Part 10

– Annak ne örülj, Diurbanu! mondá Manassé elhatározottan. Mert abban a pillanatban, a melyben orvhadad házunk kapuját betöri, van a házban két asszony, a ki a pisztolyt egymás szívének szegezi s aztán megszabadítja egymást ettől a világtól. Te csak két holttestet kapsz meg.

– No hát, hogy ezt az utolsó reménységedet is elvegyem, halld meg a végét. Az a két nő nem fogja egymást megölni, mert Zenóbia hamarább ott lesz a házatoknál, mint az ostromló csapat. Ő mint jó barátnő, mint szabadító fog odasietni. Azt fogja mondani, hogy Dávid testvér iránti kegyeletes emlékből szabadítja meg őket. Visz számukra oláh pórgunyát, átöltözteti őket s az általános pusztulás zavara alatt az ő oltalma mellett fognak azok élve megszabadulni. Zenóbia azután ide fogja őket vezetni Szentgyörgyre. S akkor látni fogod magad előtt. Zboróy Blankát, az én hatalmamban. Hogy mi történik azután? azt képzelő tehetségedre bizom, s hogy legyen elég időd és nyugalmad ezt a képet kifesteni magadban, élve hagylak és egyedül mindaddig az óráig, a míg jelenésed következni fog. Jó éjszakát!

Manassé meg volt sibbadva, minden elmetehetsége szünetelt e pillanatban, érzékei és öntudata megváltak egymástól, azon vette észre, hogy ismét egész sötétségben van, foglárai eltávoztak.

Nem volt képes gondolatai zürzavarában megtalálni a kezdetet, nem egy pihenő pontot.

– Manassé! hangzott föl a pincze zúgából.

Fölriadt.

– Mi az? Patkány?

Már elfeledé, hogy más is van ott rajta kívül.

– Az ám, patkány. Egyszer hallottam az iskolamestertől egy mesét, hogy az oroszlán törbe jutott s aztán köteleit elrágcsálta egy egér, úgy szabadította meg. Ha leguggolnál ide hozzám, én ki tudnám bontani a fogaimmal a te köteleden a csomókat.

– Minek?

– Hát csak annak, hogy egészen más ember az ember, ha a keze szabadon van, mintha meg van kötve. Aztán, ha a te kezedet kiszabadítom, akkor te is kihúzhatod az én térdeim alól a rudat, a mi engem farkasgúzsban tart, aztán akkor én is felszabadulok. Ülj le csak ide a földre elém.

Manassé megtette azt.

A czigánynak pompás fogai voltak, csak úgy őrölte velük a kötelet; pedig jó erős kötőfék volt ez. Garast is harapott ő már azzal a fogával ketté.

Manassé ezalatt végigtekintett az egész rémpanorámán, mely képzelete előtt elvonult. Lehető-e az, hogy a Székelykő felől megtámadják Toroczkót? hogy az esthomályban belopózzanak a meredek hegyvágányon? Hogy a védtelen nőket meglepje – egy boszulihegő némber? Hogy azokat oly pokoli kelepczébe kerítse?

Az egérke az alatt csak rágott, rágott az ő aczélfogaival.

Egyszerre csak azt érezte Manassé, hogy a kötél lehull kézcsuklóiról.

Igaza volt a muzsikusnak; egészen más embernek érzi az magát, a kinek a két keze szabad.

– No már most húzd ki ezt a husángot közülem.

Percz mulva a kis czigány is talpon állt. A kezeiről aztán olyan könnyen lehuzta a köteléket, mintha keztyű volna.

Egészen büszke volt bele.

– De már most drágán adjuk el az életünket! henczegett, nagyot ugorva.

– Mit gondolsz?

– Hát ketten vagyunk már, s te nálad bot is van. Ha visszajön a Diurbanu, én hirtelen a lába közé szaladok s lerántom a földre, te fejbe ütöd a bottal, hogy ott marad, te elveszed a kardját, én a pisztolyait s aztán kitörünk a pinczéből s meglátjuk, hogy merre tágasabb a világ.

– Nem kerül arra a sor.

– Hát mit gondolsz? Nem hallottad, mit mondott?

– Csak meg akart vele ijeszteni. Ők nem fogják megtámadni Toroczkót.

– De már támadják is. Nem hallod a sűrű puskaropogást?

