Part 13

– Ön nagyon fel van ingerülve, grófnő, s igen egyoldalúlag fogja fel a dolgot. Nagyon hamis szempontból tekinti a dolgot. Én azt ilyen könnyen el nem intézhetem. Én beszélni fogok előbb a grófnő férjének rokonaival, a kiket a grófnő fél megbántani. Előadom nekik a dolgot úgy, a hogy van. Majd meglássuk azután, hogy vajjon ők olyan nagy lelki sérelemnek fogják-e azt venni, hogy azért érdemes az embernek egy egész kincsről lemondani? Előbb beszélek a testvérekkel.

– Tegyen ön, a mit akar!

Gábor úr aztán egybehivta a családtagokat, s előadta nekik nagy tréfásan a lefolyt pert, hogy szedte rá az ellenfeleket! Az osztrák biráknak semmi tudomásuk sincs arról, hogy Erdélyben az egyistentvalló község bevett keresztyén hitfelekezet, azok őket pogány népnek ismerik el. S ez Blankára nézve milyen nagy előny! Hiszen, ha egy Zboróy utód szabadkőmives, nihilista, nazarénus lesz, azzal nincs elveszítve az örökösödési joga, csak lutheránussá, vagy kálvinistává nem szabad lennie.

Ezt a fortélyt, ezt a furfangot olyan mulatságosan tudta Gábor előadni az Adorján-család előtt, hogy csupa tréfa volt!

Mikor aztán azt hitte, hogy tökéletesen meggyőzte őket, akkor fölkérte, hogy menjenek át vele a grófnőhöz, őt rábeszélni elutasítása visszavételére.

Azok egymásra néztek, s aztán Annát és Áront küldték ki, hogy beszéljenek Blankával.

Átmentek hozzá.

Ott találták Blankát Manassé dolgozószobájában, körülrakva törvénykönyvekkel, hitágazatokkal. Írt.

– Kedves Blankám. Szólt Áron bátya. Gondold meg, hogy egy nagy világi vagyont megtarts és el ne utasíts magadtól.

– Már meggondoltam. Szólt Blanka nyugodtan. Elkészültem vele.

– Mit irtál, drágám?

– Nyilatkozatot a semmitő-törvényszékhez, melyben felvilágosítom a birákat a felől, hogy nem vagyunk Istentagadók.

Zimándy úr elszörnyedve csapta össze a kezeit.

– De grófnő, ön elveszt fél milliót.

– S megtartom helyette az én kincseimet! szólt Blanka, átölelve két karjával a két testvért; Áron bátya odaroskadt a lábaihoz s térdeit átölelve, elkezdett zokogni, mint egy gyermek.

– Oh tarts meg bennünket magadnak! maradj itt nálunk! légy a mi szentünk, a kihez búcsújárni közeledjünk!

Gábor úr vette észre, hogy itt minden replikázás fölösleges. Ez az asszony oly határozottan cselekszik, mintha valaki megsúgta volna neki, hogy pörének szántszándékos elvesztésével Cagliari herczeg szivébe ver éles tőröket, a kinek a műve volt ez a nevezetes itélethozatal. Vissza kellett fordulnia nagy keserűséggel. Még csak nem is marasztották. Mikor kocsijával elhajtatott a gombostornyú templom mellett, felnézett rá keservesen.

«Pedig az egész templomuk nem ér tizenötezer forintot!»

* * *

Blankával pedig csakugyan az történt, a mit Áron bátya mondott. Hozzá, mint a völgy szentjéhez, búcsújárni mentek a hívek. Az új telep munkásai jöttek hozzá azzal a szép zsolozsmával, hogy a míg a mostoha viszonyok tartanak, ők készek, az eddigi munkabér két ötödrészeért dolgozni föld felett és föld alatt.

És ezzel elfoglalta a boldog kis paradicsom völgyét a titkos harcz félelmetes ellensége: a fekete kenyér.

Mert bizonyára a két-ötödre leszállított munkabér – az már a westfáli fekete kenyér!

XXX.

E sok unalmas huzavona után lássunk egy kis rablótörténetet – változatosság okáért. Az olvasó közönség ezekben gyönyörködni szokott.

