Part 15

A marquisnőt nagyon érdekelhették a ballarina pirouettejei, egészen kihajolt páholyából, úgy szemüvegezett; csak akkor vette észre, hogy valaki bejött a páholyába, mikor az szép jó estét kivánt neki.

A marquisnő megrettent, mikor e hangot meghallotta s aztán – elkezdett nevetni.

Olyan jól voltak idomározva érzékei, hogy mindig ellenkezőjét adják vissza annak, a mi szivében történik.

Mikor haragszik, akkor szeliden mosolyg; mikor vágyaktól hevül, akkor közönyt mutat s csábító epedést, ha szive nem érez; pofont ad az őrjöngő imádat hevében s fogszorító mænad torzképet mutat a szeretőnek, s csókot vet annak, a kit megcsalni készül. Most kaczagott, mikor meg volt ijedve.

Nem hitte tán, hogy Vajdár idejöhessen? Látta talán a rendőrbiztost annak lakása előtt sétálgatni? Tudta talán, hogy annak utasításai vannak?

Vajdár a páholy mélyében maradt, a marquisnő mögé rejtőzve, a hol a nézőhelyről nem lehetett rálátni.

– Marquisnő tudja már, hogy engem Bécsből kiutasítottak.

– Nem tudok róla semmit.

– Azért nem akart magánál egész nap elfogadni. Én többször adtam a kérezkedő jelt.

– Mindig volt valaki az öltöző szobámban: nem bocsáthattam önt be. Mit beszél ön? Hisz az rettenetes volna!

– Reám nézve nagyon rettenetes. Elűzve Bécsből, hazakergetve Magyarországba, a hol minden ember gyűlöl, mi vár reám? Annyi, mintha az életet magát veszíteném el; s még ez élő testtel lennék kényszerítve megkezdeni a kárhozat kínjait. Elveszítek mindent: egy életpályát, melyben el voltam kényeztetve, egy világot, a miben otthon voltam, jövendőmet! De a mi rám nézve a legelviselhetlenebb, az: hogy elveszítsem önt! Ön reám nézve több, mint az élet. Ön egy belém költözött lélek volt.

– Talán rossz lélek? S most önből exorcisálják a dæmont. Ez önnek üdvére fog válni.

– Csakhogy a dæmoniacusok rendesen védni szokták magukat erősen az ellen, hogy a megszálló szellemet kiűzzék belőlük. Én a magamét nem adom oda olyan könnyen.

– Beszélt ön már a herczeggel?

– Nem, és nem is fogok. Ez a fejemre mért csapás egyenesen ő tőle jön.

– Mért tenné azt a herczeg?

– Boszúból.

– Boszúból? S mi oka lehetne a herczegnek ön ellen boszút érezni?

– «Te» miattad!

Ez a «Te» megvilágosítá a választ.

A marquisnő közelebb hajolt hozzá. Hizelgett kegyetlen szivének, hogy az eltaposott kigyó kétágú nyelvével még akkor is az ő lábát nyalja. Nem gondolt rá, hogy a kigyónak méregfoga is van.

– Mit akarsz tőlem, bolondom?

– Beszélni akarok veled ez éjjel, bizalmasan egyedül.

– Jól van. Majd jer oda a rejtekhez szinház után s bebocsátlak.

– Oh, ilyen könnyen nem rázasz le a nyakadról. Én bizonyos akarok felőle lenni.

– Megesküdjem rá?

– Akkor épen nem hinném. Add ide a velenczei óratok kulcsát, hogy mikor hazatérsz, magam nyithassam fel a rejtekajtót.

A marquisnő megint nevetett. Annyira megdöbbent e szótól.

– Csak rejtekajtóm kulcsát, semmi mást?

– Tán attól félsz, hogy távollétedben feltöröm a szekrényedet s elszököm az ékszereiddel? Légy nyugodt, fogják a galléromat. Egy rendőrbiztos van a sarkamban.

– Bolond vagy! Attól félek, hogy valami ostobaságot fogsz elkövetni a szobámban.

