Part 2

– És lásd, mikor a gyász megesett házunkon, a mi menyasszonyi koszorumra az özvegyi fátyolt akasztá, egész családunkban nagy felháborodás támadt. Bátyáim esküdtek, hogy megölik azt az embert, a hol összetalálkoznak vele. Csak Manassé hallgatott. A többieket nem kisérlém megengesztelni. Tudtam, hogy haragjuk őszinte ugyan, s ha megsértőjüket kézrekaphatnák, annak rossz vége lenne. De ők nem mennek utána a világba, hogy őt keressék. Toroczkói embernek már Erdélyből kimenni is: külföldi út; Bécsbe, Rómába erővel sem hagyja az magát vinni. Hanem Manassé bizonyosan találkozni fog vele; egy városban laknak, egy világkörben élnek, utaik keresztezik egymást. És ő hallgat. Őt vettem elő. Szobájába mentem; még rajtam volt a menyasszonyi ruhám. Manassé útra készült; épen egy pár pisztolyt akart eltenni tokjába. Az egyik pisztoly a kezében volt. Én odamentem hozzá, vállára borultam s azt mondtam neki: «Manassé, lelkem! Fogadd meg nekem, hogy nem ölöd meg azt az embert; nem pusztítod el nyomorultul! Mert az énnekem fájna.» Manassé rám nézett, úgy, a hogy te mondod: lángoló szemekkel; homlokán az a két vörös folt kigyulladt, arcza olyanná lett, mint egy márványszobor, s a míg melle zihálva küzdött a rajta fekvő dæmonnal, az alatt annak a pisztolynak a csöve, a mit kezében tartott, e szörnyű önküzdelem közben rettentő öklei között meghajlott, mint egy viaszgyertya, és úgy maradt. Én bámultam és kaczagtam, «lásd, nem is lőhetnél vele többet! Isten és önmagad álltok mellettem: ne öld meg, ne pusztítsd el». És akkor megölelt, megcsókolt, s aztán öklét feltartott hüvelykujjával égnek emelve, mondá: «Fogadom neked, hogy nem ölöm meg, nem pusztítom el őt, mivel hogy az a te szivednek fájna!»

Mennyire felmagasodott Blanka lelkében e vallomás alatt Manassé alakja! Eddig csak felét látta annak. Az ikertestvér lelke volt a kiegészítő rész. Eddig csak bámulat tárgya volt előtte az önuralom, melylyel Manassé a boszúállást elutasítá magától; azt hitte, rideg, vallásos dogma annak a kútfeje: most aztán megtudta, hogy a mi azt az elátkozott embert védelmezi, a mi azt, mint az Iliász és a Niebelungen hőseit sérthetlenné teszi, az egy szeretni soha meg nem szünő szívnek örök varázslata; egy sóhaj, egy néma imádság burkolja körül az átkozott dæmont, a mit kard, golyó keresztül nem járhat. Manassé a szerető nővérnek adott fogadalmat emelte hitágazattá.

Most már imádta őt az asszony.

IV.

Blanka boldogsága Utopiáját találta fel az Annával megosztott kis szobácskában.

Nem is gondolunk arra, minő kincs két rokonszenves nő egymásra nézve.

Szeretőt találni: mindennapi dolog; de testvért találni: a sors kegyenczei számára tartogatott szerencse.

A ki előtt egy nő, szivének legrejtettebb titkait elmondhatja, s a ki azt megérti: azokat az ezerféle apró bajait a női szívnek, a miknek felfogásához még a legodaadóbb férfikedélyben is hiányzik az érzék; azokat a nevezetes gondokat, a mik a férfira nézve bohó semmiségek, de miket egy másik nő teljes értékükben méltányolni tud. Aztán a leghívebb, a legszeretőbb férfi is nem ismer egyenjoguságot: ha meghallgatja is a szeretett nő panaszait, aggodalmait, ha talál is rájuk vigasztalást, de a maga baját viszont nem panaszolja el neki; nem engedi a homlokát elülő felhők titkait kitalálni; búját, keservét tartogatja magának; megcsalt reményeket, megtorolhatlan sértéseket büszke elmondani az ő szerelmese előtt; bezárja a száját s csak magában évődik; – míg a rokonszenves nőszív a vele közlött panaszra a saját panaszával felel, kitárja a maga világát, engedi a testvérlelket egészen beleköltözködni.