A mi rablóink nem közönséges «szegény legények», kik lóháton, fokossal kezükben elindulnak a pusztán, megállítani a vásárra utazókat, – ezek «gazdag legények» (milyen új szó!) a kik csak királyoktól és közkatonáktól rabolnak. A királyoktól milliókat, a közkatonáktól filléreket: a mi megint milliókra megy.

Valamire való rabló, a ki nem sentimentális és nem féli az ördögöt, a gyilkosságtól sem retten vissza. Csakhogy ezek nem egyesével ölik meg az embereket, hanem tizezerével.

Mert az ő kalandjukhoz háboru kell. Rendkivüli idők, a mik a pedans kiszámítás és utánszámítás szabályait nem tűrik el.

Mint tudva van, minden rablási műtétnek van saját czíme a tolvajnyelven. A betörőket, a jóreggelt kivánókat, a télikabátelsuvasztókat, a zsebmetszőket mind saját elnevezés alatt ismeri e jargon. Az általunk bemutatandó műtétnek a díszneve műnyelven: «mangeria». Jelent hivatalnokvesztegetést a szerződéseknél. Kezdődik milliókkal, s leszáll egész az ajándék-burnótszelenczéig, sőt a legutolsónak már nem jut egyéb, mint egy kis vágott dohány.

Mert minden szerződéshez három ember kell: egy, a ki megköti, egy másik, a ki meg nem tartja, s egy harmadik, a kinek ellenőrizni kellene a szerződés megtartását, de azt nem teszi.

Azután van szükség egy mindent kigondoló, furfangos észre, mely kitalálja, micsoda útakon és módokon lehet valami prédát megejteni?

És végre egy fő-fővezetőre, a ki gondoskodik róla, hogy ezek a prédák csakugyan kapóra jőjjenek. Ennek adóznak azután valamennyien.

Mert (a hogy Cagliari herczeg mondá), egy nábob, a ki harmincz millióról tíz millióra leszállt, s hozzá van szokva másfél milliót költeni évenkint, sokkal elhatározottabb ember, mint az a brigante, a ki az útfélen a postaszekérre les.

Ez azonban nagyon óvatos szokott lenni s közvetlen senkivel sem érintkezik.

Nem engedi magát rajta kapni, hogy közönséges magánérdekei vannak, a midőn nagy befolyását felhasználja arra, hogy két-három ország diplomatiáját összeveszítse egymással. Nem! Ő csak politikai magas czélokat akar elérni. Híve az ősi traditióknak. A vallásos buzgóság is igen tisztességes köpenyeg. Szítja, a hol lehet, a hamu alatt lappangó tüzet. A miért szidják, az rá nézve megtiszteltetés. Az üzéreket, vállalkozókat, a kik a főurak előszobáiban ácsingóznak, meg sem látja. Semmi dolga velük. Azok pedig nagy alázatosan köszönnek neki. De ő azt el sem fogadja.

Hanem aztán este, szinház után ellátogat a szép marquisnőhöz s ott tölt nehány órát bizalmas társalgásban. Akkor búcsút vesz, s a mint hintaja kigördül a kapuboltozat alól, a velenczei óra ajtaja megnyilik, s belép rajta a fiatal látogató. A szép hölgy karjába fűzi karját, leülteti maga mellé, kaczagnak, dévajkodnak, a szép hölgy körültekint: be van-e zárva a harmadik szoba ajtaja is? nem hallanak-e meg valamit? aztán visszajön s ismét elfoglalja helyét.

Ha valaki leskelődnék utánuk, azt hinné, hogy ők ketten megcsalnak most egy harmadikat: Cagliari herczeget.

Pedig nem úgy van. Ők hárman együtt megcsalnak egy negyediket; egy nőt, a ki bástyakoronát visel: közönségesen «monarchiának» híják.

– No gyere, kis bolondom; kis sánta ördögöm. Mondd el, rendben vagy-e már az olaszaiddal?

– Ma kapták meg a szerződésüket negyvenezer darab vágó marhára.

– Hisz’ akkor minden katonára két mázsa marhahús jut.

– Soh’ se látnak azok abból egy falatot sem!

– Hát mi történik velük?

– Olyan szépen van az elrendelve, hogy utoljára az állam fog kárpótlást fizetni a vállalkozóknak azért, hogy «ne» szállítsák a vágó marhát a hadseregnek.