– Például, hogy odaakasztom magamat az éji lámpád zsinórjára s az botrány lesz? Ne félj tőle. Én beszélni akarok veled. Hogy miről? azt még magam sem tudom Talán meg hagyom magam nyugtatni egy madártávlatból mutatott jövő kába panorámájával? Talán azt fogom kivánni, hogy légy te is olyan őrült, mint én vagyok. Álruhában, palotád ajtaján át szöktess el magaddal; s aztán járjunk együtt a világban, mint orosz herczegi pár, vagy georgiai fejedelem és királynéja; vagy mint üldözött szabadsághősök. Én adófizetőddé tudom tenni az egész világot. Vagy legyünk komédiások. Tánczosnő és prestigiateur! Mit tudom én, mit akarok veled beszélni? Talán semmit sem. Talán csak egy boldog órát akarok még átélni életemben, s azalatt nem mondani mást, mint a nevedet, és azt, hogy szeretlek! – Add ide azt a kulcsot.

A szép Cyrene úgy tett, mint a kit csiklandoznak. Pedig reszketett.

– Félek, hogy valami bolondot csinálsz nálam.

– Azt a bolondot itt a páholyodban is megtehetem.

– Csak nem akarod tán magadat itt előttem főbelőni?

A marquisnő igen erősen nevetett. A ballet pulcinellójának bakugrásai indokolták a kaczagást.

– Oh, azt nem teszem, angyalom. Ma nem a te «jutalomjátékod» van, hogy én is szerepeljek benne; a mi téged nagyon mulattatna. Hanem a helyett igen egyszerű és igen prózai dolgot fogok elkövetni. Azt teszem, hogy kiülök a páholy előterébe, veled szemközt. A parterren most engem az a rendőrbiztos, a kit lóvá tettem, úgy keres, mint a bolond a hátára akasztott sípot. Én megszöktem előle a pénztárnál, mert bizonyosan tudtam, hogy nem fogja engedni, hogy a te páholyodba belépjek, vagy akárki páholyába is. Ez általános regula. Az a derék ember, ki most engem odalenn, mennyen, földön és kakasülőn kutat, a mint meglát itten kikönyökölve, rögtön rohanni fog ide. – Nos tehát, akarja Caldariva marquisnő, hogy Vajdár Benjámint egész «éclat»-val itt fogják el az ön páholyában, és holnap az egész moabita ujságiró nép keresse az összefüggést Cagliari herczeg titkárának elfogatása s Caldariva marquisnő elájulása között?

A marquisnő csábító szerelmesen nézett reá. Ez a szép tekintet tele volt aqua toffanával, uráréval és a mi lappangó, illó halálos mérget valaha föltaláltak.

– Nesze! szólt nyájasan mosolyogva s letépte a nyakán függő zsinórról a kis aczélkulcsot, s a midőn azt átnyújtá neki, olyan közel érte az ajkaival az arczát, hogy a lehelletének a melegét érezhette rajta: «aztán okos légy!»

Vajdár megcsókolta a feléje nyujtott kezet, s eltávozott.

A szép Cyrene kihajolt páholyából s az általános tapsba vegyíté a magáét. Azt is hihették, hogy a tréfás Perograllonak tapsol: – saját magának tapsolt.

XXXIV.

Vajdár sietett ki a szinházból.

A kisérő biztosnak volt annyi gyakorlati esze, hogy a mint «védenczét» elveszté szem elől, odaplántálta magát a kijárat elé, s a többi biztosokat is figyelmezteté. Ott megtalálta őt a kijövő.

Este lévén, egész barátságot kötöttek. Vajdár karöltve ment kisérőjével hazáig s ott felkérte, hogy menjen fel vele lakára. Az azt kérdezte tőle, hogy nem akar-e elébb vacsorálni? Vajdár azt felelte neki rá, hogy a szűkre mért időt ilyen lappaliákkal most nem töltheti; majd a vasutnál falatozhat.

A biztos, miután meggyőződött felőle, hogy Vajdár szállásának több kijárata nincs egynél, bekvártélyozta magát az előszobába s engedte, hogy védencze az inasával utikészleteit összecsomagoltassa s butorai eladása iránt rendelkezzék, és a bucsúleveleket megirja. Az idő rövid.