Blanka és Anna egész hajnalig nem aludtak el; mindig volt egymásnak mit beszélniök, alig várhatták, hogy a selyemszálakat, a mik éltük eseményeit képezték, úgy keresztül-kasul szőjék egymáson, hogy azokból utoljára egy szétbonthatlan mintarajz alakuljon.

Hogy közleményeikben Manassé és Benjamin volt a két főalak, az természetes. Mindketten megegyeztek végre abban, hogy a ki Benjamint oda fogja kényszeríteni, a hol őt Anna akarja látni, az Manassé leend.

Hanem azért mégis felébredt Blanka, mikor az első napsugár besütött az ablakán s az ódon üvegkarikákon keresztül biborpiros világát odaveté az ő ágyára. Annát is felkölté.

– Nézd, már hajnal van.

– Pihenj még édes; súgá neki Anna; ez még csak az «első hajnal». – A Keresztesmezőn jött még csak fel a nap.

S néhány percz mulva eltünt a biborsugár a falról, s ismét úgy lett, mintha bealkonyult volna. Blanka szempilláit lecsukta az álomtündér.

Jó egy óra mulva aztán Anna ébreszté fel őt.

– Most van nálunk hajnal, kedves.

Akkor villant ki az első lángsugár a Székelykő fölött, s most már Anna vánkosaira sütött az.

Toroczkón kétszer látják a napot felkelni, nem kell e tüneményért Ava Saxa szikla előfokára vándorolni.

A férfiak már nem voltak otthon a háznál, mikor Blanka és Anna hálószobájukból előjöttek. Manasséról azt mondták, hogy a családi birtok ügyeinek rendezésében jár. Annál nagyobb dolga is volt: elrendezni a békeegyezményt szülöttevárosa és a dákoromán fölkelők között.

Reggelizés után a meleg őszi verőfényen kisétált a két fiatal hölgy a kastély parkjába, melynek berendezése műértő kézről tanuskodott. Apró mulatóházak, darázskőből rakott grották, teleültetve havasi virággal, csörgeteg patakok, hattyúktól átszelt halastavak élénkíték az őspagonyt; a remontanrózsák utóvirágai búcsúztak a muló esztendőtől, s százados vadszőlőtő még sárguló lombbal koszoruzta be az óriási tölgyfát, mikor már annak a saját levelei rég lehulltak. S ez a tölgyfa takarja be azt a csendes halmot, hol az apa és anya hamvai nyugszanak. Előtte egy fehér obeliszk áll, azon e szók: «a legjobb szülőknek!» s alatta a kilencz testvér neve. Azt a tölgyfát pedig még a nagyapa kedvencz szajkója ültette. A fecsegő madár mikor gazdáját eltemették, utána ment, s a domboldalba, a hova eltünni látta, egy makkot dugott el a csőrével: abból nőtt a tölgyfa. Minden fának, minden kődarabnak története van itt, s egy-egy mohos szikladarab emléke felvezet az Árpádok és első honfoglalók korszakáig.

Majd a nyáron, a nagy pünkösdi népünnep alkalmával el fogják vezetni Blankát a Székelykő tetejére is, a hol az ősi Székelyvár utolsó sánczfala fönnáll még, a miről annyi hősrege beszél, annyi népmonda dalol még. A magyar nép legrégibb mythoszának bölcsője, oltára ez a völgy, ez a bércz.

Dobszó szakítja félbe a beszélgetést.

A «Kő» felől, porfelleget verve közelít egy harczias csapat. Blanka és Anna a parkot átszelő patak hidjára felállva nézik az előttük elvonulókat.

A toroczkói nemzetőr dandár két szakasza az, mely a megkötött békefrigy után a sziklaszoros oltalmából visszatér. Egyik szakasz hajlott korú férfiakból áll, a másik tizenhat éven aluli ifjakból. A mi e két életkor közé esik, az elment honvédnek. Jól vannak fegyverezve mind: hogy miként látták el magukat szuronyos lőfegyverekkel? az Áron bátya titka. Felvonulásuk példaszerü és a rendes csapatokhoz illő. Az ifjak szakasza az akkori idők harczi indulóját énekli.

