Part 16

– Hagyd el, Manassé, szólt Vajdár, felkelve az ágyból. Ne ápolj engem. Ebcsont beforr! Ne fáradj velem, kérlek. Ha a két India minden balzsamában megfürösztesz is, én attól jóvá nem leszek. Nincs Messiás, a ki én belőlem az ördögöt kiűzze, a ki már bennem lakik. Meg van romolva minden csepp vérem, s nem tudok gondolkozni másról, mint arról, hogy mi roszat tegyek? Az a rettenetes látvány, a mi engemet lezúzott, nem javította meg ezt a rossz szivet: csak más irányt adott az én szörnyetegeimnek. Ah, ha tudnád, hogy ordítanak itt a fejemben Cerberus kutyafejei! Valakit meg kell marnom! – Te már ne félj a harapásomtól. Az a megfoghatatlan, az a megérthetetlen szentség, a ki megvédett engem a te haragodtól, megvéd téged is az én mérgeimtől. De visszafordulok azok ellen, kik ezeket a mérgeket belém oltották. Beszélni fog még rólam a világ! – Nincs rajtam semmi jó. – Nem örülök semmi egyébnek, csak annak, ha más szomorkodik. A kezemnek minden ujja piszoknyomot hagy maga után, s a lábnyomaimat sírkeresztek jelölik. De vannak emberek, a kik mellett én még fehér vagyok, mint a fehér liliom, és ártatlan, mint a bárány. – Bélpoklos, ragályos dögtestet csináltak belőlem, és mikor már nem tudtak mással ártani a te házadnak, engemet dobtak ide. A hogy a chinai tengeri rablók hajigálják legyőzőikre a ragályban elhullottak fertőzött rongyait. És ők most kaczagnak rajtam. Keztyű voltam a kezükön. Bepiszkoltak azzal, a miben dolgoztak s aztán elhajítottak. – – Kérlek, Manassé, ne hallgass rám. – Meg vagyok őrülve. Nem csoda. – Eredj családodhoz. Annak most nagy bánata van. Nem szükség, hogy az én jelenlétem hirével szaporítsd azt. – Ne mondd senkinek, hogy itt vagyok. – Ez a kerti szoba jó csendes kis hely. Van benne iróeszköz, egyéb nem kell. Meg egy korsó víz. – Hagyj magamra reggelig. Semmire sincs szükségem. Nem maradok a házatoknál. Csak a temetést várom meg. Ahhoz van egy kis jussom. Hisz engem is temetnek akkor. Azután majd tudom, hogy mit teszek? Az én dolgom az. Elmegyek innen. Többet nem fognak ide küldeni tehozzád; – hanem megyünk együtt édes herczegem s bálványom szép asszony, együtt a gályákra! – Most zárd rám az ajtót, hogy véletlenül valaki be ne jőjjön ide. Ha még valami kivánságomat teljesíteni akarod, holnapra rendelj ide nekem egy szekeret a kert alá, mely Szebenbe vigyen. Az alatt, míg mindenki oda lesz a temetésen, én itt hagyom a házatokat észrevétlenül. Ha nem lesz kocsim, gyalog megyek el. Ne akarj lebeszélni, kérlek. Élő pokolgép vagyok. Az óramű fel van húzva, s mikor az lejár, elsülyeszti a hajót, a melyik felvette. Ne akarj itt tartani. Gyászcsinálásnak, rémületköltésnek terveivel vagyok tele. Eredj tőlem.

Manassé lefektette őt az ágyába, és azt mondta neki:

– Lázban vagy, pihend ki magadat.

Azzal magára hagyta őt, s rázárta szobája ajtaját.

Családjának még nem szólt semmit Vajdár ittlétéről

Kimentek ketten Áron bátyával a birgejbe, kivágni a családi sír-alagutban a fülkét a legkedvesebb testvér számára.

– Akkorára vágjuk, hogy két koporsó elférjen benne; szólt Manassé, mikor hozzáfogtak.

– Akkorára.

– Ő kivánta.

– Mi úgy tegyünk.