A völgyből valóban apró fegyvertüzelés kezdett felhangzani.

– De nem fognak győzni, nem fogják kivihetni azt, a mit az az ember elbeszélt!

– Miért ne tenné?

– Nem engedi azt az Isten!

– Te Manassé! mondanék valamit.

– Mondjad.

– De megrúgsz érte.

– Hát ne mondjad.

Hanem arról, a mit a czigány elhallgatott, elkezdett beszélni az a négyszögletű kis ablak a pinczeajtó fölött. Tűzfény derengett át rajta.

Eleinte azt hitte Manassé, hogy ismét fáklyával jönnek a pinczébe, hanem azután, hogy a vasajtó nem nyilt föl, s a tűzfény egyre behatóbban sugárzott a sötétbe azon a négyszögű lyukon át, akkor rájött annak az eredetére. Azok, a kik Toroczkót ostromolják, azalatt felgyujtották Thoroczkó-Szent-Györgyöt példaadásképen s talán azért is, hogy az éjjeli támadás kiviteléhez kivilágítást adjanak a völgynek. Az egész falu lángban áll.

Tehát a mit amaz ember mondott, nem volt puszta fenyegetés. Rettenetes valóság ez. A szentgyörgyieken már elkezdték a boszú művét, most a toroczkóiakon van a sor. De azok védik magukat és emberül, a hogy a kitartó puskatüzelésből kivehetni.

De hátha csakugyan hátulról támadják meg őket a Székelykő felől? Egy egész pihent táborral, mely még eddig nem izlelte a vért? Ki tarthatja föl azt? Áron a maga negyven emberével?

Manassé még ragaszkodott rendíthetlen hitéhez.

Hisz van Isten, a ki a világot igazgatja, az nem engedheti a legrettentőbbet megtörténni! Nem kellenek ide csodatétek. Egy könnyű zápor, mely eddig még minden este megjelent, s a mezei munkásokat kizavarta a munkából, ez elég volna arra, hogy a székelyárok ösvényét rohampatakká alakítsa s azon át senki Toroczkóhoz ne férhessen, vagy a mi még a zápornál, a fellegnél is könnyebben megindítható, egy sugallat az emberi szívben, egy önkénytelen támadó érzés, mely a haragra gerjedt asszonyi léleknek a kegyelem balzsamát kölcsönzi. A ki a szívekbe lát, a szíveknek parancsolhat is. Hasonló elérzékenyülések esetei még a legmegrögzöttebb rablóhősöknél is fordulnak elő. S nem Isten kezében van-e mindez? Nem késhetik-e el a támadással Zenóbia? Talán szándékosan?

A puskatüzelés olyan régóta folyik. Az éjszaka beállhatott már. Ki tudja? A pinczében tűzvörös félhomály van, odakinn meg pokoli fényözön. Az egész utcza ég. Manassé tusakodva jár fel s alá a pincze hosszában, a dorongot hol fölkapta, hol eldobta a kezéből. Küzdött benne az ember és a vadállat egymással. Hol az egyik került felül, hol a másik.

Most egy erős dördülés vegyült a puskaropogás közé.

A dördülés a magasból jött. Az a Székelykövön történt.

És azután a második, harmadik, negyedik dördülés. És aztán egyszerre négy. Azok Áron ágyúi odafenn.

Tehát csakugyan megkezdődött a támadás a Székelykő felől.

Úgy történik minden, a hogy ellensége megmondta.

Most szállnak alá Zenóbia csapatjai a várárkon Toroczkóra, mert Áron csak nem tarthatja vissza őket.

És aztán mi következik?

S rövid időköz mulva újra hangzott a nyolcz ágyúlövés egymás után.

E lövések kiforgatták Manassét egész eddigi lényéből.

– Kitörök innen! ordítá magánkívül s a bezárt ajtónak rohant, megrázva azt vaskarikáinál fogva. Az ajtó nem engedett.

Akkor visszarohant a pinczébe, szilajon széttekintve, hogy mivel törhetne ki? A külső tűzvilág izzóvá tette a pincze belsejét.

Semmi se volt ott, csak az üres ászok. Kétöles tölgyfa gerendák egymás hosszában.

– Fiú! kiálta a zenészre. Fogd meg az ászok egyik végét.