– Kárpótlást a nem-szállításért?

– Legalább két milliót. Ez még nem elég; hanem a szerződés szerint a negyvenezer ökörnek a bőrét meg még tartozik az állam visszaadni a szállítóknak, s minthogy ökröt nem kap, bőrt sem húzhat le róla, azért is kárpótlást fizet. Ez már azonban csak bagatelle! Cagliari papának pezsgőre se elég. Legfölebb nyolczvanezer forint.

– Az is valami – ideális ökörbőrökért. Lám a szállítók is értenek a poézishoz.

– S jól honoráltatják a fantaziájuk szüleményeit.

– Ezt jól elintézted. Most hallgasd meg Jupiternek a további tervelését. Add ide azt a tárczát az irószekrényemből.

Vajdár ismerte az irószekrény rejtekének a nyitját s elhozta belőle a maroquinba kötött tárczát.

A marquisnő felnyitotta azt s a benne levő iratokban keresgélt. Az egész tárcza valami finom illatot terjesztett maga körül, minőket akkor Japánból divatosítottak el.

– Itt van, szólt egyet elővéve, melyen Cagliari herczeg saját jegyzetei voltak. Négy millió háromszázezer mérő gabonára kell szerződést kötni. S azt ennek a névnek kell megkapni, a mit írva látsz. Az ár tizenöt millió forintra megy.

– Kevés massematta néz ki belőle; a gabona ára erősen fölment.

– Ne búsúlj te azon. Annak a derék embernek, a ki ezt a szerződést megkapja, majd lesz rá gondja, hogy egy kis «feljavítást» engedjen magának. Ha egy negyvenedrész földet, szemetet, konkolymagot kever a rozs közé, ki veszi azt észre? S ez negyedfélszázezer forint.

– S negyedfélszázezer forint ára földet és szemetet kell megenni a katonának azért, hogy Cagliari papa mindennap pezsgőben fürödhessék?

– Hát mi az! két forint ára jut belőle egy katonára. Annyi földet bizony megehetik, a ki a hazáját szereti.

A marquisnő nagyot nevetett a saját ötletén. Vajdár Benjámin azonban csak a bajuszát rágcsálta. Valami ösztönszerű sejtelme volt az iránt, hogy azokkal az emberekkel, a kiknek szurony van az oldalukon, még se jó tréfálni.

– Van-e még valami commissiója az öregnek?

– Még pedig igen fontos. Sikerült keresztülvinni, hogy az olaszországi hadsereg a nyári hadjárathoz vászonköntös helyett calico-t kapjon. Ebből kell öt és fél millió rőf. Jól megjegyezd a nevet, a mi ide van írva. Ennek kell azt megkapni.

Olvasd el a föltételeket.

– Nagyon lenyomott árak, jegyzé meg Vajdár. Nem látom, hogy a rendes munkadíjon fölül mit nyerhet rajta a vállalkozó, hogy még másokat is részesítsen benne?

– Hát én felvilágosítlak felőle. A calicotnak harmincz hüvelyk szélesnek kell lenni. Harminczkét szálnak kell lenni egy hüvelykben. A gyáros azonban csak harmincz szálat fog hozzá venni s a mángorlás által kinyujtja a szövetet harmincz hüvelykre. Ugyan melyik katonának fog eszébe jutni, hogy a kabátja szövetében a nyüst szálait górcső alatt megszámlálja? s aztán mit is veszt azzal a hiányzó két fonállal? Legalább jobban járja a szellő a kabátját. S ez a két hiányzó fonál tesz minden millió rőfnél százezer forintot.

– Még ez is gyermekség. Nem érdemes az embernek érte a renomméját koczkáztatni. Aztán annyifelé eloszlik. Valami nagyobbat szeretnék hallani.

– Most következik. Ugyanezen «financier» vállalja el a hadsereg számára a «csinvat» (Zwilch) szállítását.

– Csinvat! kiálta föl Vajdár boszúsan. De már, corpo di Bacco! egészen vászonkereskedő-alkuszszá nem hagyom magamat tenni.

– Csak maradj te csendesen, csitítá őt a marquisnő, s erélyesebb marasztalásul köntöse szárnyával félig beteríté a mellette ülő térdeit. Nem a csinvat itt a fődolog. Ez csak az alap. «Csinvat kell a hadseregnek!» Ez a thesis. Ezt pedig Ausztriában nem kapni.