Blanka tenyerébe tapsol, azt gondolja, népies mulatság ez.

Pedig ha Manassé közbe nem jön, ma és holnap ez éneklő ifjak egy harmada ott festi vérével a Kő patakának megáradt habjait.

Most aztán az a kis sziklaöböl akár egy bűvös üvegharang alá volna letakarva. A négy égsark felől mindenünnen fognak felé tódulni a pokoltól szabadon eresztett szörnyetegek. Ezt bűvkör veszi körül, nem törhetnek át rajta. Szétmállanak, köddé válnak, mikor határát érintik.

Az alatt a sziklasziget boldog védenczének elég ideje marad uj hazáját megismerni.

Mindenütt együtt járnak Annával s az minden háznál otthon van. A holdsziget városkája sajátszerű kis telep ezen a világon.

Magára hagyatva; körülvéve elhanyagolt, messze visszaesett idegen népfajtól, mely faviskókban lakik, rongyban jár, sötétségben lát; – e kis darab föld egy önmagából született kultura telepe.

Minden saját teremtménye, mint Japánnak, Chinának, vagy az Inkák birodalmának.

Rendes város, a melyben nincs se prókátor, se orvos. S a pört mégis eligazítják s a nyavalyát mégis meggyógyítják. Boltja nincs, de azért mindent megtalálni benne, a mi az élet kényelmére szükséges. Ismeri a pompát, a fényüzést: de azt mind maga állítja elő; a határán túl nem kér senkitől semmit. Szeret jól élni, vigadni: de egyetlen csapszéke nincsen! az idegen számára vendégfogadó minden ház; az ottlakó pedig mit keresne a korcsmában?

Azt mondják, hogy lakói valaha (ötszáz év előtt) németek voltak, eisenwürzeli települők; de most a legtisztább, a leghibátlanabb magyar nyelvet beszélik.

S a kis maroknyi népnek tanodái vannak, mikben philosophiát és költészetet oktatnak. Külön osztályuk van a mechanikai és technikai tanulmányokra. Leánynöveldéjük legrégibb az országban.

Blanka elbámult, mikor meglátogatta a szegény nép gazdagságát. Mert az gazdagság.

Alacsony házikó a gymnasium és növelde. Valahány angol utazó ott járt, mind belecsapta még a homlokát a bejárat alacsony szemöldökfájába. Mert valamennyit figyelmeztették bár előre a bemenetkor, hogy vigyázzon az ajtóra: azt őseik háromszáz év előtt apró emberek számára építették; de a mint odabenn az egyszerű parasztfiukat a classicusokból felelni s a parasztleányokat zongorázni hallotta, bámulatában mind elfeledte a fejét kijövetkor aláhuzni.

Szerencsére Blanka nem nőtt olyan magasnak.

S a kis sziklaváros nem éri be azzal, hogy a maga gyermekeit nevelje, még idegeneknek is menedéket tár fel. Szegény székely fiuk messze földről vándorolnak Toroczkóra s ott adnak nekik ingyen kenyeret és tudományt.

S hogy mulatsága se hiányozzék a kis szigettanyának, még azon a héten szombat este, azok az emberek, a kik egész héten át dolgoztak, ellenség előtt álltak, Blanka tiszteletére nagyszerű hangversenyt rendeztek ott abban a tanodaházban, hogy arra a herczegi úrhölgy azt mondá, hogy olyan szépet nem hallott életében.

– Látod, mond Anna, ez a mi Scala-szinházunk!

V.

Blanka egészen új életmódot talált maga előtt: teljes ellentétét az eddiginek.

A Cagliari-palotában egyedül, elhagyottan élt, a világtól számkivetetten; környezete zsoldért hizelkedő, alattomban ellene áskálódó, kémkedő, renyhe had. Egyedüli látogatója a csábító szép kisértet, a vetélytársnő, a bűbájos dæmon; hálótársnője a zengő szoborkép; künn a társaságban cselszövény, hazug barátság, álszenteskedés, hizelgő irigység, s áldozatai fölött kaczagó boszúvágy. – A templomban bársonyba öltözött hölgyek, kik az imakönyvbe nézve suttognak egymáshoz forró szerelmi kalandokra s jéghideg politikai merényletekre kiadott jelszavakat: míg fenn a chorusban magasztos hangok éneklik Palestrina himnuszait, s azalatt a reducik a pápák síremlékeihez köszörülik orgyilkaik pengéjét.