* * *

A szobában hagyott jövevény pedig elkezdett irószerek után keresgélni Manassé iróasztalán. Kénytelen volt kihúzni egy fiókot, hogy levélpapirt találjon. Ott a tiszta papir alatt talált két megfakult, elsárgult papirdarabot, a mikre ráismert. Az ő általa hamisított váltók voltak azok. És mind a kettőn ki voltak törölve az aláirt nevek. S a törlés rozsdaszín tintája bizonyítá, hogy az nagyon régen történt! – Manassé rég lefegyverezte boszúját önmaga, hogy ellenségét, még ha akarná is, ne üldözhesse.

XXXVIII.

A két férfi reggelre volt készen a munkával, akkor kerültek haza.

Hideg, ködös, nyirkos őszi reggel volt.

Manassé azt mondá a szolgájának, hogy fogja a szobája kulcsát, menjen be s csináljon tüzet a kandallóban. Egy vendég úr van odabenn, azt, ha alszik, fel ne költse.

A szolga kevés idő mulva visszajött s azt mondá Manassénak, mi közben folyvást prüszszögött:

– Az a vendég úr aligha meg nem akar halni.

Manassé sietett rögtön a szobájába.

Ott találta Vajdárt az iróasztala mellett ülve: arczán a halálküzdelem rémtüneményeivel. Szemei kimeredtek üregeikből, ijesztő fénytől ragyogva, arcza szederjes volt és ajkai felduzzadtak. Előtte volt az asztalon egy megkezdett irás és a maroquin-kötésű tárcza felnyitva, s a belőle kivett iratok szétterítve.

Manassét a szobába lépéskor meglepte már valami exoticus, maró fűszerillat, mely őt is egyszerre prüszkölni kényszeríté. E miatt hirtelen zsebkendőjét tartá arcza elé.

A mint őt meglátta az asztalnál ülő alak, üvegfényű szemeit rámeresztve, dadogá nehezen forduló nyelvvel:

– Felém ne jőjj; – halál van itt!

S az arczát az iratok felé fordítá. Kezeit már nem birta megmozdítani.

Manassé hirtelen kinyitotta az ablakot, s egy percz alatt megértett mindent. Összemarkolta az asztalán heverő iratokat.

– Ne bántsd! Ne bántsd! hebegé a tehetetlen alak. Manassé pedig, arczát kendőjével eltakarva s lélekzetét visszafojtva, az egész iratcsomagot, a tárczával együtt a felszított kandallóba hajítá.

A nevezetes bűnpör legsúlyosabb terhelő okmányai lángot vetettek. Nem ölhettek meg többé senkit.

De Vajdárt még megölték.

Manassé visszasietett hozzá s arczát friss vizzel megmosva, igyekezett őt életrehozni.

A hideg víz enyhíté a halálkínt. Vajdár az ajkához emelt korsót fenékig kiitta, s attól szava, eszmélete kis időre visszatért.

– Pokolbeli tűz ég bennem, hörgé. – Meg vagyok ölve. – A Borgiák keze messze elér. – Én őt megloptam: ő pedig megölt engem. – Úgy kell. – Megdöglöm. – S nem vihetem őt magammal a pokolba. – Manassé. – Ne gondolj én velem. – Fuss a rendőrséghez. – Jelentsd fel, hogy haldoklom. – Vigyenek el innen Szebenbe. – Orvosrendőri eljárás tárgya lettem. (Itt még nevetett is kínra torzult arczczal.) Ha itt temetnek el, téged fognak vádolni, hogy te mérgeztél meg. – Még mint halott is rosszat teszek veled. Nem hagynak neked békét. – Még mint csontvázat is ki fognak hurczolni a sírból, hogy téged üldözzenek általam. – Ne keress a gyógyszereid közt semmit. – Ismerem én ezt a mérget. – Mint porzót hintik a papirra. – Nem én vagyok az első. – Egész orvosi facultás futott össze, hogy megmentse őket. – Nem találta ellenszerét. – S én azt hittem, hogy én csaltam meg őtet. – Tíz percz mulva halott vagyok. – Kezem, lábam nem él már. – Belől égek, kívül fagyva vagyok. – Küldd el a hullámat Szebenbe. Átok a világra!

– Benjámin, szólt Manassé, lefektetve a haldoklót az ágyra, odatéve kezét a mellére. Az Úr keze van rajtad. Térj Istenhez. Ő olyan biró, a kinek mérlegén egy pillanat malasztja lenyomja egy élet minden átkát.

– Dobj ki a szemétre. – S rúgj rajtam egyet az utolsó pillanatban. Az talán jól fog esni.