Vajdár pedig, a mint hálószobájába visszakerült, bezárta annak az ajtaját s a rejtett csapóajtón keresztül a szomszéd Caldariva-palota siket folyosójára sietett át. Egy égő viasztekercs világított az útján. Most már kezében volt a kulcs, mely a velenczei óra ajtaját megnyitja, nem kellett kéredzkednie. Ott találta magát abban a szobában, melynek annyi nehéz emléke sulyosult lelkére. A mellékszobába vezető ajtók be voltak zárva. Ide senki sem jöhetett be a marquisnő távolléte alatt.

Leült arra a causeusere, melyen annyiszor hallotta az ő suttogását s a viasztekercset letette maga elé.

És aztán várt és találgatta magában, hogy mit hoz a jövő óra.

Megjön-e a dæmon, a ki mint egy megszálló lélek, bevette magát szívének minden rejtekébe; a ki mint egy megszokott méreg, ott él minden csepp vérében, s maga magát kivánja, mint a mákony, mint a morphium? Vagy ki hagyta magát űzni onnan? A rossz lelkek nem szeretnek holttestekben lakni s ő már halott? S ha hazajön, mi fog történni akkor? Képes lesz-e őrült szenvedélyből együtt szökni vele a világba?

Várt egy óráig, kettőig. Minden kocsizörgésre felrezzent. Egy sem ide hajtatott.

A szinháznak már régóta vége. A szép Cyrene, ha az utolsó dobütést is be akarta várni, már hazajöhetett.

Nem jött haza. Éjfél is elmult; s ő még sem jött.

«Így is jól van!» Mondá magában a várakozó. «Te meg akartál engem csalni! Majd meglássuk, hogy melyikünk csalta meg a másikat?»

Azzal felnyitá a marquisnő iróasztalának a rejtett fiókját, a zár titkával ismerős volt; s kivette belőle – ama bizonyos maroquinba kötött tárczát.

Egy pillantás a tárcza tartalmába megnyugtatá felőle, hogy a veszedelmes iratok mind együtt vannak abban. Szépen összehajtotta a tárczát, s eltette a zsebébe.

Tehát adieu szép Cyrene, örökre!

Még az iróasztal rejtett fiókját sem zárta be, mikor a szobát elhagyta, s a kulcsot benne hagyta, az óraajtóban belülről.

Szállására visszatérve, felvette az utiköpenyét s kiment az előszobájába. Inasa és a biztos tartliztak egymással, hogy muljék az idő.

– Én készen vagyok az útra, most már mehetünk falatozni.

Ezt a másik kettő is igen okos indítványnak találta.

Az inast elküldte bérkocsiért. Bőröndjeit lehordták. Egy óra mulva a pályafő éttermében ült kisérőjével együtt s kárpótolta magát az elmaradt ebédért és vacsoráért bőségesen.

Még a hajnali vonattal akart elindulni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hát a szép Cyrene hova tünt? Minő előbbvaló kötelesség vonta őt el az oly égő lehellettel igért találkozástól?

A gadarénok dæmona, mikor a «mester» kiűzte őt a kinzó ördöngösből, azt mondá: «engedd Uram, hogy a disznók közé menjek!»

A szép Cyrene a szinházból az inasát hazaküldé egy suttogva mondott izenettel; maga pedig a kocsijával, inas nélkül, odahajtatott a külvárosok egyik hirhedett tánczbarlangjába, a hol a legocsmányabb chansonette-énekesnők – terjesztették a finom izlést. Nagy élvezetét találta ebben a mulatságban.

Nagy öröme telt benne, hogy valami hozzászegődött fiatal diákot az édes eszétől tökéletesen megfoszszon. Az declamált neki, mint egy őrült.

Éjfél után két órakor érkezett meg az inas, a várt izenettel.

(Vajdár elutazott már.)

Az ezüst vállzsinóros inas láttára a szegény diák majd hanyatt esett bámultában. A marquisnő, kit ő grisettenek nézett, nevetve hagyta ott az asztalnál s sietett a hintajához, aztán hajtatott haza.