Itt pedig egy közös házban lakó testvércsalád, melynek minden tagja munkában tölti el a napot s jól megszolgált kenyerét a közös asztalra felhordja. Minden öröm és gond közös mindenkivel. Az új családtag pedig kegyencze mindenkinek, a kinek az első belépése óta a ház küszöbén kedvét keresi a ház apraja és nagyja. Még dolgot is találnak a számára: tudják, hogy neki ez is öröm lesz. Az első naptól kezdve úgy szeretett volna segíteni mindenkinek: a konyhán sütni, főzni, a kertben a konyhanövényeket télire elrakni; a majorházban a baromfiakat etetni; odabenn a gyermekek számára ruhát szabni, varrni; – de ezt mind nem engedték neki. Ehhez vannak mások, a kik jobban értenek. Találtak aztán ki a számára valamit, a mi egészen neki való volt. A családi számvivőséget. Kapott egy nagy könyvet, a mibe az ő feladata volt följegyezni a napi kiadásokat, a mosásba adott fehérneműt, a cselédek előlegezéseit, az apró bevételeket és a többi. Valami prózai lélek számára végtelenül unalmas feladat; de egy költői kedélynek valódi mulatság. Az annak olyan, mint a szárazföld a tenger istennőinek. Az egymás alá rakott számok: a sorok rímei s az egész teletölt oldal, végén a «summá»-val (ha jól kiüt) a legsikerültebb poéma! (Mikor én mulatni akarok, akkor én számadást csinálok.)

Következett aztán (a munkanapok végén) az Úrnak napja, a vasárnap.

A mi után Blanka oly régen óhajtozott.

Egy ünnep abban a házban, a melyről Manassé azt mondta, hogy az nem átjáró ház találkozót tartó szerelmesek számára.

Vajjon milyen lehet az ő templomuk? milyenek az ő szertartásaik?

A ki Rómából jön, ugyan mire lehet az még kiváncsi templom dolgában? Találhat-e az még a toroczkói völgykatlanban valami újat?

Találhat.

Egyszerű fehérre meszelt négy fal, sima boltozattal. Két karzat a két végében, közepén a szószék, az előtt az Úr asztala.

Férfiak és nők, legények és leányok mind külön ajtókon jönnek be az Úrnak szentelt házba. Legelébb az ifju legények. Azok elfoglalják a karzatokat, az orgona karzatát a tanulók. Azután belépnek a családos férfiak életkor rende szerint. A legelső padsor szemben a szószékkel az előljáróké, a nép elnevezése szerint a «nagy fejüeké».

A szószék melletti baloldali padsorokat a város tekintélyes családjai foglalják el. A legelső pad magával az Adorján-családdal teli van: egy másik a Zsakókkal, harmadik a Boslákkal, kiknek neveit, mint alapítókét, az iskolák aranykönyvei tartják megörökítve.

Blanka most látja a toroczkóiakat először ünnepi öltözeteikben. Hétköznap durva munkásöltöny van rajtuk, a férfiakon a ködmen, az asszonyokon a «muszuly».

Valami sajátságos, sehol másutt fel nem található viselet a toroczkói, csupán egy város népe számára kigondolva: valami vegyüléke a németnek és magyarnak.

Fekete, báránybőrrel prémezett dolmányok a férfiaknál, ezüst foglalatú carniol és amethyszt-gombsorokkal, miknek nyitott eleje közül kilátszik a finom bőrmellény, arra tarka czikornyák hímezve selyemmel, aranyfonállal; a derekat tenyérnyi széles piros bőröv szorítja át, szines szironynyal gyönyörűn kivarrva, s a délczeg öltözet fölé van vetve panyókául a sujtásokban gazdag kaczagány, magasra fölálló rókaprémgallérral, azt hatalmas ezüstcsattok tartják összekapcsolva a mellen: két oldalt hat sor ezüst boglár.

