsője, a mit a hirlapi fáma előre elhiresztelt, a Caldariva marquisnő tánczestélye volt. Még akkor a gazdag főurak voltak a társadalom tónadói; az egyenlőség korszaka nem tolta helyükbe a – fényüző finánczbárókat.

Az olasz asszony izlése túlfinomitá a megszokott mulatságot. Az ő termeiben nem csak tánczot és pezsgőt talált a vendégsereg; hanem isteneknek való mulatságot is. A kor hirhedett művészei voltak megnyerve az estélyek számára; a hasonlíthatlan Alboni, a hegedüművész Vieuxtemps, kit kétszeresen érdekessé tett az, hogy Budapesten a magyarok, a miért szerződése ellenére a német szinpadon is fellépett, kifütyülték; Elszler Fannynak egy fiatal növendéke (állítólag leánya), ki félévi ragyogás után a művészi pályáról végkép letünt, s a mi legnagyobb zajt ütött azon idő tájon Európában, Kobler automat-szinháza, melynek alakjai minden gépezet nélkül tánczoltak, lejtettek, maig is kitalálhatlan mechanismus bűvészete hatalmával. Ezeket mind egyesíté a Caldariva-palota estélye, melyre a bécsi társaság színe-java hivatalos volt.

A mulatság fényes volt és hevélyes. A házi nő ünnepelt királynője volt a mulatságnak, a kit mindenki tömjénezett.

Csak az volt a kérdés, hogy ki ez a «mindenki?»

Mikor az utolsó vendég is búcsút vett s a zenekar a finale ábrándját hangoztatta, a ház úrnőjét karonfogva vezeté Caldariva herczeg pompás boudoirjába.

– Hogy van ön megelégedve az ünnepélylyel, királynőm? kérdé a herczeg dicsekvő hizelgéssel.

– Sehogy sem, felelt rá a marquisnő, legyezőjét, karpereczeit lehajigálva az asztalra.

– Mi hiányzott belőle?

– Az emberek.

A herczeg elbámult.

– Én azt hittem, hogy az ön termei tele voltak.

– Igen. Majmokkal.

A keztyüt, mely nem akart könnyen lejönni kezéről, lerepesztette, úgy tépte le róla.

– Nem vette ön észre, mondá a marquisnő, hogy egyetlen egy udvarképes alak nem volt a megjelentek között. Még az udvari szinház tagjai is kimentő leveleket küldtek a saját becses személyeik helyett. Épen azok, a kiket akartam itt látni, tündököltek jelen nem létükkel.

– Az udvarnál gyász van. Szépíté a dolgot a herczeg.

– Nálam van a gyász, uram, nálam! mondá a marquisnő indulatosan, s gondatlanul szórta le hajfürtéből a gyöngysorokat, nyakáról a gyémánt rivièret, s hogy corsettejétől hamarább szabadulhasson, ollóval vagdalta szét a füző selyemzsinórt, s aztán a földretaposott bálruha helyett egy bő burnuszt kerített magára. Meddig fog e megaláztatás még tartani?

A herczeg boszúsan vont vállat.

– Én oka nem vagyok.

– Hát ki?

– A római curia, mely megtiltotta megházasodnom.

– Önnek legnagyobb örömére.

– Ön igazságtalan hozzám, Rozina. – Tudja, hogy mennyire szeretem.

A marquisnő ajkait pittyeszté, s lehütő tekintettel nézett a maga bolondjára. Olyan rút szájat tudott csinálni és kiállhatatlan órredőket, mikor boszús volt, hogy az embernek rosszul esett reá nézni.

– Esküszöm önnek, mondá a herczeg, hogy a mely napon elvált nőmnek halálhirét veszem, másnap kihirdettetem eljegyzésünket.

– Ezt tehette volna ön, mielőtt azt a nőt elvette.

– Nem önnek a tanácsára vettem-e el?

– Akkor még nem ismertem az itteni szokásokat. Azt hittem, hogy jobb lesz szabadnak maradnom. Önnek a házában lesz egy hosszantűrő martyr, a kinek a hallgatása elfed minden titkot, s az nekem szabadalmat ád. Nem tudtam, hogy itt még az asszonyok számára is van titkos rendőrség. De hát utoljára is nem tudott ön végkép megszabadulni ettől az asszonytól?