– Nem, Benjámin. Annak a jó angyalnak, a ki téged holtáig szeretett, én azt igértem, hogy ha valaha túlélnélek, elhozlak ide holtan, a koporsódat az ő koporsója mellé fogom tenni.

A haldokló melle küzdött a benne lakó dæmonnal.

– Őrjöngő! – S mit fogsz mondani a világnak, a hatóságoknak, ellenségeidnek, ha kérdik, miben haltam meg?

– Azt mondom: Holt menyasszonya láttára megszakadt a szive s hinni fogják.

Erre a szóra azokból az égő, kimeredt szemekből kicsordult a köny. S e könyhullásra, mintha nehéz varázs szakadna fel kebléről, még egyszer megmozdult s arczczal odavetve magát Manassé kezére, megcsókolá azt.

És aztán halkan rebegé e szót:

«Egy az Isten.»

A megszálló dæmon elhagyta a testet.

Arcza egészen átváltozott; hosszura nyult, elsápadt, homloka kisímult. A hajdani nemes kifejezés visszatért vonásaira.

– Köszönöm, rebegé.

A harang «készülőre» kongott. A gyászkiséret gyülekezni kezdett a ház udvarán, a diákok is megérkeztek már, a kik énekelni fognak s hozzákezdtek a hangoláshoz.

– Kérlek, szólt elhaló hangon Benjámin. – Hadd nyitva az ablakot. Hadd jőjjön be az ének hangja hozzám. Eredj.

– Isten legyen veled.

S az ablakon átzengő ének hangjai felvették őt láthatatlan szárnyaikra s utána vitték annak az előre ment fényes alaknak, a ki már azóta az Úr zsámolya előtt térdel, könyörögve: «ha én megbocsáthattam neki, szegény elmulandó asszony, hát te hogyne bocsáthatnál meg neki: erős, örökkévaló Isten!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor a gyászoló család visszatért a temetőből, Manassé maga köré gyüjté egész nemzetségét s így szólt hozzájuk:

– Még egy halottunk van. – Benjámin testvér haza érkezett, töredelmes bűnbánó lélekkel; s a mint meglátta Annát holtan, megszakadt a szive: meghalt.

És ezzel a szóval tisztára mosta őt.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Csak a szép Cyrene tudta, mikor meghallá, hogy Vajdár meghalt: miben halt meg?

És abból, hogy csak ő halt meg, és nem többen, azt is megtudta, hogy a veszélyes iratok meg vannak semmisítve.

Azért mégis neki és herczegének jutott a legnagyobb büntetés ama nagy bűnpör vádlottai közül. A többieknek csak halál; nekik egy sír, a melybe napról-napra mélyebben sülyed a halott, reménye nélkül a feltámadásnak: a világ megvetése.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az Adorján-család pedig virágzik és gyümölcsözik. Manassé, Blanka boldogságát sokszorozzák gyermekeik; a toroczkói nép munkáján áldás van; házaiban örvendő, elégedett nép, a ki tanul, fárad, gyönyörködik, előre halad, békében él, világosságot terjeszt, embert megsegít, Istent imád, hazát szeret, nemzetet gyarapít; – s ez az a történet, a minek nincs vége, ne is legyen soha se vége!

JEGYZETEK.

Az ide mellékelt jegyzeteket nem abból a czélból bocsátom az olvasó közönség elé, mintha előre el akarnám magamat sánczolni a műbirálatnak azon ostroma ellen, melyet regényeimnek történeti háttere és azáltal a mesevázlat ellen szokott megindítani. Először is nem követelem a regényiró számára azt a jogot, hogy a história-iróval versenyezzen, másodszor nem ismerem el azt a kötelezettséget, hogy a regényiró a historicus nézeteinek a maga alkotását alárendelni tartozzék. A muzsák között egyedül Clio az, a ki nem «szent». Ő nagyon is emberi lény. Vulgivagább Venusnál. Kaczérkodik minden nemzettel. Ugyanazt a történetet máskép mondja el a francziának, másként az angolnak. A költészet muzsája, mikor igen nagy szellemekkel kötött szövetséget, ezt a nénjét igen alárendelt szerepre használta. – Az «Orleansi szűz»-et Schiller egy szentnek, Shakespeare egy bukott leánynak mutatja be, s mind kettőnek a műve költői remek, bár minkettő alkotásánál nagy lemondásába kerülhetett a történelem muzsájának segédkezet nyujtani. Ha Stuart Máriát Shakespeare irta volna meg, bizonyosan Erzsébet lett volna benne a hősnő és Mária a szörnyeteg. Az angol «Clio» így diktálja azt.