– De hisz az nem igaz! Annyi gyárunk van, hogy a földet körül lehet vele csinvatolni.

– Nem szabad, hogy legyen! Ha mondom. Csinvat csak Angliában terem. Angliában pedig csak érczpénzzel lehet vásárolni. Ezért ugyanezt a finánczhatalmat kell megbizni, hogy valami száz millió forint áru államkötvényen külföldi devizeket vásároljon s ennél a műveletnél öt százalék akár ide, akár oda.

De már ennél a szónál Vajdár homloka úgy izzadt, mint a fűtött ház ablaka.

– De hisz azt lehetetlen, hogy észre ne vegye valaki!

– Csak te légy nyugodtan, kis kutyám. Tanuld meg azt, hogy az optikusoknál vannak olyan szemüvegek, a miket, ha valakinek feltesznek, hát nem lát rajta semmit. S aztán minden ember szemére való szemüvegek vannak ottan, a mik arra valók, hogy ne lásson.

– De hátha akad egy ember, a ki nem engedi a szemüveget feltenni az orrára?

– Ne félj semmit. Egy diadalmas hadjárat eltakar mindent.

– De megfordítva; egy vesztett hadjárat meg föltámaszt mindent.

– Csakhogy az lehetetlen. A learatott búza hallgat! Apropos! Az «our common friend»[1] is közte van-e a learatandó búzának?

– Ott van mindig. Szemmel tartjuk.

– Még mindig hozzáférhetetlen?

– Éles esze van. Nem lehet tőrbe ejteni; nemcsak őt, hanem az egész zászlóaljat, a melyben ő szolgál, nem lehet megingatni az emissariusoknak; a táborban «puritánok»-nak gúnyolják őket. Összetartanak. Azt felelik a hivogatóknak, hogy ők felesküdtek a zászlójuk alá, s a mire az egyistenvalló megesküszik, azt megtartja. Egy szökevény se támadt közülök.

– Kiváncsi vagyok rá, mit fog csinálni a békeapostol, ha egyszer tűzbe vezénylik? eldobja-e a fegyvert vagy harczolni fog?

– Így is, úgy is meghal.

– Azt kivánnám, hogy megsebesüljön. Arra a hírre csak előjönne a sziklaodujából a megtörhetetlen asszony? Csak eljönne sebesült férjét ápolni? Ugyebár az ilyen nagy tábori lazaretumokban rendesen szokott kiütni valami ragály, a mi az ápolónőket is magával viszi? S olyankor nem igen keresik, hogy ki miben halt meg?

– Ön nagyon türelmetlen, marquisnő.

– No, és az te neked talán nem tetszik?

– Nagyon nehezen várja, hogy Cagliari herczeg egyszer már igazán özvegy legyen.

– Ostoba! Azt hiszed, az én főkötőmről van szó? Ez a játék nagy pénzbe megy.

– Nem rablok-e én Cagliari herczeg számára eleget?

– Kedvesem! Te mióta nem tánczolhatsz, érzelgési hajlamokat kezdesz elárulni, nekem úgy tetszik, hogy sajnálod áldozataidat. Babonás vagy? Azt megbocsátom.

Vajdár vállat vont.

– Vagy talán féltékeny vagy? Azt már nem bocsátom meg. Mit akarsz tőlem? Hozzád csak nem mehetek nőül? Ez nem volna rád nézve szerencse. Nekem a férj arra kell, hogy legyen kin gyakorolni háladatlansági ösztönömet. Férj, a ki azokat, a kik ő ellene vétenek, nem látja meg, s azokat, a kik ellenem vétenek, elpusztítja. Maradj te csak bűntársamnak, a kivel együtt rablunk, gyilkolunk és – suttogunk.

S addig suttogott hozzá – nem hallható szavakat, – míg elkábította egészen.