– Mi lesz abból?

– Kitörjük az ajtót a sarkából.

– Beállok!

A czigány kicsiny emberke volt, de minden porczikája vas. Manassé elől fogta az ászokgerendát, a muzsikus hátul. Lett belőle római kőfaltörő kos.

A Székelykő odafenn nem zuhogott jobban az ágyuzástól, mint a vasajtó idelenn a gerendaütésektől. Csoda volt, hogy odafenn meg nem hallották. Azoknak más hallgatni valójuk volt most. Szentgyörgy utczáin ádáz zsivaj támadt, névtelen, felismerhetlen lárma. Ezek meg idelenn abból nem hallottak semmit.

Végre a vasajtó zárai, a mint egyszer a két férfi teljes erejével neki rohant a gerendával, felpattantak.

A vasajtó már nyitva van. A gádorajtót már lábbal is ki lehet rúgni.

– Héj, uram, megállj, megállj! szólt a fekete művész, belecsimpajkodva Manassé kezébe. Mit akarsz most? Várj, míg én kimegyek az udvarra s körülnézek s lopok neked egy bitang fegyvert.

– Nincs mire várnom! szólt Manassé, eldobva őt az útjából. Nem kell nekem lopott fegyver! Majd lesz annak fegyvere, a ki legelőször szemközt jön rám, s az jó lesz nekem, a gazdája meg a pokolnak! Akkor aztán török előre, a merre embert látok és gázolok az emberrongyban, hogy a két sarkamon folyik alá a vér! A poklokon is keresztül török a feleségemig.

S azzal azt a nehéz ászokgerendát egymaga úgy hajította neki a gádorajtónak, hogy annak egyik szárnya egyszerre kipattant a zárából. Azzal rohant, ugrott fel a lépcsőkön, két kezét magasra emelve, tíz újját mint a saskeselyű, marczangoló lecsapásra görbítve előre.

Nem volt Adorján Manassé az többé!

Némulj el emberszeretet hangja! essél kétségbe józan bölcsészet! szállj vissza az égbe krisztusi türelem! riadjatok szét embereket négyfelől őrző angyalok! A dúvadak legiszonyúbbika szabadult ki ketreczéből: a nősténye segélykiáltását halló emberi hím. Nem «ember» többé, nem Isten képmása, hanem csak: «férj», az oroszlán képmása!

Fusson előle, a kinek ez a világ kedves!

A mint a pinczegádor küszöbére feltoppant, egy fegyveres alak állta el útját.

De azt az alakot nem ölte meg Manassé, nem zúzta fejét a falhoz, nem gázolta agyon. Az egy nő volt – Zenóbia.

XXII.

Zenóbia vállán hosszú, fekete köpönyeg volt, fején magas, fekete süveg, turultollal, rövid katrinczája alól kilátszottak piros csizmái, széles övébe kard volt dugva és pisztolyok.

– Vissza! kiálta Manassénak, midőn őt megpillantá, s fölemelt palástjával igyekezett eltakarni. Maradj ott, a hol vagy!

Manassé (még a vadállat) megragadta Zenóbia kézcsuklóját, s azt hörgé fülébe:

– Hol van a nőm és a húgom?

Igy hörög a pusztai dúvad, mikor áldozatának a karját, a kin nőstényét követeli, átharaphatta a fogával.

Zenóbia elérté a hangot is, a szorítást is, s szomorúan mosolyogva tekinte Manassére.

– Légy nyugodt. Jó helyen vannak. Otthon a házadnál. Senki se bánthatja őket.

A földühített fenevad kétkedőleg tekinte rá.

Ekkor Zenóbia odanyujtá neki övéből a kardot és pisztolyokat.

– Nesze. Vedd át. Neked szükséged lehet rájuk. Nekem nincs.

S ezzel önmagát lefegyverezve, egészen hatalmába adta magát a vérszomjazó szörnyetegnek.

Az elkezdett most reszketni.

– Maradj veszteg és hallgass! súgá Manassénak a leány.

Az utczán zsivajgó nép rohant egymást taposva.

Manassé a kiáltozásból e szavakat vehette ki:

«Meneküljetek! Háromezer honvéd jött meg Aranyosból! Nyolcz ágyúval! Mind elveszünk itt!»