Mikor az öltöző-szobájába belépett, első tekintete a felnyitott iróasztalra esett. Látta, hogy a maroquin-tárcza hiányzik abból.

Nevetése hasonlított a kaczajgörcshöz. Nagyon meg kellett rémülnie e látványra. Mintha ott látta volna őt már függni az éjlámpa helyén, vagy a pamlagon heverni kettémetszett torokkal. Hanem csak lassankint leküzdte ezt a felindulást is. – S aztán kétszer-háromszor megvonogatva gömbölyű vállait, kényes daczczal mondá:

– Így is jól van! – Te magad akartad így, bolondom. – Én nem tehetek róla!

XXXV.

Az elhagyott leány pedig lassan hervadt a sír felé.

– Már a tavaszszal elmehettem volna, – mondá Manassénak, mikor az hazaérkezve a hosszú távollét után, a drága teremtést keblére ölelte; de te rád vártam. Nem hagyhattam itt Blankát, míg te meg nem jösz. Most már csak a falevelek hullására várok.

Mi várni valója is lett volna még tovább?

Olyan füvet semmi tavasz nem hoz elő, mely az ő baját meggyógyítsa.

Mikor meghallotta, hogy ama végzetes perben Vajdárt is bűnrészességgel vádolják: az volt az ő útlevele a túlvilágra. Nem volt miért élnie, nem volt mit remélnie többé. Ha vádolják, bizonyosan igazuk van. Ha elitélik, nem teljesül az, hogy visszakerüljön ő ehhez a házhoz.

Ettől fogva rohamosan haladt a betegsége: nem tudta ágyát elhagyni többé.

– Visszaadom már a gyermekeidet; mondá egy reggel Blankának. Legyenek ismét a tieid.

Arra gondolt, hogy a gyermekeknek nem szabad azt látni, mikor valaki meghal. Kérte Blankát, hogy menjen ki velük a kertbe, s küldje be hozzá Manassét. Egyedül akar vele szólni. És Anna még akkor is mosolygó arczot mutatott. Erre emlékezzenek a gyermekek. Blankának azt mondá, hogy ma egészen jól érzi magát.

Manassé bejött hozzá.

Anna keblére vonta testvére kezét.

– Különös álmom volt az éjjel, suttogá neki. Azt álmodám, hogy «ő» haza került. – Nem jött egyedül. – Egy rendőr kisérte. – Azt mondák, hogy ide lesz száműzve a mi kis völgyünkbe. – Senki sem vette észre, mikor bejött; a folyosóra nyiló oldalajtón jött be: nem látta más, mint te! – Családunknak sietős dolga volt: az én menyegzőmhöz készültek. – Te ott álltál vele szemközt. – Ezzel az angyali komoly arczoddal. – Rút tekintete volt. – Tele álnoksággal, elfojtott méreggel, haraggal. – Te nem bántottad őt. – Nem vetetted szemére iszonytató multját. – Azt mondtad neki hidegen, komolyan: – legyen ön itt. – Én adok önnek munkát. – Szerezze meg munka által kenyerét s az emberek becsülését. – Nem taszítottad ki az ajtón. – Nem mondtad ki az emberek előtt a rosszabbik nevét. – Kegyelmeddel betakartad az ő bűneit. – Szólj Manassé: Haragszol-e azért, hogy ezt álmodtam? Igaz lehet-e ez így?

Manassé nem tudott neki felelni, csak fejét ingatta csendesen s megszorongatá a kezét tartó kezet.

– Ugy-e Manassé, rebegé a beteg leány, ha én nem érem is azt meg, hogy ő visszatérjen, de ha mégis visszatérne és én nem volnék már itt, hogy kezedet könyeimmel áztassam ő érte: úgy fogsz vele bánni, mintha én még látnám azt, úgy fogsz hozzá szólni, mintha én még hallanám azt?

Manassé némán inte. S az ő fejbólintása egyértékü az esküszóval.

– Ha meghalok, ugy-e odateszed a keblemre ezt az arczképet, ezzel a száraz koszoruval s engeded, hogy együtt menjek el vele, porrá lenni.