– Én mindent elkövettem, hogy a curia kedvezően itéljen. Követtem önnek a tanácsát, hogy a nőt a kegyelem útjára vezessem. Mi hiusítá meg mindezt? Most ki van ránk mondva az itélet. A meddig ez a nő él, addig sorsunkat el nem fordíthatjuk.

– És meddig fog még ez a nő élni! – kiálta fel szikrázó dühvel a halavány alabástrom alak.

A herczeg hidegen felelt:

– A meddig Istennek tetszik.

A szép Cyrene közel simult hozzá, s fejét vállára téve, halkan sugá fülébe:

– Tudja ön, hol van most az az asszony?

– Nem tudom, szólt a herczeg, arczát félrefordítva, mint a ki nem mond igazat.

– Lássa ön: én nem bocsátom el őt olyan könnyen a szemem elől. Ön otthagyta őt Rómában, jól odalánczolva őt börtönéhez. Feje fölött kifent kések, lába alatt kaszatömlöcz; árulók, orgyilkosok körülötte; lázadás, gyujtogató népharag közepett. Már ott ugattak az ablaka alatt Jezabel kutyái! Én tudtam, hogyan kell ettől az asszonytól megszabadulni.

– Ön remek nő, Rozina.

– Ekkor egy ember, a ki senki – egy pont, egy zérus, közé csap a játéknak s halomra dönt mindent. Igen, mert ez a senki, ez a pont, ez a zérus mégis volt valami, mi több egy herczegnél, egy fejedelemnél: – egész férfi! Ez elvitte magával Rómából azt az asszonyt.

– Szerették egymást.

– Azt gondolom. – A sors másodszor is belevezette őket a kelepczébe, a miben annyi más ember otthagyta az életét. Triesztben három óráig voltak a haditörvényszék és rendőrség hálófonalai között. Ha négy óráig maradtak volna ott, bizonyosan megfogta volna őket a háló. Csak az útleveleiket kellett volna hamarább elolvasni valakinek, hogy megtalálják az okot, a miért az ember a czinterembe vándorol. Azonban, mire ez valakinek az eszébe jutott, akkorra már az az ember, az a semmi, az a férfi! elvitte őt magával. Gyalog mentek a Karst sziklaösvényein keresztül.

– Nagyon szeretik egymást! mondá a herczeg.

– Olyan nagyon szeretik egymást, hogy nem fognak öngyilkosokká lenni, hanem tovább élnek, hogy tovább szerethessék egymást. Eleinte azt hittem, hogy úgy fog végződni a drámájuk, a mint hasonló kedélyű embereknél szokott. Turbékolnak, epedeznek, édelegnek s mikor azt látják, hogy nem lehetnek boldogok, hogy a sors ellen hasztalan küzdenek, akkor egy szép este bezárkóznak egy szobába s reggel mint szép halottakat találják meg őket. Még mást is reméltem. Hisz nem vagyok oly kegyetlen szivű. Azt hittem, el fognak szökni együtt más világrészbe. Onnan majd egyszer a nőnek halálhirét fogjuk venni. Nem lesz igaz: ők álnév alatt elrejtőznek, de nekünk a hivatalos hír elég lesz bizonyítékul. Cagliari herczeg keze felszabadul a rávert bilincsből s akkor aztán válaszolhat arra a kérdésre, hogy vajjon a szép Cyrene több-e rá nézve, mint egy szép játékszer?

– Rozina, esküszöm önnek!

– Fölösleges eskü! Legalább egyidőre az. Ön megkapta Zboróy Blanka levelét?

– Nem kaptam.

– Dehogy nem, a mit még Triesztből irt önnek novemberben.

– Nem jutott el hozzám. Én még a deczemberi havi illetményét elküldtem neki Vajdár által Rómába: ötezer skudit.

– Hahaha! Önnek derék fogadott fia van, mondhatom. Önnek a leveleit utasítás szerint ő szokta fölbontani. Erre az egyre elfeledte önnek a figyelmét fölhívni. Annak aztán megint nem ő lesz az oka, ha a mostani olaszországi állapotok mellett egy ötezer skudis küldemény, mely a czimzettre nem talál, úgy elvész, hogy nyomára nem lehet akadni. – Ez igazán geniális kölyök!

– Kitelik tőle ilyen escroquerie.

– Hanem azért ne veszszen ön vele össze. Nekem vett rajta gyémántokat. A családban maradt a vagyon. Arról a levélről nekem már novemberben tudomásom volt.

– No, és szabad nekem «is» megtudnom, hogy mit írt nekem a herczegnő?