– Jer, bolondom. Avass be abba a titokba, a mit még az egész rablókalandból nem értek: a mi a te kezeden fordul meg. Hadd lássam, mennyire szeretsz? Le mersz-e magaddal vinni a pokolba? Gondold, mintha azt a tréfát ismételnők, a mit Párisban megtettünk, mikor Sanson hóhérműhelyét megtekintettük. Egymásután mind a ketten oda dugtuk a fejünket a guillotin alá. Beszélj úgy, mintha most is e helyzetben volnánk. Mondd el nekem, hogyan tudjátok azt kivinni, hogy mikor e nagy szerződésekre nyilt verseny van hirdetve s arra sokan jelentkeznek, a kik lepecsételt levelekben nyujtják be ajánlataikat: a leveleket egész bizottság előtt nyitják föl, a versenyzők jelenlétében, a mi írva van, az meg van írva, – és mégis a mi «bizonyosunk» ajánlata marad mindig a legjobbnak?

– Azt is elmondom neked. (Most már nem a «marquisnőnek», hanem «neked».) A hivatalszobában, a hol ez a műtét végbemegy, van egy szekrény, mely egy ablakfülkét takar el, a mi a szomszédszobába nyilik. E szekrény hátlapja a tulsó szobából felnyitható. Ide vannak letéve a versenyzők ajánlatai. Azokat onnan egyenkint szedik elő, felbontják, felolvassák s aztán a szekrénybe ismét visszateszik, a szekrényajtót becsukják. Akkor az ajánlattevővel «kellő ideig» értekeznek a benyujtott minták, a biztosíték és egyéb mellékes kérdések fölött. Annyi ideig, a mennyi elég valakinek, a ki a tulsó szobában résen áll, a szekrény hátsó ajtaján át a fölbontott szerződést kivenni, belőle az adatokat kijegyezni. A «pártfogolt» ajánlkozó marad legutolsónak. Ennek az ajánlattevő levelében a számok helye üresen van hagyva. Mikor már valamennyi megelőző ajánlat föl van bontva s helyére visszatéve, akkor aztán az eddigiek megrostálásával annyi időnek kell eltelni, a mennyi elég arra, hogy az a valaki e tulsó szobában az utolsó ajánlatlevélben az üres számhelyeket kitöltse, egy pár krajczárral alacsonyabb összeggel a legolcsóbb ajánlkozónál s a levelet újra lepecsételje, s hogy legalább a tinta megszáradhasson és a spanyolviaszk meghülhessen rajta.

– S ez a valaki vagy te!

– Csitt! Vajdár szeme elé emelte kezét, mintha el akarná rejteni magát.

A delnő pedig átölelte őt és megcsókolta azt a homlokot, mely ezeket kigondolja, azokat a szemeket, a mik ezeket meglátják és azt a kezet, mely ezeket végrehajtja.

… Érthetlen szavak suttogása…

Az utczán a lovas czirkáló őrjárat kopogása hangzik végig.

… A suttogás egy perczre megáll…

A két összetett fej egyszerre a magasba tekint, mintha azt hinné, hogy ott a guillotin. A czirkáló őrjárat tovább kopog.

– Ne tessék aggódni, nagyságos úr, kegyelmes asszony! Azok csak a boltfeltörőket üldözik s azoknak a szeretőit, a mezitlábos herczegnőket…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

XXXI. SOLFERINÓNÁL.

Azon a napon, melyen a világtörténet egyik legnevezetesebb ütközetében két ország sorsa és egy világrész új alakulása fölött folyt a játszma két sakkjátszó óriás között, kora hajnaltól délutánig mozdulatlanul egy helyben állt az a zászlóalj, melyben Manassé szolgált: ők tartalékul voltak hagyva.

A magas fensíkról nagy területét a csatatérnek lehetett e helyről belátni.

Manassé most is őrmester volt. A kortársak emlékezni fognak rá, hogy azon idők harczában minő nevezetes befolyással birt az őrmester a katonaságra. Az volt a közvitézre nézve a «vezér», a ki az ő nyelvét érti, az ő baját megérti és megosztja; a ki vele egy kenyeret eszik és együtt is koplal, a ki együtt énekli vele a hazai dalokat, a ki az otthoni eseményekről tudósítja; a ki előtt bizalommal beszélhet, panaszkodhatik, s a ki tud számára vigasztalást. Az őrmester szava volt az oraculum. A főtisztek maguk is tudták azt, s a kenyértörés idején az őrmestereknek nagy volt előttük a becsülete. Meg is szolgálták azt. A solferinói ütközetben a száraz hivatalos jelentés egy tüzérőrmestert emel ki legmagasabbra, ki tábornokhoz méltó döntő hőstettekkel örökíté meg szörnyen polgári hangzású nevét.