Néma igenlés volt a válasz.

– És ha nem találna visszajönni, suttogá heves lélekzettel a leány. – Ha az álom nem más, csak álom. – Ugy-e, megigéred nekem, hogy számomra akkora üreget vágsz a sírboltban, a mi kettőnek elég, s ha ő meghal, – pedig meghal rövid időn: elhozod s odahelyezed mellém a koporsóját. És ha börtönben és ha vesztőhelyen hal meg, akkor is elhozod és helyet adsz neki én mellettem.

Manassé félrefordítá a fejét.

– No igérd meg.

Megcsókolta őt. Ez volt a fogadás.

Arra aztán a beteg leány megölelte a ráhajló bátya fejét s egy testvércsókban homlokára lehellé a legtisztább áldását egy szűzi léleknek, a ki jobban a mennyhez tartozik már, mint a földhöz.

– Elaludtam a nap felköltét, sugá a leány. Emeld föl a fejemet. Úgy szeretném még egyszer látni a szép nap felköltét.

És még egyszer meglátta azt.

A toroczkói völgyben kétszer szokott virradni egy nap.

XXXVI.

Budapestre megérkezve, Vajdárnak jelentkeznie kellett a rendőrségnél, hogy itt van.

A magyar főváros abban az időben sajátszerű képet mutatott. Minden ember a nemzeti viseletet vette föl; a zsinóros dolmányok és sarkantyus csizmák között egy olyan párisi divatban járó alak, mint Vajdár, koczkáztatta azt, hogy a mint az utczán megjelenik, az élczlapok rögtön állandó figurát csinálnak belőle. Hanem hát még ezen segíthet a szabó, gombkötő, szűcs és csizmadia.

Vajdár elátkozta az egész várost. Ennél külömb dolog börtönre itélve lenni. Inkább valahová becsukva, mint mindenünnen kicsukva.

A rendőrfőnök megvigasztalta. Nem fog itt maradni. Tovább kell mennie abba a «koronaországba», a melyben született: Erdélybe.

Ez még jobb! Ott ő rá százan meg százan rá fognak ismerni, mint Diurbanura. Minden lépten-nyomon találkozni fog egy özvegy asszonynyal, a ki rákiált: «ez volt, – a ki lemészároltatta a férjemet!»

Hanem hát kötött útvonala volt, mennie kellett tovább hűséges kisérőjével.

Kolozsvárra késő este érkezett meg. Szerencséjére esős idő volt, senki sem járt az utczán, csak a vásárról hazatérő oláhok. Nyugtalanította, hogy azok mind köszöntek neki. Azt gondolta, fölismerték benne a hajdani tribunt. Pedig azok csak köszönnek megint minden úrfélének, a kit elől-utól találnak. Jó emberek azok, ha senki sem fuj beléjük rossz lelket.

Itt már keserves panaszra fogta a dolgát Vajdár a rendőrfőnök előtt. Ő ebben a városban meg nem maradhat. Engedjék Nagy-Szebenbe költözni.

Megvigasztalták. Nem is fog itt maradni, tovább menesztetik. De nem Nagy-Szebenbe, hanem haza abba a városba, a hol született.

– «Toroczkóra!»

– Igen. Toroczkóra. Ez a rend. Ki hol született, oda tolonczozzák haza.

Erre már a düh és rémület tört ki ajkain.

– Küldjenek inkább Szibériába, vigyenek Cayennebe! Küldjenek gályára! De nem Toroczkóra. Azok közé, a kik a világon legjobban gyűlölnek! Egy perczig sem biztos ott az életem. S ha agyon nem ütnek az első héten, úgy éhen fogok meghalni közöttük! Inkább egyenesen akaszszanak fel.

A rendőrfőnök megvigasztalá. Toroczkón van rendőrség, van biróság. Számíthat védelemre személyes bántalmazások ellen, s megtorlásra a megtörtént bántalmazás esetén. A mi az éhen meghalást illeti, az ellen is van intézkedés téve. A belebbezés tartama alatt az «illető» évenkint háromszáz forint kegydíjat kap, havonkinti részletekben fölvehetőt a rendőrségnél. A hatóság figyelme mindenre kiterjed. A «fizetési ívvel» rögtön boldoggá is tette a kegyelmes úr Vajdár Benjámint.