Ez a nép fényűző! Jól teszi! Saját tenyere izzadt értte, a miben pompázik.

A mint a férfiak helyet foglaltak, jönnek a házas nők.

Páris minden divatja nevetséges erőködés ahhoz a fantáziához, a mivel e földműves nép asszonyainak jelmezei dicsekesznek. A menyecskék islógos ingpatyolatja, a csipkék, hímzetek, fodrozatok remek összeállítása, az eszményi vállfüzők, zsinórövek, a prémes palástok, a redőgazdag fersingek, a classicus ránczvetésű gereznák, a selyem előkötények: kimeríthetlen változatait mutatják föl az asszonyi szép izlésnek, a mit tökélyre emel a fekete csipke-főkötő, festői hajlásokban átkötött fehér fátyolkendőjével.

Mikor a nők helyeiken ülnek, akkor jönnek be végre a negyedik, hátulsó ajtón a hajadon leányok, egyszerre, párosával, s két oldalt a nők háta mögött foglalnak helyet. Utoljára jönnek a gyermekek. Gyönyörű phalanx! Murillo és Bernini angyalai: csakhogy elevenen.

Ez a toroczkói templom pompája!

Róma templomainak falai ragyognak a művész remekétől, de népe rongyos és szurtos. A toroczkói imaház falai meztelenek, de népének arcza ragyog a boldogságtól: az aranyat, a selymet, a dicsekedő pompát nem a szent szobrok, hanem az emberek viselik.

Az volt a Canova, az volt a Michel Angelo, a ki ezt a kődarabot kifaragta ilyen szobornak!

Egy durva, idomtalan kődarabot, mit a vaksors Ázsiából, vagy a finn pusztákról, vagy ki tudja honnan, szeszélyében ide hajított. Az «ember» boldogsága, a nép pompája az Isten házának legnagyobb dicsősége!

Az egyszerű ének után a lelkész föllép a szószékbe s beszél a gyülekezetnek – nem a csodákról, nem a mysteriumokról, hanem arról, a mit mindenki megért: hazaszeretetről; embereknek egymás iránti kötelességeiről, a munka áldásairól, Isten végtelen irgalmáról, a jótetteknek önmagukban föltalált jutalmáról.

Imájában megemlíti Jézust, mint Istennek szerelmes fiát, embereknek követendő mintaképét.

És nem tagadja meg az üdvöt és paradicsomot azoktól, a kik más úton, más csillagok vezetése mellett indultak azt fölkeresni.

Azután hazabocsátja a gyülekezetet.

Legelébb eltávoznak az egyház vénei, a férfiak, akkor felkerekednek a házasnők, s azok mögött akkor egyszerre előtünnek Toroczkó drága kincsei: az eddig rejtve volt hajadonok.

Hat hosszú padsort töltenek meg egymás végtében.

Mintha a «szépek könyvei», az almanachok sorbaszedett czím-arczképei elevenültek volna meg, úgy tünik elő száznál több eszményi arcz és alak egy csoportban.

Viseletük harmonikus egysége a fehérnek. Fehér irhabőr ujjatlan mente, fehér, kézcsuklóig érő bő patyolat ingujj, fehér, sűrűránczos fersing, s az arcz körülkötve fehér fátyolkendővel. S az arczok ábrándképei a szépségnek, gyöngédek a színben, nemesek a vonásokban, változatosak a kifejezésben, csak a szűz szemérmetességben hasonlók egymáshoz, mintha mind egy családhoz tartoznának.

Hanem a hosszu hófehér sorban aztán feltünik egy-egy fényalak. Egy leány, a ki már menyasszony. Társnői fellegalakja között ezeregyéjszakai tündér. Viganójának bíborpiros kösnyői; aranynyal-ezüsttel gazdagon kihímzett vállfűzője, aranynyal áttört piros zsinóröve; a vállait, nyakát, keblét elfedő széles gazdag csipkék, az övébe feltűzött, hosszan lecsüggő színes selyemkendő, a felhajtott orrú piros szattyáncsizmák, a kézcsuklóit szorító gyöngyhímezett kösöntyük a népviselet remekét tüntetnék föl; de a homlokára tett párta még ezen is túlemeli azt, a tenyérnyi széles arany paszománt, mint egy korona fogja körül a ragyogó tekintetű főt, körüllebegve vállig leomló tarka szalagoktól, a mik közül büszkén kiválik az aranyvirágoktól rezgő mátkabokréta: a menyasszony büszkesége.