A nyolcz ágyú egyre dörgött a Székelykő ormán, a hidasi Gesztegről sziporkázó röppentyűk ivedeztek alá a völgybe, siettetve a futókat Gyertyámos, Kápolnás s Bedellő felé, az erdőkbe, a mély útakba. Az égő falu nem nyújtott menedéket.

A páni rémület futása rohamos volt. Rövid időn úgy eltisztult az utczáról minden tömeg, hogy alig sántikált már egy-egy sebesült elmaradozó a többiek után.

– Ennek vége van, szólt akkor Zenóbia s aztán megfogta Manassé kezét s fölvezette őt a folyosóra.

A szobák üresek voltak. A tornáczról végig lehetett látni a mezőn.

Szép kivilágítás volt! Az Isten áldása, a buzakeresztek, fölgyújtva, hosszú sorban égtek, mint megannyi áldozatoltára Kainnak, a buzaégetőnek.

Az ágyúzás még egyre hangzott a Székelykőről.

– El is hagyhatná már Áron, mormogá Zenóbia, hiszen nincs már kit megijeszteni. Aztán odatette Manassé mellére a kezét s azt súgá neki: Hanem tudod, Manassé, minden megijesztéshez két ember kell: az egyik, a ki megijed. Ha én az én népemnek egy szóval megmondom azt: «Ugyan ne fussatok, a kik elétek ágyúznak, nem a honvédek rézágyúi, hanem csak Áron bátya sziklába fúrt mozsarai, a mikből ő puskaport puffogat, s az a sűrű dobszó a csegezi úton nem közeledő honvéddandárt, hanem csak iskolás gyermekek csoportját jelenti!» hát akkor most Toroczkónak vége volna. Engedtem őket megrémülni. Engedtem őket a vad ijedtség rohamával Diurbanu seregének a nyakába omlani. Az egyik megriadt sereg elsodorta magával a másikat, mint mikor az erdőégést azzal fojtják el, hogy ellenében egy másik erdőt gyujtanak meg. Ezzel a mai szétbomlással be lesz fejezve minden, holnap mind a ketten a földön fekszünk, mink is, ti is, s fejünkre teszi lábát mindkettőnk megszabadítója: a muszka. Egy óra mulva már visszatérhetsz Toroczkóra. Ha találkozol nőddel és húgoddal, kik bizonyára otthon várnak reád, mondd meg nekik, hogy láttál ma. Mondd meg nekik, hogy az oláh «czine mintyés». Nem felejt semmit. Tudod? semmit! Ők nekem egyszer egy levelet írtak, ketten egy papirra; szép, jó szívvel teljes levelet. Testvérnek neveztek benne. Meghíttak a te lakodalmadra. Tudatták velem, hogy Dávid is ott lesz, megigértették velem, hogy én is elmegyek, aláiratták a levelet a kevély, oláhgyűlölő Áronnal is. Látszik az aláirásán, hogy minő erőszakot követtek el rajta. Ez a levél az én czine mintyém. Megigértem, hogy elmegyek hozzátok, elmentem! Dávid is odajött; én vittem oda. Akkor megigértem nekik, hogy még egyszer visszatérek Toroczkóra s akkor nem jövök üres kézzel, adok nekik valamit. Eljöttem, megadom. Téged adlak nekik vissza, Manassé. Téged, élve. Ez az oláh leány czine mintyéje.

S azzal hátat fordított Manassénak, mintha haragudnék reá s a tornácz mellvédfalára könyökölt.

Manassé a leány keze után nyult. Szive jobban tele volt minden érzelemmel, hogysem szólni tudott volna.

– Ne búcsuzz még! szólt a leány. Maradj még itt egy kis ideig. Hadd nézzek még az arczodba. Azt hiszem, hogy Dávidot látom.

S aztán megfogva Manassé két kezét, mindig közelebb-közelebb emelte az arczát az övéhez, reszketeg ajkai csaknem elérték már azt. Akkor hirtelen félrefordította a fejét.

– Nem! Nem rablom meg a te nődet!

Erre Manassé két kezébe szorítá a leánynak a fejét s megcsókolta a homlokát.

A leány odakapta a kezét a homlokához s betakarta azt vele, mintha meg akarná őrizni, hogy annak a csóknak a nyoma el ne múljék onnan soha.

Aztán daczosan felvetette fejét, egy rövid nevető hangot hallatva.