Azonban magam is éreztem, hogy jelen regényemnek tárgya annyira ismeretlen a jelen közönség előtt, s a korszak eseményei, melyben az játszik, annyira határosak már a meséssel, hogy némi igazolással tartozom az elbeszélés valószínűségének. Azért hoztam fel tehát csupán az igazoló adatokat; mert éreztem, hogy regényemnek erkölcsi iránya halomra dönthető lenne, ha csak egyet is azok közül a végzetes fordulatok közül, mint az igazzal ellenkezőt lehetne bemutatni. Igazolnom kellett, hogy mindazokat nem a véletlen, nem a vakeset, de valóban egymással küzdött erkölcsi ellentétek következetes harcza idézte elő; mely erkölcsi tusa érezhető volt a családi tűzhely magányától elkezdve egész a csatatérig, s kiterjedt a kormányzat magaslatáig, mindenütt követelte áldozatait, romokat hagyott emlékül maga után s végződött az egyik fél teljes és ismételt bukásával; s a mely bukás annál nagyobb volt, mert a hatalom korlátlan birtokában levő eszme vezetőit rántotta le a porba.

A mi hiánya van a művemnek, azt egyéni ihlettségem rovására kérem számítani, a minek korlátoltságát én magam legjobban elismerem.

_A szerző._

A regény czíme: «_Egy az Isten!_»

A magyar unitáriusok jelmondata. Annyira kiváltságos kifejezés nyelvünkben, hogy azt semmi más idegen nyelven nem lehet eltalálni. Azért a német fordításban azt a czímet vette fel a fordító: «_Die nur einmal lieben_», mert az, hogy «_Es ist ein Gott!_» csak köznapi frázis, s magyarul azt teszi: «_van Isten!_», a mit bebizonyítani nem volt e regény feladata. Az pedig, hogy «_Es ist nur ein Gott!_» már fanaticus provocatio, s a mohamedán «_la illa, illa ’llah!_»-nak felel meg; a mi megint nem volt e regény czélzata. Angolban jobban megközelíthető e mondat értelme: «_God is on God_», – vagy mint Fretwell amerikai fordítása kifejezte: «_On is the Lord_», de végre az is abbahagyta, s megtartotta az angol fordításnál is a magyar jelmondatot és a németnél használt czímet, mely elsőt ugyan valószinűleg így fog olvasni az angol, hogy «_Idzsi ez Ajsztin_».

(I. kötet 11. lap.)

_Egyistenvallók_. Azért használtam az «egyistenvallók» elnevezést az unitárius helyett, mert hazánkban is legtöbben azt hiszik, hogy ezek azonosok az «_unitus_» görög egyház híveivel, a kik pedig római katholikusok és nagyrészt románok, magyar-szerbek (Szabadka), macedon görögök és kis részben magyarok; míg a magyarhoni «unitáriusok» egyáltaljában magyarok és _protestánsok_.

(I. köt. 12. lap.)

«Rólunk _unitáriusokról_ azt hiszik még sokan, hogy nekünk szarvaink vannak».

(Brassai Samu.)

(I. köt. 17. lap.)

«_Hagyományozó és örökösök_». Hasonló értelmü végrendelet egy magyar főuri család viszonyaiból ismeretes hazánkban.

_(Saját jegyzeteim.)_

(34. lap.)

_Toroczkó és népe_. Toroczkó multjáról és jelenéről a hazai irókon kívül kimerítő feljegyzéseket írt egy angol tudós.

_(L. Booner: Transsylvania and his peoples.)_

(36. lap.)

A _brachium_. A mondott fegyveres karhatalom a toroczkói népnek hűbéri szolgálatra kényszerítése alkalmából történt, 1702 november 17-én Rabutin osztrák tábornok katonái hajtották azt végre s a legyőzöttekkel akkor iratták alá azt a reversalist, _hogy soha semmiféle «rebellióba» nem elegyednek, s maradékaiknak is meghagyják, hogy affélébe ne elegyítsék magukat_. «E rémnapok emlékére vannak a toroczkói házak ablakai kivülről vörös szegélyzettel körülvéve.»