Blanka nem állhatta meg, hogy egy ilyen szép menyasszonyt templom után oda ne csaljon magához, apróra megbámulni araköntösének ragyogó pompáját.

Mind igazi arany s igazi drágaság az.

És a mit az rejt: a szív is olyan arany és olyan drága.

Blanka azt látta, hogy itt százan vannak, a kik versenyeznek vele szépségben és szívjóságban. Jó szerencse, hogy még sem vetélytársak.

– Honnan veszi ez a nép ezt a pompát? kérdé Annától, bámulattól elragadottan.

– Saját munkája ez mind.

– A csipkét, hímzésgazdagságot értem; ezt maga készíti: de hol veszi ezt a rózsával és liliommal kevert arczszínt! e gyöngéd modort, e szelid, finom hajlékonyságot?

– A toroczkói férfi nem engedi asszonyát, leányát durva munkába elegyedni; nem küldi a mezőre dolgozni. Kiméli és őrzi a napsugártól. A nő csak házi munkát végez.

E szóban van a civilisatio ideálja kifejezve.

– De ha a toroczkói férfiak asszonyaik, leányaik finom szépségét nem engedik a napsugártól elbarnulni, ha selyemben, csipkében, aranyhímzett patyolatban járatják őket, ha növeldéket, tanodákat tudnak fentartani, micsoda mesebeli tündér kölcsönöz nekik erre elég gazdagságot? ezt kérdé Blanka Annától.

– Annak a tündérnek neve: a munka. Toroczkón, az Úr napjait kivéve, nincs pihenő nap. Mikor a természet téli álmát aluszsza, akkor a toroczkói férfiak lemennek a föld alá, ott folytatják a munkát. Azok a füstokádó fekete sánczok az út hosszában az ő kincstáraik: a vasbányák, a kohók. Több mint félezred év óta hordják fel a vasat a bányákból s az messze földön hirhedett legjobb vas. És minő fáradsággal termelik és készítik azt el! Egyszerű, öneszükből feltalált gépeiket egyedül a patak hajtja, a legtöbb munkát emberkéz végzi, századokról-századokra pihenés nélkül. Ez az ő kincshordó tündérük. Nyáron át nehéz fáradsággal mívelik a sziklába vágott szántóföldeiket, s ha rossz időjárás, jégeső, fagy elpusztít mindent, a mit a föld fölött talált, megmarad a mi a föld alatt van: a vas, s a mi az arany kalászban elveszett, visszaadja a vas. Ez mindig egyformán terem, annak mindig van ára. Toroczkónak vasba van vésve a multja, vasra van építve a jövendője.

– És én azt hiszem, hogy az a vas benne van itt a légben, a vízben, a növényben és az emberek szivében, lelkében is.

– Úgy van! felelt rá Anna büszkén.

Az ünnepélyes ájtatosság után Blanka felkérte Bertók és Áron bátyáit, hogy menjenek el vele tanukul a lelkészhez. Ott kijelenté áttérési szándékát. Tudtára lett adva, hogy két heti időt szabott a törvény elhatározása meggondolására. Ha változatlan marad az, jelenjen meg ott ismét.

– Még két hét! sóhajtott fel Blanka. S aztán még hat hét a válóperig!

Áron meghallotta azt a sóhajtást.

– Én abból tudnék lealkudni valamit, ha nagyon szorítanók.

– Hogyan?

– A törvény azt rendeli, hogy annak, a ki válópert indít, vagy itt kell lakni Erdélyben, vagy pedig itteni birtokosnak kell lennie. Ha tehát itteni birtokos lennél, akkor nem kellene tovább várnunk, mint míg a consistorium összeül, s kimondja, hogy a római curia által hozott itéletet érvényesnek találja az elválásra nézve: az újra összekelésre aztán nem kell engedély.

– Hát mit kellene tennünk?