Manassé puskája csövére támasztva két összefont karját, nézte a szomorú drámát reggel óta.

Az óriások sakkjátékához a sakktábla is épen hozzá illett. Egy messzeterülő lapály, négyszögekre szakgatva gyümölcsfa és szőlőlugas szegélyektől, miket virágmartos öntöző csatornák kisérnek; távolabb regényes halmok lánczolata, lépcsőzetesen mivelt szőlőkertekkel; a lankásokban olajfák berkei; – s mintha egy erdő közé szétszórt város volna, az egész táj ragyog a napsütötte nyári lakok, villák, casinók, majorságok épületeitől. A legszebb paradicsomkert.

S e gyönyörű tájat választotta két óriási hadsereg csatamezejéül.

S e gyönyörű tájék tiltakozik a vérontás munkája ellen!

Ő maga harczol a harczolókkal.

A hadcsapatok eltévednek a gyümölcsfa-szegélyekkel kerestül-kasul szelt rizsföldeken, s majd tulnyomó ellencsapatra bukkannak váratlanul, majd meg úgy elvesztik egymást, hogy nem birják az érintkezést saját hadosztályukkal feltalálni, majd meg ellenségül csapnak egymással össze. Mikor egy vízárkot rohammal megostromoltak, maguk előtt találják a másikat, eperfasövényeivel, s ujra kell kezdeniök a harczot. A lovasság nem bir kifejlődni. Rohamait feltartóztatja a sok vizárok, eleven sövény. Egy egész lovasdandár úgy eltéved a csatatéren a harcz kezdetén, hogy estig nem bir az ütközetbe visszatalálni. Nyargonczok futkosnak a felkeresésére s nem birnak ráakadni. Ez folyvást ellenséget keresett s nem talált. Túl ugrott a sakktáblán. Egy másik hadtest nyugodtan pihen addig, míg a tőszomszédja két óra hosszant küzd a túlnyomó ellennel: a halmok elfogják az ágyúszót; itt semmit se hallanak belőle. – Az egész apró halmokból összecsoportosult hegygerincz mély vágányokkal van beszelve, mik megannyi vífolyosóul szolgálnak a kirohanó csapatok számára, s a halmok oldalán egymás fölé emelkedő casinók, kolnák, mind megannyi váracsok, a mik között a legmagasabbra kiemelkedő solferinói tetőről messze kilátszik a «Spia d’Italia» tornya: az osztrákoktól megszállt fellegvár. A kuszált csatatér nem engedi megtudni a hadvezérnek, hogy mi történik a két szárnyon? hogy az elrendelt mozdulat végrehajtatott-e, vagy meghiusult? – A jobbszárny előre nyomul és tért foglal, a balszárny eredménytelenül küzd: a közép harczol a magaslatok birtokáért. Az újkor eddig ismeretlen hadi gépe, a vontcsövű ágyú, most teszi le első próbáját. A dicsőségcsináló gép! S hatása lezuzó. Az osztrák ágyútelepek egymás után némulnak el előtte. Egy lovasdandár két egész ágyúütege, mielőtt egy lövést tett volna vetélytársaira, már harczképtelenné volt verve általuk. A derék, kitanult osztrák tüzérség meg sem közelítheti sima öblü ágyúival ellenfelei ütegeit. S amazoknak a robbanó lövegei oly messzeségből gázolják el a közeledő hadoszlopokat, a minő az eddigi hadászat számításán kivül esik. Az osztrák haubitz- és congrev-röppentyü gyönge feleselő társ ellenükben. A gép harczol az emberi vitézség ellen! A mig megint egy nálánál hatalmasabb gép nem jön őt összezúzni.

Manassé tétlenül bámulhatta az előtte lefolyó tragédiát. Nem olyan szép az, mint a hősköltemények irják. Itt a sövények mentén előhaladó szuronysorok, szerte a zöld kertszőnyegből fellobbanó fehér lőporfüst, amott sziklamászó emberrajok; egy csoport fehér egyenruha, összekeveredve szemközt jövő kék egyenruhák tömegével: egyik a másikat előre, hátra sepri. S ha egy pillanatra szünetel az ágyúdörgés orgonajátéka, felhangzik a miriadok csataordítása, haláljajgatása.