S azzal karonfogta őt a barátságos kisérő, fölsegíté a szekérbe és vitte Toroczkóra «haza».

Tehát Manassé átka teljes mértékben kitöltetett a fejére.

«Vissza kell neked kerülnöd ide: kitaszítva az egész világból, s azoknak a házaknak az ajtaján koldulnod az irgalomkenyeret, a kiket elpusztítottál!»

És beteljesült Anna óhajtása is, hogy vissza fog ő térni még ahhoz a házhoz, a hol az arczképét most is immortelle-koszoru köríti, s el fogja hozni sebeit a világból, hogy azokat ott bekötözzék és homloka szennyfoltjait, hogy ott letisztogassák.

Mert nem volt elég, hogy szülötte városába vitték haza, hanem amint ott a rendőrbiztosnál megállapodott s kérte, hogy valami szállást rendeljen a számára, az igen nyájasan nyugtatá meg, hogy az iránt a felsőbb parancs intézkedett már; a belebbezett annak a családnak fog átadatni, a mely őt fölnevelte. Lakása lesz a «szülői» ház. Erre már oly dühbe jött, hogy magát a rendőrbiztost inzultálta.

Az pedig hidegvérű ember volt s azt mondá neki, hogy ha nem viseli magát engedelmesen, kegydíját is el fogja veszíteni s akkor igazán mehet koldulni.

Meg kellett magát adnia rettenetes sorsának.

Türnie kellett, hogy a kisérő biztos karon fogja s Toroczkó utczáján végig kisérje, egész az Adorján-házig.

Nem nézett a szemközt jövők szeme közé. Engedte magát vitetni kábult fővel.

A kapubejárat, a fák az udvaron, a tornáczfolyosó mind oly régi ismerősök voltak. A tornácz végében volt egy szunyoghálós külső ajtó. Az volt az ő egykori szobája. A véletlen most is azt nyitá meg előtte.

Manassé jött rá szemközt.

Ah, minő találkozás volt ez! A szentgyörgyi pincze-jelenet után.

Az ember, a kit megfogott az átok, mint a rozsda, mint a penész, tetőtől talpig, ott állt prófétája előtt, kinek szava itélet volt az ő fején.

Az most ráteheti a lábát az ő fejére és belegázolhatja az arczát abba a fekete vassalakba: a mi neki ezentul irgalomkenyeret ad!

A kisérő biztos elmondá Adorján Manassénak, mint a ház fejének, a legfelsőbb rendőrhatóság rendeletét, tudatá vele, hogy az illető «családtag»-nak csupán lakhelyet tartozik adni a ház; élelméről gondoskodik a hatóság, «havonkinti huszonöt forintok» kifizetése által.

Vajdár a fogait csikorgatta szégyenében s azon gondolkozott, hogy megölje mind a két embert.

Manassé hangja, midőn választ adott, oly nyugodt volt, hogy azon semmi kedélyhangulatot nem lehetett észrevenni.

– A hatóság rendeletében megnyugszom, mondá biztosnak, s arra semmi észrevételem nincs. Vajdár úr e család tagja volt, s azokról házunknak kell gondoskodni. A hatóság kegydíjára nincs szükségünk. Gyárunknál egy főkönyvvivői állomás lesz betöltendő, s arra Vajdár úr elég képességgel bír. Lakását magában a hámorban választhatja s fizetéséből tisztességesen megélhet. Rajtam is könnyíteni fog vele, ha az állást elfogadja, mert a könyvvitelt eddig nőm maga végezte, s őt most e tehertől fel akarom szabadítani. Ma többet nem beszélhetünk erről, majd holnap rendbehozzuk az ügyet. Addig legyen Vajdár Benjámin úr e háznak vendége. Szivesen látjuk.

Többet nem szólt, hátat fordított és kiment a szobából.

Vajdár összeszorított öklét vérig harapdálta fogával.