– Hah! Te is csak olyan dölyfös ember vagy Manassé, mint a bátyáid. Nem akarod eltűrni, hogy te légy az adósa egy olyan szegény leánynak, mint én vagyok; – most meg már megcsókoltad a homlokomat. Ha te azt úgy tudnád, hogy mennyit ér egy jó szó, egy testvéri csók, mint a hogy én tudom? Ha ezt úgy tudnák azok, a kik ország bölcseinek nevezik magukat! Hogy milyen kevés víz elég volna ezt a nagy tüzet eloltani! Egy könycsepp! Egy gyehennát! – Ne beszéljünk erről. – Én három évig fogok födetlen fővel járni. Tudod, hogy az oláh az apa és a testvér halálát egy évig fedetlen fővel gyászolja. Én reám három ily esztendő vár. Végezzünk el mindent most. Én el akarlak benneteket felejteni. Az édeset is, a keserűt is. – Ma a fiastyúk feljöttéig sem maradok adósod. – Nézd, odaadom neked ezt a gyűrűt az ujjamról. Ráismersz-e?

Manassé elborult arczczal mondá:

– Ez Anna húgomé volt, a mit a hitszegőnek adott!

– Tudom. Benne van a neve a hugodnak. Az a szép ember, a ki ezt nekem adta, nem is titkolta ezt előttem. Így szólt hozzám: «Gyöngyöm, galambom, gyémántom! nézd, ezt a gyűrűt ujjadra húzom s esküszöm, hogy tied leszek. De lásd, addig nem vehetlek el, míg él az a másik, a ki a jegygyűrűmet birja, mert törvényeink nem engedik. Az a másik ott lakik abban a négyszárnyú házban Toroczkón. Tudod a nevét. Tudod, hogy mit kell csinálni vele, hogy ne éljen! hogy aztán elvehesselek.

Manassé összerázkódott a borzasztó eszmétől.

Zenóbia odadobta neki a gyűrűt,

– Vidd haza neki: az övé! Ugy-e megjelent előtted az az ember: hogy gyötörjön, hogy kigúnyoljon, hogy kínjaidban gyönyörködjék? Ugy-e leszállt hozzád a börtönödbe s otbt elmondta neked, gúnykaczagvya, istenkáromolva, hogy van egy ördögi némber, ki a vad vérengzés közepett oda fog ólálkodni a te nőd és testvéred lakába; szabadító angyal álarcza alatt el fogja őket szöktetni magával: megakadályozza, hogy nemes asszonyok módjára öngyilkossággal váltsák meg magukat a gyalázatos haláltól, s aztán az ő pokoli hatalmába keríti őket. Igy szólt-e hozzád? Mondta-e ezt?

– Úgy van.

Zenóbia kaczagott a dühtől.

– No hát – még valamit ajándékozok neked. Hisz a közmondás szerint: «apró ajándékok erősítik meg a barátságot». S ez lesz a legkisebb minden elajándékozható tárgyak között. Tehát az a szép, délczeg ifju, a ki nekem ezt a gyűrűt ajándékozta, s a ki nekem vőlegényem (legalább ő azt hiszi magáról), ott fekszik valahol kinn az árokban. A lova megijedt a nagy riadástól, s ledobta a hátáról; a lovagnak eltörött az egyik lába. Futó népe ott hagyta heverni, a futók keresztül bukdácsoltak rajta s senki sem vette fel a hátára. Gyűlölte mindenki s Isten büntetését látta balesetében s az oláh fél azon segíteni, a kiről azt mondja: Isten sujtotta le! Elriadt lovát megtalálod a puszta templomban: az jó lesz neked hazalovagolnod rajta Toroczkóra; az embert pedig megtalálod valahol a kalangyák között elbujva. Czigány is van veled: felakasztathatod a legközelebbi fára. A te embered ő, nem az enyim! «Norok bun!»

Azzal egy érczsípot megfujt, arra egy csatlós előjött az akolból két hegyjáró mokány lóval. Zenóbia felvetette magát az egyikre, még egyszer mondá Manassénak: «norok bun!» s azzal elvágtatott a Bedellő felé vezető úton, a merre legkevesebb nép futott.

XXIII.