– Valami kis viskót kellene megvásárolnod itt Toroczkón.

– De én nem tudom, hogy van-e nekem pénzem?

– Hogyne volna.

– Manassé mondta?

Áron meg volt akadva. Azt nem felelhette, hogy Manassé «mondta», mert ez hazugság lett volna: az igazat sem árulhatta el, hogy mit látott és olvasott Manassé tárczájában? mert akkor minden egyébről föl kellett volna világosítani Blankát; tehát igazi székely óvatossággal azt felelte e kérdésre, hogy «mondódott».

Ennek aztán Blanka nagyon örült.

– Volna annyi pénzem, hogy megvehetnék rajta egy vasbányát?

– Micsoda? Te egy vasbányát akarsz venni? Te drága kincs.

– Igen. Manassénak hozományul. Ő azt mondta, hogy új pályát akar kezdeni: bányász lesz.

– Tehát veszünk egy vasbányát; azt a te nevedre kereszteljük s az akkor mindjárt gyémántbánya lesz.

A vétel még az nap megtörtént. Egyikét a városhoz legközelebb eső tárnáknak elkeresztelték Blanka nevére, s kocsikon kimentek azt átvenni.

Maga Blanka is leszállt az aknába, új birtokát a föld alatt megtekinteni.

Egész gyermek lett az örömtől.

Pedig biz a vasbánya nem valami költői képzelmet felmelegítő látvány.

Estére az áldomását is megülték a birtokbavételnek. Mert az egy Istent hivők és az angol puritánusok között az a nagy különbség van, hogy a míg ezeknél a vasárnap a zárkózottság rideg napja, addig amazoknál az öröm és vígasság határideje. Akkor a leányiskola termeit kiürítik, átalakítják tánczteremmé, czigányt hozatnak s hajadonok, menyecskék és ifjak esti harangszóig tánczolnak ártatlan jókedvvel. Korcsma, tivornyaház e városban nincsen. A mulatság a falu véneinek gyönyörködő szemlélete mellett folyt le.

Az Adorján-házban is mulatság volt tehát ezen a napon. A bányavásár áldomását ülték. Áron bátyának is nagy kedve csucsorodott, hogy lehetett tréfálni vele.

– Ma nem lehetne tőlem olyat kérni, a mit meg ne tennék.

Blanka és Anna szaván fogták szegényt.

Régóta suttogtak egymással titokban valamit, a mi a szemjárásból s a félbeszakított beszédekből itélve, nyilván Áron bátya ellen tervezett cselszövény volt.

Csaknem egyszerre szólalt meg mind a kettő.

– Áron bátya! szavadon fogunk.

– Meg kell tenned, a mire kérünk.

Most már Áron megszeppent. Igazi székely volt, a ki tudja, hogy az igéret: adósság, s azért jó azzal takarékosan bánni.

– No – de csak egyet kérjetek, mert többet nem igértem.

A két hölgy egyik a másikat nézegette, hogy szóljon.

– No már tudom, hogy miben mesterkedtek? Látom arról a te fitos orrocskádról, Anikó hugocskám, hogy mi bolondra akarsz rávenni? Azt akarod, hogy tánczoljam el az igaz székely tánczot!

Az pedig egy igen furcsa táncz, arra a nótára, hogy: «Az én csizmám disznóbűr!» Hires jó kedvének kell lenni a székelynek, hogy azt valakinek bemutassa; mert az nagyon tréfás táncz. Komoly annak, a ki járja, de a ki nézi, mindig kaczag rajta.

– Hamis a zuzád! Már el akarod velem járatni! Pedig megmondám, hogy nem tánczolom el, míg lakadalom nem lesz a háznál. Csitt, te leány! Szólj te asszony! Inkább a te kivánságod teljesüljön.

Blanka bátorságot vett magának a biztatást fölhasználni.

– Hát épen az én lakadalmamra akartunk valamit kérni.

– Mit hozzak rá gyémántom? Elhozzam a kolozsvári Salamon bandáját? hozassak csimpolyást?

– Csak azt szeretném, ha együtt lenne akkor az egész családunk.

– Hisz az meglesz.

– Dávid is?

– Az is itt lesz. Urlóbot kérünk neki három napra.