– Azt, hogy lemond az apanageáról, újra férjhez megy, s minthogy ez nem megy templombontás nélkül: áttér a jegyese hitére.

– Ebben az az örvendetes, hogy nekem megmarad a hatvanezer skudim.

– Fi donc! Ha Mayer bankár mondaná ezt! De egy Cagliari herczeg!

– Én ezt a hatvanezer skudit ezentul önnek adom, szólt a herczeg, hizelgőn fonva karját a szép hölgy vállai körül.

– Uram, ne érintse ön a kezemet! szólt az, elhárítva magától az ölelést. Ha volt bátorsága «egy» nőnek azt mondani önnek a szemébe: itt a herczegi koronád, meg az aranyaid: szedd fel! nekem nem kellenek, én akarok egy «egész» embert, a ki nekem uram és királyom! hát akadhat ön még egy második nőre is, a ki ezt szintén megteszi.

– De hát mit kíván? Csináljam én is utána azt, a mit Zboróy Blanka tesz? Legyek önnel együtt protestánssá, hogy aztán mi is megesküdhessünk?

– Bizony, majd azt mondtam rá, hogy tegyen úgy! Úgy hiszem, hogy ha egyszer az «advocatus diaboli» előtt védeni kell a földön elkövetett bűneinket, az ön tréfájára könnyebb mentséget találna, mint a mit én tervezek.

– Ön valami tréfát tervez, Rozina?

– Nem is rosszat. Hogy a szerelmes pár czélt érhessen. Toroczkóra kell haza jutnia. Nyomrul-nyomra kisértem eddig az útjokat. Erdély felé tartanak, annyi bizonyos. Ott a hegyek között van a galambpár fészke, a melyben meg akar huzódni. S azok a körül fekvő erdők most tele vannak kányákkal, héjákkal!

– Ön arra gondol? szólt akadozó szóval a herczeg.

Az öreg roué szerette magát kegyes embernek mutatni, a ki fél az éjszakai rémektől, hisz a babonákban. Nem szerette, ha egy szép hölgy halálról beszél előtte.

– Még most csak gondolok; szólt a szép Cyrene. S lehet, hogy a gondolatom is teljesül. De ha nem úgy lesz, akkor majd tenni is fogok.

Azzal elővette azt a nagy katonai térképet, melyen Erdélynek minden hegye, völgye, még elszórt csárdái is mértani pontossággal vannak följegyezve. Több hely beleszurt gombostűkkel volt megjelölve.

– Itt a völgykatlanban fekszik Toroczkó. Körülötte ezeket a pontokat tartják megszállva a fölkelők. Hallott ön már valamit a viselt dolgaikról?

– Borzasztó meséket.

– Azok nem mesék s borzad tőlük, a kinek gyönge szive van. Én nem. Mit gondol ön, hogy ha egy ilyen borzasztó mesének a szinhelyére tévednének a mi menekültjeink, mi történnék velük?

– Arról álmodni sem szeretek.

– Ott nem védi meg őket az angyali szépség. Azok ott gyorsan itélnek és végrehajtanak.

– Valóban?

– Valóban! Valóban! Ön olyan hangon mondja azt, mintha egészen másutt járnának a gondolatjai. – Meglehet, hogy önnek a felesége már ebben a pillanatban valamelyik kutnak a fenekén fekszik.

– Az rettenetes volna!

– Rettenetes csak az volna, ha igaz lenne s nem volna senki, a ki a tényt be tudja bizonyítani. Erről gondoskodtam én.

– Ön borzasztó nő, Rozina!

– Ne rémüljön el! Én nem tettem semmit. Én csak engedem őket menni a maguk utján. Ha elbuknak, nem az én hibám. Én csak arról gondoskodtam, hogy ha balsorsuk utóléri őket, erről bizonyítvány legyen a kezemben. Csak nem tart ön Fredegondának, Lady Macbethnek, Borgia Lucrétiának?

– De hát hogy akar ön adatot szerezni?

– Igen egyszerű úton és módon. Erdélyből minden ily rémeseményről a legrészletesebb tudósításokat küldik meg a hadügyminiszteriumnak.

– Ki küldi azt?

– Olyan hű emberek, a kik a hadviselésnek azt a nemét rosszalják. Azokban a tudósításokban fel vannak sorolva az áldozatul esettek nevei mind! Én e leveleket megkaptam másolatban.