_(Orbán Balázs: A Székelyföld leirása. V. köt. 205. lap.)_

(36. lap.)

«A szegény enyediek és az ottani tanulók és tanárok életben maradt része is Toroczkóra huzódott: ott templomoztak, és folytatták a tanítást, s Thoroczkó segítette mindaddig, míg Enyedre visszaköltözhettek».

_(P. Szathmáry Károly. A gy.-fehérvár-nagyenyedi Bethlen-főtanoda története, 138–141. lap.)_

(I. köt. 49. lap.)

«_Esernyőt hordanak magukkal_». Széchenyi István nevezte el a pesti márczius 15-iki népnyilatkozatot «parapluie-revolutiónak». Eső esett s a közönség _felvont esernyővel_ ment – megkezdeni a nagy horderejű mozgalmat.

_(Saját j.)_

(U. o.)

«_Egy árva ország_».

A symbolicus dal «Velenczéről» szólt. _(S. j.)_

(65. lap.)

_Egy karnagy_. _Mozart_ fiatal korában a _Miserere_ zenéjét egy, kalapjába elrejtett papirlapra lehangjegyezte. Bécsben Lipót császár alatt előadták azt, de nem tetszett. A pápa azt mondta rá: nem elég ahhoz a _partitura_, ehhez a _traditiók_ is szükségesek.

_(Saját jegyzeteim.)_

(81. lap.)

_Áldás a római seregekre._

_(Staatengeschichte der neueren Zeit. Hermann Reuchlin. IV. kötet.)_

(89. lap.)

«A házasság érvénytelen, még a sacramentalis copulatio daczára is, ha az egyik fél dühöngő, álomjáró, vagy nehézkóros.»

_(Instructio 13. §. Schultze. Eherecht 16. §.)_

(91. lap.)

_A pápa kegyelmezési joga._

«A pápának hatalma van a létező házasságot, kegyelem útján, nem létezőnek nyilvánítani.»

_(Schultze. Eherecht 51., 52. §§.)_

(124. lap.)

A házasság semmis, ha az egyik fél eltitkolta, hogy lelki betegségben szenved, vagy olyan _bűnt_ követett el, mely _becstelenítő büntetésre_ itéltetést von maga után.

_(Walter. Kirchenrecht. Nro 4. Note 9.)_

(I. köt. 133. lap.)

«_A ráczok_».

Magyarország bánáti vidékén kitört fajharcz története. _(Saját j.)_

(I. köt. 170. lap.),

«_Giacomo_»

Ez volt a «mókaneve» (Spitzname) annak az államférfinak, a ki később Antonelli bibornok név alatt lett világhírűvé. _(S. j.)_

(192. lap.)

_Rossi figyelmeztetése a veszélyre_. «Egy úrhölgy, egy lengyel tábornok és egy kegyes pap figyelmeztették Rossit a személyes veszélyre s tanácsolák neki, hogy a parlament-palotát katonákkal szállassa meg. Ő, az alkotmányos formák szigorú tisztelője, azt felelte, hogy ehhez csak a parlament elnökének van joga… Mindannyiak könyörgésére, rimánkodására, azt mondá, hogy ő neki kötelessége megjelenni s azt teljesíteni fogja. A pápától engedélyt kapott egy olyan megnyitó beszédre, melyben lángszavakkal mutassa be a nemzeti egység, függetlenség javainak dicsőségét, a törvényes szabadságot, sőt még az egyház világiasítását, tehát a polgári kormányzatot is. Ez volt a koszorú, a mivel az áldozat magát felékesítette».

_(Hermann Reuchlin. Staatengeschichte der neueren Zeit. V. k. 42. l.)_

(203. lap.)

«Egy szavahihető ember, ki 1849-ben Garibaldit mint főtiszt követte, hirhedett keresztülvonulásán az egyházi államon át, beszélte, hogy egy halálra sebesült vallotta meg neki végvonaglásai között, hogy ő volt Rossi orgyilkosa. Zambianchinak nevezte magát. Talán ugyanaz, ki a Romagnában pusztított?»

_(Ugyanott V. köt. 43. l.)_

(203. lap.)