Ha ebben a szép nagy kertben egy csendes délután egyetlen egy meggyilkolt ember halálkiáltása hangzanék fel, hogy megrendítené az mindenkinek a szivét, a ki azt hallja! hogy futnának segélyére! hogy üldöznék a gyilkost! hogy emelnének a szerencsétlenség helyén fogadalmi emléket! Most pedig, mikor húszezrével fetreng a legyilkolt ember a mezőn: hidegen néz mindenki a tájba.

Nem jutott most Manassénak saját sorsa eszébe. Minden gondolata ott járt, hogy így kell-e hát ennek lenni? És így kell-e ennek folyni örök időkig: hogy ész, tudomány, bátorság, hűség, hazaszeretet, áldozatkészség és minden erő, a mi a szívben és agyban teremteni, alkotni hivatott, untalan arra egyesüljön, hogy az emberirtó gépeket halmozza egymással szembe, s pusztítsa vele az istenség legszebb alkotását? Hogy joga legyen két óriásnak a törpék százezreit (a kinek neve «ember») egymás ellen zudítani s a nap alkonyán összeszámítani, ki csinált a másiknak több halottat? Az a győztes, az a dicső, azé az igazság?

S az ő kezében is ott volt a fegyver. S ennek a fegyvernek is az volt a czélja, hogy egy anyának a szivét megkeserítse, a ki könyek között felnevelt gyermekét hasztalan fogja haza várni; hogy egy ősz apának kezébe adja a koldusbotot, kinek kenyérkeresőjét eltemették, hogy egy menyasszonynak a koszoruját felváltsa özvegyi fátyollal.

A solferinói váracstól északra a sürű apró halmok közül kiválik egy domb, a mit a hadjárat leirói a cziprusok halmának említenek.

Gyönyörű szép regényes halom: teleültetve cziprusokkal.

Ez a cziprusokkal sűrűn beültetett magaslat látszott az ütközet csomóját képezni.

Épen rá lehetett látni arról a fensíkról, melyen Manassé zászlóalja tanyázott.

Manassé elnézte a hosszú küzdelmet, mely a domb körül folyt.

Azt hol az egyik fél, hol a másik fél ütegei vették kereszttűzbe, s ágyúzták, a mig csak a lövegek csöve izzóvá nem lett.

Azután rohamra mentek ellene. Majd az egyik fél, majd a másik. De sem az egyik fél, sem a másik csapatjait onnan Manassé visszatérni nem látta. A mely csapat a cziprusok halmát elfoglalta, azt az a domb elnyelte: osztrákot, francziát egyaránt. Hová lettek? Mi történt velük?

Minő elátkozott hely lehet az ott?

Délután négy órakor már nőttön nőtt a zűrzavar. A megujított rohamokban úgy összekeveredtek az egyes zászlóaljak, hogy mindenféle szinü hajtókát lehetett egy csoportban látni.

A hadsereg ki volt fáradva – és kiéhezve.

Némely ezred már egy hét óta nem látott egy falat hust (a negyvenezer ökörből), s a kenyér, mit kiosztottak közöttük, penészes volt és sületlen, ehetetlen és undorító.

Még egy végső erőfeszítés lett megkisértve.

Elő a tartalékokkal!

Utolszor támadták meg a cziprusok halmát.

Egy vadász-zászlóalj, az osztrák hadsereg egyik legbüszkébb csapatja, indult neki a rejtélyes bereknek. Rövid ellenállás után elfoglalta azt, s a cziprusligeten túl felhangzó puskaropogás tanusítá, hogy a harczot tovább folytatja, valahol a halmot felváltó völgyben.

Ekkor a Manassé zászlóalja kapott parancsot, hogy mozduljon előre s a cziprusok halmát szállja meg, a mig a vadászok előre nyomulnak.

A dobszó felhangzott, a zászlóalj vállravetett fegyverrel megindult. Manassé volt az első szárnyvezető, az első sorban állt. Szép, délczeg alak volt. S az az egész homloksor mind az ő honfiaiból telt ki. Komoly, nyugodt, bátor arczok. Öröm volt rajtuk végignézni.