Manassé, mint egy megbűvölt, mint egy álomjáró bámult ki a chaosba. Előtte füst és láng: az utczákon végighordja a szél a tűzfelleggé porlott sziporkát, égő gerendák recsegése, ropogása hangzik köröskörül, a mi merőben hasonlít ahhoz a zajhoz, a mikor egy nagy művész zárjelenésénél az ezernyi ezer nézők serege elkezd egyszerre tapsolni.

A végzetes nap rohamos eseményei, az egymást kitörlő ellentétes fordulatok, a minden irányba elragadó indulatszörnyetegek, a váratlan meglepetések, a hihetetlen és mégis való, oly nyomással nehezedett lelkére, hogy el volt kábulva alatta.

Még karjai feszültek a dühtől, mely börtönajtait keresztül törni segíté, még agya lángolt az indulattól, mely felszabadítja őt az öldöklésre; még képzelete előtt ott állt a rettenetes kép, melytől vére lángra gyulladt és szemeit már elhomályosítá a köny, mely a megszabadítás csodájáért jött áldozat-permetegnek, s széles, erős melle reszketett egy önkénytelen borzadálytól.

Hallgatott és bámult.

Odatámaszkodott egy oszlophoz. Az oszlopon repkény futott fel egész a tetőig; az égő háztetőről tüzet fogott a repkény, a gyantás levelek sisteregve lobogtak mind alább, egymást felgyujtva s a hány, annyifelé fujva a sipoló lángot. Nem látta, nem hallotta azt.

– Manassé! uram! Kövé váltál! rikácsolt az udvaron a kis czigány. Most mindjárt meggyul a fejed. Szállj le már onnan. Ne ókumlálj tovább. Én is megtaláltam a hegedümet. Szaladjunk, míg ránk nem esik a ház.

Manassé eszméletéhez tért. A kastély is égett már. Minden templom lángban állt; egy-egy harang megkondult magától, a mint az égő toronytető gerendái ráhullottak. S a mi a catastrophát még borzasztóbbá tette: az, hogy emberhang nem szólt bele. Tűzoltók lármája, kárvallók jajgatása nem zajgott a pokoli zene közé. A rombolás eleme parancsolt egyedül, a lakosok elmenekültek.

– No, uram, szólt a muzsikus, tegyük azt, a mit az a szép leány mondott. Te eredj a puszta templomba s keresd fel a Diurbanu lovát; én meg megyek a mezőre s felkeresem őt magát. Itt a két pisztoly, meg a handzsár. – No, nem kellenek? Hát nekem adod?

A czigány boldog volt, hogy rámaradt minden fegyver; övet csinált magának a szétbontott kötelekből, miket a börtönből felhozott s abba dugta az öldöklő szerszámokat, eltakarva valamennyit a felülöltött kabátjával.

– De siessünk ám, mert hátha visszajönnek?

Manassé hagyta a muzsikust szaladni s maga elindult a puszta templom felé csendesen.

Jó messze van az a kastélytól, az útfélen. Egy értelemnélküli épület. Négy puszta fal; nem rom, de soha sem volt rajta tető s soha sem volt bevakolva. Egy abbahagyott templom.

Az adomakör háromféle változatban is magyarázza eredetét.

Egyik azt mondja, az építő földesúrnak az a szokása volt, hogy mindent a felesége kedve ellen csinált, s ha valamiről megtudta, hogy az a feleségének tetszik, rögtön abbahagyta. «De szép templom lesz belőle!» mondá egyszer az asszony. S az úr rögtön abbahagyatta a munkát.

A másik azt meséli, hogy az úr egyistenvalló volt, de egyszer megneheztelt a hitfelekezetére s elhatározá, hogy helvét hitvallásúvá lesz. Úgy, de református templom nem volt a faluban. Épített magának egyet. Mire azonban a templom falai elkészültek, nagyobbat gondolt. Római katholikussá lett. Olyan templom meg már van a faluban. S a megkezdett fölöslegessé vált.

A legvalószinűbb a traditiók között ez a legutóbbi adoma: hogy a templom építője csakugyan Kálvin-követő volt s komoly, kegyeletes szándékkal fogott egy negyedik templom építéséhez, mely még hiányzott a faluból. Már készen álltak a falak; a tetőzet is össze volt állítva az udvaron, csak fel kellett volna tenni. Ekkor hírül hozzák az úrnak, hogy a villám beleütött a malmába s felgyujtotta azt. Erre az úr szekérre rakatta a templomtetőt s elvitette a malmához s azt födette be vele. El kell ismernünk, hogy ha pietás nincs is ebben az ötletben, de logika van, s jellemzi a keménynyakút.