S még azután a kegyes kisérő, bucsuzás fejében, egy nagy prédikácziót tartott neki, hogy minő nagy szerencse érte egész váratlanul! Ez már aztán igazi földi gondviselés! Ilyen szives fogadtatásban részesülni s egyszerre kész hivatalra találni, a mibe csak bele kell ülni az embernek! S hozzá még milyen szép város! milyen gyönyörű leányok! No csak azon legyen, hogy minél előbb megházasodjék. Itt már szépen megélhet.

Vajdár nem reflektált kisérője kegyes beszédére; hagyta őt bucsutlanul tovább menni. Még csak meg sem köszönte neki, hogy Bécs városától idáig fáradt – az ő kedveért.

Forrt minden erében a felkavart méreg. Láz volt az, a mi agyát hevíté.

Ha megbántott ellensége minden keserűséget százszorosan torolt volna rajta vissza: nem ingerelte volna oly frenetikus dühre, mint az által, hogy őt, a földre lesujtottat, még föl akarja emelni. Még gondoskodik számára nyugalmas jövendőről, még állást készít neki, a hol megbecsült, hasznos tagja lehessen a társadalomnak s azt is oly gyöngéden teszi, hogy a látszat szerint a könnyebbülés a nagylelkü rovására essék. Feleségét akarja felszabadítani egy terhes foglalkozástól. – Nem bántja meg azzal a szóval: «megbuktál és most én jót teszek veled!» – Azt mondja neki: «jókor jöttél, szivesen látunk, jót fogsz tenni Blankával!»

Ah minő véres színben úszott előtte az egész világ!

Kényszeríteni őt arra, hogy jót tegyen! Jót tegyen azzal, a kit üldözött! És aztán lássa őt mindennap boldognak!

– Valami iszonyú rosszat kell tennem ma! mondá a keblében lakó dæmonnak. Egy olyan catastrophát, a mivel méltón legyen bevégezve ez a rettenetes élet! Mit teszek? nem tudom még. – De az irtózatos lesz – Felgyujtom-e ezt a házat? Vagy megölöm a család legkedvesebb gyermekét, a kit kezembe kaphatok? Asszonyt teszek-e szerencsétlenné? vagy a legjobb férfit halottá? De megemlegessék azt a napot, a melyben engem visszaajándékoztak ennek a háznak!

Egy hatcsövű revolver volt a zsebében.

Elvakult dühvel, agyagszinű arczczal nyitott át a kis szobából nyiló mellékszobába. Ott nem talált semmi tárgyat, semmi élőt, a min valami boszúját tölthesse.

Tovább ment a következő ajtóra. Az ilyen kisvárosi házaknál minden ajtó nyitva szokott lenni. Itt nincsenek tolvajok.

A czimerterem tárult eléje. Oda is benyitott.

Ott azután – talált valamit.

XXXVII.

A terem közepén volt egy nagy ravatal; a koporsóban ott feküdt egy kiszenvedett angyal. Egy márványfehér arcz, behunyt szempillákkal.

A halott keze keblén volt összetéve s az összetett kezek között az örökvirággal koszorúzott arczkép. Azt kivánta, hogy azzal együtt temessék el.

Vajdárt Anna koporsója állítá meg.

Most látta, hogy mily végtelen szerelem volt az, a mit ő eldobott magától. Őrangyala volt az, a ki neki még holtában is megbocsát. Ki az ő képét még az Isten elé is magával viszi.

Egy egész világ gömbölygött le előtte; nagy, mint a kerek földgömb maga: tele a paradicsom édeneivel, a boldogság, az örömek minden zónáival és meridiánusaival; – körülrepkedve angyalok seregeitől. Ez a nehéz gömb, a mint közeledett felé, összemorzsolta őt, végighengerült elfulladó mellén: – a megsemmisülés perczében az atomokra omló ember kínordítása tölté be a házat. Végig zuhant Anna koporsója mellett s homlokát a ravatal széléhez csapva, eszméletlenül maradt.

Mikor magához tért, egy kis kertrenyiló szobában, az ágyban feküdt. Előtte állt Manassé, ki sebzett homlokára jeges borítékot rakott.