_Calderari._

«Ekkor jelent meg _Calderari_ ezredes, ki kora fiatalságától fogva a pápai rendőrségnél szolgált; azt küldte ki a kormány, hogy a gyilkosság bűnrészeseit fogja el. Ez a Calderari a sokaság közé lépve, kijelenté, hogy ő a nép részén áll, s kardját ki nem huzza ellene. A carabinieriknek azt tanácsolta, hogy testvérileg ölelkezzenek a néppel».

_(U. o. 44. lap.)_

(204. lap.)

«Mintegy kétszáz egyén, azok között pápai egyenruhások, a gyilkos magasztalása mellett vonultak a meggyilkolt háza elé, hol annak gyászba borult családja tartózkodott… A börtönbe zárt foglyokat kiszabadíták».

_(U. o. 45. l.)_

(214. lap.)

A pápa menekülését álruhában egyértelmüleg írják le, így _Reuchlin_ és _Cesare Cantu_: a _nőruha_ álczáját. _Meyer C. L. Geschichte des Kirchenstaates 1098. lapon_ hozza fel: «a pápa ez alatt a Quirinálban fogolyként élt, míg nov. 25-én sikerült neki nőruhában s egy hölgy kiséretében Gaétába elszökni». Legelfogadottabb azon adat, mely szerint a bajor követ maga volt a pápa álruhás kisérője.

(217. lap.)

«_Circolo popolarék_». «Népkörök». Politikai klubbok, a mik a római forradalom alatt a parlamenti szónokok befolyása alatt nagyobb hatást gyakoroltak a közügyek vezetésére, mint a kormány és országgyűlés. Főagitator: _Sterbini_.

_(Staatengesch. H. Reuchlin.)_

(I. köt. 217. lap.)

«Calderari megjelenik csapatja élén s kezeit kiterjeszti a pártok felé: a nép árulónak szidalmazza, s ő vérző arczczal áll annak a részére».

_(U. o. 46. lap.)_

(218. lap.)

«A lázadók egy ágyút szegeznek a főkapúnak. Torre mérnök, demokrata, Róma ostromának történetírója, roppant termetével az ágyú torka elé állva, megakadályozza a Vatikán lövetését».

_(U. o. 46. lap.)_

(219. lap.)

«Némely helyen megünnepelték az orgyilkosságot, névszerint Livornoban».

_(U. o. 47. lap.)_

(230. lap.)

«Ritkasága végett is csodának nevezhető amaz erős északfény, mely a Quirinálból nézve, úgy tünt fel, mintha egész Róma égne. A pápa térdre borult annak láttára, imádkozva. A nép vészjelt látott benne».

_(U. o. 51. lap.)_

(259. lap.)

A _holt város_ a Karst sziklatájain.

_(Saját jegyzeteim után.)_

(I. köt. 265. lap,)

_Pozsonyi juratusok._

A 48 előtti korszakban a rendi alkotmány országgyűléseire minden megye két követet küldött. E követek mellé aztán a megye költségén jogvégzett fiatalok, királyi táblai felesküdt jegyzők voltak alkalmazva, hogy ott magukat a közjog gyakorlati terén kiképezzék. Ezek alkották az úgynevezett «országgyűlési fiatalságot». A márcziusi napokban e pozsonyi országgyűlési fiatalságnak megjelenése Bécsben nagy befolyással volt az ottani válság kitörésére, a minek érdeme aztán közte s a pesti fiatalság között sokáig vitás kérdésül fenmaradt, míg nagyobb dolgok le nem mosták azt a tábláról.

_(S. j.)_

(I. köt. 273. lap.)

«Áron granátjai és gyutacsai».

Nem volt példa nélküli eset. Egy egyszerü földész, Gábor Áron saját esze járása szerint, ágyúkat készített a szabadságharcz alatt s a székely népfölkelést ő látta el harczképes ütegekkel.

_(Saját j.)_

(293. lap.)

Ciprianu háza.

_(Saját jegyzeteim nyomán. L. Magyarhon népességei 73. l.)_

(I. köt. 296. lap.)

«_Pazsura_».

Az oláh felkelőknek a balázsfalvi népgyűlésen osztott császári menlevél. _(Saját j.)_

(305. lap.)

Az ismétlő forrás.

_(Saját utijegyzeteim nyomán. Magyarhon szépségei 75–76. lap.)_

(308. lap.)