Manassé belépett a puszta templomba s ott találta a paripát, a hogy Zenóbia megmondá. A lónak az a szokása, hogy tűzveszélykor szeret sötét épületekbe menekülni, a mikor aztán dologba kerül onnan kivonszolni.

Mikor Manassé e meztelen négy fal közé lépett, az volt az első eszméje, hogy ime e templomnak gúnyolt épületben soha sem emelte még szavát Istenhez emberi teremtés.

A mén, mely a vészből ide menekült, rémült nyerítésével kérdezi a lángoló égtől, hogy hol az ő teremtője? Amaz állat, mely megtanult az emberrel együtt örülni, rettegni, harczolni, menekülni; a vérengzők bűntársa, a hősszobrok kiegészítő alakja; a munkásnak kenyérkereső társa, az emberüldöző nagy veszedelemben az eget keresi szemeivel, szótagolatlan kiáltása a felhőkhöz hangzik fel.

Ez istenlátó magányban oly elfogulást érzett Manassé szivében, melynek meg kellett magát adnia. Az önmagához visszatért lélek önvádló szemrehányása volt az, hogy tudott egy pillanatig kételkedni. Érezte közvetlen közellétét az égő csipkebokor hevítő szellemének, ki csodáit emberi szív és emberi gondolat által hajtja végre; ki őt abban a perczben megállítá, a midőn őt megtagadta.

Odaborult arczczal a falhoz és sírt. Hálát adott!

A puszta templom falait, a miket keletkezésük óta nem keresett föl más, mint a denevér és a varangy, miket körülzöldelt az emberlak-kisérő gyom, dudva, miknek legenda-körét képezte a csufondáros adoma-csoport, ma fölszentelte a legőszintébb, a legigazabb ima, mely nem szól szavakban.

A philosoph, – a ki megtalálja az Istent.

S homlokát a falnak támasztva, megtelik érzéssel és megszünik gondolkozni, a míg érez.

XXIV.

Nemcsak a falu égett, hanem a mező is. A fölgyujtott kepéktől meggyulladt a tarló s a terjedő láng hullámzott előre, mint egy lángoló tengerdagály. Az éjnek fényes kivilágítása volt.

A czigánynak pedig éles esze és éles szemei.

Ki tudta számítani jól, hogy a ki egy törött lábbal ezen az égő mezőn keresztül akar menekülni, annak más útja nem lehet, mint a zöld fűvel benőtt vízárok, melyen át a patakot a rétre szokták leereszteni. Itt a magas somkórók és lapu-levelek bozótjában aztán könnyű volt észrevenni az ő vércse-szemeinek egy nagy kínnal előrebaktató alakot, mely két térdén csúszott előre, s félkezével kardját tokostul mankónak használta, a másikkal köveket és a sásbozótot hárítgatta el útjából.

A bukdácsoló alak, mikor észrevette, hogy az árokparton valaki fut utána, meglapult a bozótban; elrejtette magát a keserűlapu meg a vadsóska levelei alá.

De a czigány meglátta már. Mikor közel ért hozzá, elővette a hegedüjét, s elkezdte a hurokat pengetni.

– Diurbanu! – Most mondd már, hogy melyik a te nótád? Húzom már. Csak te járjad!

A mint a menekülő megismerte a közeledőt, fölemelte a fejét a bozótból.

– Te czigány! Jer közelebb.

– Tán bolond vagyok. Hogy jól hasba lőjj!

– Nincs nálam pisztoly.

– Eb hisz neked.

– Láthatod, hogy a vízben fekszem, ha volna is pisztolyom, átázott volna benne a lőpor, nem sülne el.

– Hát aztán minek menjek én oda te hozzád?

– Szabadíts meg.

– Hát aztán nem köttetsz farkasgúzsba?

– Ha innen megmentesz, úrrá teszlek. Kapsz tőlem ezer forintot.

– Csak olyan sokat ne igértél volna, elhinném, hogy megadod.

– Kezedbe adom rögtön.