_A magyar zsidók._

«E felekezet ősei hagyományos erkölcseivel s a keresztény magyar társadalommal teljesen szakítva, üdvét egy köz üldöztetésben élt népfaj hitében találva föl, annyi üldöztetések, véres kínok között fenn birta tartani magát.

Egyszer fölvett vallásuk gyakorlatában és szokásaiban többé legkisebb változtatást sem tettek; istentiszteletök s szokásaik végrehajtásában a legorthodoxabb zsidó szigorúságával járnak el, daczára, hogy együtt élnek keresztyén fajrokonaikkal, egyforma ruhában járnak, s ugyanazon nyelven beszélnek ezekkel: nemzetiségükre magyarok, vallásukra zsidók…

Ha kényszeríttetnek színből a keresztyén istentiszteletben résztvenni… az urvacsoránál reszketve veszik szájukba a kenyérfalatot, de meg nem rágják, le nem nyelik, hazaviszik titkolva s otthon a kutyának dobják.

A keresztyén ünnepeken bezárkóznak s átaluszszák az ünnepeket. – Annál buzgóbban megünneplik a zsidó ünnepeket.

Pénteken este, a mint megpillantják Jeruzsálem felől az első csillag föltünését, letesznek minden munkát a kezükből, s azonnal meggyul a gyertya minden ház ablakában s késő estig hallhatni ott a zsidó vecsernyét.

A szombat minden óráit oly szigorúan szentelik meg, a mint azt a 4-ik parancsolat betűi követelik. Minden ház belsejében, a szomszédok látásától jól elrejtve, egy kis sekrestyeszerű fülke van építve, kelet felé s függönynyel elválasztva. Abban imádkoznak.

A tisztelet külalakja azonos az izmaelitákéval: megövedzés a kendővel, a könyökszíj, tefillim, a hajlongások, az ima mormogása közben.

Énekeiket Pécsi Simon, híres erdélyi fejedelmi cancellár, a magyar zsidó vallás alapítója fordította zsidóból. Van egy zsolozsmájuk, melyet menydörgés alkalmával énekelnek, mikor minden ablakot kinyitnak:

«Nyisd meg uram, nyisd meg Irgalmad ajtaját! Küldd el nekünk, küldd el Az igaz Messiást!

Nagyobb ünnepélyeik megülése valamelyik társuk házánál tartatik meg; az a ház a zsinagóga.

Egy közülök a felszentelt rabbi. De az gyakran változik, hogy a keresztyének meg ne tudhassák, melyik az?

A legutolsó főrabbijok volt Csukor Mihály. A rabbi fizetése a baromfiak megöléseért járó schachter-díj. Annak a szakállát soha levágni nem szabad.

Törvénykönyvük a zsidó pentateuch.

Várják az igaz Messiás eljövetelét, az itélet napját, mikor minden hitetlen elpusztul a föld szinéről, egyedül a zsidók vonulnak be a Messiás élén az igért Kanahanba.

E törvénykönyvüket, mint az izraeliták a frigyláda thoráját, őrzik, s annak hollétét el nem árulják.

Hitök több babonával és balhiedelemmel van keverve a legvakbuzgóbb thalmudistáénál is. Még a zsidó szertartásokat is túlhajtják. A gyülölet, melylyel más felekezetek iránt viseltetnek, az elfojtott boszú, megannyi ok testi-lelki elsatnyulásra, társadalmi megsemmisülésre.

A tíz éves gyermek már be van tanítva felekezetének egész történetébe.

Könyveiket keresztyén kezébe nem adják, de tartalmát elmondják minden kérdezősködőnek.

Házassági szertartásaik ugyanazok, a mik a zsidókéi. Az új asszony haját lenyirják. A keresztyén pap előtt kötött házasságot nem tartják érvényesnek. Izraelitákkal összeházasodnak s ezt nem jelentik be. Ha keresztyén akar közéjük házasodni, annak előbb át kell térni, s nehéz próbaévet kiállani. Elsőben esküt tenni le, hogy a megtudott titkokat el nem árulja, megtagadni apját, anyját és a Krisztust.

Bőjtjük erősebb még a zsidókénál is. A szerdát megbőjtölik a rossz lelkek hatalmának megtörése végett. Pénteken nem fésülködnek. A szemetet napkelet felé nem szórják, mert arra van Jeruzsálem.